Finn testvéreink nem félnek műkedvelő írókat nevelni. E szó tiszte-letreméltóbb értelmében persze, amely akár a remekművet alkotó Tomasi de Lampedusára is ráhúzható. Ő sem volt ugyanis hivatásos író, csak afféle dilettante, amikor megírta – szicíliai főnemes sarja-dékként – a maga családi krónikáját, magyar címén A párducot.
Igaz, hogy olasz fülben szebben cseng a dilettante, mint a magyarban a dilettáns. A mi műkedvelőnknek felel meg inkább, ahogy a finn – és sok más európai – nyelv sem nélkülözheti ezt a különbségtételt.
Finnországban összetoborozzák tehát időről időre egy-egy hazai táj műkedvelő tollforgatóit, s néhány hetes bentlakásos íróiskolán pallérozzák őket. Nem azért, hogy művésszé neveljék. Isten ments!
Sokkal inkább azért, hogy beoltsák a művészkedés fertőzése ellen, hogy megóvják a gőzös és gőgös vadzsenik csináltságától, nyel-vi-gondolati megzavarodásától. Műkedvelőből nehogy dilettánssá váljanak: maradjanak csak hites tanúi önnön életüknek és annak a szűkebb-tágabb társadalmi környezetnek, amelynek sorsuk folytán részesei lettek.
Magam is jártam ilyen iskolán, s most utólag nagyon bánom, hogy amikor szóra kértek, főleg a kételyeimmel hozakodtam elő.
Mire jó ez az egész? Íróember úgyis csak abból válhat, aki megjárja a maga poklait, ahogy Dante a száműzetést, Tolsztoj a krími háború mészárszékét, a mi Petőfink, József Attilánk az otthontalan hányó-dás éveit, az éhezését, a nyomorét. Holott – ma már tudom – inkább kellett volna hivatkoznom az idestova ezeréves izlandi
sagákra, a realista emberábrázolásnak ezekre a korai csodáira, ame-lyek ma is oly élő-elevenek, hogy valósággal fel-felszisszentik az olvasót. Ez igen! Micsoda vaskos és hiteles, izgalmas híradás egy régesrég elsüllyedt paraszti világról!
A mai idők népi krónikásai közül is kinőhetne persze egy-egy Szabó Pál, Veres Péter, Nagy István, Kurkó Gyárfás, Sinka István (az utóbbinak ezúttal inkább a prózájára gondolok). Vagy – hogy finn példát is mondjak – egy-egy Väinö Linna. De miért is kellene mindegyiküknek önmaga fölébe nőnie, országos hírre szert tennie?
Enélkül is érdemes írott szavakra váltaniuk a való életet.
A magyar iskolák régi és nagy adóssága, hogy nemigen kapatják erre a kisiskolás gyerekeket, később pedig a serdülő fiatalokat. Élő-szóban mennyi látott-hallott, megélt történetet mondanak ők el egymásnak! Dől belőlük a szó – iskolán kívül. Vagy tízpercekben a folyosón, az iskolaudvaron. De szóbeli mondandóikat nem tanulják meg a maguk mindennapi nyelvén írásba tenni. Ma is emlékszem, hogyan meredtem rá 12-13 éves koromban egyik iskolai dolgoza-tom zárómondatára: „Méltán nevezzük hazánk második megalapító-jának.” Mármint IV. Bélát. Abban a szempillantásban megéreztem, először életemben, milyen hazug ez az iskolás stílus. „Méltán nevez-zük...” – ilyet én ki nem ejtenék a számon. Apám-anyám sem mondta soha: „méltán”. Egyetlen ember sem, egész Szentmiklóson.
Néztem, kóstolgattam a saját kezemmel leírt mondatot, s feljött az undor a torkomon.
Talán akkor dőlt el, hogy még valami íróféle is válhat belőlem.
Máig úgy vagyok vele: a szám is formálja írás közben – többnyire némán, olykor magamnak suttogva – a szavakat. Le nem írnék olyat, ami az élőszó természetességével ki nem ejthető, noha magam is tudom, hogy ezek már stilizált mondatok, ravaszul beléjük rejtett ritmussal, hangösszecsengésekkel és egyéb artisztikumokkal. De ez a ravaszság akkor ér valamit, ha az olvasó természetes jóízét érzi a szövegnek, és csak kivételesen kifinomodott ízlésű ínyencek jönnek rá, hogy az írói szakácsművészetnek is volt azért némi köze ahhoz, amit kisütöttem.
Tamási Áronról is sokan hiszik, hogy tősgyökeres székely-magyar népi nyelven írt. Hiszen drámái is milyen jól mondható,
játékossá-gukban is eleven szövegeket adnak a színészek szájába! Holott ha valaki, ő aztán minden mondatát a maga teremtette, sajátos írói stílusban formálta meg, vetette papírra, sok népi leleményt is beleszőve persze, és farkaslaki anyanyelvének természetes hangzását, lejtését sem feledve.
Műkedvelő írók, kezdő írók könnyebben válnak mesterkéltté, ha tudva-tudatlan eltávolodnak az élőbeszédtől. Több alázatot ajánla-nék nekik, eleinte legalábbis. Tanulják meg írásba tenni, minél tökéletesebben, a hangosan kimondott szavakat, előbb a magukéit, aztán a másokéit is. Ahogy Bartókék-Kodályék kottázták le a gyűj-tött népdalokat, az énekhang legkisebb hajlítását, ritmusváltását is híven rögzítve. Ehhez is alázat kellett. S lám, mi nőtt ki belőle!
Aki jól le tudja kottázni az élőbeszéd szavait, fordulatait, stílusát, hangulatát, az már nem elveszett ember. Azt már kevésbé fenyegeti a dilettánsok dühödt művészkedése, mindaz a zagyvaság, amit rázú-dítanak a szerencsétlen lapszerkesztőkre.
Írók ezreinek, tízezreinek aligha adhat teret – és kenyeret – egy ilyen kis ország, mint a mienk. A felényi népességű Finnország még kevésbé. Ott mégis becsületük van a műkedvelőknek, és joggal.
Most már azt is le merném írni: méltán. Nem furcsa? Mozdul a szám – némán –, de nem tiltakozik ellene. Nem jön fel az undor a torkomon, mint 12-13 éves koromban.
Igen, mert az élőbeszédből sarjadó stílus fokról-fokra más szava-kat, más nyelvi elemeket is magába fogadhat. Magyarán: fejlődhet, mert van honnan fejlődnie, és van hova, anélkül, hogy hazuggá válnék, irodalmiaskodóvá – szépelgővé vagy alpárivá – züllenék.
Ezért mondom újra meg újra: tisztelet a szóbeliségből az írásbe-liségbe becsülettel átvergődő műkedvelőknek!
Búcsúzóra Mikszáth példája kívánkozik a tollamra. Ő gyerekko-rában nagyon nehezen, nagyon sokára tanulta meg az olvasást, a betűvetést. „Ez a Kálmánka soha nem tanul meg írni” – jósolták róla. Csupa fül volt viszont az élőbeszédre. Igen rossz alvó lévén, nemegyszer kellett mesélni neki. A család földecskéit tót atyafiak – nemrég felszabadult jobbágyparasztok – bérelték akkoriban, az 1850-es években, s ők mesében róhatták le estelente az árenda egy
részét. Jellemző az akkori idők egészséges kétnyelvűségére és a magyar-szlovák mesevilág idestova évezredes összehangolódására, hogy itt rejtezik Mikszáth írásművészetének egyik ősforrása. A másik ősforrás természetesen a sűrűn összejáró falusi kisurak anek-dotázó művészete volt, s benne az egymást oly szívbéli gyönyörűség-gel megszóló, kiveséző ironikus humor.
S Mikszáthnak ma is minden szava eleven! Semmit sem avult egy évszázad alatt.