Pozitív fejlődéspszichológia: A serdülőkor pozitív erőforrásai

A fejlődéspszichológiában vita van abban a tekintetben, hogy a humán fejlődést mennyiben lehet egységes folyamatnak tekinteni, vagy pedig inkább ugrásoknak, amelyek iránya főként az átmeneti időszakokban dől el (Dacey és Travers, 2002). A vita természetesen nem befejezett, azonban kétségtelen, hogy az átmenetek olyan fejlődési hullámokat jelölnek, amelyek a további szakaszok szempontjából lényeges fejlődési kihívásokat tartalmaznak. A fejlődési kihívások sikeres, azaz adaptív vagy kevésbé sikeres módjai a rá épülő szakasz menetét is megszabják. Erik Erikson (2002) pszichoszociális fejlődéselmélete a pozitív pszichológia számára fontos alapelmélet. Erikson elméletében az élet olyan fejlődési szakaszokra bontható, amelyek kríziseken át vezetnek a további fejlődés felé. A krízis éppen azt jelzi, hogy valaminek a végére értünk és valami új kezdődik. A krízis pozitív megoldása után valamiben megerősödünk, mindig az adott szakasztól függ, hogy miben. Pozitív pszichológiai nézőpontból meg kell jegyezni, hogy az átmenet bármilyen megoldása sem lehet lezárt egység, amely végérvényesen megszabja a további élet menetének irányát. A pozitív fejlődéspszichológia legfontosabb üzenete éppen a rugalmasság szükségessége a negatív események és életszakaszok pozitív megoldásához.

Az eriksoni fejlődéslélektani megközelítésben a serdülőkor az egyéni azonosság-formálódásnak és az egyediség felvállalásának korszaka. Minden életkornak megvannak a maga sajátos kihívásai, törekvései, és elképzelései arról, hogy mi számít boldogságnak, sikernek, fejlődésnek. Ryff (1989) éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az életkorral változnak az egyén szubjektív jóllétről alkotott koncepciói. A társas kapcsolatok például kiemelt helyen szerepelnek a lelki egészséget meghatározó tényezők között valamennyi életkorban, de változik az arról alkotott nézet, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a kapcsolatok. A fiatalok számára a kompetencia, az önmaguk megismerése, elfogadása és elfogadtatása a legfontosabb, a kapcsolatokban is gyakran az újdonságot, a tapasztalatszerzést részesítik előnyben.

Ehhez a folyamathoz igen fontos a kortársakkal kialakított kapcsolat, amely a következő stádium intimitásigényét alapozza meg. Ugyanakkor a kortárshatás a legfontosabb univerzális rizikófaktornak mutatkozik (Pikó, 2002a,b). Éppen ezért érdemel további vizsgálatokat az, hogy miként formálódik a „kortárscsapda”. Miért válik az identitás szempontjából nélkülözhetetlen jelenség veszélyeztetővé? Vajon miért tudnak egyesek ellenállni a csoporthatásnak, míg mások automatikusan azonosulnak a normatív attitűdökkel és viselkedési mintákkal? A fiatalok problémaviselkedésének befolyásolási motívumait egy

három elemből álló rendszerben értékelhetjük. A társas hatások mellett a környezet és a személyiségjegyek kölcsönhatása alakítja ki a konformizmus mértékét. A problémaviselkedés elterjedésében a társas hatás az elsődleges, mégis igen nagy egyéni különbségek vannak a fogékonyság tekintetében (Pikó, 2005). Vannak ún. magas rizikójú fiatalok, akik fokozottan érzékenyek a szociális befolyásokra. Egyes személyiségjegyek, így például az alacsony önbizalom vagy az énhatékony viselkedés képességének hiánya fokozottan érzékennyé teszi a fiatalokat a kortárshatásra. A csoportbefolyásolásnak való engedelmesség, „behódolás”, adaptációs célokat is szolgál, hiszen a közös viselkedési elemek segítségével a csoporttagok elfogadottsága, és így a fiatalok önbizalma nő (Ungar, 2000). Számukra a személyes és szociális identitás megerősítésének stratégiája a problémaviselkedési normák átvétele a csoportban. Az egészséges önbizalommal rendelkező fiataloknak ilyenfajta megerősítésre nincs szükségük, ezért könnyebben tudnak nemet mondani az elutasítás okozta kényszerű érzelmi megrázkódtatás nélkül.

A csoportfolyamatok rendkívül fontosak a serdülők identitásának fejlődése szempontjából (Pikó, 2004c). Sajnálatos, hogy ez a nélkülözhetetlen fejlődéstani szakasz ugyanakkor a problémaviselkedés átvételében is megnyilvánul. A pozitív pszichológiának arra kell koncentrálnia, hogy a csoportkonformizmus ne járjon együtt ezzel a kedvezőtlen tendenciával. A kortársak felé fordulás fontos fejlődési elem, azonban el kell érni, hogy ne az együtt elfogyasztott cigaretta, alkohol és a drogok jelentsék a csoportkohéziós erőt. Bizonyos társas készségek fejlesztésével, és karakterjegyek erősítésével sikerülhet ez a viselkedésmódosítás.

A csoportazonosulás legfontosabb pozitív forrása a szociális kompetencia. A kompetencia az egyéni és társas készségek használatának hatékonyságát jelöli az életproblémák megoldására késztető helyzetekben. A szociális kompetencia elnevezés alatt a szociális készségek egész sorát értjük, amelyek a serdülőkori fejlődésben fontos szerepet játszanak (Griffin és mtsai, 2001). Elsősorban olyan interperszonális készségekről van szó, amelyek az új, azaz megváltozott szabályokkal, társas normákkal jellemezhető társas környezetbe, csoportba való beilleszkedést segítik elő. Ilyen például az asszertivitás, a világos és egyértelmű kommunikáció, a beszélgetés-kezdeményezés, az érdekérvényesítés vagy kérés készsége, más kéréseinek megtagadása, illetve egyéb interperszonális tárgyalási és kollaborációs stratégiák begyakorlása (Zins, 2001). Mindez a megfelelő adaptációs képesség érvényesülését segíti elő társas helyzetben.

Szociális kompetencia hiányában az egyén csoporthelyzetben könnyen elbizonytalanodik, önbizalma alacsony és önértékelése deficites lesz, nem hisz abban, hogy a kortársai elfogadják, és szeretni fogják. Ez a serdülőkori identitásformálódás szakaszában különösen kritikus. Ebben az értelemben van tehát a problémaviselkedésnek adaptív funkciója, amelynek során a kortársaktól érkező elfogadás megerősítésként szolgálhat, és növelheti a fiatalok önbizalmát, szociális készségeiket pedig fejlesztheti (Griffin és mtsai, 2001). Ennek természetesen az ellenkezője is igaz: a megfelelő szociális kompetenciával rendelkező fiatalok kevésbé hajlamosak dohányzásra, alkohol- és drogfogyasztásra, agresszív és antiszociális viselkedésre, depresszióra. Ez részben az asszertivitás képességének, részben az egészséges mértékű kortárskötődésnek köszönhető.

Azokat a fiatalokat, akik sikerrel megbirkóznak a kortárskötődéssel és a megváltozott identitás kihívásaival, Rosenberg (2002) nyomán „pozitív kortársaknak” nevezzük. Ahogy a serdülőkori fejlődés pozitív pszichológiai szempontjait elemző kutatók hangsúlyozzák, a jó fejlődés, a sikeres adaptáció nem feltétlenül egyenlő a problémamentességgel (Steen, Kachorek és Peterson, 2003). A reziliencia vagy lelki edzettség koncepciójával kapcsolatban láthattuk, hogy a megfelelő családi környezet egyáltalán nem garantálja a problémamentességet, ugyanakkor számos olyan fiatal oldja meg sikeresen a fiatalkori nehézségeket, akik kifejezetten deviáns környezetből jöttek. A hangsúly az adaptáción van.

Olyan karakterjegyekre, környezeti hatásokra, egyéni és társas készségekre van tehát szükség, amelyek elősegítik a sikeres alkalmazkodási folyamatokat. A pozitív pszichológia az általános karakterjegyeken túl kiemeli a pozitív serdülőkori fejlődést elősegítő védőhatásokat, amelyeket fejlődési potenciáloknak nevez. Ezek a személyiségbeli jellemzőkön túl főként a fiatalokat körbevevő közösségből származnak (Whitlock és Hamilton, 2003).

Az ún. Search Institute (2003) a fejlődési potenciálok között megkülönböztet külső és belső formákat. A belső potenciálokat négy csoportba sorolja a modell: pozitív identitás (pl.

pozitív jövőkép, életcélok), pozitív értékek (pl. mértékletesség), a társas készségek (pl.

szociális kompetencia), végül ide tartozik a tanuláshoz való pozitív hozzáállás, ami nemcsak az iskolai tanulás iránti elkötelezettséget jelenti, hanem általában véve a fejlődés iránti pozitív attitűdöt:

POZITÍV IDENTITÁS - Kulturális kompetencia, azaz készség különböző

kultúrájú egyénekkel való kapcsolatteremtésre - Társas ellenállókészség, azaz a „nemet mondás”

technikájának elsajátítása

- Elköteleződés, illetve érdeklődés a tanulás iránt - Információgyűjtés, kíváncsiság, olvasási készség

A külső potenciálok ugyanígy négy különböző csoportba tartoznak. A védőfaktorok között előkelő helyen szerepel a támogató környezet, a társas támogatás. A következő fogalomkörbe tartoznak azok a fejlődési potenciálok, amelyeket gyakran az empowerment kifejezéssel illetnek. Ez olyan szolgáltatásokat foglal magában, amelyek biztonságot és erőt kölcsönöznek az egyénnek. A külső potenciálok következő csoportja az „elvárások és határok” elnevezést viseli. Végül, a külső potenciálok a szabadidő konstruktív felhasználását is tartalmazzák. A szabadidő mint az életmód része meghatározó a fiatalok identitás-formálódásában:

TÁMOGATÓ KÖRNYEZET - Családi támogatás

- Pozitív családi kommunikáció

- Más releváns felnőttkapcsolatok, természetes mentorok

- A szülők által felállított szabályok rendszere - Az iskola által felállított szabályok rendszere - A szülők és tanárok olyan elvárásokat és

- Ifjúsági programok (pl. szakkörök, klubok) - Kreatív tevékenységek (pl. hobbi, színház,

művészetek)