lapodott, újra az oroszhoz fordult:
— Most... utoljára kérdezem ... nem azonos maga Petrov Nikoniccsal?
Az orosz kérdéssel felelt.
— Kije volt önnek ez a Petrov Nikonics, hogy ennyire fölindul érte?
Ez a kérdés nem érte váratlanul az asszonyt.
Hallott már ilyenfélét kétszer. De mert azóta négy esztendő telt el, mert közben nagyon sokat szenve
dett és gondolkozott, meg mert közben megtanulta, amire csak az élet tudja megtanítani az asszonyt, hogy a férfinél nem számít a rang, a név, csak az számít: ki, mi ő maga ... A lénye, a lelke, a becsü
lete ... S mert ezekkel együtt azt is tudta már, hogy vannak férfiak, akiknek a kérdésére egyenesen, őszintén kell feleletet adni, felemelte fejét s az orosz szemébe nézve adta meg a választ.
— Egy szegény orosz fogoly, akit szerettem, aki szeretett s akit négy hosszú, keserves esztendő óta nem bírok elfelejteni.
Az orosz szemében felgyulladtak s lobogva égtek a sárga tüzek.
— Szerette? Miért nem adta értésére akkor? — kérdezte lassan, szinte szótagolva.
— Mert gőgös voltam, mert hiú voltam. Szé
gyellem volna egy egyszerű, minden cím és rang nélküli fogolynak megmutatni, hogy szeretem, ö pedig nem jött segítségemre kilétének a felfedé
sével.
A sárga tüzek újra kialudtak s a cigaretta ide
gesen szétnyomódott a hamutartóban.
— Mit akart a kilétével? Hát számíthat, ront
hat vagy javíthat egy szerelmes asszony előtt ‘az, ha a férfiú palotában, vagy kunyhóban született?
— Nem ... most már nem ... Azóta nem, mióta a vonat a dernői állomásról kirobogott s amióta a szívem égő, piros vércseppeket hullatott a kerekei
Bozzay M.: A hadifogoly. 4
után. Amióta néztem a barnára mázolt teherkocsikat és az életemet ígértem cserébe érte ha még egyszer összehoz a sors Petrov Nikoniccsal.
A fehérkesztyűs férfikéz, mint egy acélbilincs kapcsolódott az asszony csuklójára.
— S ha most... ha holnap ... találkozna Petrov Nikoniccsal, úgy, abban a durva daróc ruhában, kér
ges tenyerekkel, alacsony rendű helyzetben, mit mon
dana neki? — kérdezte fojtott hangon:
— Azt... hogy szeretem és azt... hogy azt akarom, ő is szeressen engem... — mondta lázas forrón az asszony.
A férfi torkából rövid, diadalmas, boldog kiál
tás szakadt fel. Talpraugrott s vadul, szenvedélyesen magához ragadta az asszonyt.
— Mary ... négy év... Négy év keserves, gyil
kos lemondása, szenvedése, magárahagyottsága kel
lett, hogy ereje legyen ezt megmondani nekem...
— Ezért a percért, kevés volt a négy év... — lehelte az asszony és lecsukta a szemét.
Mikor a rojtos függöny az asszony szemén le
ereszkedett, a férfi szemén, kicsapott a sárga tűz s a szája, mint egy égő, lobogó csóva, az asszony piros, vágyó szájára esett.
A GYEREK.
Hetek óta készültek rá. Hogy no... ma igazán szóbahozzák. De csak maradt. Úgy tolták egyszer ezért, egyszer azért egyik napról a másikra, mint valami nagyon kellemetlen dolgot. Mint a foghúzást.
Egyszer ideges volt a gyerek, akkor azért nem lehetett, egyszer fáradt. Egyszer későn jött haza, egyszer vendége volt. Egyszer nem jól érezte magát, egyszer az apja nem tartotta jónak. Most már na
gyon sürgős... Mióta az apa nyugdíjba ment és mióta ilyenformán a jövedelemnek egy harmada el
veszett. Igaz, jó lett volna a segítség már előbb is, a nyugdíjaztatás előtt, mert a fizetésből csak úgy futotta szűkösen mindenre, hogy a bejárónő másod
naponként jött és a közbenesőkön az anya végzett mindent. Még a mosogatást, a cipőtisztítást is. A fiú ebből persze nem érzett semmit. A tiszta fehérnemű minden másodnap ott várta a szobájában a széken és reggel, mielőtt hivatalba ment, a vajaskenyere éppen úgy a zsebében volt, mint diákkorában és a kávéja mellett is ott volt a két kibelezett, megvaja
zott kifli. A fürdővizét is mindennap az anyja készí
tette el és ő rakta el a zsilettjét is. Hogy stoppolta a harisnyáit, vasalta és javította a fehérneműjét, ki
tisztította a pecséteket a ruháiból, az éppen olyan magától értetődő volt, mint az, hogy főzött neki.
És mégis... milyen szörnyű, hogy most rá kell szorulni... Hogy valahogyan szépen, okosan meg kell értetni vele: a kis nyugdíj nem elég a három
szobás lakásra és a viszonylagosan jó életfenntar
tásra ... Mert már régen csak viszonylagosan jó.
Színháznak, mozinak tíz év óta nem látták a belse-4*
jét és a mindennapi hús is hetenként háromszorira olvadt. Persze csak náluk, mert a gyerek mindennap megkapja a húsadagját. Neki kell, fiatal, erős, jóét
vágyú. Nekik már nem fontos. Igaz, az anya néha el-elfogja az apa vágyó pillantását, amikor a rosté
lyosra néz, amit a fia elé tesz három órakor, ha a hivatalból hazajön, ők korábban ebédelnek. Részben, mert három óráig túlságosan kiéheznének, részben, mert akkor a fiú megtudná, hogy kétféle kosztot esznek.
És arra nincsen szükség... Hadd higyje csak, hogy az éhség miatt nem várakoznak rá. Hadd higyje, mint kisgyerek korától mindig, hogy minden
— csak úgy — megvan... Magától... Természete
sen ..'. Egyszerűen ... Minek tudja már most, az élete elején, hogy gond, baj, nincs is a világon.
Hogy a lemondás több, mint az öröm. Hogy az apja több mint öt éve nem csináltatott új ruhát és az anyja tíz esztendeje halogatja az ebédlő sarkában álló garnitúra áthuzatását. Halogatja azzal, hogy majd... majd ha a gyerek keres és legalább a saját eltartásának gondját leveszi róluk.
Hát most már keres ... Szépen ... Száznyolcvan pengő a fizetése. És azt mondja, a gazdája megígérte, ha tovább is így tartja magát, újévkor még fel is emeli. Akkor, ahogy mondja, kap majd kétszázat, sőt talán többet is. Abból pedig már adhat valamit nekik. Nem többet, dehogy ... Isten őrizz ... csak amennyibe az ő ellátása kerül... A szoba, meg a koszt. Talán... talán ötven pengőt csak nem fog sokallani. És talán megérezni sem igen. S neki...
mennyire megkönnyítené az életét. Milyen nagy segítség lenne. Harminc pengőt felhasználna a ház
tartáshoz, húszat meg félretenne és ha összegyűlt az összeg, megcsináltatná a garnitúrát. Virágos an
gol vásznat venne, mert nagyon szeretne valami színt, derűt, hangulatot a lakásban. És az urának is ad majd húst mindennap. Hadd kapjon, ha annyira
53