háromszögek, logarléc, meg különféle boszorkányos rekvizitumok közül úgy néz rá néha Orosz Ferenc, mint ahogy asszonyok néznek a lenge, csipkés, illa
tos selyemholmikra. Szeretettel és azzal a biztos tudattal, hogy a holmi részese nemcsak az életük
nek, de osztályostársa, előmozdítója szépségüknek, lényük varázsának, értékének.
— De jól megy a mérnök úrnak, — néz a gőgö
sen nyújtózó kesztyűre az egyik rajzoló.
A csinos, fiatal mérnök úgy, ültő helyében is kissé kihúzza magát. Mértéktelenül élvezi a sikert.
A ritka pillanatot, amikor valamiért — olyan mind
egy, hogy miért — kiválik a többi közül és nem egy a tucatból, hanem külön, önálló ember. Valaki, akit észrevesznek, akire megjegyzést tesznek és akit...
igen, ez a legfontosabb: irigyelnek is.
— Hát, nem mondom, — nyújtja el kicsit a szót — nagyjából meg vagyok elégedve. Persze, egyelőre nem érhetek el mindent, amit akarok, de majd idővel. És olyan mozdulattal teszi keresztbe lábát a rajzasztal alatt, meg szív egyet olcsó do
hánnyal mutatós hüvelybe töltött cigarettájából, mintha a Mercedeshez és saját villához már csak a biztos havi 2500 hiányozna.
A rajzoló irigyen nézi, hallgatja és arra gon
dol, hogy igen, egész bizonyosan a vezér lánya van a dolog mögött. Hiszen annyit jár ide mostanában.
És a mérnök, hiába, nagyon csinos fiú.
A szomszéd teremben természetesen már ebben a szervírozásban mondja el az ártatlan, szegény sárga kesztyű történetét.
Aminek az lesz a következménye, hogy félóra alatt mint a futótűz terjed el a gyártelepen, hogy a vezér leánya halálosan beleszeretett Orosz mér
nökbe és a másik félóra alatt a legképtelenebb dol
gokkal állanak meg a kollégák és gépírónők a mind
erről mitsem sejtő mérnök rajztáblája mellett.
— Igaza van, kolléga űr — mondja az egyik idősebb mérnök. — Bizony igaza van, hogy nem a szegények között kereskedik. Mert a férfit egész életére tönkreteszi a szegény házasság. Engem is az tett tönkre. De magának szerencséje van, mert azonkívül, hogy nagyon gazdag, szép is a lány.
— Miféle lány? — kérdezi bámulva a férfi.
— No jó, jó, — bólogat megértőn a másik. — Igaza van, ha diszkrét. De hát hiába, hiszen az egész telep meséli, — és lehajol a füléhez — hogy a ve
zér lánya maga miatt jár ki olyan sokszor mos
tanában.
A férfi szédül. A vezér lánya... Te úr Isten!
Milyen őrültek az emberek. De mégis, — és már lehetőséget keres — talán nem is olyan örültek. És a csapágyakkal, metszetekkel telerajzolt rajzlapról hirtelen borzas, szőkehajú, kékszemű leányarc ne
vet felé.
Hat óra után a gyár udvarán éppen a vadonatúj sárga kesztyűt húzza óvatosan kezére, mikor a kapun simán, hangtalanul begördül a nagy vér
vörös autó. A vezér leányának az autója.
Arcát elborítja a vér. Kétféle okból. Tudja, hogy a kollégák, a leányok figyelik és hogy neki a délután kapott szép dekórum miatt most komé- diáznia kell, látszatot kell megőriznie, meg mert így, közvetlen közelben a vérvörös autóval és a volán mellett ülő szép, szőke leánnyal olyan egé
szen kilátástalannak tűnik fel minden reménykedő gondolat. Az autó megáll. Éppen előtte.
— Itt van még apám? — hajol ki az ablakon a borzas, szőke lányfej.
Orosz Ferenc, mielőtt felelne, izgatottan le
húzza a kesztyűjét.
— Igen, itt van még a vezérigazgató úr, — mondja kicsit hebegősen. — Parancsolja, hogy ki
hívjam?
59
— Kérem — mondja mosolyogva a leány.
Pár perccel később, mikor a vörös autó már messze jár, a kicsit szédelgő mérnök is a Dunán ke
resztül megindul hazafelé.
— Milyen gyönyörű, — gondolja. — Mint egy álom. És egyik kezére szórakozottan, gépiesen fel
húzza a kesztyűt. Azután fel akarja húzni a mási
kat is. Belenyúl a felöltője zsebibe. Nincs benne.
A másikban sincs. A nadrágzsebben sincs. Nincs sehol. — Elvesztettem! — döbben rá. — De ugyan
akkor kapkodva, gyorsan újra végigkutatja összes zsebeit. Eredménytelenül. Igen, bizonyosan akkor vesztettem el, — hozta emlékezetébe az utolsó tíz perc történetét — amikor végigvágtattam a gyá
ron a vezérigazgató után. És már meg is fordul, hogy visszamenjen és újra végigszaladjon mindent.
De nem találja meg. Az egyik kesztyű, a jobb, ott van a kezén, a bal nincs sehol. Elkeseredik. És egyszerre érzi a sok lemondást, amit a kesztyű ér
dekében hozott. A sajt és kenyér vacsorát, az üres főzeléket és a hideg szobát.
Dühbe jön. Szörnyű igazságtalanságnak érzi, ami történt vele. Kéthónapi lemondás, még sokkal hoszabb idejű vágy, és ez a vége.
— Eh!!! — és talán nem is tudja, mit tesz, hir
telen dühében, elkeseredésében lekapja kezéről a kesztyűt és a lába alatt hömpölygő vízbe vágja.
— Ez a buta ember szerencséje — gondolja el
keseredve. — Ez, hogy még egy vacak kesztyűt sem tud megtartani, ha már nagy kínosan megszerezte.
Az okosé bezzeg más. Az okos vezérigazgató lesz és vörös autót ad a leányának.
És dühös a leányra is. Igen, miatta veszítette el a kesztyűt. Mert annyira zavarba jött és annyira sietett, hogy szolgálatára legyen. Ő elveszti miatta az egyetlen szép dolgát, az meg most már bizonyo
san ül valahol, valami elegáns cukrászdában vagy
szalónban és issza a teáját a finom kaviáros sütemé
nyekkel s közben hallgatja a szamárságokat, amiket Jéhűtő fickók mondanak neki.
Otthon, mikor a negyedikemeleti szűk és sötét folyosón a különbé járatú előtt zsebébe nyúl az elő
szoba kulcsáért, a kezébe akad valami.
Pillanatig gondolkozik, azután kirántja.
— Hogy a mennydörgős mennykő ... — hagyja el félhangon száját a jókívánság és nézi, hipnotizál- tan nézi a tenyerén fekvő balkezes disznóbőr- kesztyűt.
‘ ELLENFELEK.
Szemelvények két asszony naplójából.
AZ EGYIK
Április 10. Még mindig nem szoktam meg. Ti
zenöt hosszú esztendő óta. Pedig de sokszor meg
történt ezalatt, hogy idegen illatot éreztem az arcán, amikor hozzámhajolt és idegen vágyat láttam a sze
mében, amikor — tíz év óta mindig ritkábban — magához ölelt.
Most is érzem, látom. Hogy ki van az illat, a vágy mögött, nem kutatom s személyszerint nem is érdekel. Csak a tény fáj. Hogy mást szeret. Me
gint mást. És a reményem hervadt el megint egy időre, — nem tudom, hosszabb vagy rövidebb időre-e? — hogy végre, egyszer majd én is ismét sorra kerülök.
Nem a csókban, ölelésben, sokkal fontosabban annál. A belső összetartozás vágyában.
Tegnap hosszan beszélgettünk erről a témáról Irénnel és Máriával. S furcsa dolgokra jöttünk rá.
Arra, hogy mi, egy férj es asszonyok végeredmény
ben az élet koldusai vagyunk... Egyetlen férfi áll mellettünk életünk tavaszától teléig és várjuk, mint a koldusok az utcasarkon, hogy néha, ha sze
szélye, adakozó kedve vagy hirtelen támadt fellob- banása, esetleg mástól ért kudarca úgy hozza ma
gával, — hát a kalapunkba hullasson valamit.
Én borzasztóan elkeseredtem emiatt, de Mária, aki nagyon okos, fölényes és húszéves házasság van mögötte, lecsitított.
— Mit akarsz? — mondta. — Az élet semmit sem ad ingyen. És azt, hogy hatvanéves koruk után visszatérnek hozzánk, hogy ápolhatjuk, dédelgethet
jük okét, hogy nevet adtak nekünk és védelmet, hogy eltartanak és anyává tesznek, mégis illik viszo
nozni valamivel. Hogy néha az egész élettel fizet
jük, kit érdekel? Vagy érdem talán, hogy hűek va
gyunk hozzájuk és hogy minden kilengésük után arra gondolunk: — talán... most mi következünk?
Dehogy érdem, fiam! Ilyenek vagyunk és nem tu
dunk mások lenni. Mindenki úgy hal meg, ahogy szabva van és mindenki azt a kört futja be, amelybe állították. Mi is, a férjeink is. Hogy közben ők jól élnek, örülnek, boldogok, mi meg sírunk, néha ki
csit, néha sokat, az más lapra tartozik. Sőt, nem
csak mi sírunk. Azok az asszonyok is sírnak, — ha az eleién nem is, a végén feltétlenül — akik miatt mi sírunk sokszor. Mert hiszen azok sem állandók.
A férfísTes^éiv. az örök elégedetlenség a mindig új izgalomhajszolás váltogattatja őket. Akkor is, ha szé
pek. okosak, kiválók, ha naivon tisztességesek és az érzésen kívül semmi igényük sincs. Sőt akkor még inkább, mert a férfi értékesebbnek tartja azt a nőt, akiért áldozatot hoz... Azt mondtuk az előbb, mi az élet koldusai vagyunk. Ezek az asszonyok többek.
Az élet nyomorultjai. Mindent odaadnak és nem kapnak érte semmit, ami valamennyire is stabil. Ki
rályságuk pünkösdi királyság s koronájuk lehullta után úgy maradnak, mint a szedett fa.
Máriának igaza van.
Április 12. Ma az ebédnél szóbahozta István, hogy egyedül szeretne elmenni vagy két hétre pihenni a nyáron. Megdobbant a szívem. Tudom, nem megy egyedül. De mit tehetek? Nem akadá
lyozhatom meg, nem mondhatom, hogy de igen, vele akarok menni, mert csak elmérgesíteném a
63