sággal reggelizik.
Délelőtt... A hall egyik klubfütőjében fáradt, beteg öreg ember. Lehet vagy nyolcvanéves. A típusa: Rockefelleré. Feje állandóan remeg, bőrének színe zöldessárga, szája lila. Gyér, őszes hajszálai úgy feküsznek keresztül-kasul csillogó koponyáján, mint szántóföldön az elhullatott kalászszálak. Szeme fáradt, fénytelen; nagy arany foglalatú szemüveg keretezi.
Előtte pohár víz, orvosságos üveg, kezében újság.
Ujjai vékonyak, aszottak, bőrük régi pergamenszínű s az egész kéz az erek kidudorodó vastag, kék háló
zatával úgy hat, mint egy vízrajzi térkép.
Egész alakja vézna, törékeny. Minden nap, min
den órája ajándéknak számít, amit még itt tölt a földön. Néha tompa, hosszú köhögés rázza meg.
Ilyenkor egész arca átlilásodik, homlokán, nyakán, ujjvastagnyira dagadnak a csomós erek s szeme ijedt kapaszkodással kering a tágas hall bútorai között.
De ha a roham elhal, kortyol egy keveset az orvos
sággal kevert vízből s újságjába mélyed.
Sőt ceruzát is vesz elő és szorgalmasan jegyez valamit.
— Vájjon mi érdekelheti még, — gondolom — mikor egyik lába már a sírban van. És leülök a szomszédos karosszékbe.
A tőzsdét tanulmányozza.
Délután... A Margaréta egyik kedves, zöldre- festett erkélyén borzasfejű, szőke, három-négyéves lányka. Kezében szép nagy bábu. Lent Öt-hatéves fiúcska karikáz. A lányka nézi, szeme csupa vágy, egész kicsi teste csupa lendület a futás, a játék után.
— Gyuri! — kiált le édes cérnahangon — gyere fel.
, A fiúcska, csak úgy futtában, egy gyors fordulat közben — amelyben azonban már benne van a had
nagy sarkantyúpengetése — válaszol.
— Mit kapok?
A lánvka tanácstalanul áll. Nincs semmiie. De igen. A bábu. De azt sainália s neki is kell. Igen ám, de Gyuri is akar valamit. S olyan ió volna addier is idefönn látszani vele. amíg le nem mehet. Gondolko
zik. Az é^kék nefelejcsek megvillanak a hosszú sely
mes rojtok alatt.
— Jó... Neked adom. De gyere fel érte.
— Nem... — hallatszik keményen — dobd le!
Pillanatnyi riadt csend ... A lánvka tanácstalan.
Erre nem számított. De nem azért nő, hogy már ilyen palántakorban is fel ne találja magát a férfikívánság előtt... Két kézzel átfogja a bábu derekát s a rács
hoz illeszti. Csak el kellene eresztenie s az lebukna a mélybe. De nem ereszti. Csöpp kezeit fe^nypmja a
bábu karjai alá s a bábu most kitárt karokkal, mint tiltakozó lehetetlenség áll a rács mögött.
— Nem fér ki... — mondja látszólag lemon
dóan.
— Akkor dobd le, — ajánlja röviden a fiú.
A lányka lábujjhegyre áll, de ugyanakkor tér
deit behajlítja s szintén behajlított könyökkel fel
emeli a bábut. De nem a lábánál, hanem a derekánál fogva. A bábu feje így alig ér a rács magasságáig.
— Nem érem el, — sajnálja szinte könnyes hangon.
A fiúcska dombomra lélekzett mellel nézi. Hal
latlanul hízelgőnek tartja a nagy akaratot, mellette azonban természetesen csöppnyit le is sajnálja — ez már a harmincéves férfi cinizmusa benne — az érte való, a tehetetlen erőlködést. Olyan így, mint egy miniatűr cézár.
A várakozás alatt a lányka bűbájosán használja szemét. Már talán nem is az érdekli, feljön-e fiú,
89 hanem a sport. D? mert érzi. hogy a döntést látszó
lag rá kell hagyni, nem szól többet. Vár . . . S a fiúcska megindul a lépcső felé...
Este... A hallban szól a dzsessz. Végleg nem szeretem, de mert fáradt vagyok a sétától s mert aludni korán van még, leülök és nézegetek.
Minden asztal és maidnem minden szék foglalt.
Szemközt, az egyik márvány oszlop alatt nagyon magas, magától értetődően jól öltözött szikár, mo- noklis, pipázó férfi ül. Lehet harmincötéves, de lehet ötven is. Az első pillanatra látszik ra^ta, hogy angol.
Csak azoknak tud ilven furcsa, érdekes, kicserzett rézszínük lenni. (Valószínűleg a sok sós tengeri le
vegő adia hozzá az alapot.) Előtte nagy pohár viszki.
Néha hörpint belőle, azután unott arccal a táncoló- kat s a nem táncolókat nézegeti. Sőt, bár a szeme nyitva van, néha nem is néz. Ilyenkor úgy hat, mintha egy gombnyomással kikapcsolta volna a lá
tását. Olyan a szeme, mint egy kialudt villanykörte.
Mindig gyakrabban csinálja ezt, mindig hosszabb ideig, végre a feje oldalt billen, elalszik.
Közben folyik tovább a tánc. Feketeruhás, strasszvállpántos nő táncol világosszürkeruhás férfi
val — a nőknek meg kellene tanulniuk, hogyha már a férfiak nem öltözködnek hozzájuk, ők öltözködje
nek a férfiakhoz — s egy édes francia baba, nagy darab bokszbajnok külsejű úrral. E pillanatban ők négyen imbolyognak csak a tarka perzsák között csillogó mozaikkörben. A pincérek járnak-kelnek, tálca csörren, rendelések hangzanak, autótülök, mo
torberregés zaja árad be a sarkig tárt üvegajtón, néha hangosabban felnyafog a szakszofon, erőseb
ben csörren a réztányér, rikolt a trombita s a zon
gorán is hangosabban kiált fel egy-egy akkord. S az angol... alszik ...
Mélyen lecsúszva a karosszékben, feje oldalt
billenve, minden lélegzetvételnél megmozduló pipá
val, alszik. Olyan mélyen, mintha a villanycsillárok nem is szikráznának a feje felett, sőt, mintha nagy
szerű ágyban, csendes, elsötétített szobában aludna.
Olyan mélyen, hogy két órakor a pincér alig tudja életre ébreszteni.
Végre, mikor ez mégis sikerül, lassan felim- bolyog a karosszékből, hihetetlenül hosszú és vékony lábszárait akcióképessé igazítja, megnézi, hogy pi
pája nem aludt-e ki időközben, felhajtja a pohár viszkit s megindul a lift felé.
Vagy félórával később, nyitott ablakomon a mély, bársonyos, földszagú éjszakából tiszta, meleg kacagás harangoz be. Kettős kacagás. Az egyik magas, tiszta szoprán, a másik meleg, lágy tenor.
Úgy hatnak így a csendben, összefonódva, mint a vadgalambbúgás. Fel kell kelnem az ágyból, oda kell mennem az ablakhoz s meg kell néznem, hon
nan, kitől jön ez a boldog, lélekkel fűtött érzéki hang.
A vörös fövennyel hintett úton fehérruhás nő és sötétruhás férfi megy. Karonfogva, összesímulva.
— Csak kacagnának mégegyszer, — gondolom.
— Ügy beleillik ez a kacaj ebbe a szép, júliusi éjsza
kába.
Ebben a pillanatban újra felhangzik a kacaj.
Kicsit már távolabbról, halkabban, de édesen, búgón, szerelmesen.
Egy emelettel lejjebb dühösen kivágodik a fehér zsalu s tiltakozó, haragos hang hallatszik. Az angol hangja.
— Chut upüü
Nem bírta a lármát...
BÁL.
A szép, magas, de még erősen leányosarcú fiú, ezüstgombos zubbonyában, nyakán a két ezüstflit- teres csillaggal — amely az ecetes vízzel való boro
gatástól oxidáltan két lépésre kis jóakarat mellett már aranynak hatott — úgy állott anyja előtt, mint a kaszárnyában feljebbvalója előtt.
— Alázatosan jelentem, a Vitézi bálon mi adjuk a testőrséget, így a báliruhát — és pedig nagyon szépet — tessék mielőbb megrendelni.
A fiatal, szép asszony, olyan mosolygó büszke
séggel nézett végig katonafián, amilyennel csak fiaikra tudnak nézni az anyák.
— De hiszen tudod, — mondta a büszkeség el
lenére is — hogy nem érdekel a tánc. Miért menjek akkor bálba s miért adjak ki egy nagy csomó pénzt?
— Mert én leszek a Mária Terézia huszárok óbestere, — felelte büszkén a fiú.
— Az más. Akkor elmegyek, mert mégis csak meg kell néznem a fiamat, aki tizennyolcéves ko
rára óbester lett.
És átölelte a gyereket s miközben derűsen szem
lélte gödröcskés ujjú, de erősfogású férfias kezét, elmondatott magának mindent s megbeszélték ap
róra a báliruhát is.
A Vigadó hallja fényárban úszott s a rendjelek
kel díszített, dús aranyozású atillák világoskék, barna, zöld tömege, az idegen katonai attasék exo- tikus pompája, a különféle lovagrendek bő palástjai, a frakkok és a sokféle könnyű, ragyogó női ruhák, fehér, ékszertől csillogó vállak sokasága a legfénye
sebb bálokénál is tündéribb látványt nyújtott. A lép
csőhöz vezető babérfák alatt jobbról balról tizenkét szép, rózsásarcú, fehérparókás, panyókára vetett mentés Mária Terézia korabeli huszár állott kivont karddal, magas, vörös csákóján kócsaforgóval, vörös nadrágban* lakkcsizmásan.
Mikor az asszony a hallba lépett, a hozzásiető barátok ellenére is, az első szempár, amely pillantá
sát keresztezte, fia kék, izgalomtól csillogó szem
párja volt.
Ledobta belépőjét és hozzásietett.
Az anyás, nagy gyerekszemét az örömtől el
futotta a harmat, s arca még pirosabbra gyűlt.
— Csak nem fog sírni az ezredes úr! — nevetett rá az asszony, de mert a szolgálatban álló katoná
val nem lehet csak úgy engedély nélkül szóba állani, lopva megsimította arcát, azután kísérőjével lassan megindult az emberáradatban a lépcső felé.
Amikor a fehérparókás testőrség lelépett s az égőarcú óbester hüvelyébe dugva kardját, meg
indult az emberáradatban a megbeszélt helyen vá
rakozó anyja felé.
De mert az óriási csillároktól szikrázóra világí
tott teremben nagy volt a meleg, meg mert a fiút tizennyolc évén túl a paróka, a negyven centiméter magas, nehéz csákó, a rengeteg aranyzsinórral tele
rakott magasan zárt atilla és panyókára vetett pré
mes mente is fűtötte, átmentek a kevésbbé népes kis terembe.
— Mit csinálunk a bál után? — kérdezte az asszony.
— Bál után? Dehogy után. Nemsokára — felelte a fiú — elmegyünk vacsorázni... Halálosan éhes vagyok — nyelt egyet — s mert egész délután a próba közben csak két sonkászsemlyét kaptam be, duplán látom az éhségtől a csillárokat.
93
— Rendben van. Elmegyünk s eszünk egy finom pezsgős vacsorát.
— A pezsgőt elengedem, a vacsorára azonban visszavonhatatlanul igényt jelentek be, — mondta, már előre élvezve a finom ízeket, a fiú.
Közben a nyitó táncok bevégződtek s kezdetét vette a bál.
— Nem gondolod, hogy ha már eljöttem, hát illenék kicsit táncolni is? — kérdezte a kacérságnak azzal a csöppnyi árnyalatával az asszony, amelyről fiatal anyák sohasem tudnak teljesen megfeledkezni nagy fiúk jelenlétében.
— De bizony gondolom, — s már össze is ütötte sarkantyús bokáját anyja előtt.
Egy órával később, megmosdva, sudáran, ezüst- flitteres blúzában — itt a hallban a sárgás s a sok zöld növényről visszaverődő fényben egész komo
lyan aranynak látszott — az anyja belépőjét segí
tette fel.
— Tessék jól összefogni — mondta figyelmez
tetőn — s várni az ajtónál, míg hozok egy kocsit.
Pár percnyi várakozás után, mikor a széles ajtón át az egyik távolabbi kocsiban fia alakját megpillan
totta az asszony, kilépett s a kocsi elé ment.
— Nagyszerű, — mondta kamaszos jókedvűen a fiú, mikor mellé ült — hogy én most így meg
szöktetem s hogy ketten elmegyünk vacsorázni és mulatunk egyet.
— Az meg még nagyszerűbb, hogy az ország legfiatalabb, legcsinosabb huszárezredese a mamá
jával szökik s nagyszerűnek találja, hogy vele szökik
— mondta nevetve az asszony.
A fiú ránézett az anyjára. S mint mindig, kicsi gyerekkorától kezdve, ha anyjával együtt valamely csínyt követett el, csillogni kezdett a szeme s elégül- ten, gyerekhangjában valami kezdődő férfias szín
nel, ő is hangosan elnevette magát. Azután, mert azt, amit máskor szokott — hogy két kezébe fogja anyja
arcát és szilaj, kamaszos csókokkal összecsókolja — nem tehette meg, megelégedett annyival, hogy a be
lépő nagy fehér gallérja alatt magához húzta és jó
ízűen, úgy igazán szívből, minden jóérzését kiadóan szájon csókolta.
Egy órával később két sarkantyú pendült össze az egyik nagy étteremben az asszony előtt. A fiú felugrott s némán, mozdulatlanul várta, amíg pa
rancsnoka kezet nyújt neki.
— Bűbájos jelenet játszódott le, — kezdte a jó
vágású, kemény arcélű katona — mikor kocsijuk az előbb elgördült a kijárat elől.
?
— Az egyik tábornok, aki velem együtt l£tta a csókot, amit a fiatalúr olyan szilajul adott, utánuk nézve megjegyezte:
— Biz Isten irigylem ezt a kis önkéntest Addig se tud várni, amíg sötétebb utcába érnek
A TOLVAJ.
— Nem, ez lehetetlen, Mária, — mondta komoly hangon a férfi. — Megteszek bármit, de ez elől a kívánsága elől el kell, hogy zárjam magamat.
És a magas, erőt sugárzó férfi felállt és járkálni kezdett a szobában.
Felesége, a kicsi, fehérarcú asszony, lopva követte mozdulatait, azután tovább rebbent a szeme és megállapodott a sarokban álló magábaroskadt, halottfehérre sápadt inas arcán.
Pár percig senki sem beszélt. A férfi ideges, kemény léptekkel rótta a szobát, az asszony meg azon gondolkodozott, hogy mivel puhíthatná meg az ura szívét? Hiszen Istenem, nem olyan rettenetes a bűn, amit az a szegény fiú elkövetett. Az... hogy egy százpengőst kivett az ura tárcájából. Ezért még nem kellene elküldenie. Hiszen olyan régen és olyan becsületesen szolgálja őket. Hogy egyszer megtánto- rodott? Istenem. Az még nem a világ. De az ura nem ismeri el ezt. Ö nem tud megérteni és meg
bocsátani semmi gyengeséget, mert olyan végtelenül tökéletes. Igen, végtelenül. Ezt mondta Miklós, az ura öccse is. De ő valahogy bántóan mondta. Ügy, mintha lenézné ezt a tökéletességet. Pedig- ehhez nincsen joga. Különösen neki, aki annyival tartozik a bátyjának. Hiszen ha István nincs, Miklós nem tudná hova lehajtani a fejét. S az ő ura, az ő nagy, tökéletes ura sohasem érezteti ezt vele. Soha sem tesz szemrehányást neki, hogy elkártyázta a vagyo
nát és hogy most munka nélkül, semmittevőén lézeng.
Az inas végre megszólalt.
— Meg tetszik bocsátani méltóságos uram? — És szája széle megreszketett a fájdalomtól.
A férfi abbahagyta a sétát. Az arca kemény volt és mozdulatlan.
— Menjen a szobájába. Majd hivatni fogom.
Az inas meghajolt.
Mikor meggörnyedt alakja után becsukódott a szoba ajtaja, az asszony összetett kézzel az ura felé fordult.
— István, — mondta könyörögve. — Bocsásson meg neki. Én olyan végtelenül sajnálom szegényt.
A férfi odalépett a feleségéhez. Megfogta a kezét, a szép, halovány fejét magához ölelte és vég
telen szeretettel, de végtelen komolysággal mondta:
— A bűnöst, sohasem szabad sajnálni kicsim.
Ennek az embernek mindene megvolt, ami a hozzá hasonlókat kielégítheti. Jó voltam hozzá, sőt gondos
kodtam öreg édesanyjáról is. És ez a fizetség érte...
— Végigsimított a felesége haján. — Értse meg kicsim. . . Én nem amiatt az ellopott száz pengő miatt akarom elbocsátani, hanem azért, mert csa
lódtam benne és mert nem tudok magam mellett tűrni, csak becsületes embereket.
— István, — mondta könnyes szemmel az asz- szony. — Hátha szüksége volt a pénzre? Hátha adóssága volt?
— Miért nem vallotta be?
— Talán nem merte szegény. Tudta, hogy maga nagyon szigorú, és a gyenge ember mindig fél a szigorúságtól. S azután . . . Istenem, ott van az öreg édesanyja is. Az a szegény, töpörödött, beteg asz- szony, akinek egyetlen öröme a fia, s aki bizonyo
san nem élné túl, ha megtudná, hogy a fia bűnt kö
vetett el a jótevője ellen.
A férfi, a nagy, erős, hatalmas férfi lehajolt a felesége kicsi, fehér kezei fölé és határtalan szere
tettel megcsókolta.
97
— Milyen jó maga, szívem, — mondta boldo
gan. — És milyen szerencsés vagyok én, hogy maga az enyém, — mosolygott. — No, jó... itt maradhat a bitang. De azt kikötöm, megmondja, hogy mire költötte a pénzt.
Az asszony rámosolygott az urára, de mielőtt szóval is megköszönhette volna az engedékenységét, a sógora, Miklós lépett a szobába.
Fáradt testtartású, gyenge, vézna férfi volt, a kártya és az ivás élesen látható nyomokat hagyott az arcvonásain.
— Nem fogod megbánni, István? — kérdezte a bátyia határozatát hallva. — Az ilyen ember meg
bízhatatlan és akinek az agyában a lopás gondolata egyszer gyökeret eresztett, azért nem lehet felelős
séget vállalni többé.
— Én ... vállalom ... — mondta szent hittel az asszony — és kezeskedem, hogy soha nem fog ide
gen holmihoz nyúlni többé.
— Ha maga mondja, akkor bizonyosan úgy is lesz, Mária — mondta hódolattal a férfi és a szeme éhes, lopott pillantással siklott végig az asszonyon.
István mégegyszer megcsókolta a felesége kezét.
— Nekem dolgom van, szívem és jobb is lesz talán, ha a vallatásnál nem leszek jelen. Dorgálja meg a betyárt és mondja meg neki, hogy tisztára magának köszönheti az ittmaradását. — Azután ki
ment.
Az asszony csengetett.
— Miért akarta megváltoztatni István elhatá
rozását, — kérdezte neheztelve sógorától.
— Mert tolvajt nem szabad a házban tartani, Mária — mondta Miklós s a szeme most már leple
zetlen mohósággal tapadt az asszonyra. — De hagy
juk ezt... Megkapta a levelemet?
Az asszony elcsodálkozott.
— Micsoda levelet?
Bozzay M.: A hadifogoly. 7
99
— Amit egy virágbokrétában a szobájába küld
tem.
— Virágbokrétában levelet? De hát miért?
— Hogy találkozót kérjek.
— Tőlem? Hát nem eleget találkozunk?
A férfi szeme lobbot vetett.
— Nem... — mondta forrón. — Én nem így akarok találkozni magával, hanem nyugodtan, négy
szem között. Mert beszélnem kell magával és meg kell mondanom magának, hogy ... hogy ...
Az asszony megrázkódott. Undor futott keresztül a testén, és a fülében az előbb hallott frázis csendült vissza. ,,Tolvajt nem szabad a házban tartani, Mária.“
Elnevette magát. Hosszan, keserűen. És egyetlen pil
lanat alatt megértette, hogy az emberek nem egy, de kétféle törvényt ismernek. Egyet a sajátmaguk, egyet a mások használatára.
— Hogy akarom magát, — végezte be a megkez
dett mondatot a férfi és az asszony felé lépett. De a feleúton megállt, mert a szeme összetalálkozott a szo
bába lépő inas pillantásával.
— Parancsol, méltóságos asszonyom? — kérdezte csendesen a fiú.
Az asszony feléje fordult. Nézte az arcát. Az most is halottfehér volt és a szájaszéle most is resz
ketett. Nagyon megsajnálta.
— Pista, — mondta melegen. — Az uram meg
bocsátott. De csak azzal a feltétellel, ha megmondja, hogy mire fordította a pénzt?
A fiú arca még fehérebb lett.
— Akkor elmegyek... — mondta szinte hebe- gősen.
Az asszony elszomorodott.
— Valami rosszra fordította? — kérdezte utolsó próbaképpen.
— Nem ... — és felemelte a fejét.
— Értem... — mondta az asszony. — Örömet szerzett valakinek.
99