A vallás/spiritualitás egészségpszichológiája

II. 4.5.1. Vallás és egészség

A vallás és az egészség kapcsolatának vizsgálata a XX. század végén került az empirikus kutatások fókuszába (Pikó, 1999). Bár a vallásgyakorlás gyógyító hatását már az ókori görögök is kihasználták, rendszerezett tudományos kutatásokra az 1970-es évektől került sor.

A kutatások közül kiemelkednek azok, amelyek a vallás és a halálozás összefüggéseit vizsgálták longitudinális módszerrel, ahol az egyének egészségi állapotát évekig követték, és közben regisztrálták az egészségi állapotban bekövetkező változásokat, beleértve az esetleges elhalálozását is. Comstock és Partridge (1972) ötéves utánkövetés során arra a megállapításra jutottak, hogy a templomi szertartásokon gyakran részvevők körében a halálozás lényegesen kisebb mértékű volt. Az összhalálozási mutató az ezt követő tanulmányokban is alacsonyabb értéket jelzett a vallásgyakorlók körében (vö. pl. Zuckerman, Kasl és Ostfeld, 1984; Bryant és Rakowski, 1992). Ráadásul az utóbbi vizsgálatokban külön figyelmet fordítottak a lehetséges kontrolltényezők (pl. a nem, kor, társadalmi helyzet, etnicitás, krónikus betegségek jelenléte, egészségi állapot) ellenőrzésére.

Az egészségmagatartás vonatkozásában ki kell emelni a szűrővizsgálatokon (pl.

rákszűrés) való részvétel nagyobb gyakoriságát, amit magyar adatokkal Zonda és Paksi (2000) igazoltak. A Hungarostudy eredményei pedig azt mutatták ki, hogy a betegség miatt kiesett munkanapok száma az átlaghoz képest 42%-kal alacsonyabb a vallásukat rendszeresen gyakorlók között (Kopp és mtsai, 2004). A betegségmegelőzésen kívül ugyanilyen fontos azonban a betegségekkel való megküzdésben is a vallásgyakorlás, hiszen a súlyos akut vagy krónikus betegségek legtöbbször az életvitel drasztikus átformálásával járnak együtt, a hit pedig nemcsak ennek elfogadásában segíthet, hanem a prognózis kimenetelében is (Mueller, Plevak és Rummans, 2001). Többek között az immunfunkciók javításával is erősíti a gyógyulási folyamatokat, amit ma már objektív módszerekkel is lehet igazolni (Çoruh és mtsai, 2005). Ezzel kapcsolatban a gyógyulási fázisban olyan intervenciós beavatkozásra is sor került, amelynek során a gyakoribb vallási aktivitás hatékonyságát tesztelték sikerrel (Luchetti, Luchetti és Koenig, 2011). A vérnyomás-szabályozásra kifejtett hatása szintén számottevő, s ezáltal a szív- és érrendszeri betegségek halálozásának csökkentésében játszik a vallásgyakorlás szerepet (Aukst-Margetić és Margetić, 2005).

II. 4.5.2. Vallás és lelki egészség

A vallás és a lelki egészség vonatkozásában a mai napig mérföldkőnek számít Durkheim (1897; 1951) Öngyilkosság című műve, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy az egyházi tradíciók sajátosságaival (pl. a gyakoribb vallási közösségi részvétel, intenzívebb imádkozás, gyónás lehetősége) magyarázható a katolikus országok kedvezőbb helyzete. Míg a zsidó vallás szintén erőteljes életmódbeli szabályozásokat ír elő, a protestánsok individualisztikusabb hozzáállása a valláshoz összefüggésbe hozható az öngyilkosság magasabb arányával.

A vallásos emberek körében nemcsak az öngyilkos kevesebb, hanem az alkohol- vagy drogfogyasztó, dohányzó és a mentális problémával küzdő is (Aranda, 2008; Kovács, 2007;

Moksony és Hegedűs, 2006). A vallásgyakorlók körében alacsonyabb a depresszió, a szorongás, a reménytelenség, az ellenséges beállítódás (Kopp, Székely és Skrabski, 2004). A pszichiátriai betegségek és a vallásgyakorlás közötti kapcsolat azonban meglehetősen összetett. Számos vizsgálat igazolta, hogy az érzelmi-hangulati zavarok esetében a vallásgyakorlás jótékony hatással van a betegségek kimenetelére, de azok megelőzésére is (Maselko és Buka, 2008). Ugyanakkor a statisztikai adatokban ez gyakran úgy jelenik meg, hogy a vallásgyakorlás nem jár együtt alacsonyabb depresszió-pontszámmal, sőt néha éppen hogy magasabb értéket figyelhetünk meg (McCullough és Larson, 1999), holott nem ok-okozati kapcsolatról van szó, hanem arról, hogy a pszichés zavarral küszködők fordulnak aktívabban a vallásgyakorlás felé.

Összességében a vallásosságnak, a vallásgyakorlásnak a mentális egészségre és pszichés jóllétre gyakorolt jótékony hatását igen sok kutatás igazolta már: az érintettek általában az élettel való nagyobb fokú elégedettségről, boldogságról, pozitívabb érzelmekről számoltak be (Moreira-Almeida, Neto és Koenig, 2006). Ez megmutatkozik az egészség önértékelésében is, amint arról egy 22 európai országot érintő kutatás számolt be (Nicholson, Rose és Bobak, 2009). Az egészséggel kapcsolatos életminőségre gyakorolt hatást szintén megerősítették a kutatások (WHOQOL SRPB Group, 2006). A vallásosság/spiritualitás – lelki egészség kapcsolatban szerepet játszik az önbizalom erősítése, az optimizmus, az önelfogadás (Hammermeister és mtsai, 2001; Schutte és Hosch, 1996). A személyiségfejlődésben megmutatkozó erőteljes hatással is magyarázható ez az összefüggés, például a nagyobb nyitottság vagy a lelkiismeretesség irányába (Unterrainer és mtsai, 2010). Az önkontroll fejlesztése pedig csökkenti az agresszív és antiszociális viselkedésbeli megnyilvánulásokat (Laird, Marks és Marrero, 2011).

II. 4.5.3. A vallás és az egészség kapcsolatának hatásmechanizmusai

Az imádkozás, meditálás, s az általuk létrehozott tudatállapot (ami az agyhullámok megváltozott aktivitásával jár együtt, és amit a meditáció esetében éberségnek nevez a szakirodalom) a stresszfeldolgozás során a kognitív értékelést olyan módon alakítja át, hogy a telomérek (a kromoszómák végét védő nukleoproteinek) hosszát, s ezen keresztül a sejtek élethosszát, valamint az agy hormonális folyamatait is képes kedvezően befolyásolni (Epel és mtsai, 2009). Mindez azt igazolja, hogy a tudatállapotunk, gondolkodásunk hatással van testi és lelki funkcióinkra mind rövid, mind pedig hosszú távon.

Sokan azt tartják a vallás legfontosabb pozitív hatásának, hogy az életnek egyfajta értelmet ad. A tudomány sok mindent megválaszol, de az élet végső kérdéseire nem adja meg a választ. A természettudomány, a tudományos-technikai fejlődés jelentősen átformálta a világról alkotott gondolkodásunkat, és hozzájárult a vallás „varázstanalításához”, ami végső soron megingatta a korábban egységes világképet. Ugyanakkor a lét (akár egyéni, akár az emberi életre vonatkozóan) végső céljára és értelmére nem tudott máig sem megnyugtató választ adni. Ezt nagyon jól kifejezi egy vizsgálat eredménye, amely a vallás/spiritualitás és az evolúciós elmélet elfogadásának szerepét hasonlította össze az egzisztenciális félelemmel összefüggésben (Tracey, Hart és Martens, 2011). Bár az evolúciós elméletnek ma már számos tudományos bizonyítéka van, az élet végső eredetére és értelmére vonatkozóan nem nyújt megnyugtató választ. A vallás/spiritualitás viszont, noha az intelligens tervezőerőre vonatkozóan nem léteznek megalapozott tudományos magyarázatok, mégis képes megnyugtató megoldást találni az emberi lét végső kérdéseire. Az élet értelmébe vetett hit a lelki, és ezen keresztül a testi egészségre is hatással van, hiszen olyan irányító erő az életünkben, ami a hétköznapjaink megélésében játszik szerepet (Brassai, Pikó és Steiner, 2011). A vallás/spiritualitás olyan hit- és értékrendszert jelent a vallást elfogadók számára, amely értelmet és irányítást ad az életnek, megkönnyíti az életesemények elfogadását.

A vallásos gondolati struktúra ezenkívül kihat a vallásos megküzdésre is, a vallásgyakorlásnak ugyanis fontos coping, azaz konfliktusmegoldó funkciója van. Többek között az érzelmi-adaptív, valamint a probléma-központú stratégiák mobilizálása révén fejti ki kedvező hatását (Kézdy és mtsai, 2010). Az imádkozás mint a pozitív vallásos megküzdés eszköze, tehát elősegítheti a hatékony problémamegoldó stratégiák mobilizálását, akár azáltal, hogy segít a negatív érzelmek feldolgozásában, semlegesítésében. Ugyanakkor létezik negatív megküzdés is, ami a bűntudatból, az erős kritikai szempontok figyelembevételéből fakadhat (Pargament és mtsai, 1998).

A vallás–egészség kapcsolatában meg kell említeni azt is, hogy a vallási közösségek társas támogatást nyújtnak egymás számára, ami lehet kognitív, érzelmi, de sok esetben konkrét problémák megoldásában megnyilvánuló segítségnyújtás is, mellyel a közösség tagjai segítik egymást. A vallási közösségek ugyanis olyan embereket hoznak össze, akik hasonlóan gondolkodnak, ezért is tanúsítanak fokozott érdeklődést egymás iránt. A vallási közösségbe tartozóknak nemcsak kapcsolati hálói kiterjedtebbek, hanem minőségileg is kedvezőbbek, amit az őszintébb odafigyelés, a kapcsolati szimmetria és kölcsönösség jellemez (Musick 1997). Szintén nem függetlenül az előbbi hatásoktól, ki kell emelni még a vallásgyakorlók társadalmi szerepeit, fokozott jótékonysági és szociális aktivitását, mint önkéntes szerepvállalást, amely azáltal, hogy növeli az elégedettség és az életelfogadás érzését, szintén egészségvédő hatású.

Összességében a megváltozott tudatállapotokkal összefüggő élettani folyamatokon túl a megosztott vallásos élmények, a közös értékrend, egymás segítése mellett a deviancia elutasítása, a morális elvek betartása (Younniss, McCellan és Yates, 1999), az élet értelmébe vetett hit és az életcélok kijelölése (Henningsgaard és Arnau, 2008), valamint a vallásos megküzdés (Wachholtz és Sambamoorthi, 2011) tehát növeli a lelki rugalmasságot, az adaptív képességek fejlesztését, és így elősegíti például a káros szenvedélyektől való tartózkodást.