nem nevelték kenyérkeresetre. Gazdag leány volt, gazdagon ment férjhez, de pár esztendő alatt az ura mindent elpusztított. Kártyázott, ivott... Igaz, ez nem lett volna még baj, ha tudott volna kártyázni és bírta volna a szeszt. De nem tudott. És mert kártya közben is ivott, nem csoda, ha az ötszáz
holdas birtok úgy elúszott, mint egy ócska kesztyű.
Éva asszony, aki évekig mást sem tett, mint az urát akarta a lejtőn megállítani, végre megsokalta a dolgot, vonatra ült és felment Pestre. Egy hét múlva volt állása. Titkárnő lett egyik miniszté
riumban.
Most itt volt a nővérénél és sógoránál, akik magukhoz hozták Goócs Péter ékhez.
Nem lehetett volna azt mondani, hogy szívesen jött. Valahogyan tíz esztendő óta, mióta dolgozott, messze kerül a lármás, muzsikás, duhaj élettől. In
kább a csendes szórakozásokat kedvelte. Hangver
senyt, színházat, kisebb összejövetelt. Tudta, a múltból tudta, hogy itt sok pohár törik össze reg
gelig, hogy lesz néhány összeszólalkozás és hajnal
tájban, akik már nem bírnak magukkal, biztosan kilődöznek az ablakon.
De amikor táncolni kezdett, ezt mind elfelej
tette. Valami édes mámor kapta fel, a tíz munkás, nehéz esztendőnek minden emléke lefoszlott róla és egyik táncos karjából a másikéba repült. A keringő megrészegítette... A szeme először homályos, ál
modozó lett, azután, mint két tenger messze part
ján felgyűlt benne egy reszkető fény. Elfelejtette tíz esztendő óta mindig előtérben lévő ember voltát, asszony lett, szédülő, magát kicsit elengedő asszony, aki a röpke perc mámorát fenékig ki akarja üríteni.
Akkor került melléje Bakács Tamás. Pillanat alatt átvette a táncosától és beleszédült vele a ke
ringő kavargó forgatagába.
Az asszony feje kábult volt a zenétől, tánctól,
régi énjének újra megtalálásától, a férfié meg a sok meleg asszony- és leánytesttől, a parfőmöktől, saját negyven esztendejének vágtató erejétől és tetejében a pezsgőtől is.
— Olyan a dereka, mint a hajló nád — mondta az asszonynak a vidéki gavallér kissé ósdi modorá
ban. — Szinte, kedve kerekedik az embernek ketté roppantam.
— Vigyázzon, még csak tizenegy óra! — intette le az asszony. — Mi lesz magával reggelig, ha máris ilyen tervei vannak?
— Azt csak a jó Isten tudja. Vagy az se. De...
— és lejjebb hajolt — kivel van itt maga? Az urával?
— Nincs uram. Elvált asszony vagyok.
— Hol él?
— Pesten.
— Mit csinál?
— Dolgozom.
— Hol?
— A minisztériumban.
— Mi a dolga?
— Titkárnő vagyok.
A férfi csettintett az ujjavai.
— Huh .. . aki áldója van. De jó sorsa lehet a gazdájának.
Az asszony rábámult.
— Miért?
— Hát, hogy maga mellett lehet. Egy ilyen re
mek, nádszálderekú asszony mellett. — És kissé parlagias módon, jó erősen mingyárt magához is szorította.
Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre és nem értené.
— Igazán mindegy a gazdámnak.
— Hát... ott a hivatalban talán. Bár nekem ott se volna mindegy. A hivatalon kívül azonban semmiesetre sem.
71
— Ott meg méginkább.
— Ejha!... Csak nem akarja elhitetni velem, hogy ilyen szép asszonyt a munkájáért alkal
maznak?
— Hát miért?
— A szépségéért ... A karcsú derekáért... — És mintha a magános, kereső asszonnyal szemben ez egészen magátólértetődő dolog lenne, még jobban magához szorította.
Az asszonyban, mint a folyam, ömlött el valami tehetetlen, keserű harag. Mint mindig, ha ilyeneket hallott. Mert még mindig nem bírta megszokni és még mindig megalázta a férfiaknak ez az alávaló gondolkozásmódja. Mint a pára szállt el belőle az előbbi édes mámor, a felelőtlen szórakozási vágy és egyetlen kívánság lett úrrá benne. Elmenni innen...
Elmenni minél előbb .. Nem magyarázni. .. nem kérni ki semmit... Csak megfordulni és elmenni, úgy, hogy senki észre se vegye.
Hirtelen megállt.
— Köszönöm — mondta. — Fáradt vagyok.
A férfi folytatni akarta, ha nem is a táncot, de a kedvére való beszélgetést. Nem engedte hát el az asszonyt.
— Hozzak valami frissítőt?
— Igen. Egy pohár citromos vizet.
— Rohanok.
Mikor a küszöböt átlépte, az asszony is meg
fordult és megindult a hall felé. Azon túl, az elő
szobában kikereste a bundáját, belebujt és kilépett az ajtón.
Hideg szél fújt. Éles, száraz, havat hordó.
— Nem baj, — gondolta — majd találok egy lézengő kocsist, aki hazaszállít.
De nem talált. Az udvar üres volt, csak a nagy komondorok sétáltak méltóságteljesen. A kocsisok most vacsoráztak a szervírozáson túllévő személy
zettel együtt.
— Talán az istállóban lesz valaki, — remény
kedett.
De ott sem volt. Csak tíz ló állott sorban és ro
pogtatta az abrakot.
— Pedig nem megyek vissza — határozta el. — Még sohasem mentem vissza sehová sem. A jóked
vem elszállt, azt a csirkefogót meg bizton pofon
vágnám, ha folytatná a szemtelenkedéseit. És bot
rányra igazán nincs szükségem. Várok inkább. Majd csak jön valaki. — És elkezdett járni föl-alá az istállóban.
Már ötödször ment végig rajta, amikor az egyik box szerszámtartóján észrevett az nyerget.
Női nyereg volt. Pillanatig sem gondolkozott.
Odament a lóhoz, megsimogatta, beszélt neki kicsit, azután a nyerget a hátára tette. A ló tűrte, sőt a hízelgő szavakra még el is nyihantotta magát.
Fél perccel később már az udvaron voltak, perc alatt pedig túl a kapun.
Az ég fagyosan, mélykéken, millió csillagtól szikrázva borult a vidékre és az országút hótól fe
héren világított a kopasz, síró fák alatt.
— Egy óra alatt otthon vagyok, — gondolta és megveregette a ló nyakát és megnyomta a kantárt.
Az első percekben, anrg tartott benne a fel
háborodás adta meleg, nem is gondolt arra, hogy a bundája alatt egyetlen szál, mélyen dekoltált se
lyemruha van és hogy a szél azt az egyet is a tér
déig lobogtatja. Negyed óra után azonban már kezdte érezni, hogy a hideg metszi a lábszárait, a kesztyűt- len kezét és az arcát.
Újra megnyomta a kantárszárat, sőt a magas
sarkú selyemcipővel a ló oldalát is megcsiklandozta.
A ló repült. Hosszú, könnyű, elnyújtott vágtá
val. Patkója puhán huppant a porzó, fagyos hóban és orrlyukaiból, mint a gőz, csapott ki a meleg.
Egyedül voltak. Olyan egyedül, mint egy hegy tetején vagy a teng зг an. Semmi élet, semmi hang,
73