leterített neki egy pokrócot.
— így. Most szépen feküdj le. És lehetőleg ne ijedj meg nagyon, ha Zsuzsi hazajön és rémületében, hogy a konyhájában egy lovat talál, elsikoltja ma
gát. Én sem fogok megijedni. Én is lefekszem. Fá
radtak vagyunk, megérdemeljük. Szervusz. Köszö
nöm, hogy ilyen szépen hazahoztál. — Elnevette magát. — Hát ezt is megértem. Elkötöttem egy lovat.
Újra megveregette a ló nyakát, bement és bele
bújt az ágyba....
SZAKÍTÁS
A kissé fülledt estében bágyadtan, esőre várón álldogáltak a fák. Napok óta készülődött a vihar, de, bár mindennap dörrent néhányat és a júliusi sötétkék égbolt is mindennap piszkosszürkébe öltö
zött: nem tudott esni.
A liget minden padján emberek ültek. Fáradt, agyondolgozott emberek, akiknek ez a fülledt leve- gőtlenség is üdülés volt és egymás nézésébe szédült szerelmesek, akiknek minden mindegy, mert úgy sem láttak, éreztek semmit, csak egymást.
Az egyik óriási, rojtosan lecsüngő ágú fa alatt ketten ültek. Nem két fáradt ember, aki pihenni jött ide, nem is két szerelmes, aki az egész világot a másikban látja, hanem két keserű, marakodó em
ber, akik halálosan gyűlölik, mert egyszer... halá
losan szerették egymást.
Körülöttük jártak, keltek az emberek és mert kevés volt az ülőhely, nagyon sok vágyó pillantás repült a pad felé. De le is siklott róla mind és visszagombolyodott a szemekbe, mert a fáradt em
berek is, meg a szerelmesek is megérezték a két emberből kisugárzó gyűlöletet. És a gyűlöletben sem pihenni nem lehet, sem csókolózni.
Hagyták hát őket... Elkerülték a padot és el
fáradásig járkáltak vagy összeszorultak hatan is egy- egy pádon.
Azok meg ott ketten marták egymást... Nehéz, kemény, gonosz szavakkal, amelyek úgy égetnek, mint a vitriol és mélyebb sebeket tépnek, mint a golyó.
77
— Hát nincs benned semmi... irgalom? — kérdezte az asszony és hangján, ahogy a férfi felé szállt, szinte látni lehetett a reszkető vércseppeket.
— Nincs... — mondta az könyörtelenül. — És ha volna is, nem sokat érnél vele. Neked szerelem kell, nem irgalom. Az pedig régesrégen elmúlt.
— Dé hát mi lesz most velem?
— Mi lesz a többi asszonnyal, akit megun a férfi?
— A többi... — és agyonsírt zsebkendőjét a szájába gyömöszölte, hogy fel ne ordítson a fájda
lomtól — nem hozott, nem mind hozott olyan áldo
zatot, amilyent én hoztam ... érted ...
— Na és?... Nem kaptad meg érte öt eszten
deig, amit akartál?
— Megkaptam. De ha el nem könyörögsz az uram mellől, megvolna a szép, nyugodt otthonom, a biztos megélhetésem. így meg ... nincs ... nincs semmim...
A férfi gonosz-gúnyosán elmosolyodott.
— Menj vissza az uradhoz. Amilyen hülye, visszafogad, sőt még hálás is lesz, hogy vissza
mentéi.
Az asszony szeme a könnyein keresztül tiltako- zóan villant.
— Nem! Nem alázkodom meg előtte.
— Hát ne alázkodj. Dolgozz. Annyit csak meg
keresel, hogy megélsz.
— Nem a munkától félek. Tudod. Hiszen most is dolgozom. Melletted. Attól félek, ami... és dongd ütésekkel verte a mellét — ami itt belül van. A po
koltól ...
— Oltsd el! — hangzott cinikusan. — Ahogy más asszony is, minden asszony eloltja. Mert egy
szer mind idekerül. Hogy megúnják és... felcse
rélik.
Az asszonyt belülről, — mint a fát a villám- csapás — megrázta valami.
— Hát ezért... ezért hagysz el, — fuldokolta
— mert más nőt akarsz.
— Csak most jössz rá?
— Ki az a nő?
— Semmi közöd hozzá.
Az asszonynak, ahogy két keze egymásba gör- csösödött, ropogtak, pattogtak az ujjai.
— De van!!! De van!!! — kiáltotta. — Van, mert engem nem akárhol szedtél össze. Engem ott
honból hoztál el, férj, gyerek mellől, azzal az ígé
rettel, azzal az esküvel... hogy mindig, amíg élsz ... szeretni fogsz és... mellettem maradsz.
— Hittem is, hogy meg tudom tenni. Nem raj
tam múlt, hogy nem sikerült.
— De rajtad. Minden rajtunk múlik. Csak a gyengék és gazemberek védekeznek azzal, hogy nem rajtuk múlt valami.
— Hát akkor gyenge vagy gazember vagyok.
Mindegy. Minden mindegy, csak hagyj már. — Végtelen unalom, szívtelenség volt a hangjában. — Csak legyen már vége ennek a céltalan harcnak.
Mert hogy semmit sem érsz vele, azt tudod, úgy-e?
Semmit, hiszen nem kényszeríthetsz, hogy haza
menjek veled és melletted maradjak.
— Nem... Lemondó, rövid volt ez a szó. Min
dennel leszámolt és olyan súlyos, mint egy hegy. — De hát ennyi csak az egész? Hát egyáltalán nem ér
zed, hogy tartozol nekem valamivel? Az elrontott életemért, a feláldozott otthonomért, tisztességes nevemért?
— Nem érzem. Számolnod kellett ezzel.
— Nem számoltam, mert mindig azt mondtam, minden lehet, csak egy nem. Az, hogy ne szeress.
— Ne kezd újra! — csattant fel. — Mondtam már, hogy akkor úgy hittem, most meg másként érzem.
— És ha... ha az uram elvált volna... és...
feleségül mehettem volna hozzád?
79
— Akkor most pechem volna... — Kinyílj tóz - kodott. — De nem vált el. És ez azt bizonyítja, hogy különb nálam, meg hogy visszavár. — Az asszony felé fordult. — Nézd, Rózsa, ne okoskodj. Menj vissza. Rendes ember, szeret téged, jó dolgod lesz mellette. A munkát úgy sem igen bírod. Minden
nap kevesebbet dolgozol, a vevőid között minden
nap nagyobb az elégedetlenség, hogy a ruhákkal nem vagy készen. Minek küszködől hát? Lássuk be, hogy tévedtünk és az egyikünk menjen jobbra, a másik balra.
— Én nem tévedtem. Legalábbis nem az érzé
seimben. Én ma is úgy szeretlek, sőt jobban, mint öt esztendő előtt — zokogta.
— Sajnos. Pedig mindkettőnknek jobb volna, ha nem szeretnél úgy.
Fent a fák fölött, a mélyen sötétkék égen tüzes villámkígyó cikázott át. Messze, valahol a látóhatár szélén, mint gigantikus gurgulázás, megdörrent az ég. Az emberek, a sétálók is, meg az ül dögélők is fölnéztek és a fákkal, bokrokkal együtt jóleső örömmel gondoltak rá, hogy mégis csak lesz eső és vége lesz a tikkasztó forróságnak. Csak ez a kettő nem figyelt fel. Az egyik arra gondolt, hogy milyen jó volna fölugrani és futni az új nőhöz, az új izga
lomhoz, akinek igen, akinek valami egészen külö
nös íz van a csókjában és az ölelésében és aki már bizonyosan várja. A másik meg arra, hogy jó volna fölugrani és futni, futni valahova messze, ki a vi
lágból, a szégyenből, a megcsalatásból és pokolbeli fájdalomból.
A tűzkígyó ismét végignyargalt az égen és messze, a nagyon távoli fák fölött megint elbődült az ég. Pár nagy esőcsepp is hullott. A fák levelei jólesőn megrezzentek és a sétáló meg üldögélő em
bereken végigfutott a gondolat: haza.
Az egyiken: itt is végigfutott. A férfin. Kemé
nyen, követelőn futott végig, mert mögötte ott volt
a nő... Az új... Hiszen a férfinak mindig az a — haza, — ha csak órákra, pillanatokra is — ahova a vágya űzi. A nő hazája pedig mindig a szívében van. — Amelyiknek nincs szíve, annak sehol.
A férfié pedig a vérében. És a vér olyan hamar...
lehűl.
A nő, mint halom ruha, összeomolva ült a pádon. Mintha nem is lett volna teste. Mintha a vé
kony, fehérpöttyös nyári ruhát a fájdalom, a két
ségbeesés töiiöcte voma meg. Feje, mint hervadt virág, esett a mellére és lezárt szeméből lassú, nagy cseppekben hullott a könny.
A férfi, erőtől duzzadón, a futás türelmetlen
ségével ült mellette. Ereiben, mint apró raKéták pattogtak a vágy szikrái, amelyeknek hangja, köve- teiőzese még a sajnálatot, a szánakozást is elnémí
totta.
Hirtelen megeredt az eső. Kövér cseppekben, hangos kopogással.
A férfi felugrott.
— Esik! Menj haza!
Az asszony meg sem mozdult. Lehet, nem is hallotta, lehet, a „menj haza“ még erősebben a he
lyére szögezte. Pedig fedetlen feje már nedves volt és a pöttyös ruha is mohón szürcsölte a vizet.
A férfi még állt pillanatig, még lenézett rá va
lami értetlen csodálkozással, — mert hogyan értené az elszállt szerelem az élő szerelem fájdalomszavát
— azután megfordult és hosszú, siető, megköny- nyebbült lépésekkel megindult az utca felé.
HAZAJÁRÓ LELKEK ...
— Ugyan, — kacagta el magát az egyik férfi — csak nem hisztek az ilyen dajkamesékben?
— Én hiszek ...
— Én ugyan nem ...
— Hazajáró lelkek ... butaság ...
— Nem butaság... — mondott ellent az asztal túlsó végén ülő író. — Hogy mennyire nem az, én tudom legjobban, aki személyesen is meggyőződtem erről.
— Ugyan, Róbert, — nevetett az első tiltakozó
— most nem az íróasztalnál ülsz, így békében hagy
hatod a fantáziádat.
Az író egy ideig hallgatott, közben lassan szem
ügyre vette az asztal körül lévők arcát. Valameny- nyin hitetlenkedés ült, egyetlenegynek kivételével.
Az az egy, fiatal, tehetséges festőművész volt, aki nemrég veszítette el menyasszonyát s aki azóta csen
des, szótlan mélázásban töltötte napjait.
—- Hallgassatok meg, majd elmondom az esetet,
— kezdte azután — ami vagy másfél esztendővel ezelőtt történt s aminek hatása alól még ma sem tudom magam felszabadítani.
Az asztal körül feszült csend támadt. Minden férfi hosszút, mélyet szívott szivarjából s minden arcon kételkedés, hitetlen kíváncsiság tükröződött.
— Egy este — kezdte az- író —, szokatlanul ko
rán, tizenegy felé vetődtem haza. Egész nap rossz kedvem volt, nem ízlett a munka, s valami megma
gyarázhatatlan levertség vett rajtam erőt. Kerestem az okát, nem találtam. Gondoltam, lefekszem és jól kialszom magam. Le is feküdtem és szokásom
el-Bozzay M.: A hadifogoly. 6
lenére, pár perc alatt elnyomott' az álom. Hogy med
dig aludtam, nem tudom, de egyszerre halk, tiszta kopogást hallottam a hálószobám lépcsőház felőli aj
taján. Először azt hittem, hallucinálok, de a kopogás olyan tiszta volt és olyan szabályos időközökben is
métlődött, hogy hamarosan meggyőződtem az ellen
kezőről. Felkeltem és kiszóltam az ajtón. Semmi válasz ... Mégegyszer kiszóltam. Hallgatás ... De a kopogás újra ismétlődött... Azt hittem, valamelyik barátom van kint,- aki vagy valami rossz tréfa elkö
vetésén fárad, vagy nálam akarja tölteni az éjsza
kát. Kinyitottam az ajtót. Senki... A lépcsőház vi
lágos és egyetlen falmélyedés sincs, amelyben valaki meghúzódhatik. Bosszankodtam, mert láttam, hogy mégis hallucinálok. Alighogy az ajtót becsuktam, újra hallottam a kopogást. Éppen úgy, mint az előbb.
Kinézek. Senki. .. Dühbe jöttem, bezártam az ajtót és fülemre húztam a takarót. Aludni akartam. De nem lehetett, mert a kopogást újra hallottam az ajtó felől. Tisztán, egyenletesen. Szerettem volna károm
kodni, de valahogy nem jött ki a számon. Lassan odalopóztam az ajtóhoz és abban a pillanatban, mikor a kopogás újra hallatszott, felrántottam az ajtót. A lépcsőház üres .. . Megint hallucinációra gondoltam, de mert tudtam, hogy az éjszakámnak mindenkép
pen vége, nem feküdtem le újra, hanem felöltöztem s leültem az íróasztalomhoz, hogy a kénytelen ébren
létet legalább munkában töltsem el. A kopogás újra ismétlődött, de mintha ritkábban és halkabban hal
lottam volna.
— Bizonyosan a légvonat okozta, — szakította félbe az elbeszélést az egyik.
— Erre én is gondoltam, — vette át a szót újra az író — mert a legközelebbi kopogás után felnyi
tottam az ablakot és kinéztem. Gyönyörű, tiszta, csillagos májusi éjszaka volt s az ablakom alatt az akácfa gömbjén egyetlen levél se rezdült. De még ez sem volt elég. Kimentem a csukott lépcsőházba
83