A nyelvi közvetítő munkájának változása

2.1 A kommunikációs és információs technológiák szerepe a nyelvi közvetítésben

A technika változása nem egyenlő mértékben hatott a fordító- és a tolmácsszakma alakulására: a nyelvi közvetítő szakmán belül leginkább a fordítók munkája változott (Horváth 2013b). Bár a munkaerőpiacra frissen kilépő fordítók számára a papír alapú munkavégzés ma már szinte ismeretlen, még alig néhány évtizeddel ezelőtt is csak ez a – mai szemmel nézve igen időigényes – módszer állt a fordítók rendelkezésére.

Jó néhány napba beletelt, amíg egy-egy megbízás megbeszélése után postán megér-kezett a szöveg, a fordító legépelte az első verzióját, elküldte, visszakapta javításra, kéz-zel vezette át a dokumentumba a javításait majd megint csak postán visszaküldte azt.

A fordító jellemzően egyedül dolgozott, s a terminológiának és egyéb kérdéseinek

könyvtárakban, vagy a nyomtatott sajtóban tudott utánanézni (Kiraly 2000). A nyolc-vanas évektől kezdve azonban egyre inkább elterjedt a személyi számítógép: a javítá-sokat, szerkesztést leegyszerűsítő szövegszerkesztő programok, a dokumentumok küldését felgyorsító levelezőprogramok. A fordítók kutatásainak elsődleges forrása pe-dig ma már az internet. Ezzel egy időben megjelentek a különböző fordítástámogató eszközök (Tripepi Winteringham 2010).

Mindez igen jelentős mértékben felgyorsította a fordítás folyamatát, valamint meg-növelte a fordítók közötti együttműködés lehetőségét is. Következésképpen a fordítók felé egyre inkább elvárásként fogalmazódik meg, hogy gyorsan dolgozzanak, és ké-pesek legyenek egy-egy hosszabb lélegzetű munkát együttműködve, online kapcso-latot tartva projektmunka keretében elvégezni (Horváth 2013a).

A tolmácsok munkájában más téren következtek be változások. A tolmácsolás vi-lágában az első komoly technikai forradalom a szinkrontolmácsolás megjelenésevolt, amely a nürnbergi per után nyert igazán létjogosultságot. A technika fejlődése ezután leginkább a kabinfeltételek javulását jelentette: a hangszigetelt kabinok, az egyre jobb hangminőséget biztosító mikrofonok, illetve a gyors váltást és a relék átlátását meg-könnyítő digitális tolmácspultok megjelenését. Az internet is kihatott a tolmácsok munkájára, de ez jellemzően a felkészülési szakaszt érinti: a kabinban olyan gyorsan kell reagálni, döntéseket meghozni, hogy a tolmácsok figyelmét inkább csak elterelné az internet böngészése (Tripepi Winteringham 2010). Ettől függetlenül megjelentek a kabinokban a laptopok és tabletek, hiszen így könnyen kezelhető, áttekinthető és kör-nyezetbarát módon vihetik magukkal a tolmácsok a tolmácsolási eseményre vonat-kozó dokumentumokat, követhetik a sokszor nehezen látható helyre vetített power pointos prezentációkat.

További technikai újdonság a gépi tolmácsolás megjelenése,amely jelenleg csak igen jól körülhatárolt kommunikációs helyzetekben működik kielégítően, és kizáró-lag akkor, ha minden a tervek szerint halad. A gépi tolmács előreláthatókizáró-lag sosem lesz képes a teljes tolmácspiacot lefedni, várhatóan inkább akárcsak a gépi fordítás, csu-pán bizonyos kommunikációs helyzetekben jelenthet egyszerűbb, olcsóbb, de rosszabb minőségű és sokkal kevésbé megbízható alternatívát (Horváth 2013b).

2.2 Videokonferencia- és távtolmácsolás

A valós idejű kép- és hangátvitel rohamos fejlődésének köszönhetően egyre több „ösz-szejövetelt” igyekeznek a résztvevők utaztatása nélkül megoldani, és ezek a megbe-szélések sokszor tolmács közreműködésével zajlanak. Már a ’70-es években történtek ilyen irányú próbálkozások, de ekkor még a szükséges berendezések kiépítése és kar-bantartása nem tette feltétlenül költséghatékonnyá ezt a megoldást. Azóta azonban a szükséges technológia egyre terjed, és mára a skype-hoz hasonló programoknak hála, széles körben elérhető.

A szakirodalom a távolságokon átívelő tolmácsolás két fajtáját különíti el. A táv-tolmácsolás(remote interpreting, RI) olyan tolmácsolási szituációkra utal, amikor a tolmács nincs jelen a megbeszélés helyszínén, hanem képernyő és fülhallgató se-gítségével dolgozik, anélkül, hogy közvetlenül rálátna a teremre vagy a beszélőre. Eb-ben az esetEb-ben ő maga nem látható. A távtolmácsolás elméletileg lehetővé teszi, hogy a tolmács távoli országban elhelyezkedő munkaállomásról vegyen részt a tolmácsolt eseményen, és így alkalmazója megtakarítsa az utazási és szállásköltségét, illetve a napi költségtérítését. A nemzetközi szervezetek által alkalmazott szabadúszó tol-mácsok esetében ezek a költségek teszik ki a tolmácsolásra fordított összeg egyhar-madát.

Nagyon sok esetben mégsem ilyen megfontolásokból folyamodnak a megbízók távtolmácsoláshoz. Ha a megbeszélés helyszínén nincs elég hely a szükséges számú tol-mácskabin felállításához, ha nem szívesen építenének toltol-mácskabinokat egy műem-lék jellegű terembe (ahol egyébként gyakran rendeznek reprezentatívnak szánt nem-zetközi találkozókat), vagy éppen biztonsági megfontolásokból szeretnék a tolmácsokat fizikailag elkülöníteni a résztvevőktől, a tolmácskabinokat az épületen belül, de a te-remtől mégis elkülönítve állítják fel (Mouzourakis 2006). Sokszor ez a távolabbi hely-szín a terem bejárata előtti folyosót jelenti, vagy egy közeli termet, vagyis a távtol-mácsolás csupán néhány méternyi távolságot hidal át. Távtoltávtol-mácsolás esetében az esemény összes résztvevője egy helyiségben van tehát, kivéve a tolmácsokat (Braun et al. 2011).

Videokonferenciárólakkor beszélünk, ha a tolmács legalább a résztvevők egy ré-szével egy helyiségben tartózkodik, míg a megbeszélés többi tagja videokonferencia-berendezés segítségével vesz részt az eseményen (Mouzourakis 2006). Ilyenkor a tol-mácsot a résztvevők egy része vagy mind láthatják. Ezt a megoldást gyakran használják a közösségi tolmácsolás különböző (orvosi, jogi, bírósági, rendőrségi, szociális, ható-sági) területein. Bírósági, rendőrségi ügyek esetében a videokonferencia használatá-val kiküszöbölhető az érintettek – komoly biztonsági intézkedéseket megkövetelő – utaztatása. Az egészségügyben, idősgondozásban a nehezen mozgó páciensek és or-vosaik között biztosíthatja a videokonferencia a kapcsolatot. De nem csak szociális te-rületen terjed ez a tolmácsolási mód: az uniós intézmények is igénybe veszik, amikor webcaston keresztül kívánnak közelebb kerülni az uniós polgárokhoz. Továbbá az üz-leti életben is gyakran alkalmazzák ezt a módszert tárgyalások szervezésekor. A vi-deokonferencia-tolmácsolás katonai bevetések valamint humanitárius válságok ese-tén is lehetővé teszi a kommunikációt a helyszínen tartózkodó munkatársakkal (Braun et al. 2011).

A videokonferencia és a távtolmácsolás kombinálható is egymással: ilyenkor ma-guk a résztvevők is több helyszínen vannak, a tolmács pedig egy harmadik helyszín-ről kapcsolódik be a beszélgetésbe. Bármelyik módozatot is válasszák a tárgyaló felek,

mindkettő lehetővé teszi az egy-, két- vagy akár többirányú kommunikációt, a kon-szekutív és a szinkrontolmácsolást, valamint a konferenciatolmácsolást és a bilaterá-lis tolmácsolást, illetve a hangzó vagy jelnyelvi tolmácsolást (Braun et al. 2011).

Idáig a távtolmácsolás és a videokonferencia-tolmácsolás előnyeiről esett szó, de a tolmácstársadalom mégis meglehetős ellenérzéssel fogadta ezek megjelenését. El-sősorban a vizuális információk hiányosságáthozták fel érvként, hiszen a képernyőn keresztül a tolmács általában csak egy kicsi, vázlatos képet lát a teremről. Még ha egy-szerre több nézet is rendelkezésre áll (például: teljes kép a teremről, közeli kép az el-nök és az épp felszólalók arcáról), ezek között nem a tolmács, hanem a technikus vá-laszt. Különösen konszekutív tolmácsolási módban zavaró, hogy a képernyőn keresztül nem lehet szemkontaktust felvenni, és ez megnehezíti a beszélőváltást (Mouzourakis 2006, Braun 2007).

A képernyőn továbbá nem vagy nem mindig látszik a résztvevők testtartása, gesztusai, egyetértő bólogatásuk vagy értetlenkedésük, pedig ezekből a tolmács nem-csak az elhangzottakkal, hanem saját teljesítményével kapcsolatban is következteté-seket vonhat le. Sokszor a kivetítések vagy a tárgyalás megszokott rendjétől elütő apró incidenseksem láthatók a képernyőn, pedig ezekre később az előadók explicit vagy implicit módon utalhatnak is (Moser-Mercer 2005).

Bármilyen professzionális is a kamera vagy kamerák elhelyezése és a nézetek ki-választása, a képernyő nem töltheti be ugyanazt a szerepet, mint az emberi tekintet.

Az emberi szemnem úgy működik, mint egy kamera: nem passzív módon, hanem problémacentrikusankeresi a választ a tolmácsban felmerülő kérdésekre. A tolmá-csok ugyanis mindig az éppen tolmácsolt szövegrész feldolgozásához szükséges vi-zuális információ irányába tekintenek (Mouzourakis 2006).

Távtolmácsolás és videokonferencia-tolmácsolás esetén a tolmácsok gyakran úgy érzik, a fizikai távolság rányomja bélyegét a teljesítményükre is. Konszekutív módban nehezebbnek érzik az interakciók kialakítását és fenntartását, a beszédfordulók közötti természetes váltást, vagy akár a pontosítások kérését (Tripepi Winteringham 2010).

Elkülönítettségük miatt elidegenedettségérzés és motiválatlanság lesz rajtuk úrrá;

úgy érzik, hamarabb elfáradnak és teljesítményüket is a szokottnál rosszabbnak ér-zékelik (Moser-Mercer 2003, 2005, Mouzourakis 2006).

Gile energiamodellje szerint a tolmács korlátozott mennyiségű mentális energiá -val gazdálkodik, és ezt osztja el a tolmácsolás különböző részfolyamatai (szinkron-tolmácsolás esetén a beszédértés, a memória és a beszédprodukció) között. Abban az esetben, ha az egyik részfolyamat végrehajtásához a szokottnál több energia szüksé-ges, ez a többi részfolyamattól von el energiát (Gile 1995). Setton kognitív modellje szerint a tolmács a tolmácsolási eseményről mentális modellt épít fel, és ennek a mo-dellnek integráns részét képezi nemcsak az, ami elhangzik, hanem az is, amit a tolmács a felkészülés során a tolmácsolási eseményről megtudott, illetve a tolmács általános

ismeretei, a helyszínen szerzett ismeretei, a látvány, az elhangzottak, és mindaz, amit a tolmács ezek alapján kikövetkeztet. A tolmácsolás során ezt a mentális modellt önti a célnyelven nyelvi formába (Setton 1999). Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a kor-látozottan rendelkezésre álló vizuális információk megnehezítik a mentális modell fel-építését, vagyis Gile modelljében az értés részfolyamatát. Ez energiát von el a pro-dukciótól, ezért érzik a tolmácsok magukat fáradtabbnak, és beszédprodukciójukat a szokottnál gyengébbnek (Moser-Mercer 2005).

Úgy tűnik azonban, hogy az empirikus kutatásoknem támasztják alá a tolmá-csok benyomásait. Az UNESCO 1976-os, az ENSZ 1978-as (Tripepi Winteringham 2010) és az AIIC 1992-es felmérése (AIIC 2000) mellett az Európai Parlament is ku-tatta a távtolmácsolás hatásait a tolmácsra, az ügyfelekre és a tolmácsolás minőségére.

A kutatásra 2004 végén került sor. Hagyományosan, illetve távmódban végzett szink-rontolmácsolást hasonlítottak össze, és azt állapították meg, hogy a távtolmácsolás csak a betanulási időszakban jelent nehézséget,vagyis amíg a tolmácsok hozzászoknak az újdonsághoz. Miután átesnek ezen, nem szenvednek több fejfájástól, álmatlanság-tól, emésztési zavarokálmatlanság-tól, és általában sem mutatnak több mérhető stresszreakciót, mint a megszokott szinkrontolmácsolás végzésekor. Azt sem sikerült kimutatni, hogy a képernyő fárasztaná a tolmácsok szemét, sőt: a testtartásuk szempontjából még elő-nyösebb is, ha egyenesen ülve a képernyőt figyelik, mintha a kabinban előregör-nyedve próbálnák a terem minden sarkát belátni. A tolmácsolások hangfelvételét és átiratait értékelők nem adtak a statisztikai hibahatárt meghaladóan kevesebb pontot azokra a szövegekre, amelyeket (az értékelők tudtán kívül) távmódban produkáltak a tolmácsok. A hallgatók körében kérdőívvel mérték az elégedettséget, ám az nem csökkent a távtolmácsolás esetében (Roziner és Shlesinger 2010).