forró láva terjedt szét a beteg, meggyötört testben.
Mindig távolabb a melltől. S ahogy távolodott, hal
kult is.
A férj még beszélgetett.
Ügy-e, holnap Marica is bejöhet hozzád pár percre? Szeretne látni és elmondani, hogy a fia már öt kilós. Ügy-e, elhozhatom?
— Hogyne, — préselte ki pokoli erőfeszítéssel a feleletet és lecsukta a szemét, mert érezte, hogy megint jön a szúrás.
Jött is... Tüzes, kampósorrú, sokágú villával, karommal mart bele a puha húsba, hogy érezte, hal
lotta, hogyan ropog a húsa és hogyan szakad cafa
tokra ... Már nyílt az ajka, hogy felsikolt, de az el
gyötört, legyengült idegrendszer megkegyelmezett neki. Kikapcsolta az öntudatot...
Elvesztette az eszméletét.
A férfi feje a görcsbemerevülő kezeken pihent, az asszony meg lassan, már öntudatlanul átsiklott abba az ájulásba ... amelyből nincs felébredés ...
KÉT ASSZONY.
A nagy tengerparti szálloda olvasóterme kon
gott az ürességtől. A vendégek, a világ minden részéből idesereglett előkelőségek, pénzarisztokra
ták, félvilági dámák, művészek és kalandorok pi
hentek ebben az időben, így az olvasóterem halvány
vörös függönyei mögött háborítatlanul élvezhette a csendet, aki a nap égetően forró sugarai elől ide menekült.
Az egyik aranyozott rokokópamlagon szép fia
talasszony üldögélt. Térdén összecsukottan feküdt a könyv s szeme minden cél és irány nélkül kalan
dozott a mennyezet habos bárányfelhőin játszadozó amoretteken. Amikor beleunt, elfordult a mennye
zettől és a nyitott ablakokon lengő selyemfüggö
nyökre nézett. Nézte a forró ragyogást, a folyékony bronzzal kevert aranyat, amit a nap a függönyökön keresztül a terembe öntött. De itt sem volt maradása.
Pillantása, gondolata rapszodikusan röpködött egyik tárgyról a másikra s mikor félórai harc után, hogy lekösse magát valamivel, belenyugodott a sikertelen
ségbe, fáradt mozdulattal emelte fel a könyvet és egy önmagától szétnyíló helyen olvasni kezdett.
„Az ember legmélyebb és legtermészetesebb ösz
töne, hogy küzd a Valóság ellen és a képzelethez, az eljövendő boldogabb holnap reményéhez, a csodá"
hoz menekül az élet valóságai elől. Vigasztalást keres a reményben, hitben, halhatatlanságban, mesében, művészetben, szerelemben, tudományban, politikában, kártyában, alkoholban. Az igazság Me~
duza-arca ellen a hazugság Maya-mosolyában.“
— Igen, így van — vallotta be és a könyv
ősz-127 szecsukottan újra a térdére esett. — Hazugság az egész élet. Vagy nem hazugság az, hogy itt vagyok és el akarom hitetni magammal, hogy a magam jószántából jöttem ide? Nem hazugság, hogy itt ülök ebben a nemzetközi gyüjtőperselyben, hogy érdek
lődést színlelve nézem a mennyezet röpködő amorett- jeit, a tengerparton hullámzó embertömeget, az asszonyok kacér mosolyát, a férfiak blazirtságot mí
melő arcvonásait, amikor minden érzésem, gondo
latom ahhoz a sáoadt férfihoz visz, aki az íróasz
talnál ül és öntudatául, megha^onázottan rój ja a sorokat egymás mellé. Aki ír, folyton ír és aki a képzelet valótlanságai mögé menekül az élet való
ságai elől.
Lecsukta szemét. Látta az íróasztal fölé hajló deres férfifejet, a vékony kezet, amely pihenés, megállás nélkül szántja a papírlapot és hallotta a hangját, amely sohasem beszélt másról, csak az asszonyról, aki villámszerűén derítette fel az élete éjszakáját és aki örök sötétséget hagyva maga után, olyan nyomtalanul tűnt el, mint a meteor.
Milyen határtalanul gyűlölte azt az asszonyt.
Gyűlölte, mert a férfi, akit szeretett, csak általa és benne élt és mert nem vette észre, hogy nagy, hű
séges, igaz szerelem nyílott az eltűnt asszony léptei nyomán. Nem vette észre a felé nyúló esdeklő kezet, mert a szeme megbabonázottan menekült az emlék
hez, a valótlansághoz, a hazugsághoz: az igazság, a valóság, az élet elől. Pedig mindent megpróbált. Jó volt és szép, egyszerű és kedves, szeszélyes és ki
számíthatatlan, kacér és gonosz. És a férfi nem vette észre, nem látta meg. Mindig a múltba nézett és a múlt emlékeire építette a jövő reménységeit. De mert beszélnie kellett valakinek, beszélt neki. A szerelmükről, az asszony különös, finom szépségé
ről, hangjáról, a ritkán hangzó ezüstszínű nevetésé
ről és a szürke szeméről, amelyben annyi titok, annyi érthetetlenség égett. Beszélt akkor, amikor az
ő szíve, tele szerelemmel, szó nélkül kísérte mozdu
latait és mikor az ő szemében a titkok és érthetet- lenségek helyett igaz, nagy érzésekről olvashatott.
Addig beszélt, amíg nem bírta tovább és idemene
kült ebbe a bábelbe, hogy százhangú és százszínű zűrzavarában elfelejtse megveretését.
Felállt, letette a könyvet és az ablakhoz lépett.
A szálló nagy, hófehér márványterraszán akkor már nemcsak feketéző, unatkozó férfiakat látott, hanem a babér- és narancsfák árnyékában néhány csipke- és szalmakalapos nőt is, akik szalmaszálon szürcsölték a leges italokat vagy anró darabkákat vagdaltak a jégbehűtött gyümölcsökből. Azután to
vább repült a szpme. Ki a tengerre a sok vitorla és haiókéménv közé, a nagv, álmos, forró, lusta nyuga
lomba, a végtelen kékségbe, amelv a függönv át
látszó vörös selvmén keresztül valami csodálatos soha nem álmodott mesevilágnak tetszett.
— A függönv, — gondolta, visszatérve az előbbi témához — amely a valóság és a mese között érzik.
Ez teszi széppé az életet és ez kényszerít bennün
ket. hogy mindig visszaforduljunk az emlékek, a valótlanságok közé.
És keserű lett a szája, mert itt megint a fér
fira gondolt, akit el akart felejteni és akinek az emléke mindenen és mindenkin keresztül mindig eléje suhant.
— Véget kell vetni ennek, — mondta határo
zottan és megfordult s a megnéne~edett terraszon keresztül megindult a tengerpart felé.
Mikor leért a partra, sokáig némán, álmélkodva nézte a vizet, amit a korán búcsúzó nap aranya bíborvörösre csókolt. Nézte a lassan röpködő sirá
lyokat, amelyeknek hófehér, kitárt szárnya ezüst
legyezőnek tetszett, az apró, színes csónakokat és kint a zöldes vízen horgonyzó fehér gőzösöket, ame
lyeknek kéményei úgy emelkednek az égboltozat
129 felé, mint a bíbormárványból faragott karcsú emlék
oszlopok.
A móló mellett eközben kikötött egy hajó. Han
gos, kacagó asszonyok, fehérruhás férfiak, barnára sült gyerekek özönlöttek a szárazföldre és egy perc alatt elárasztották a pálma- és narancsfákkal szegett sétautakat.
Feléjük fordult és míg szeme közömbösen sik
lott egyikről a másikra, arra gondolt, hogy milyen kár a csendért, amit elriasztottak és a tenger vizé
nek nyugodt tükréért, amelybe a kikötőbe futó hajó hosszú, mély sebet vágott. De azért nézte őket.
Nézte egészpn addig, míg a tömegben magas, sugárzó, barnahajú asszony tűnt fel, aki egyedül, fehér ruhában, karján nagy csomó Írisszel lépege
tett a többiek között. Amikor ezt a sugárzó asszony
fejet meglátta, nem látta többé a többit, a tengert, a hajót, az eget, nem látott semmit, csak a szürke
szemű asszonyt, akit most látott először és akiről a torkában dobbanó szíve mondta meg a mondani
valót.
Nem is tudta, mit tesz, sietve felé indult és mikor hozzá ért, halkan, de határozottan, mint aki nem csalódhat, egy nevet ejtett a léptei elé.
— Várady Mária ...
A szürkeszemű asszony felemelte fejét.
— Igen. így hívnak. Honnan tudta ezt ilyen bizonyosan?
— Olyan sokat hallottam önről és olyan sok
szor leírták előttem arcát, alakját, hogy nem téved
hettem.
A szürkeszemű elmosolyodott. Puhán, alig észrevehetően. Aztán belekarolt a másik asszony karjába és lassan megindult vele a tengerpartnak egy elhagyottabb része, a narancsliget felé.
— így — mondta egyszerűen. Ha már a vélet
len ilyen kedves ismeretlen ismerőst hozott, ki aka
rom élvezni ajándékát és tudni akarom legalább
9 Bozzay M.: A hadifogoly.
annak a nevét, aki személyleírást adott rólam és akinek a szavain keresztül annyira megrögzítődtem képzeletében.
A másik aszony csak most vette észre a mu
lasztást. Arca bíborba borult és mentegetőzve mondta:
— Bocsásson meg. Kemenes Ida vagyok.
Azután leültek egy padra, az amorettek között gyöngyöző szökőkút mellé.
— Először — kezdte Ida — be kell ismernem, hogy tökéletesen megfelel a képnek, amit alkot
tam önről. Annyira, hogy a mosolya is ismerős és a ruhájából áradó vörösrózsaillat is a pórusaim
ban van.
— Ki beszélt rólam magának? — kérdezte kí
váncsian a másik.
Az hallgatott kicsit, azután egy névvel hirtelen kettévágta a sűrűvé vált csendet.
— Sárossy Dénes — mondta és az asszony sze
mébe nézett.
De nem vett észre rajta semmi változást. Arca továbbra is halvány maradt és szeme tiszta, nyu
godt pillantással viszonozta pillantását.
— Nagyon jó barátok voltunk, — mondta az
után csendesen — és nagyon örülnék, ha mesélne valamit róla. Két év óta nem találkoztam senkivel, aki ismeri őt, így nem tudok róla semmit. Hogy él, mit csinál, szomorú-e és legfőképpen megírta-e a drámát, amiről azt mondta egyszer, hogy a szíve vérével írja majd.
— Megírta... — mondta halkan a másik — és igazán a szíve vérével írta.
— Volt sikere?
— Káprázatos. Az emberek meghatódtak, sír
tak, nevettek és mikor vége volt az előadásnak, tom
boltak a gyönyörűségtől és elborították virággal, lel
kesedéssel.
— S Azóta?
— Még többet dolgozik. Nem fogy ki a mondani
valóból, mert a fájdalma egy asszony elvesztésén olyan nagy, amit csak szüntelen munkával tud csil
lapítani.
— Akkor hát — mondta szomorú örömmel Mária — nem volt hiábavaló az áldozat, amit hoz
tam, mert megtermetté gyümölcseit.
— Áldozat? — kérdezte elnyílt szemmel a másik. — Milyen áldozatról beszél?
A szürkeszemű asszony társnője arcába nézett.
— Arról, — mondta csendesen — amit akkor hoztam, amikor elhagytam őt.
— Hát áldozat volt elhagynia?
— Határtalan.
— Akkor nem értem.
— Mit?
— Azt, hogy el tudta hagyni.
A szürkeszemű elmosolyodott. Melegen, lélek
ből és olyan sokatmondóan, hogy a másik megér
tette. Megértette és megszorította kezét.
— Igaza van, — mondta.
— Hogy mennyire igazam van, azt csak én tu
dom. Én, aki láttam a vívódásait, harcait, gondola
tait és aki ezerszer hallottam tőle, hogy csak akkor fogja megtalálni önmagát, ha egy földrengés, egy égiháború halomra dönti eddigi életének összes törekvéseit. De mert a földrengés nem jött és mert élete a szerelem boldog kiegyensúlyozottságában mindig jobban kezdett hasonlítani a polgári élet
hez, magára hagytam, hogy vihart támasszak körü
lötte és kényszer!tsem az igazi énje, az igazi lelke megtalálására.
Ida némán, lélekzetét visszafojtva hallgatott.
Nézte a szürkeszemű asszony lélektől beragyogott szomorú arcát és egyetlen pillanat alatt megértette, miért lett az olyan pótolhatatlan a férfi életében.
9*
Megértette az áldozatot, de megértette a célt is és bizonyosan tudta, hogy ez az asszony sohasem fog visszatérni hozzá, mert az a meggyőződése, hogy visszatérésével szárnyát szegné a — tehetségének.
Eközben leszállóit az alkony. A tenger fölött könnyű sós párát lengetett a szél és a sötétségbe merült világítótorony lámpái úgy remegtek a ma
gasságban, mint a világot figyelő istenszemek.
CUKORTARTÓ.
Szenvedélyesen járta az aukciókat. Nem mintha egészen kis dolgokon kívül venni tudott volna vala
mit, vagy mintha nem lett volna a nézegetésen kívül egyéb elfoglaltsága. Dehogy. Hiszen dolgozott. S ami súlyosabb, abból élt, amit keresett, sőt abból tartotta el öreg édesanyját is.
Elsején, mikor a lakbért kifizette s a szűkre- szabott konyhapénzt is odaadta anyjának, nem ma
radt személyi kiadásra több tizenöt, húsz pengőnél.
Ebből öltözködött, vett kölnivizet, rúzst, púdert s fe
dezte azokat az apró és láthatatlan kiadásokat, ame
lyek sohasem szerepelnek előre a büdsében, de ame
lyek legszerényebb számítással is megesznek pár pengőt hónaponként.
S e lehetőségek vagy inkább lehetetlenségek mellett minden aukción ott volt. Órákat, félnapokat töltött el a nagy teremben a szép és még szebb dol
gok között s mint búcsú járó a kegyhelyhez zarándo
kolt vissza azokhoz, amelyek különösen megtetszet
tek neki.
Ilyen volt egy, a szivárvány minden színében pompázó kínai teáskanna, két kiterjesztett szárnyú rózsaszínű flamingóval, amelyek úgy úsztak a leve
gőben a virágos rét felett, mint széltől felkapott, lebegő lótuszok. Különleges sásból font, vörös se
lyemmel kárpitozott, lecsukható kosárka tartozott hozzá s amíg állt előtte, arra gondolt, milyen jó volna, ha megvehetné s esténként, amikor könyve vagy kézimunkája mellett a pamlag sarkában ül, mindig forró teát tölthetne az ugyancsak itt vásá
rolt kínai csészébe.
Annyira beleszeretett a kannába, hogy harmad
szor tért vissza hozzá s közben szinte becsukott szemmel ment el a körülötte lévő állványok külön
féle csillogó szépségei mellett. A sok régi, színes üvegholmi mellett, amelyeknek hajszálfínom arany cirádái valószínűtlenül finoman festett miniatűröket indáztak körül, a csiszolt, főpapi és mágnáscímerek
kel díszített üvegkelyhek mellett, amelyekből hajdan bajuszos, keményszájú katonák vagy metternichi mo- solyú diplomaták itták a bort.
Majdnem megbabonázottan nézte a teáskannát s már arra a vétkes könnyelműségre gondolt, vesz egy katalógust, hogy az árát megtudhassa, mikor valaki megszólalt mellette.
— Nézd, milyen gyönyörű. S nem is drága.
Harmincöt pengő csak.
— Igen, szép, de nekem, sokkal jobban tetszik ez a zöld cukortartó az apró arany levelekkel, tetején a két aranyeperrel.
A lány előtt, mikor az utolsó szavak az agyáig értek, mintha kárpit hasadt volna ketté. A múlt kárpitja. Látta magát kibontott, hosszú szőkehajú gyermekként, amint vágyakozó szemmel áll az üveg- szekrény előtt és a sok lenge, csipkés szoknyájú, édes mosolyú porcellán ballerina, szenvelgő, süppedő por
cellán pamlagon ülő divathölgy között egy zöld cukortartót néz megbabonázottan. Nézi a tetejét körülölelő aranyleveleket, amelyek koszorúként ép
pen körül érnék a fejét és a gyönyörű arany epreket, amelyekből egész bizonyosan csodálatos fülönfüggő lenne.
Egész gyermekkorának legnagyobb álma volt ez a cukortartó s elhatározta, ha nagy lesz és férjhez megy, elkéri az édesanyjától.
Nagy lett. De férjhez nem ment. A kártya elvitte a kis vagyont, a szép házat, a jövendő férjet, elvitte még a zöld cukortartót is.
135 Amíg ezeket végiggondolta, nem mert a cukor
tartóra nézni. A két nő még mellette állt, nem akarta, hogy meglássák elfogódottságát s félt is, hogy hát
ha... hátha nem az ő cukortartója az, amiről beszél
nek, amit olyan szépnek tartanak.
De mikor a hölgyek tovább mentek, gyorsan megfordult. Elállt a lélegzete és szemére a megható- dottság felhője ereszkedett. Gyermekkori álmát, a nagy lapos, ovális bonboniert látta, amelynek fede
lét arany eperlevelek és tetejét a szívalakú levelek
ből kinevető eperszemek díszítették. A csiszolt zöld üveg csillogott a nagy ablakon belopakodó napfény
ben s igen, mintha barátságosan üdvözölte volna őt.
Állt és nézte. Meghatottan, örülve, vágyakozva.
Majdnem úgy, mint gyermekkorában, bár tudta már, hogy a levelekből nem lehet koszorú a feje körül s hogy a két eperszem sem való fülönfüggőnek. Most, e gyerekes hiúság helyett, szimbólumot látott benne.
A mult, a jólét, a boldog gyermekkor jelképét.
Érezte, ha a csillogó üveg ott lehetne a kis lakás kombinált szekrényének egyik rekeszében, a múlt egy darabja jönne vissza vele. Elhatározta: meg
veszi, akármibe is kerül.
S nem mozdult el előle. Megbabonázottan nézte, engedte löködtetni magát s közben százféle helyet gondolt ki, ahová állítani fogja. Végre megállapodott a kis asztalkában, amely a rökamiéja mellett áll.
Akkor legalább este az utolsó s reggel az első pillan
tása reá esik.
Mikor végre el tudott szakadni tőle, vett egy katalógust.
— 1313. Csiszolt, zöld cukortartó aranyozással, a 16. századból. Ára: 50 pengő — olvasta.
— A jövő hónapban nem veszem meg a két pár harisnyát, a következőben a cipőt, a harmadikban a kalapot s a negyedikben a háromméter selymet a délutáni ruhára — gondolta vitézül, miközben lefelé ment a lépcsőn s akkor körülbelül együtt lesz az ára.
Igen ám. De az árverés nem négy hónap múlva lesz,
— fűzte tovább — hanem két hét múlva. Hol veszek két hét alatt ötven pengőt?
Egész nap ezen gondolkozott. Anyjának nem szólt a dologról semmit. Nemcsak, mert a csöppet mindig ijedt kis öregasszony úgy sem tudott volna segíteni rajta, hanem mert meglepetésnek is szánta s előre élvezte az örömét és elragadtatását, amit érezni fog, ha majd beállít a cukortartóval.
Az ötven pengőből húszat másnap egész váratla
nul és véletlenül megkeresett. A szomszéd patikus negyedéves könyvelését vizsgálta át. Milyen boldo
gan tette. — Már csak harminc ... már csak har
minc ... — gondolta közben és szüntelenül a cukor
tartót látta.
Az árverés előtti napon bement az igazgatójá
hoz és, amit soha sem tett meg az öt esztendő alatt, előleget kért, a cégvezetőtől pedig fél szabadnapot.
Mind a két kérése teljesült. Mikor másnap dél
után leült az árverezőterem egyik szélső székére, job
ban dobogott a szíve, mintha nagyon rég várt rande
vúra érkezett volna. Feje kóválygott kissé és az ár
verésből nem ért hozzá más, csak a számok, amelye
ken az egyes darabokat kikiáltották.
Már egy órája várt, amikor végre kissé rekedten és nagyon unottan elhangzott a várt: 1313.
— Zöld üveg cukortartó a 16. századból, ára 50 pengő.
— Tartom, — mondta csendesen.
— ötvenegy, — hallatszott egy hátrább! sorból.
— ötvenhárom, — kiáltott egy mély férfihang.
— Ötvenöt — és megismerte a nőnek a hangját, aki figyelmeztette a cukortartóra.
— ötvenhat, — vette át újra a szót.
— Hatvan, — kiáltotta ismét a férfi.
— Hatvanegy, — mondta majdnem önkívület
ben, mert a hatvan pengőn kívül, amely nála volt, az
137 egy pengőt is feltette már, amelyen vacsorát kellene hazavinnie.
— Hatvanöt, — licitálta rá a nő.
Ettől kezdve mozdulatlanul és szótlanul ült. A mindig növekvő számok mint zuhanó kövek estek rá s lassan halomba gyűltek előtte. Sírhalomba. És a kövek alatt egymásra borulva aludt a zöld cukor
tartó és a kis szőkehajú lány, aki orrocskáját a vit
rinajtóra nyomja és lélegzetvisszafojtva nézi a cukor
tartó arany levelekből font koszorúját és tetején a két gyönyörű, nevető aranyepret.
AZ ASSZONY ÉS A LÓ...
Az asszony csukott szemmel ült a hintaszékben.
Arca már nem is halvány, hanem zöldessárga volt.
Vonásai — pedig egészen gyermek volt még — olyan dúltak, szájaszéle olyan remegő s a nagy szemeire boruló szemhéj olyan pergamenszínű, hogy mély szá
nalmat váltott ki mindenkiből, aki látta.
Csak az urából nem ... Az, nemhogy nem ér
tette meg a törékeny gyerekasszonynak, állapotával járó örökös rosszulléteit, szédüléseit, embertelen hányingereit, egész lényét, testét, lelkét, idegrend
szerét összezavaró hangulat és érzéshullámzásait, hanem a primitív emberek örök sajátosságával el is ítélte érte.
— Nem értem magát, — mondta most is, mikor keresztülment a szobán. — Hogy miért csinál olyan nagy dolgot ebből? Elvégre más is volt már így és más is kibírta.
— Én is ki akarom bírni, — felelte csendesen az asszony s rojtos szemhéjai mint a függönyök emel
kedtek fel fáradt, bársonyos nézésű szeméről. — Az azonban, hogy ki akarom bírni, nem zárja ki azt, hogy képtelenül rosszul ne érezzem magam.
— Mert elhagyja magát, — dobta felé a férfi türelmetlenül a szót s mélyet szívott a vastag szivar
ból, amelynek szagát pedig az asszony most szintén nem állhatta. — Ma megkérdeztem a majorban pár asszonyt, akik szintén állapotosak, hogy rosszul van
nak-e? Kutyabaja egyiknek is. Az egyik egész nap kapál, a másik: egész nap az aratóknak főz, a harma
dik: egész nap mos, a negyedik: nyolc kenyeret dagaszt. Kissné pedig, miután az éjjel világrahozta a gyerekét, vígan sajtár ózta a moslékot a disznóinak.
Az asszony fáradtan ingatta fejét.
— Irigylem őket s sokért nem adnám, ha nekem is ilyen természetem volna. Sajnos, azonban nincs, s a doktor szerint, erre nem is lehet törvényt felállí
tani, mert a millió adottságnál fogva, ez mindenkinél más és más. — És újra lehúnyta szemét s látható un
dorral küzdött a szivarfüstnek gyomrát, epéjét fel
kavaró szaga ellen.
A férfi látta ezt a küzdelmet, de esze ágában sem volt, hogy a szivart kidobja az ablakon.
— No, még csak az kell, hogy az a bolond dok
tor adottságot és más ilyen hülyeséget emlegessen,
— mondta határtalan megvetéssel, — hogy maga a világ legtermészetesebb dolgának tartsa a minden reggeli hányást és folytonos rosszullétet. Itt nincs szó adottságról, meg más ilyen buta dajkameséről.
Az asszony ... asszony ... Mind egyforma s ha az egyik kibírja komédia nélkül a dolgot, bírnia kell a másiknak is...
S mint aki kijelentésének megfellebbezhetetlen voltával teljesen tisztában van s nem tartja szüksé
gesnek, hogy az ügyre tovább is szót vesztegessen, kiment a szobából.
gesnek, hogy az ügyre tovább is szót vesztegessen, kiment a szobából.