Oprah m!soráról sok kit!n" elemzés született a médiakutatásban. (Harris and Watson 2007; Illouz 2003; Wilson 2003; Wilson 2001). A disszertáció nem tartja
feladatának ezek részletes ismertetését, csak annyiban érinti "ket, amennyiben a talkshow kulturális szociológiai analíziséhez szolgáltatnak anyagot. Ebb"l a szempontból
különösen kiemelkedik Illouz hermeneutikai szemlélet! könyve, aki kultúrfilozófiai vizsgálat alá vetette Oprah talkshow-ját. Kiindulópontja az volt, hogy a talkshow-knak a fájdalom, a szenvedés, a szerencsétlenség különböz" formái adják a témájukat, a
szerepl"k pedig a kés" modern társadalom áldozatai. Közös jellemz"jük, hogy nem az éhség vagy a szegénység, hanem a morális források hiánya az egyének szenvedésének az oka. A szegények, elnyomottak között természetesen nagyobb a magányosság,
depresszió, értéktelenség érzés, de Illouz hangsúlyozza, hogy a kulturális krízist a hátrányos társadalmi helyzet önmagában nem magyarázza, a válság a modern élet velejárója, amely a társadalom valamennyi tagját érinti. Ebben az általános értelemben idézte fel Marx „elidegenedés”, Weber „varázstalanítás” , Freud „megmagyarázhatatlan”
(uncanny) fogalmát, amelyek mind a hagyományos közösségek felbomlásának a következményeit írták le. Végs" soron az iparosodás, az urbanizáció és az individualizáció miatt lett a modernitás alapérzése a világban való otthonosság
elvesztése. (Berger 1974) Olyan új, kiszámíthatatlan jelenségek jelentek meg és váltak általánossá, mint a munkanélküliség, a mentális betegségek, a válás, a politikai üldözés,
amelyek nyomán az emberek számára az élet megszokott rendje hirtelen kizökkent a kerékvágásból és értelmetlenné vált. A társadalmi krízist Illouz a kulturális krízis fogalmával egészítette ki, amikor Geertz-nek ahhoz a gondolatához ment vissza, hogy a kultúra feladata megmagyarázni miért történnek igazságtalan szenvedések az emberekkel és kulcsot adjon ahhoz, hogyan tudják ezeket a kegyetlen dolgokat összeegyeztetni a morálról alkotott elképzeléseikkel. (Geertz 1973) A tradicionális társadalmakban a vallás töltötte be ezt az értelmez"-egyeztet" feladatot, de a modern élet kulturális krízisét éppen az okozza, hogy itt nincs olyan intézmény vagy fórum, amely a közösségeikt"l és
kollektív hiedelmeikt"l megfosztott egyének társadalmi integrálását sikeresen el tudná végezni.
„A személyes viszonyok világa gyötr" bizonytalanságokkal lett tele, amelyekben nincsenek olyan szabályok és receptek, amik irányítanának és utat mutatnának az embereknek. A magánélet birodalma – a szerelem, a szexualitás, a betegségek, a válás, a gyermeknevelés – ezért a korábbiaknál sokkal centrálisabb szerepet játszik az egyéniség és az identitás kulturális produkciójában. Végeredményben azonban éppen azok a társadalmi er"k ássák alá ezeket a viszonyokat, amelyek létrehozták az egyének számára olyannyira fontos és centrális intim
kapcsolatokat. ” (Illouz 2003) pp. 114.
Az ellentmondás okát abban látja, hogy a felvilágosodás racionalista eszméi és a nyomukban kialakított intézmények, – amelyek a szabadság, az igazság és az egyenl"ség eszméit hirdették, és a szenvedés megszüntetését ígérték – sok területen kudarcot
vallottak, s"t gyakran maguk is a szenvedések fenntartóivá váltak. A boldogság iránti vágy szubjektív érzése azonban az objektív társadalmi nehézségek ellenére sem t!nt el az emberekben. Mind az objektív nehézségek, mind az utópia iránti igények legfontosabb kulturális kifejez"je és fóruma a kés" modernitásban a média lett, azon belül is a talkshow kitüntetett szerepet kapott. (Császi 2002,)
Illouz hermeneutikai szemlélete szerint a kutatóknak a média szövegeiben annak a mindent átfogó kulturális válságnak a kódjait kell vizsgálni és azokat az érzelmeket kell szemügyre venni, amelyeket a szövegek vannak hívatva kelteni a társadalomban. Oprah talkshow-ját elemezve, Illouz különösen a mesél"t és a hallgatót összeköt" „morális érzelmeknek” tulajdonit kiemelked" fontosságot a m!sorokban, amelyek képesek megragadni az embereket.
„Ellentétben a populáris kultúra olyan elitélésével, amely azt giccsnek tartja, mert érzelmes, az érzelmek szociológiájáról publikált számtalan munka után amellett érvelek, hogy az érzelmek normákat, értékeket és szimbólumokat tartalmaznak, vagy azokra utalnak, amikor segítenek tisztázni a történetek morális jelentését.”
(Illouz 2003) pp. 91.
Más szóval azok a témák és beszédmódok, amelyek hagyományosan magánéleti kérdésnek és/vagy közönségesnek min"sültek – és mint ilyenek a közélett"l és a m!velt közönségt"l élesen el voltak választva – azok most a populáris média révén a
legszélesebb nyilvánosság elé kerültek. Ami eddig csak orvosi rendel"kben, különböz"
hivatalokban, vagy privát beszélgetéseken hangzott el, az most a talshow-ban nyilvános lett, mert ezekben a m!sorokban nem az intézmények technikai nyelven beszéltek a nehézségekr"l és a szenvedésr"l, hanem a mindennapi élet és az érzelmek nyelvén. A talkshow-k a magánügyeket azáltal tették nyilvánossá, hogy közbeszéd tárgyává emelték azokat a vita, a beszélgetés, a vallomás, vagy a terápiás párbeszéd segítségével. Ezért gondolja Illouz, hogy a talkshow-kat olyan „mininyilvánosságnak” lehet tekinteni a magánéleten belül, amelyek közügyeket csinálnak a magánélet erkölcsi-érzelmi kérdéseib"l, mert ugyanúgy a reciprocitás, az egyenl"ség és az autonómia szabályait követik, mint a közügyek, csak éppen nem a közéletet tematizálják, hanem a magánéletet.
Más szóval a talkshow arra világít rá, hogy a közügyek kategóriája sokkal szélesebb
fogalom, mint a közélet hagyományosan politikailag értelmezett fogalma, mert talkshow-kban a közügyek a magánéletet is magába foglalják.
Oprah talkshow-jának a narratívája a trauma narratívája, amely arról szól, hogy az áldozatok nyilvánosan elmondják szenvedéseiket, és közben eszközöket,
megoldásokat, segítséget igyekeznek találni, amelyekkel legy"zhetik az életüket megkeserítet" nehézségeket. Nem a hivatalos társadalmi intézmények normatív, személytelen gondolkodásmódját láthatjuk itt viszont, mint más m!sorokban, hanem a személyes élményeket, az egyéni megpróbáltatásokat idézik fel. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a társadalmi problémák pszichologizálását, az egyéni traumákon keresztül történ"
bemutatását és átélését kínálják ezek a m!sorok. Oprah talkshow-jának a narratívái kétféle érzelmet keltenek leggyakrabban a néz"k között: felháborodást és szánalmat.
Felháborodást akkor, ha az elkövet"k részér"l a morál sértése szándékos volt, szánalmat, ha az áldozatok akaratuk ellenére kerültek valamilyen méltánytalan helyzetbe. A
fájdalom narratívája bár egyéni történetet mesél el mégis összeköti az egyéneket a közösséggel. A néz" egy beavatási rítus résztvev"jévé válik, maga is részesévé válik a szenvedésnek, és ezen keresztül egy nagyobb morális közösség tagja lesz. Ezért fogalmaz Illouz úgy, hogy a fájdalomhoz való viszony lett a kés" modernitás populáris
kultúrájának az alap-metaforája, amely meghatározza az identitás narratívákat is, mert célja az, hogy a „szenved"t a nem-szenved"t"l elválasztó távolságot minimálisra csökkentse.” (Illouz 2003) pp.102.
Oprah talkshow-jának a narratívái Illouz szerint három részb"l állnak: az els" az egészséges, boldog múlt, a második valamilyen balszerencse vagy károkozás, a harmadik az okozott trauma maga. A folyamat, némileg leegyszer!sítve úgy írható le,
„ mint egy törekvés feltárni és meggyógyítani a félbeszakadt életrajzot, amelyikben az egyén autonómiája és méltósága kárt szenvedett,...halálos betegségt"l a különböz" neurózisokon és gyermekkori traumákon át az élet normális menetét akadályozó olyan eseményekig, mint amilyenek a válás vagy a gyász.” (Illouz 2003) pp. 101.
Ebb"l adódóan a legbanálisabb dolog is lehet téma, ha mint diszfunkció van prezentálva és a narratíva célja az, hogy tudatosítsa a társadalom számára ennek a problémának a létezését és fontosságát. A szerencsétlenség nem a történet végén esik meg, mint a tragédiákban, hanem már az elején, és a talkshow azt mutatja be, hogyan birkóznak meg vele az áldozatok. Ahogyan a háborús történetben a harcokat túlél"k a h"sök, a talkshow-kban a traumák elszenved"i és túlél"i a h"sök, bár itt az „ellenség”
gyakran nem idegen, hanem az egyénen belül vagy annak közvetlen környezetében van.
Oprah talkshow-jában a szerepl"k legtöbbször n"k. Nem gazdagok, nem szépek, nem az elit tagjai, hanem anyák, feleségek, lányok, szomszédok. Valami miatt általában a szegénység, a szenvedés, a kiszolgáltatottság jellemz" a helyzetükre. A legtöbb esetben nincs siker, nincs csillogás, nincs mindent legy"z" szerelem sem, mint a szentimentális regényekben. A talkshow-ban a fájdalmukat kitáruló h"sök legtöbbször nem találnak megoldást vagy boldogságot a m!sor végére sem, csak az emberek együttérzésében reménykedhetnek. Oprah vendégei eljátszhatják a nyilvánosság el"tt személyes
drámájukat, és ha akarnak, figyelhetnek a közönség vagy a m!sorvezet" megjegyzéseire, de a jöv"beli változás – ha egyáltalán lesz ilyen – kizárólag rajtuk múlik. A néz"k pedig elnézhetik a szerepl"ket, és meghallgathatják a történeteiket, de semmiféle esztétikai vagy etikai kényszer nem m!ködik, hogy azok bármiféle kötelez" reakciót váltsanak ki náluk. A talkshow csupán lehet"séget biztosit szerepl"knek és néz"knek, hogy
pragmatikusan újravizsgálják az életüket és ezáltal egy gyógyulási folyamatnak legyenek a részesei. Ezt a helyzetet nevezi Illouz „pragmatikus etikának ” („grounded etics”),
„amelyik szerint a populáris kultúra azoknak a dilemmáknak és kérdéseknek a kidolgozására szolgál, amelyek a mindennapi életb"l erednek, de meg is maradnak a mindennapi élet keretein belül.” 29 (Illouz 2003) pp. 117.
A korábbi fejezetekben már volt szó arról, hogy az egyének biográfiája a kés"
modernitásban egy állandóan változó reflexív folyamat eredménye, amelynek célja narratív identitást összegyúrni a személyes élet sorsfordító kockázataiból. (Beck, Giddens, and Lash 1994 ) Illouz azonban nem áll meg Beck rizikó-elméleténél, hanem felteszi azt a kérdést, hogy miért éppen az áldozatok és a szenvedés, – és nem valami más – nyilvános tematizációja az, ami annyira alkalmas a narratív identitások
konstrukciójára? Három lehet"séget vett sorra a magyarázatok közül. Els"ként azt, hogy a bemutatott trauma látványossága miatt lenne alkalmas erre a szerepre, mint a média által el"állított perverz kukucskálás, mint az agresszivitásnak egyfajta módosított kifejezése. A második magyarázat szerint a szenvedés látványa morális tanmese lenne, amely felszabadít bennünket a szorongásaink alól, legyenek azok képzeltek vagy valódiak. Végül a harmadik magyarázat szerint az áldozatok látványa egyszer!en csak azért hatékony, mert saját jó szerencsénkre emlékeztet egy kaotikus világban. Illouz azonban egyik értelmezéssel sem elégedett: „A szenvedést egyik sem magyarázza, mint jelentésben gazdag szöveget, mint kulturális kategóriát.” (Illouz 2003) pp. 111. A kérdést szerinte inkább ugy kell feltenni: Miért lett a szenvedés kultúrája annyira középponti
29 Itt nyilván arra gondol, hogy a problémák artikulálói nem folyamodnak a m!vészet, a tudomány vagy a filozófia eszköztárához.
jelenség a mai világban, de különösen a médiában? Miért élvez az áldozat erkölcsi fölényt másokkal szemben?
Válasza az, hogy bár a történelem korábbi korszakaiban is megtalálható volt a szenvedés olyan értelmezése, amely azt önmagán túli értelemmel ruházta fel, de ez sokkal inkább rossz sors, átok volt. Olyan valami, amelyet el kellett viselni, ha valaki a mennyországba akart jutni, de nem a szenvedés volt a személyiség centruma. A
modernitásban, – de különösen a kés" modernitásban – viszont azért vált olyan fontos jelenséggé, mert az emberek a szenvedésr"l szóló történeteken keresztül mesélik el az életüket, azon keresztül határozzák meg a személyiségüket. A szenvedéshez való viszony az egyén saját magához és a közösséghez való viszonyának a sarkkövévé vált.
„Mivel mi valamennyien a nyomorúságtól mentes életre érezzük feljogosítva magunkat, ezért a szenvedés azt jelenti a kés" modern ember számára, amit a szexualitás jelentett a Viktoriánusok számára. Valami, amelyet mihelyt tabunak nevezünk és ki!zünk az ideális személyiségünkb"l, abban a percben
meghatározóvá válik az identitásunk számára. ” (Illouz 2003) pp.119.
Oprah talkshow-ját ezért nem egyszer!en szórakoztató m!soroknak, hanem önmagukon túlmutató szimbolikus programoknak, (ön)gyógyítási mozgalmaknak látja. A megoldatlan problémák között hánykódó emberek mindennapi életének kézzelfogható magyarázatát teremtik meg, ugyanakkor eszközöket, szempontokot is bocsátanak a rendelkezésükre, hogy megbirkózzanak a köröttük lév" káosszal és értelmetlenséggel.