gos, jókedvű horkantással kivágtatott az udvarra.
Mikor az udvar közepére ért, megállt és megke
reste a-gazdáját. Azután felnyerített, eléje táncolt s karcsú, okos fejét hozzádörgölte a vállaihoz. És rá
nézett ... Ilyenkor csillogó, szürke szemében mintha pajkos, jókedvű mosoly villant volna meg.
Aztán megfordult és elkezdett galoppozni.
Könnyű, táncos léptekkel, körül az udvaron.
A látogatóknak csillogott a szeme. Halk, megle
pett, ámuló kiáltások röppentek el az ajkaikról s va
lamennyien úgy érezték, hogy az aranyszínű Zarif kedvéért könnyűszerrel lemondanának a legszebb asszony csókjáról is.
Közben kivált közülük egy-egy és csendes lép
tekkel megindult a galoppozó mén felé.
A mén megvárta, amíg a próbálkozó melléje ér, amíg belemarkol a zászlóként lengő sörényébe, amíg két-három, könnyű, ritmikus mozdulatot tesz, hogy a hátára dobja magát s a legutolsó pillanatban, mi
előtt a fellendülő test a hátára dobbant volna, fel
vágta a lábait s egyetlen jókedvű, pajkos mozdulat
tal magasra röpítette a próbálkozót.
Mindez azonban csak pár pillanatig tartott. A mén soha, egyetlen egyszer sem mulasztotta el az utolsó pillanatot s a próbálkozók közül soha egyet
len egy sem dicsekedhetett azzal, hogy a combjai megérinthették az aranyszínű Zarif derekát.
Ezek a próbálkozások ilyenformán lassan-lassan cirkuszi látványossággá nőttek. Mindig akadtak ugyanis érdektelen nézők is, akik hangos kacagással és tapssal jutalmazták a mén ügyességét, vagy akik rossz élceket faragtak a fűbe pottyant próbálko
zókra.
De voltak olyanok is, akik a sikertelen próbál
kozás után újra visszatértek. Voltak, akik úgy állot
tak napról-napra a kerítés mellett, mintha megba
102
bonázta volna őket az aranyszínű mén pajkosan csillogó szemé.
Ezek között a napról-napra visszatérő próbálko
zók között volt Szeghő Ákos huszárkapitány is. Egy fekete, villogó szemű, pompás termetű férfi, az egyetlen a sok között, aki méltó versenytársa volt Saághy Dánielnek.
Minden nap eljött, minden nap szerencsét pró
bált s a szeme minden nap összevillant a szép kreol asszony lobogó pillantásával.
Egy nap azután nem jött... A második nap sem. A harmadikon sem. Saághy Dániel azt hitte, megunta a kísérletezést. És csendesen elmosolyodott.
Pár nappal később, egy tikkadt, meleg augusz
tusi alkonyaton, amikor az ég mint egy óriási, na
rancsszínű üvegbura borult a sötétedő erdő fölé.
Saághy Dániel hazafelé indult a cserkészésről. Hogy megrövidítse útját s hogy az erdő szélén magára ha
gyott Zarifot is mielőbb elérhesse, a remízben álló vadászlak felé tartott.
Mikor a házhoz ért, a nyitott ablakon keresztül szavak ütötték meg a fülét.
Megállt... Nem tudatosan, csak ösztönszerűen.
— Zarifnak köszönhetlek ... — mondta egy mámoros, meleg férfihang. — Ha Zarif nincs, soha
sem ismertelek volna . . .
Saághy Dánielnek nagyot dobbant a szive. Az agyát elöntötte a vér, a torka összeszorult és a lábai belegyökereztek a puha, agyagos földbe. Nem tu
dott megmozdulni, nem tudta, hogy az ujjai szorító
csavarok gyanánt kulcsolódnak a hideg puskacsőre, a szemei, az égő, kimeredt szemei azonban tudato
san meredtek vad, gyilkos lobogással a vadszőlő- indán keresztül a felesége elefántcsontszínű vállaira.
Az ablak mögött elhalkult a szó...
Forró, tikkadt, sejtelmes csend borult a vadász
ház fölé... A nap lebukott a hegyek mögött s lán
goló, égő aranyba mártotta az évszázados faóriások
103 ölelkező koronáját. A remiz bokrai lobogó csipke- bokrok gyanánt világítottak s a vadászház felett szerelmes, hívó kurrogással búgott az örvös galamb.
Saághy Dániel hatalmas, széles válla megvo- naglott. Az akarata felszabadult, a homlokából lefu
tott a vér és a szemei tisztán, fátyol nélkül fúródtak a szoba titokzatos homályosságába.
Felemelte a fegyvert...
— Most... — suttogta rekedten és az ujja a ravasz alá csúszott.
— Igen . . . Zarifnak ... — hallatszott szag
gatottan az asszony szava.
Saághy Dániel elejtette a fegyvert... A feje э mellére esett, azután csendesen megfordult és lassan, vontatottan, mint aki az egész világ terhét viszi, megindult az erdő széle felé, ahol az aranyszínű Zarif várakozott reá.
Vacsoránál a szép kreol asszony megsimogatta az ura kezét.
— Nos, kit dobott le ma délután Zarif? — kér
dezte mosolyogva.
— Engem — mondta csendesen Saághy Dániel és sápadt, révedező tekintettel a felesége nyakán sötétlő hosszú, piros foltra meredt.
Másnap hajnalban a szobalány jelentette, hogy a nagyságos úr Zarif külön istállójában szivenlőtte magát és hogy a Zarif homlokán lévő hófehér csil
lagból patakban ömlik a vér.
A KULCS...
Minden héten, amikor ketten — apa és fiú — kimaradtak, már úgy éjféltájban sandítani kezdtek egymásra. És bármelyik is emelte fel a fejét és bár
melyiknek a fekete szeméből is futott ki a figyel
meztető pillantás, az a pillantás mindig egyet mon
dott. Hogy jó lesz készülődni, mert ha túl korán, vagyis úgy hajnalfelé kerülnek haza, megint lesz nemulass.
De azért persze maradtak tovább. Hogyne ma
radtak volna, mikor az Isten háta mögött ez a szom
bat este volt az egyetlen, amikor kiruccanhattak ki
csit. A többi estéken, még nyáron is korán feküdtek, mert a hajnali három óra már mindig talpon találta őket. Kellett, hiszen a 300 holdból valamennyire megélni a nagy terhek mellett csak úgy lehetett, ha hajnaltól napestig a dolog után láttak. Akkor persze, mikor megvolt még a másik 300 is, Trianon előtt, ott túl a Berettyó partján, más világ járta. Akkor meg
bírta a birtok az ispánt, aki levette a gazda válláról a terhe nagyobbik felét.
De hát... az urasságnak vége. A mai 300 hold nem engedi meg a kényelmet. Ott kell lenni minde
nütt, látni kell mindent, hogyha az adósságokat nem is igen törlesztik, hát legalább ne is szaporodjanak.
Meg, hogy a két hátaslovon kívül továbbra is meg lehessen tartani a két pejt a kocsi elé és hogy a belső háztartás se szenvedjen hiányt. Hiszen a gazda fehérhajú édesanyjának, a daliás fián és a szép, em
bersorba lépett unokáján kívül az az egyetlen öröme van még a földön. Az, hogy tele a kamra meg a pince, hogy a disznók minden esztendőben kövérre
105 híznak, hogy augusztusban, Nagy boldogasszonykor főzik meg az utolsó sonkát a vendégeknek, meg hogyha néhanapján látogatóba megy, hát ugyan
olyan két pejen mehessen es ugyanolyan livrés kocsis üljön a bakon, mint az ura életében.
Ezért kell nagyon dolgozni és mert nagyon dol
goznak, kell nagyon örülni ennek a szombat esti kis ferblinek, ami úgy a vége felé mindig borozásba, meg nótázásba fullad. Legalább is a fiúnál, akit hu
szonkét esztendejének a nyugtalansága nem igen en
ged a kártya mellett és aki minden héten újra és újra kipróbálja, hogy a hangja elhallatszik-e a ka
szinó nyitott ablakán át a negyedik szomszédházig.
Hát elhallatszik... És ilyenkor a szomszédház egyik vadszőlős ablaka mögött elalszik a lámpa.
Mintha az, aki a szép, meleg, bársonyos hangot hallgatja, a világosság eloltásával ki akarna rekesz- teni a szobájából mindent, hogy az a várt hang, az a kicsit borzongatóan édes hang minél jobban bejö
hessen, minél nagyobb teret kapjon. Sőt, az is lehet, hogy a sötétség bátorságot is ad. Hogy a kislány így a sötétségben, amit növel azzal is, hogy becsukja a szemét, magához öleli a zengő baritont és majdnem úgy, mint a babáját még tavaly, elringatja a pár
nán, meg kicsi, hullámos mellén.
Mikor a fiatal Radnóthynak ez az utolsó lehe
tőség eszébe jutott, a szíve elkezdett vándorolni a testében és egyszer a torkában, halántékában, majd a mellében verte az életindulót.
Csoda-e, ha még három órakor is énekelt és ha minden remegő hanggal, szóval, az egész életét és életének minden Ígéretét küldte a vadszőlős ablak felé.
— Na, gyerünk! — mondta végre úgy négy óra tájban az öreg Radnóthy Pál, aki pedig dehogy volt öreg, de hát falun kijár ez a megtiszteltetés minden férfinak, akinek legénysorba lépett a fia. Az öreg
negyvenötesztendős volt, daliás, mint a fia, csak testesebb kicsit és csak a halántékát szitálja be fino
man, izgatóan a dér.
Remekül megértették egymást. Nemcsak a gaz
daságban, ahol mindig egyet akartak, az étkezésben, ahol mindig egyet kívántak, a szombati kimaradás
ban, amit mind a ketten a végsőkig kitoltak, hanem abban is, hogy így a záróra után egyformán féltek a hazameneteltől.
Pedig a nemzetes asszony, Radnóthy Istvánné, áldott lélek volt. Kenyérre lehetett volna kenni és az életét habozás nélkül bármikor feláldozta volna akár a fiáért, akár az unokájáért. De mert minden élőlénynek van valami gyengéje, neki is volt. Az, hogy nem bírta a — kocsmaszagot. Hiába mondta a fia meg az unokája, hogy a kaszinó nem kocsma, nem lehetett meggyőzni. Annál kevésbbé, mert a két férfi ruhája és bőre, mikor így hajnalfelé hazavető
dött, olyan kocsmaszagú volt, akár egy söntés.
Ezért félt a két Radnóthy a hazatéréstől és ezért bíztatgatták egymást már úgy éjfél felé.
A nemzetes asszony meg várt. Várt az ágyban.
Fehér hálókabátja nyakig begomboltan simult töré
keny, kicsi termetére és középen kettéosztott hófe
hér haján remegett a lámpafény. Olvasott. Jókait.
Ötven év óta olvasott így szambatonként, amikor először az urát, azután a fiát, most meg már az uno
káját is várja.
Közben persze, amikor fáradt lett a szeme, elgondolkozott. Azon, hogy hát micsoda népség is ez a férfi. Milyen érthetetlen. Meg milyen buta.
Hiszen, ha inni akarnak, ott a pince. Annyi bor van benne, hogy meg is fürödhetnek és olyan finom, amilyen abba a — kaszinóba — még sohase volt.
Kártyázni akarnak? Ott az ebédlő, meg a kártya.
Danolni van kedvük? Hozassák ide a cigányt. Jön az esze nélkül. Társaság kell? Hívjanak. Ellátja ő minden jóval őket úgy, „ hogy az újjukat is meg
107 nyalhatják. De nem. Nem ez kell ezeknek. Az kell, hogy a szép, nyugodt, úri otthonukból kitehessék a lábukat és ha jól esik nekik, hát belekeveredhes
senek holmi kis disznóságba is. Mert ilyen ez mind ... Valamennyi férfi. Ilyen bolond. Hogyan haragudott most rájuk. Azért, hogy ilyenek. Hogy ilyen egészen, egészen férfiak. Még ezek is. Ezek, akik pedig igazán különbek a többinél. Rendesek, szorgalmasak. Igazán semmi hibájuk sincs. És már ismét olyan nagyon szerette őket. Csak ez a szom
bat ... Ez a beste szombat. De hát leszoktatja 5 őket erről, ha addig él is. Csak még azt nem tudja, hogyan, mivel.
És mert közben a szeme is kipihente magát, újra olvasni kezdett.
Közben a két Radnóthy a ház elé ért. A fejük kissé nehéz volt, a pillantásuk bizonytalan, réve
dező, de a járásuk délceg, kemény. Sőt túlságosan is az, úgyhogy aki ismerte őket, ebből az egyenes, de kicsit rúgóra járó járásból megállapíthatta, hogy nem italosok, dehogy, mert az azután igazán szé
gyen a magyar úrra, hanem csak úgy, kicsit — gőzös a fejük.
— Kopogj! — utasította röviden, de határozot
tan fiát az öreg Radnóthy.
— A múlt héten én kopogtam, most kopogjon édesapám, — szabadkozott a fiú.
Az öreget elöntötte a műharag.
— Adta betyárja — mondta — hát azt hiszed, ez is olyan, mint a falusi bíróság? Hogy sorba megy?
Kopogj, ha mondom!
A fiú kihúzta nadrágzsebéből nagy, erős bar
nára pirult jobbkezét és fönt a kezefejét szeretettel, sajnálkozva megsimogatta.
— Nézze, édesapám, még most is kék és ha megnyomom, még most is sajog. Ha újra én kopo
gok, holnap már föl se bírom emelni a kezem.
— Nem szégyenled magad? Ügy nyavalyogsz, mint egy kisasszony. Hátha verekednél és isten
áldásként hullana rád az áldás!
— Azt nem! — tiltakozott a fiú. — Minden üté
sért kettőt adnék. De különben is. Ott férfi volna az ellenfelem. Itt meg asszony. A nagyanyám. — Megvakarta a tarkóját. — Hogy nem tud leszokni erről a mániájáról.
— Nem! — mondta az öreg. — Nem tud. Így csinálta akkor is, mikor én mentem úgy az apám
mal, mint te velem. És nem hibázta el egyszer is.
Mink is mindig így alkudtunk szegénnyel a ház előtt. Hogy hát melyikünk is kopogtassa meg az ablakot.
— Hát én holnap — mondta a fiú bortól fűtött elhatározással — akármi is lesz, csináltatok egy kulcsot. Mégis csak nevetséges, hogy ennyire féljen hazajönni az ember.
— Azt nem, fiam! — tiltakozott az öreg. — Nálunk ez a házirend. Ez, hogy a férfiak kimarad
hatnak, ha akarnak, de ha hazajönnek, az asszony adja ki nekik a kulcsot. És ez ellen nincs apelláta.
Mert ha a férfinak van joga kimaradni, az asszony
nak viszont joga van tudni, hány órakor jött haza.
És ezt a jogot nem lehet megcsorbítani.
Aztán álltak egy ideig. Bent a világos ablak mögött a nagyasszony akkor nézte meg az órát.
— Négy óra, — állapította meg — és ezek a pernahajderek még nincsenek itthon. És ismét a haragos hullám ömlött el rajta.
Ebben a pillanatban halkan megkoccant az ablaküveg. Kis, tiszta, két koccanással. Az öreg Rad- nóthy pecsétgyűrűje koccant rajta.
A nagyasszony fürgén leszállt az ágyból. Lábait belebújtatta a meleg papucsokba, vánkosa alól ki
húzta a nagy, nehéz ajtókulcsot és megindult az ablak felé.
109 Künn derengett a hajnal. A szürke tavaszi vasárnapi hajnal, amely a vasárnap illatait, ünne
pélyességét hozta és lágy függönyöket aggatott az ablakok elé, meg a fák ágaira.
Az öreg Radnóthy állt az ablak alatt. Keze váll
magasságban feküdt az ablak párkányán, a kulcsra várva. Kicsit szepegett, félt. Olyanformán, mint az iskolásgyerek a büntetés előtt. — Csak elhibázná,
— gomolygott fel benne forrón a kívánság. — Csak ma elhibázná.
De nem hibázta el... A kicsit megnyíló ablak
ból kinyúló fehér kéz a nagy kulccsal pontosan, ke
ményen rácsapott a barna férfikézre. Olyan ponto
san és keményen, hogy a férfi, pedig el volt készülve rá, mégis, önkéntelen, fogai között szűrve a szót, fel
kiáltott:
— Auuunyeeeü!
Azután, szájához kapva kezét, a gyerekkel együtt megindult a barna tölgyfaajtó felé.
Abban a pillanatban, mikor a zárban megcsi- kordult a kulcs, a nagyasszony belefújt a cilinderen keresztül a petróleumlámpába. A láng lobbant egyet és nehéz, keserű, maró petróleumfüst töltötte meg a levegőt.
A nagyasszony aludt.
A SEB ,..
Színdarabról beszélgettek. Nagysikerű színda
rabról, amelynek első felvonásában a férfi főbelövi magát, mert a lány, akit szeret és várt, nem ment föl a lakására.
— írói túlzás, — mondta könnyedén a férfi. — Azért, hogy egy lány nem adja oda masát, a férfi nem lesz öngyilkos. Lehet, hogy búsul, dühöng, mulat, elkeseredik, de főbe nem lövi magát. Ha nem lesz a felesége, az más. Azért már igen. így kellett volna megírni a darabot.
A jól fegyelmezett asszonynak megrebbent a szempillája. Ennyi volt mindössze, ami a kijelentés nyomán kívülről látszott rajta. Belül? Belül más is látszott... A seb, amely állandóan rágódott rajta és amely minden ilyenfajta kijelentés nyomán vérezni kezdett. Mélyen és igazán szertte a férfit és bár az is szerette őt, mégis akarattalanul — vagy talán nem is akarattalanul? — olyan sokszor vont ilyen vakí
tóan éles határvonalakat törvényes és nem törvé
nyes kapcsolatok közé. Pedig tudta, hogy az asz- szony végtelenül érzékeny és határtalanul igyek
szik legalább ezekre az együtt töltött rövid órákra beleélni, belelopni magát a jogosság, a biztosság, a törvényesség levegőjébe. Tudta, hogy ilyenkor ha
zudik önmagának és igyekszik elhitetni magával, hogy a szerelem formák nélkül, törvények nélkül is hatalom. Mégis mondott ilyeneket. Sőt... Még ilye
nebbeket ... Mintha valami öntudatlan, kegyetlen férfiörömmel gyönyörködni akart volna az asszony szempillájának megrebbenésében, elszürkülésében, mosolya menekülésében. Férfi volt, hiú és lehet,
Ill hogy még ilyen fájdalom árán is érdemesnek tar
totta. Ezt, ami voltaképpen csak azt bizonyította, hogy korlátlanul uralkodik az asszonyon, hiszen minden szavával örömet adhat és fájdalmat okoz
hat. Aszerint, amint jólesik neki.
— Miért? kérdezte azután az asszony. — Hát az érzések nagyságát nem az érzések, hanem a köré
jük vont formák döntik el? Ha már öngyilkosság
ról beszélünk, hát azért a nőért, akit bármely oknál fogva nem ér el a férfi, nem lehet éppen úgy öngyil
kosnak lenni, mint azért, akit nem kap feleségül?
— Nem!... — Milyen pattogó, kemény, rövid, aláhúzott volt ez a nem. — Ez a kettő egészen más.
Legalább is a férfi fogalmazásában. Mert a férfi önmagából ítél és azt mondja: akit áldozat nélkül is meg lehet kapni, — már pedig a férfinak a sza
badsága feláldozása a legnagyobb áldozat — azért nem érdemes áldozatot hozni. Az életet eldobni még kevésbé.
— De hiszen ezt a szóbanforgó leányt nem kapta meg a férfi. Ha annyira szerette, miért nem vette feleségül?
— Talán a leány nem ment volna, vagy talán a férfi nem vehette el. De ha szó lehetett arról, ha odáig jutottak, hogy a leány felmegy hozzá, semmi
esetre sem lett öngyilkos érte.
Az asszony nem válaszolt. Mit is válaszolhatott volna? Talán azt, ha ez így van, ha elvenni csak azokat a nőket szokták, akiket másként nem lehet, nem tudnak megkapni, akkor... akkor miért csal
ják meg őket? Miért, sokszor már a házasságuk leg
elején? Mert ha az érzés olyan nagy, hogy megéri a szabadság feláldozását, akkor hogyan lehet félre
dobni és hogyan lehet megcsalni azt, akiért ilyen nagy áldozatot hoztunk? Miért kérdezte volna ezt, mikor úgyis tudta a feleletet. — Az egészen más — mondta volna a férfi. — Mint minden más nőből, a feleségből is kiábrándul az ember, de ott legalább
112
mégis megmarad valami. Ha egyéb nem, a megbe
csülés. Mert megcsalni meg lehet a feleséget, de...
becsülni... kell... Kell, mert hozzánk tartozik, mert a nevünket viseli, mert anyja a gyerekeink
nek, mert végeredményben is minden csalás elle
nére vele élünk és öregszünk meg. — Ezt mondaná, mert a férfinál ez is önzés és mert a férfi mindent önmagáért tesz. Nem azért becsüli a nőt. mert meg
érdemli, hanem mert hozzátartozik, mert a nevét viseli, mert anyja gyerekeinek. Ha azonban ezek az okok nincsenek, csak nagyon ritkán... Szeretni sze
reti addig, amíg neki jólesik, amíg neki öröme van a szerelemből, amit ad, de azt a furcsa, lebegő vala
mit, amit egyetlen igazi nő sem tud, sem bír nélkü
lözni, mert nővoltának az az elismerése csak a leg
ritkábban adja meg neki. Ügy tesz, mintha a kettő kizárná egymást. Pedig nem zárja ki. De a férfi nem halmoz. Sokfelé osztja magát, mert balgán azt hiszi, ő is akkor kap sokat.
A férfi nézte az asszony arcát.
— Mire gondol? — kérdezte.
— Sok mindenre.
— Mondja el.
— Nem lehet. Nincs rá idő. — Ránézett az órá
jára. — Már négy óra van és ötre otthon kell lennem.
— Egy óra alatt nagyon sok mindent el
mondhat.
— Egy óra alatt semmit sem mondhatok el. Sokat meg egy hét alatt sem, és mindent... soha ...
A férfi szemén megütközés látszott.
— Hát maga nem mond el nekem mindent?
— Nem ...
— Miért nem?
— Mert mindent... — hallatszott nagyon hal
kan — nem lehet elmondani... Mindent... csak a feleség mondhat el... A szerető ... soha ... Leg
alább is az a szerető, aki igazán szeret és aki azt a kicsi... ködre épített pozíciót, amelyet a férfi
éle-113 tében betölt, meg akarja tartani... A feleség elpana
szolhatja, hogy a szobalány összetörte a kínai vázát, a szeretőnek azt is el kell hallgatni, ha... leejtették a szívét.
— De én nem akarom, hogy magában elhallga
tott dolgok legyenek. Én mindent akarok látni és hallani.
Az asszony száj ászéi én csöppnyi, szomorú mo
solyfelhő suhant át.
— És mit látok, tudok én magából? A magánéle
téből? Gondolataiból. Csak azt, csak annyit, amennyit maga akar, amennyit elmond és láttat. Mindennap, amikor az előszobaajtó becsukódik maga mögött, maga eltűnik számomra és csak akkor tudom, hol van, kikkel van, mit csinál, ha felveszi a telefont és megmondja. Maga mindig tudja hol talál engem, én soha . . . Maga mindig cselekszik, én mindig csak . . . várok . . . Várom, hogy szóljon a telefon vagy az előszobacsengő. Én csak egy életet élek, maga kettőt. Én csak magában élek, maga rajtam kívül is. Sőt, a rajtam kívüli élete az igazi, mert az a nyílt, ez a velem való meg a lopott, csalt, hazu
dott. Ne panaszkodjon hát — fejezte be nagyon szomorúan — hiszen én mindent odaadok, csak né
hány gondolatot és a szomorúságomat tartom meg.
A férfi keze felfutott az asszony vállára.
— És nem lehetne másként? Hogy azokat is ide
— És nem lehetne másként? Hogy azokat is ide