lett végiggondolnak.
— Te, — kiáltott fel hirtelen, fojtottan János
— tudom már, honnan szerzünk hozzá még ötvenet.
— Honnan? — reménykedett fel a kicsi.
— Eladom a tanár úrnak a kínai bélyegemet
— mondta diadalmasan. — Tegnap ígért érte hat- vanat. Nem adtam. Most felkínálom neki ötvenért.
— És felragyogott az arca, mint a karbunkulus.
Az üzlet pár pillanat alatt létre jött s utána a két kis legény eltűnt. Izgalmukban, igyekezetük
ben nem is gondoltak rá, hogy a tanár úr a csillogó uniformisban esetleg egyedül marad Rosettevel s hogy talán még a kezét is megcsókolhatja. Csak arra gondoltak, csak az izgatta őket, nem szabad, hogy alul maradjanak csak azért, mert rövid nad
rágot hordanak, s hogy le kell főzniük a tanár urat, még ha az egész bélyegalbumot el kell is adniok.
Tíz perccel később azonban már újra otthon voltak s amikor a szobalány kinyitotta az ebédlő
ajtót, kipirultan és izgatottan álltak az asztalnál.
Pista meglökte Jánost.
— Most... — súgta boldogan.
János lassan elővette hátamögül a kezét s a tanár úrtól az előbb látott mély meghajlással, de sajnos, pengő sarkantyúk nélkül, egy, a tanár úré
nál sokkal szebb és harmatosabb rózsacsokrot nyúj
tott a hófehér fogát ragyogtató Rosette felé.
ÖRÖK BŰN . . .
Mikor a vonat megindult, az asszony hátra
hajtotta fejét a kocsi párnájára és a lehunyt szeme mögött a holnapba nézett, örült a holnapnak. Az ura névnapjának. És annak, hogy reggel olyan könnyű szerrel megszökött tőle és elvégezte a be
vásárlásait. Azután a vásárolt dolgokra gondolt. A kis, nyolcszögletű indiai asztalkára, amelynek finom, leheletszerű ezüst és gyöngyház berakásai szinte éltek a sötétbarna olajfában. És a puha, melegvörös afgán szőnyegre, meg az antik aranybronz dobozra, amit az ura dohányzóasztalára szánt.
— Szépek, — mondta mosolyogva, — és előre örült az ura örömén. Az uráén, akit határtalanul, szinte emberentúlian szeretett s akinek a boldogí- tása egészen betöltötte az életét.
Már azt hitte, hogy egyedül marad, s hogy senki sem fogja zavarni a gondolataiban, amikor a szemközti bársonypamlagra két férfi telepedett.
Beszélgettek.
— Nekem hiába beszélsz . . . Nekem azután igazán hiába, — mondta az egyik. — Az én vélemé
nyem az, hogy minden felnőtt és önálló ember ön
maga irányítja az élete sorsát.
— Szóval, te nem hiszed el azt, hogy lehet
nek esetek, amikor az akaratunk ellenére, pusztán kényszerítő körülmények folytán kerülünk olyan helyzetbe, amikor már bevégzett, kész dolgot állít elénk a sors?
— Nem . Én még sohasem kerültem olyan helyzetbe, amit nem magam teremtettem.
173
— örülj neki . . . S nem gondolkoztál azon, ho#v minek köszönheted ezt?
— Feltétlenül az erős akaratomnak, amely min
dig és minden alkalommal legyűrte a körülmé
nyeket.
— Tévedsz ... A szerencsédnek, vagy ha job
ban tetszik, a véletlennek.
— Sem az egyiknek, sem a másiknak. Én egy
szerűen nem hiszek ennek a két hatalmasságnak a létezésében. De haevjuk ezt. Inkább mondd meg, hogy mit csináltál délelőtt? Az irodában kétszer is kerestelek, de mind a kétszer a törvényszékre utasí
tottak. Oda azonban már nem volt kedvem utánad menni.
— Nem is találtál volna meg, mert egész dél
előtt nagyon el voltam foglalva. Egy nagy örökösö
dési perem volt, utána pedig a vidék egyik ismert birtokosát képviseltem egy legénykori félrelépésé
ből származó perben.
— Nos ... És az eredmény?
— Az örökösödési per a táblához került, a má
sik ügy pedig a férfi javára dőlt el. És pedig job
ban, mint gondoltam volna.
— Miért? Valami komplikált ügyről volt szó?
— Nem éppen ... Az illető legénykorában házasságot ígért egy leánynak, akihez a társadalmi állásuk közt levő nagy különbség dacára is hosszú barátság kötötte. Talán be is váltotta volna az ígé
retét, ha a leány időközben betegeskedni nem kezd, úgyannyira, hogy el kellett szállíttatni Pestre, egy szanatóriumba. A gyógyulás hónapokat vett igénybe, ami alatt a férfi szorgalmasan levelezett vele, sőt meg is látogatta. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy itthon meg ne ismerkedjék egy szép, fiatal úrileánnyal, hogy tűzzel-vassal ne udvaroljon neki, sőt hogy alig párheti ismeretség után felesé
gül ne vegye ... No már most . . . Amíg ezek itthon, a falusi kastélyban a mézesheteket élik, a leány hazajön az egészséges, szép kisgyermekével együtt és ír a férfinak, hogy jöjjön és váltsa be az ígéretét ... A férfi felel neki, hogy csak várjon és legyen türelemmel, nemsokára érte megy. A leány bízik, mert szeret és vár ... A férfi meg ezalatt csókolja a szép, fiatal feleségét és lesi a véletlent, amely majd kimenti nem egészen kényelmes hely
zetéből. A véletlen meg is érkezik. Csak az a baj, hogy nem egészen elfogadható formában. A leány ugyanis megtudja, hogy gyermekének az apja több mint két hónap óta nős és hogy boldogan él a fele
ségével ... Nem megy el hozzá, nem rendez jele
netet, hanem házassági ígéret be nem váltásáért följelenti.
— Csinos kis ügy . Nos és azután?
— Nos, ezt az ügyet tárgyaltuk le ma délelőtt.
A férfit elmarasztalták gyermektartásért, a lány egyéb követelését azonban elutasították.
— Te voltál a férfi ügyvédje?
— Igen Nem akartam elvállalni, mert nem szeretek a meggyőződésem ellen cselekedni, de az illető jó barátom és nem utasíthattam vissza a kí
vánságát.
— Miért ellenkezik a meggyőződéseddel?
— Mert a férfi nem járt el korrektül. Ha meg
ígérte a lánynak, hogy feleségül veszi, hát feleségül kellett volna vennie.
— Ugyan kérlek . . Ilyen ígéretet mind
egyikünk tesz, de nagyon kevés az, aki be is váltja.
— Elég szégyen... Az azonban még nagyobb szégyen, ha a férfi ennek az ígéretnek a rendezését átviszi a házaséletébe, s amíg a feleségét csókolja, talán a szeretőjének írandó levélen gondolkozik.
— Ez igaz... Ez férfiatlan eljárás.
175
— No látod... Most megint eljutottunk oda, ahonnan kiindultunk. Azt a fiatal, ártatlan asszonyt az ura gyáva férfiatlansága olyan lehetetlen hely
zetbe sodorta, amelyet, ha értésére jut, esetleg az egész élete boldogságával kell megfizetnie. Mit te
het most az az asszony? Most, amikor be végzett tények, megmásíthatatlan valóságok elé állítja a sors? Űgy-e, hogy itt összedől az elméleted? Az, amelyik minden embert önállónak és a sors felett önhatalmúlag rendelkezőnek tart?
A vonat éleset, hosszút sípolt és megállóit a galambházikóhoz hasonló kis sárga bakterház előtt.
Az asszony felállt és amíg a pillantása végigfutott a két férfi arcán, meleg részvéttel gondolt az isme
retlen asszonyra és tiszta szívből kívánta, hogy soha meg ne tudja az ura alá valóságát.
Azután kiszállt. Az állomáson, a könnyű ho
mokfutó mellett ott állott a szobalánya, aki, mikor a vonat elrobogott, tiszteletteljes főhajtással köszönt az ablakon nézegető két úr felé.
— Hat évig volt a gazdám, — mondta aztán magyarázatképpen az úrnőjének.
— Ki? — kérdezte minden kíváncsiság nélkül az asszony.
— Szeghő ügyvéd úr, — felelt a leány.
— Nála voltunk délelőtt is, — elegyedett a be
szélgetésbe a régi, bizalmas cselédek szokásaképpen az öreg kocsis is. — Valami pörösködése van a nagyságos úrnak és Szeghő ügyvéd úr képviselte a törvényszék előtt.
Az asszony kezéből kihullott a vászontakaró és a kocsi hágcsójára emelt lába megint a porba esett.
Szoborrá dermedve, mozdulatlanul állott a helyén és a szemei megüvegesedve meredtek a messzeség
ben kígyózó vonat után. A feje szédülni kezdett, az agyában őrült forgatag támadt s a forgatagban
egymást űzték a szemei előtt a vonaton beszélgető férfiak, az ura, a törvényszék, a megcsalt leány, az apátián evermek, a vörös afgán szőnyeg, az indiai olajfa-asztal és a domborművű szivarládikó.
Azután összefolyt előtte a világ, pokoli zene
bonát, ropogást, csattogást hallott s egy óriási épü
letnek, a boldogsága kristálypalotájának az össze
omlását látta.
Felsikoltott és elvesztette az eszméletét.
PÁRIZSI RÚZS ...
Az erősen molett, rosszul öltözött, nagydarab vidéki asszony nem titkolt megvetéssel nézett végig barátnőjének nyúlánk, szivárványszínű pizsamába bujtatott figuráján. Nézte, ahogy lágy, elnyújtott macskaszerű lépteivel jár a szekrény, a kiürítésre váró bőröndje, a toalettasztal és dúsan felszerelt neszeszerje között.
— Mennyi ruha és mennyi üveg! — mondta a megvetésen kívül irigységbe is burkolt csodálko
zással. — Csak azt nem tudom, mit kezdesz itt vele.
— Ugyanazt, amit Pesten, — mondta az moso
lyogva. — Szép akarok lenni bennük és tőlük...
Vagy azt hiszed, az öltözködés és ápoltság helytől függ? Tévedsz. Az egyéntől függ.
— Lehet. Itt azonban igazán nincs szükség ilyesmikre.
Az asszony leült barátnője mellé.
— Miért nincs? — kérdezte. — Hát nem vagy itt te, az urad, naponta két, három vendég? S fő
ként én... én magam?
— Az én kedvemért, az uraméért, meg a bará
tainkért igazán nem érdemes festeni és különféle pizsamákba meg ragyogó selyemholmikba bujtatni magad. Ezek nem értenek ehhez, tehát egészen mindegy nekik.
— Ez serrr áll. Minden férfi született esztétikus s a Fidzsi-szigeteken éppen úgy, mint Piripócs- új falun észreveszi a szépet és gyönyörködik benne.
De ha nem is ezt tekintem! Nem tudod elhinni, hogy van asszony, aki a saját passziójára is igyek
szik szép lenni?
Bozzay M.: A hadifogoly. 12
— Nem... Az asszony mindig mindent — va
lakiért tesz.
— Vagyis ha te egyedül vagy, nem takarít- tatsz, nem öltözöl fel rendesen, nem fürdesz s nem bánod, ha az ablakokon nem lehet kilátni a portól.
— Az egészen más. Az a tisztasághoz tartozik.
— Az ápoltság, a jólöltözöttség is a tisztaság
hoz tartozik. Sőt, szerintem csak az ápolt és jól öltöző asszony tud az otthonában igazán rendet tar
tani, mert tudja, hogy ápoltsága, jólöltözöttsége ke
retet követel. — Szeretettel megfogta barátnője kezét. — Nézd. Ez a csipketerítő szakadt és gyűrött.
Nem veszed észre. De csak azért, mert magadon sem veszed észre a gyűrött pongyolát és azt, hogy a hajad fodrászért kiált. Hidd el, Hedda, minden összefügg. S hidd el azt is, baj lesz, — ha máris nincs — ha nem hiszed el.
— Hogy érted?
— Hát... az uradnál... Nézd, harmincéves vagy. ő harmincöt. Csak nem akarod azt mondani, hogy mindegy neki a huszonöt kiló többlet, ami rajtad van és a púder, festék, meg jó ruha, — ami nincsen rajtad?!
— Nem tehetek róla, hogy meghíztam. Ilyen a természetem.
— Először is, tehetsz róla. Egyél kevesebbet és olyan dolgokat, amelyek nem hizlalnak. Másodszor is, a férfiaknak igazán nem fontos: tehetünk-e vala
miről vagy sem. Ő szépet akar, gyönyörködni akar, mindig mást és újat akar. S ha nem találja meg otthon ... megkeresi másutt...
— Ezt megteszi akkor is, ha megtalálja. Hát akkor minek kínozzam magam?
— Mivel?
— Koplalással, masszázzsal, öltözködéssel, bo
rogatással, tornával, fűzővel s a jó ég tudja, még mivel.
179
— Hát először is... magadért... Azért, hogy örülj magadnak. Annak, hogy szép vagy és tetszel.
Azután meg, mert nem lehet mindig csak nagy- takarítást csinálni, baromfiakat gondozni, enni, lus
tálkodni, pletykálgatni és unatkozni. Kell foglal
kozni magunkkal is. A tükörrel, a tükör előtt.. . Hidd el, a tükör a legőszintébb jóbarát s ha az asz- szonyok megtanulnának hallgatni ennek a jóbarát
nak a szavára, sok csalódástól mentenék meg ma
gukat és sok keserűségért találnának vigasztalást.
— Lehet, igazad van, de én ... én már még
sem csinálom másként, — mondta és felállt és nagy
virágos kartonpongyolájában nehézkesen kiment.
Egy héttel» később, mikor az asszony újra cso
magolt, barátnője ismét bent ült a szobájában.
Most is virágos pongyola volt rajta, de kisebb min
tával és színe sem volt olyan vad, mint a múlt
korié. Haja is rendesebb volt. Igaz, az ondoMlást még mindig nélkülözte, de szépen vágva, ritkítva, könnyedén keretezte arcát amely így — még rizs
por és rúzs nélkül is kellemes benyomást keltett.
— Alaposan felforgattad a férfitársadalmat, — mondta a pesti asszonynak elismerően. — Igaz vi
szont, az asszonytársadalmat meg alaposan magad ellen zúdítottad.
— Mivel?
— Azzal, hogy minden férfinak elcsavartad a fejét s hogy minden férj azzal öli az asszonyát, igyekezzen hozzád hasonlítani.
Az asszony nevetett.
— Rendben van, — mondta. — Hát mégis csak sikerült kicsit felrázni benneteket. Ó, nem a fér
fiakat, azokkal ugyancsak hamar készen van az ember, hanem a nőket. Mert most belátjátok leg
alább, hogy mégse mindegy .. s hogy a férfiak 12*
itt is értenek a ruhához, kozmetikához, no meg...
a nőkhöz is egy keveset...
— Hát... igen ...
Azután hallgattak egy ideig... A vendég
asszony gondosan hajtogatta, rakta be a ruhákat, cipőket egymásután a mély bőrönd különféle re
keszeibe. Hajladozott, járt, kelt s mindezt szép moz
dulatokkal, úgy, hogy látszott rajta, vérévé vált a szépség, a harmónia igyekezete.
A háziasszony egyetlen mozdulatát sem sza
lasztotta el. Ügy nézte, mint egy férfi. Sőt.
Űgyabbul. Mert míg a férfi csak gyönyörködni akar, ő többet akart. — Tanulni. — S amíg nézte,
— annál is inkább, mert ez a gondolat már napok óta motoszkált benne — elhatározta: a tejszín
ről... lemond a reggelinél. Sőt, később lemond majd a tejeskávéról is és áttér a teára. Most, nem akarja mindjárt, nehogy feltűnő legyen, mert egészen bizonyos, az ura „ugratná“ érte, s a má
sik két étkezést is szőkébbre fogja csöppet. Nem eszik édességet, levest és zsíros húsokat. Hátha lefogy pár kilót. Mert igaza van Märynek, mégis jobb, ha soványabb kissé az ember... S ruhát is, akárhogy veszekszik is az ura, hogy itt nincs szük
ség rá, csináltat kettőt. Az egyiket: apró pöttyel vagy kockával s valami tompa egyszínűt: kis fehérrel. Azokban egész bizonyosan jobban fest majd, mint ezekben az itthon készült nagy virá
gosakban.
— Mikor jössz fel hozzám? — kérdezte végre a vendég, mikor az utolsó ruhát is beletette, a táskába.
— Azt hiszem, hamarosan. Gyurinak dolga lesz fent s én is vele megyek.
— Kikötöm, hogy semmit sem veszel nélkülem.
— Nem, — fogadkozott. — Sőt a szabónődhöz is együtt megyünk.
181