A depressziós tünetegyüttes rizikó- és protektív tényezői

Serdülőkorban jelentősen megnövekszik a depressziós tünetegyüttes gyakorisága. Ennek oka részben biológiai-hormonális, részben a pszichoszociális kihívások miatt van (Cichetti és Toth, 1998; Petersen és mtsai, 1993). A korra jellemző a fokozott kritikai szemlélet megjelenése (Fichman, Koestner és Zuroff, 1994), valamint az interperszonális problémák gyakoriságának megnövekedése, a kockázatvállaló magatartás, a hullámzó kedélyállapot, nem véletlen, hogy ez a káros szenvedélyt okozó szerek kipróbálásának periódusa is egyben (Pikó, 2000). Arról sem felejtkezhetünk el, hogy a nemi szerepek szocializációja is ekkor történik,

ami a serdülőkori depressziós tünetegyüttesben megmutatkozó nemi különbségekért is felelőssé tehető (Wichstrom, 1999). A megelőzés és a beavatkozás azért is fontos, mert a serdülők mentális egészségének, pszichikai állapotának különösen nagy jelentősége van a felnőttkori pszichoszociális adaptáció szempontjából: ehhez ismernünk kell a befolyásoló tényezőket, a rizikó- és protektív faktorokat, valamint a nem és az életkor jelentőségét.

A kutatások rendszerint a lányok nagyobb tüneti gyakoriságáról számolnak be (Gater és mtsai, 1998). A gyermekkorhoz képest jelentős növekedés következik be (Cichetti és Toth, 1998; Petersen és mtsai, 1993; Rudolph és Hammen, 1999). A depresszió gyakoriságában jelentkező nemi eltérések, azaz a lányok nagyobb tüneti gyakorisága a korai serdülőkorra tehető, a 11 és 15 év közötti időszakra (Nolen-Hoeksema és Girgus, 1994). A biológiai-hormonális hatások mellett a társas környezeti jelenségekben lezajló változások igazolhatók ennek hátterében (Lewinsohn és mtsai, 1994), illetve gyakran ezek közös eredője (Angold és mtsai, 1999; Silberg és mtsai, 2001). Nolen-Hoeksema és Girgus (1994) arra a következtetésre jutottak, hogy a lányok több depresszióra hajlamosító, azaz kockázatot emelő tényezővel jellemezhetők, ami jelentősen hozzájárul a nagyobb tüneti gyakorisághoz.

Elképzelhető, hogy a rizikó- és védőfaktorok másként működnek a fiúknál és a lányoknál.

Ezért is kiemelten fontos e tényezők vizsgálata (Deković, 1999).

Bár a rizikó- és protektív faktorok struktúrájában a kategorizációt tekintve viták vannak (Deković, 1999; Fitzpatrick, 1997; Jessor, 1993), a serdülőkori depresszió vizsgálatában gyakran alkalmazott módszernek tekinthető (Petersen és mtsai, 1993). Elsőként meg kell említeni, hogy a problémaviselkedés más elemeivel igen gyakori az összefüggés ebben az életkorban, mint például az agresszió vagy a kisebb kihágások, antiszociális viselkedés, különösen a fiúk részéről (Knox és mtsai, 2000; Petersen és mtsai, 1993). A depressziós serdülők körében igen gyakran megfigyelhető alacsony önértékelés vagy instabil iskolai teljesítmény (Alva és de los Reyes, 1999; Deković, 1999; Greenberger és mtsai, 2000).

Míg az előzőek ún. egyéni szintű rizikófaktorok, a családi szintéren zajló folyamatokból is igen sok kockázatemelő hatás keletkezhet (Formoso, Gonzales és Aiken, 2000). A magas szintű depressziós tünetegyüttessel jellemezhető serdülők családi kapcsolatrendszerében nemegyszer igazolható a nem támogató serdülő-szülő kapcsolat, a szülőkkel való kommunikáció hiánya vagy inadekvát volta, a családi stressz, konfliktusok, amelyek aláássák a fiatalok egészséges önbizalmát és emocionális distresszhez vezetnek (Olsson és mtsai, 1999). Az alacsonyszintű családi kohézió, a társas támogatás hiánya tehát fontos rizikófaktor.

A szülő-gyermek kapcsolat sokrétűen kihat a pszichoszociális fejlődésre, és hosszú távon is meghatározza a pszichikai egészséget, hiszen a diszfunkcionális viszony hajlamosít pszichopatológiai tünetek megjelenésére (Gerlsma, és mtsai, 1997). A túlvédés vagy az elhanyagolás, csakúgy, mint a nem elég következetes nevelés a felnőttkori depressziós esetek egy jelentős részében igazolható, amelynek kedvezőtlen oka többek között a nem kellően hatékony konfliktusmegoldási módok elsajátításában rejlik (Yoshizumu és mtsai, 2007). Ha sérül a gyermekek személyiségfejlődése és énképe, hajlamosabbak lehetnek depresszióra (Oshino és mtsai, 2007). Ebben többek között az énkoncepciónak olyan sajátosságai játszanak szerepet, mint az önelfogadás vagy az önbizalom; ezek elégtelensége kognitív diszfunkciókhoz vezet, amelyek hajlamosíthatnak depresszióra (Richter és mtsai, 2007).

A túl erős szülő kontroll, amikor a túlszabályozás akadályozza az autonóm döntések és önálló felelősségvállalás begyakorlását, serdülőkorban különösen káros lehet a lelki egészség szempontjából, annál is inkább, mert a tekintélyelvű bánásmód amellett, hogy túlszabályozza a gyermek viselkedését, nem reflektáló, azaz nem veszi figyelembe a gyermek szükségleteit és igényeit, ezért érzelmileg rideg viszonyhoz vezet (Steinberg, Elmer és Mounts, 1989).

Különösen az anya gondoskodó szerepének hiánya meghatározó e tekintetben, amely negatívan hat a gyermek érzelmi fejlődésére (Ackard és mtsai, 2006); azonban az ellenkező nemű szülő viszonyulása szintén kiemelt jelentőségű a személyiségfejlődés bizonyos elemei, például a neuroticizmusra való hajlam szempontjából (Reti és mtsai, 2002).

A védőfaktorok szintén sokrétűek lehetnek; az egyéni szintűek közül ki kell emelni az egészséges önbizalmat, amely segít többek között a negatív életesemények feldolgozásában, illetve megakadályozza az általuk okozott stressz káros hatásainak kialakulását (Cichetti és Toth, 1998; Brage és Meredith, 1994). Ráadásul a depresszióban jelentkező nemi eltérések a fiúk nagyobb önbizalmával is összefüggésbe hozhatók (Avison és McAlpine, 1992). Az ún.

diszpozíciós optimizmusnak (amikor az optimizmus a személyiség részként jelenik meg) is kulcsszerepe van ebben az összefüggésben, mert a depresszió megelőzésének egyik fontos prediktora (Wong és Lim, 2009).

A szülői/családi rizikófaktorok mellett a szülő-serdülő kapcsolat bizonyos szempontjai védőfaktorként funkcionálhatnak és segíthetnek a serdülőkori depresszió, illetve tágabb értelemben véve az ifjúkori problémaviselkedés megelőzésében. A szülői odafigyelés, a problémák megbeszélése a szülőkkel, a hatékony kommunikáció, a közös étkezések védenek a serdülőkori depresszió kialakulása ellen (Fitzpatrick, 1997; Liu, 2006).

Hatásmechanizmusként e védőfaktorok a személyiség azon jellemzőit fejlesztik, amelyek

azután a mentális egészség megőrzése vagy a szerfogyasztás megelőzése irányába hatnak, mint amilyen például a reziliencia, a belső kontroll vagy az önbizalom (Finkenauer, Engels és Baumeister, 2005; Reti és mtsai, 2002). A kutatások azt mutatják, hogy az ún. biztonságos kötődés a gyermekkort követően is fontos fejlődéstani védőfaktor marad (Scharf, Mayseless és Kivenson-Baron, 2004), bár a serdülők autonómiatörekvései következtében kevésbé nyíltan jelentkezik. A szülők modellhatása a viselkedéses megnyilvánulások terén például, továbbra is érezteti a hatását (Liu, 2006). A szülők mellett a természetes segítőként funkcionáló tanárokkal kialakított kapcsolat is meghatározó lehet (Fitzpatrick, 1997).

A védőfaktorok struktúrájában megmutatkozó nemi eltérésekről szóló adatok eléggé ellentmondásosak; vannak olyan kutatások, amelyek a családi és szülői védelmet a lányok esetében erőteljesebbnek tartják (Formoso, Gonzales és Aiken, 2000). A társadalmi normák a lányoktól még ma is fokozottabb engedelmességet várnak, és emiatt gyakran nagyobb mértékű szülői odafigyelésben (sőt, ellenőrzésben) részesülnek (Browning, Leventhal és Brooks-Gunn, 2005). Vannak azonban olyan kutatások is, amelyek azt írták le, hogy a családi kohézió a fiúk esetében jelentősebb védelmet jelent a stressz ellen, mint a lányok esetében (pl.

Weist és mtsai, 1995). Más kutatások az ellenkező nemű szülők hatását hangsúlyozzák (Difilippo és Overholser, 2002). Végül, a kortárskapcsolatok – bár a szerfogyasztás irányába gyakran kockázatemelő hatással bírnak – a lelki egészség szempontjából az elfogadottság érzését erősítik, és így védőhatást közvetítenek (Deković, 1999; Greenberger és mtsai, 2000;

Herman-Stahl és Petersen, 1996).

II. 2.2.2. A kontroll helyének szerepe a szerfogyasztás rizikó- és protektív struktúrájában