A társadalmi egyenlőtlenségek megélése a modern társadalomban

A társadalomtudósok többnyire megmaradnak a rétegződési viszonyok leírásánál, megállapítják az egyenlőtlenségek jelentétét, kiterjedtségét, de nem mennek tovább a társadalmi csoportok megosztottságának kérdésén. Mit jelent az egyén szintjén az egyenlőtlenség? Hogyan élik meg az emberek a modern társadalomban az egyenlőtlenségeket és a szegénységet? A modern szegénység, a depriváció társadalomlélektani jelenség is, és felhívja a figyelmet arra, hogy a gazdasági tényezőkön túlmenően is vannak akadályai a társadalmi viszonyok javításának. A társadalmi valóság sajátos reprezentációja elevenedik meg az egyes társadalmi csoportok és rétegek mindennapjaiban, amelyet nem lehet kizárólag a társadalmi struktúra sajátosságaiból levezetni.

A relatív depriváció alapvetően társadalmi konstrukció, s ezért az elmélet eredetileg szociológiai koncepcióból nőtt ki. Később azonban a szociálpszichológiában és a pszichológia más területein is gyakran alkalmazott fogalommá vált, és mint mentális reprezentáció került alkalmazásra (Kawakami és Dion, 1993). Azt a diszkrepanciát jelöli, amely szükségleteink aktuális kielégítettsége és az elvárt vagy kívánt elégedettség között húzódik. Lényegében tehát egy szubjektív megítéléséről van szó, s olyan pszichológiai következményei lehetnek mind kognitív, mind pedig érzelmi szinten, mint például a harag, a düh, az irigység, a frusztráció, a méltánytalanság, az igazságtalanság vagy diszkrimináció megtapasztalása

(Corning, 2000). Lényeges kiemelni azt is, hogy az értékelés csak relatív módon nyer értelmet, nemcsak a különböző társadalmi viszonyokban, hanem adott gazdasági korszakban is. A társadalmi valóság, így a szegénység és a gazdagság megélése is tehát reprezentációk útján valósul meg az egyén számára.

Ridgeway ún. státusz-felépítési elméletében az interakcionista felfogásból indul ki (Ridgeway és Balkwell, 1997). Az elmélet értelmében a mindennapi interakciós tapasztalatok alapja a társadalomban létrejött értékkonszenzus, hiszen ez határozza meg, hogy milyen értékeket preferál az adott társadalom, amely megteremti a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetek legitimitását. Így kerül egy-egy társadalmi csoport előnyösebb pozícióba, nemcsak jövedelmi-anyagi helyzetét tekintve, hanem a hatalmi viszonyoknak megfelelően is. A státuszképzetek, azaz annak „megélése”, hogy ki milyen társadalmi helyzetet foglal el az adott struktúrában, a társas interakciók során alakulnak ki, hiszen ezek által válik lehetővé az értékpreferenciák tudatosulása, és gyakorlati megtapasztalása. Bár ez kezdetben szubjektív besorolás, a későbbiekben fokozatosan objektivizálódik.

Ez az egyenlőtlenségeket kifejező szociális reprezentáció már a kisgyermekeknél is megfigyelhető, akik megtapasztalják a hátrányos helyzetet, és ennek alapján helyesen is értékelik a társadalmi egyenlőtlenségeket (Emler és Dickinson, 1985). Bourdieu (1984) nem véletlenül hangsúlyozza az életmód (például táplálkozás, ízlésvilág, káros szenvedélyek) és az értékrendszer „szociogenetikus” átvitelét, amely gyermekkorban erősen függ a szülők társadalmi helyzetétől, és később a felnőttkori életmód-repertoár alakulására is erősen kihat.A serdülők helyzete különösen kritikus ebből a szempontból, hiszen egy fejlődésbeli átmeneti időszakaszról van szó, amelyben a kognitív struktúrák, önmagukról és a világról alkotott mentális képzeteik is átalakulnak. A serdülők emiatt különösen érzékenyek a relatív státuszbeli változásokra (Goodman és mtsai, 2002; 2005).

A társadalmi helyzet önidentifikációja, a társadalmi rétegbe történő szubjektív besorolás természetesen magában foglalja a klasszikus társadalmihelyzet-mutatókat, a jövedelmi viszonyokat, a lakáshelyzetet, a foglalkozást és az iskolázottságot, de a szubjektivitás megmutatkozik e jelenségek relatív értékelésében. Az adott társadalmi helyzettel való elégedettséget ugyanis az objektív mutatók nem tükrözik. Kimutatható, hogy az egyes társadalmi csoportok másként élik meg a rétegződésben elfoglalt pozíciójukat, mást jelent számukra a siker is, és ennek megfelelőn a társadalmi mobilitástól is mást várnak. Míg az alacsonyabb társadalmi helyzetben lévők számára a biztonság, a stabilitás és általában az anyagiak fontosabbnak tűnnek az értékelésnél, a magasabb státuszúak az anyagiakon túllépve

az önmegvalósítás lehetőségeire, a kulturális hovatartozásra is figyelmet fordítanak (Róbert és Sági, 1992; Utasi, 1997). Nem mindegy tehát, hogy milyen kritériumok alapján áll össze az a kép, ami azután a szubjektív réteghelyzetet meghatározza, hiszen a depriváció érzése is ez alapján alakul ki. Minden a viszonyításon múlik, s bizony az értékelési szempontok azokat a kulturális mintákból álló normákat is magukban foglalják, amelyek egy adott társadalomban a sikert vagy sikertelenséget jelentik. Ha egy adott társadalom a minél gyorsabb meggazdagodást tartja követendő példának, akik ezt a társadalmi normát nem tudják követni, azok depriváltnak tarthatják magukat akkor is, ha egyébként szükségleteiknek megfelelően rendelkeznek anyagi javakkal. Mindez a társadalom és az egyén, valamint az egyes társadalmi csoportok, rétegek közötti kölcsönhatások függvénye. A relativitás alapja egyrészt az általános életszínvonal, a társadalom legszegényebb és leggazdagabb rétegei között meghúzódó feszültség mértéke mellett az a kulturális minta, amelyet az adott társadalmi valóságban a szegénység, a gazdagság és egyáltalán a különböző társadalmi pozíciók betöltenek.

Nem véletlen, hogy napjainkban a társadalmi rétegbe tartozás szubjektív megélése, a depriváció érzésének mechanizmusai előtérbe kerültek. A fogyasztói társadalomban e kulturális és fogyasztói normák a legalapvetőbb meghatározói a társadalmi rétegződésben elfoglalt pozíciónak. Mintha a fogyasztáson kívül semmi más kritériumrendszer nem létezne, amely a társadalmi csoportokat egymástól elválasztaná. Az egyén számára sok esetben ez egyfajta fogyasztási kényszerspirált indít el, és arra készteti, hogy beszerezze azokat a demonstratív fogyasztási javakat, amelyek „illenek” ahhoz a társadalmi réteghez, amelybe ő is tartozik, vagy amibe szeretne tartozni. A szubjektív réteghelyzet azt is kifejezi, hogy az egyén társadalmi identitása megfelel-e a valódi helyzetének, vagy pedig nem tud azonosulni az

„előírt” társadalmi keretek mintázatával (Pikó, 2003).

Ezek a szubjektív kategóriák viszont sokkal komplexebbek annál, hogy egyszerűen társadalmiréteg-mutatóként alkalmazni lehessen őket. Inglehart (1997) posztmodern felfogásában van az anyagi-jövedelmi szintnek egy olyan határa, ami fölött a posztmateriális (belső) értékek határozzák meg az életminőséget. Amikor az egyénnek anyagi gondjai vannak, saját anyagi szükségleteit sem tudja kielégíteni, akkor ennek hatására relatív depriváltságot él át, s ez az életminőségére erősen rányomja a bélyegét. Ha azonban a szükségleteinek megfelelő anyagi bázis rendelkezésére áll, megvan rá a lehetősége, hogy az anyagi javak további, öncélú és hedonista hajszolása helyett a posztmateriális (intrinsic) értékek felé forduljon. Annál is inkább, mert ők nagyobb mértékben rendelkezhetnek azokkal

a pozitív erőforrásokkal (pl. önbizalom, konfliktusmegoldó, stresszkezelési és egyéb képességek, támogató társas háló), amelyek egészségvédő tényezőként is működhetnek (Taylor és Seeman, 1999).