Az első világháború kétség nélkül az egész emberi civilizáció válságát okozta. A világtörté-nelem első olyan eseménye volt, amely az emberi sorsokra, a kultúrára, gazdaságra, társadal-mi berendezkedésre egyaránt globális szinten hatott, gyökerénél fogva forgatta fel az addig érvényesülő rendet. Olyan traumaként jelentkezett, ami érintette a társadalom valamennyi csoportját, hiszen társadalmilag legalább annyira kiterjedtnek mutatkozik hatása, mint föld-rajzilag: nemcsak a behívott vagy éppen önkéntesként harcoló katonák, nemcsak az ostrom alatt álló területek lakóinak életét, de a hátországban maradtak mindennapjait ugyanúgy alap-jaiban határozta meg a háború, gazdasági és politikai kérdések mellett etikai problémákat is felszínre hozva, így tehát az események hatása alól nem mentesülhettek a korszak írói, alko-tói sem. Ahogyan Christophe Prochasson is megállapítja: „[…] a háború, akárcsak minden nagy igazságtalanság, az értelmiség politikába való belépésének legfőbb mozgatórugója”.1 A krízis tehát a szellemi elitet állásfoglalásra, reakcióra, emellett saját szerepének és nem mellesleg önképének újrafogalmazására kényszerítette az új helyzetben, amely magától ér-tetődő módon a korszak művészeti termékein, alkotásain is nyomot hagyott. Megjegyzen-dő azonban, hogy a különböző, háború által érintett nemzetek értelmiségi rétegén belül is nagy variancia mutatkozik a lehetséges viszonyok alakulásában. Mobilizációs elgondolás állt szemben a háború teljes elutasításával, vagy éppen francia-pártiak érveltek a kizárólagosan
„német-hívek” ellen a háborút a kultúrák háborújaként interpretálók körében.
Két szélsőséget kiemelve: Franciaországban az értelmiség háborúhoz való csatlakozása nagyobb arányban volt jellemző, mint hazánkban: Az École Normale Supérieure 1914-es évfolyamának 50,7%-a, míg az École Politechnique hallgatóinak 23,7%-a veszett oda a csa-tákban, ami egyfelől a fiatal értelmiségiek alacsony (és rendkívül veszélyes) beosztásának, másfelől a fokozott hazafiasság érzete hatáskörüket és képességüket meghaladó, vakmerő cselekedetek elkövetésére késztette őket, amelyek sokszor végzetesnek bizonyultak.2 Hazán-kat tekintve korántsem találkozhatunk ilyen egyöntetű lelkesedéssel. Az értelmiségi, alkotói csoport egy szűk rétege ugyan szinte azonnal jelentkezett frontszolgálatra vagy haditudó-sítónak, mint Balázs Béla és Csáth Géza, míg többek mindent bevetve igyekeztek harcra alkalmatlannak nyilváníttatni magukat. Éppen ez, a szerepvállalás problémája az, ahol az értelmiség szerepe talán a leghangsúlyosabban megkérdőjeleződött a háború kitörését
köve-1 Idézi: Balázs Eszter, Káprázattól az illúzióvesztésig: a háború jelentései a Nyugatban, http://www.mediakutato.
hu/cikk/2010_01_tavasz/07_elso_vilaghaboru_a_nyugatban
2 Christophe ProChassoN, Intellectuals and writers = A Companion To World War I, ed. by John horNe, Oxford, Blackwell, 2010, 330.
tően. Kosztolányiné visszaemlékezésében találkozunk azzal a történettel, ahol Kosztolányi-hoz a „hivatalos irodalom” egy képviselője a következő kérdést szegezi: „– Mi az, kérem, ilyen egészséges, erős ember, mint ön, idehaza van? […] Ki a frontra, csak sietve ki a frontra, fiatalember!”3
Másutt, Balázs Béla naplójában nem a külső elvárás, hanem a belső vívódás lenyomatát találjuk augusztus 20-ai bejegyzésében:
A háború híreinek lesése ideges nyugtalansággal. […] Szinte eltompultam. Nem lehet mindig az izgalom egy nívóján maradni, bár ezt szinte kötelességnek érzem. És nem törődtem azóta az én katonaságommal. Pedig lehetett volna azóta egyszerű önkéntes baká-nak jelentkezni, talán nem teszem Gaál Sándor miatt. De talán azért, mert harci lelkese-désem csak relatív, vagyis csak egy „nekem való” helyre mennék el, de baka a frontban mégsem szeretnék lenni? Utálom magam azért, hogy ez hogy-mint történik.4
Megjegyzendő azonban, hogy az egyes ember viszonyulása sem tekinthető statikus, rögzí-tett álláspontnak, tekintve, hogy nagyban változott az események és az idő előrehaladtával, ahogyan azt a háború kitörésekor olvasható cikkek háborús metaforikája is jól szemlélteti:
például Móricz Zsigmond Inter arma című, a Nyugatban megjelent írásában: „Az emberek-ben alvó energia roppant kisülése: háború”, míg másutt mint villanás vagy robbanás jelenik meg, tehát mindenképpen gyors és energikus jelenségként kerül leírásra.5
A kiábrándulás azonban gyorsan bekövetkezett, hiszen a villámháborús remények hamar szertefoszlottak, a háborúban tehát definiálni kellett a művészetek, az írás szerepét, helyét, az újonnan tapasztalt élmények közvetítésére pedig megfelelő formát kellett találni. Csáth Géza a következőképpen írt erről naplója 1914. október 26-ai bejegyzésében:
Csomagolás. Alszom délig. Szép reggelben, angyali hideg napsütés. Sárga levelek. Vi-lágoskék őszi ég. A szoba oly barátságos. Oly furcsa elgondolni, hogy ezek a szobák, ez a fürdő változatlanul áll és vár, mialatt künn oly nagy változások történnek, gyilkossá-gok, kínlódások egész szimfóniája ordító fortéban és […] itt csend, nyugalom. Most nem tudom ezeket az érzéseket írói eszközökkel kifejezni. Ha valaha megírom ezt az évet, ezeket az élményeket és tanulságokat, akkor talán meg fogom találni a módot ezeknek az érzéseknek a kifejezésére. Most lehetetlen.6
A művészet, az irodalom Csáth által is előrevetített változásai roppant összetett problémát alkotnak, amely aligha lenne vizsgálható egy-egy sajtóorgánumban közölt cikk alapján, kü-lönösen, hogy az egyre nagyobb szerepet betöltő propaganda erősen rányomta bélyegét a kor publicisztikájára. Emellett számot kell vetni azzal a ténnyel is, hogy a háború egyaránt idézett elő külső és belső válságot, amelyek közvetlenül befolyásolták az írás egyébként is roppant komplex, sok tényező által motivált tevékenységét.
Éppen ezért: a globális és individuális válság írásra gyakorolt hatásának feltérképezésé-hez a naplók igen változatos csoportja kínálkozik, amelyek éppen azoktól a tényezőktől
men-3 kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, Kosztolányi Dezső, Budapest, Aspy Stúdió, 2004, 217.
4 Balázs Béla, Napló 1914–1922, Budapest, Magvető, 1982, 15.
5 móriCz Zsigmond, Inter arma, Nyugat, 1914/15.
6 Csáth Géza, Fej a pohárban, Budapest, Magvető, 1997, 40.
tesek, amelyek döntő jelentőséggel befolyásolják egy-egy publikált írás, tudósítás tartalmát:
vagyis főként a külső politikai és gazdasági tényezőktől, amelyek nélkül az írás szabadabb, közvetlenebb formában valósulhat meg.
A 20. században született naplók megítélése az irodalomtudományon belül igen nega-tív, néhány ritka kivételtől eltekintve afféle mostohagyermekként kezelik ezeket a műveket.
A magyarországi naplókutatások (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről) jóval elmaradtak a nyugat-európai eredményektől. Míg Franciaországban a 1960-as, ’70-es évek óta kiterjedt vizsgálatok, sőt intézmények alakultak a napló különös műfajának és sokszínű korpuszá-nak vizsgálatára, addig Magyarországon még mindig kizárólag mint biográfiai adatgyűjte-mény, illetve a magas irodalomtól elzárt, kizárólag bulvárérdeklődésre számítható műfaj-ként van jelen, amely tudományos figyelmet nem érdemel.
A cél tehát immár kettős: a háborús válság naplóra, naplóírásra gyakorolt hatásának vizs-gálatán túl a vitatott műfaj rehabilitációja mellett is szükséges érveket sorakoztatni, hiszen olyan izgalmas és szerteágazó téma ez, amely számtalan különböző irányból megközelíthető, gazdag terepet kínálhat a tudományos érdeklődésnek is.
A napló igen nehezen meghatározható műfaj, hiszen egyedisége, egyéni megvalósulása lényegi tulajdonsága, lévén végletekig személyes és egyéni szövegformáról van szó, ami-nek legfontosabb sajátossága éppen a szabadság. A napló sajátosan individuális megszóla-lásmódnak tekinthető forma. Külső, rögzített elvek sem struktúrájában, sem tartalmilag nem befolyásolják létrejöttét, így nemcsak individuális, hanem mindenképpen szabad, kötetlen írásmódként is tűnik fel előttünk.7 Tehát kissé túlozva állíthatnánk, hogy ahány naplóíró, annyiféle napló és ahány naplóval foglalkozó szakember, annyiféle naplófogalom jött létre a műfaj iránti érdeklődés növekedését hozó 19. század vége óta. Egyetérthetünk Szilágyi Judittal, aki Füst Milán naplói kapcsán jegyzete meg, hogy: „Gyakori jelenség, hogy egyfajta relatív-negatív definíció születik. Relatív, mert a legközelebbi »rokonok« (az önéletírás, em-lékirat, önéletrajz stb.) viszonylatában; negatív, mert azok ellenében (»nem az«) határozódik meg a napló.”8
A háborúval bekövetkezett változások vizsgálata a napló jellemzéséhez is számos adalék-kal szolgálhat, amellyel a műfajhoz közelíthetünk, amivel közelebb kerülhetünk ha nem is a definiáláshoz, de legalábbis a körvonalazáshoz. A személyességet tekintve alapvető kritéri-umnak mutatkozik, hogy a napló az énről szóljon: amely egyrészt tematikusan meghatározza a szöveget, hiszen a fókuszban mindig a saját élet történései állnak. Másrészt ez az aspektus nemcsak a témát, hanem a naplóban kibontakozó sajátos nyelvet is befolyásolja: hivatásos írók esetében a piacra termelő alkotók sokszor csak hagyatékban megtalálható magán-szö-vegeikben más nyelvrendszert is működtethetnek, valamint nem elhanyagolható módon ez adja a „formateremtőnek” tekinthető grammatikai formát: vagyis, hogy a lejegyző és a főhős grammatikailag egybeesik, a szöveg E/1 személyben íródik.
A naplóhoz eredendően szokás gyónó, feltárulkozó attitűdöt kötni. Veres András is meg-állapítja: „Többen rámutattak a vallomás, az emlékirat és a napló szoros összetartozására.
Nem kétséges, hogy az önéletrajz leszármazottja valamennyi, maga az önéletrajz pedig min-denekelőtt a keresztény lelkiismeret-vizsgálat, a gyónás gyakorlatából eredeztethető. Fölme-rül a Szent Ágoston-i minta hagyományozó jelentősége is.”9 Veres András emellett a
napló-7 Béatrice didier, Le journal intime, Paris, Presses Universitaires de France, 1976.
8 szilágyi Judit, Magadtól menekvésed = füst Milán, Napló, Budapest, Fekete Sas, 2004.
9 veres András, Egy műfaj gyorsuló időben, Alföld, 1993/2, 47.
műfaj prototípusának, példaértékű művének a montaigne-i vagy rousseau-i írásokat nevezi meg, ahol a naplóíró közzétette „legszemélyesebb gondolatait […] minden szépítés nélkül”.
A személyesség tehát elsődleges fontosságú kritériumnak tűnik. De miért, milyen céllal és milyen körülmények között születhet napló?
A napló imént tárgyalt befelé irányultságát, önfeltáró jellegét tekintve általános, hogy a napló-problémát a szerző felől és főként pszichológiai indokokkal közelítik meg. Ez a meg-közelítés azonban számos buktatót rejthet magában: az pszichologizáló attitűd számos olyan vélt intenció felderítésével járhat, ami a személyiség hozzáférhetőségének illúzióját kelti, sok esetben még akkor is, ha a szöveg éppen a saját személyiség átláthatatlanságára, a megértés, az önértés küzdelmeire reflektál. A háború és a napló kölcsönhatásában éppen ennek a bi-zonytalanságnak, hozzáférhetetlenségnek a motívumait sejthetjük, csakhogy nem (kizárólag) belső, pszichikai, hanem legalább annyira társadalmi, politikai érelemben.
Ennek kibontásához számot kell vetni azzal a jelenséggel, amit az első világháború hozott magával: a háború alatti időkben megszaporodtak a (magyar nyelven született) naplók.10 Ez pedig nem kizárólag a műfaj általános népszerűségének köszönhető. A háború tapasztalata ugyanis indukálja a naplóforma alkalmazását: nemcsak a személyes, nem közvetlen meg-jelenésre szánt szövegek, de a széles közönségnek szánt szövegek is előszeretettel nyúlnak a napló-formához: csak egy példát említve: Móricz Miklós naplójegyzetek formájában közli tudósításait a Nyugatban. Bevezetésében így ír: „Naplószerű feljegyzések ezek. Adatokat kerestem, és meg kellett elégednem impressziókkal. A város tükrét akartam megmutatni, s ahelyett most csak a magamét látom. De talán mégis van ezekben a sorokban valami, ami megmutatja a város képét és azon keresztül a távoli s mégis egész súlyával rajtunk ülő hábo-rút.”11 A háború tapasztalata még olyanok íráskedvét is meghozza, akik előtte nem gyakorol-ták az írást, hiszen a lövészárkokban, két ütközet között, vagy épp a hadifogságban az írás unaloműzőként is funkcionál, a megélt események rögzítése pedig a beszélgetés illúzióját is keltheti. A korábban írással nem foglalkozó későbbi politikus, Kozma Miklós a frontra indul-ván kapta édesanyjától az első kis jegyzetelő könyvecskét, amit aztán majd 31 darab követett, és végül Egy csapattiszt naplója címmel meg is jelent. A kötetről így nyilatkozott:
Harminckét kis notesz fekszik előttem. Gyűröttek, kopottak, mint sok vihart, vészt látott öreg katonák. Négy éven át írtam őket. […] Írás közben megállt néha a ceruza. Valami közel bevágó gránát vagy elcsattant srapnel akasztotta meg. De utána annál serényebben rótta a sorokat, hajtotta egy mindig feltörő gondolat: írj, amíg lehet, ki tudja, meddig lehet? […] Nem könyvet akartam írni, de leírtam sok mindent abból, ami érdekelt és foglalkoztatott. Van köztük sok dolog a múltból is, aminek a háborúhoz kevés köze van.
Írtam: ahogy és amiről jólesett, sokszor nyersen, megengedem, hogy helyenként talán igazságtalanul is, de ennek az az oka, hogy túlságosan az eseményekben éltem. Amit leírtam az szubjektíve mind igaz. Otthon egy sort sem tudtam leírni.12
10 Christophe Prochasson megjegyzi, hogy a belga írók is a napló műfajához nyúltak a háború alatt. Prochasson interpretációja alapján ez az ellenállás, a hallgatás megnyilvánulása. Christophe ProChassoN, Intellectuals and writers, i. m., 232.
11 móriCz Miklós, A háború egy vidéki városból nézve, Nyugat, 1914/18–19.
12 kozma Miklós, Egy csapattiszt naplója, Budapest, Révai, é. n. [1932], 3 („Bevezetés”).
Lényegi összefüggés sejthető tehát a megélt tapasztalat és a választott forma között. A vi-lágméretű zűrzavar, az emberéleteket követelő katasztrófa nem kecsegtet a nagyelbeszélés sikerével. Ráadásul az egyre erőteljesebb propaganda, a politikai és az egyházi szólamok túlsúlya, a különböző hírek és interpretációk folyamatos áradása hiteltelennek, megbízha-tatlannak tüntették fel a forrásokat. A megélt zűrzavar átláthatatlansága a nagy összefüggé-sek láttatása helyett a személyes tapasztalat felé irányítja a figyelmet, amely szükségszerűen részleteiben ragadja meg a megélt eseményeket. A személyes tapasztalat rögzítésének pedig a napló a legautentikusabb, legkézenfekvőbb módja.
Egyfelől a rögzítés momentuma, az események, élmények szöveggé transzformálása az, ami a szövegek 1914-es sokasodását okozhatták: a háború tapasztalata ugyanis alapjaiban kérdőjelezte meg az életet, mindent elbizonytalanított, átláthatatlannál, zűrzavarossá tett.
A napi rutinnal rögzített életesemények egyfajta rendszer illúzióját keltik, mindamellett a fe-ledéssel, az emberi élet bizonytalanságával is igyekszik felvenni a versenyt: a nyomhagyás illúzióját keltve, a napló szövegterét az emlékezés terévé alakítva. Az írás mint mnemotech-nika a lejegyzettet külsővé teszi. Ezáltal az írás nemcsak a megőrzés, hanem a megértés helyévé is válik. Ha megvizsgáljuk a napló-szövegeket, azt találjuk, hogy sajátos logika és szövegformáló eljárás révén komponálódnak meg az adott eseményeket feldolgozó bejegy-zések. A naplóval foglalkozó irodalom gyakorta említi ennek kapcsán a napló, e műfaj állí-tólagos strukturálatlanságát. Ez azonban nem fogadható el minden fenntartás nélkül. Ugyan megállapítható, hogy a bejegyzések témáját egy adott nap eseményei adják, azonban ezek lejegyzése korántsem tekinthető automatikusnak vagy mechanikusnak. Attól függetlenül, hogy a bekövetkezéstől időben relatíve kis távolságra következik az esemény lejegyzése, ezért a memória, az emlékezés munkáját hajlamosak kizárni a gondolatmenetből. Egy-egy nap eseményeinek összefoglalása, egyáltalán a történetek (elmebeli) elrendezése nem auto-matikus és nem teljes. Ennek írásban való rögzítése még egy szűrőként válogatja és sajátos preferenciák mentén rendezi és beszéli el a nap eseményeit. Egy nap összefoglalása eleve jelentős szűréssel valósul meg általában (a napi rutin rögzítése rendszerint elmarad), aminek következtében csak a „lényegre” koncentrált szöveg jön létre. Ez pedig egyéni választás mentén kerül kiemelésre.
Ennek alapján, ha a napló tágabb összefüggéseit vizsgáljuk, mégiscsak kirajzolódni lát-szik egy bizonyos struktúra. A napokat sűrítve, tömörítve jegyzi le a naplóíró, aki bizonyos problémakörökre fókuszál. Tekintetbe véve, hogy az írás egyik célja a megértés, a narráció általi strukturálás, és a külsővé tétel által reflektálhatóvá formálás, a kisebb részletek (a ros-táló funkcióval is bíró) azonos fókuszok mentén összekapcsolódnak, ezáltal részstruktúrákat hoznak létre a megjósolhatatlanul hömpölygő és folyton építkező szövegfolyamban, amely a naplót alkotja. Ezt számba véve izgalmas, hogy azokhoz a naplókhoz képest, amelyeket már 1914 előttről is ismerünk, jelentős változást mutatnak a háború kitörésétől kezdve. Csáth Géza naplóinak eddig kiadott részei 1912-től 1916-ig ismertek. Míg az 1912-es részeket sokkal ritkábban, nagyobb időközökkel jegyezte le a szerző, addig a háború első évében szinte minden nap született bejegyzés, ha Csáth elmulasztotta, akkor néhány nap múlva pótolta.
A történtek elrendezése szintén nagy változást mutat: míg a korábbi, 1912-es szövegek nagyobb része nőkkel létesített kapcsolatok, hódítások valós vagy elképzelt elbeszélései köré, valamint az aktuális egészségi állapot, méginkább a droggal való viszony változása köré ren-deződnek, addig az 1914-es bejegyzésekben időlegesen a háborús élmények, a fronton ta-pasztaltak veszik át a központi szerepet.
Ugyanez tapasztalható Balázs Béla naplóinál is, ahol szintén főként a nőügyeket váltja fel (ha időlegesen is) a háború eseményeire koncentráló szöveg, amelyre áttételesen reflektál is egy bejegyzésében: „Milyen volna hihetni abban, hogy minden, ami történik, az történelem.
Ez volna a reális élet megváltozott formája. Ez még világháborúnál sem bizonyos. De ezren halnak meg minden órában. Egy helyen, együtt, egyszerre. Nem a halállátvány az, ami ebben oly borzasztóan izgat engem, valahogy a tragikus szemével látom. 30 000 élet teljesedik, ke-rekedik le egyszerre. 30 000 életből lesz életrajz. 30 000 élet kap egyetlen órában visszafelé hirtelen lekerekített formát: centrumot, értelmet. És minden egyes élt perce egy pillanatban újra átértékelődik. Millió tett, melyet nem lehet többé jóvátenni, milliárd szó, amelyet nem lehet többé kimondani. És végérvényes, döntő sémák milliárdjai nőnek ki az egymásba múló, átmeneti napok egyforma pázsitjából.”13
Móricz Zsigmond a háború kitörésének hírére abbahagyta addig folytatásokban meg-jelentetett Jószerencsét című regényét, és hihetetlen tempóban jegyzetelésbe fogott. Mikor kollégái megkérdezték, hogy mivégre írja szünet nélkül tele füzetkéit, csak annyit mondott,
„meg akarom fogni az egész háborús epochát”. És valóban, mint a naplók is megmutatják, a háború új időszámítás kezdete, új viszonyítási pont, amely után már semmi sem lesz olyan, mint annak előtte.
Aligha vitatandó, hogy ez az irodalomra éppúgy igaz, mint bármi másra. Balázs Eszter a következőképp írt a háborús irodalomról: „Annak a felismerése, hogy a háború megváltoz-tatta az irodalmat, olyan erős volt, hogy már a háború alatt elkezdték tanulmányozni a vál-tozásokat, az irodalom és a háború kapcsolatát (a magyar sajtóban is).” Majd kicsit később hozzáteszi, hogy ez: „az életrajzi és az irodalmi »én« soha nem látott összeolvadását ered-ményezte.”14 Ez az összeolvadás az átélt tapasztalat, az ahhoz választott forma, és az ehhez tartozó nyelv eredményének is tekinthető, amely a háború kitörésekor, elsőként a naplókban jelent meg. A világháborús naplók tehát az elérhető források közül a legközvetlenebb módon mutatják meg, hogyan és miként hat egy globális méretű válság az írás aktusára, a szövegek megformálására, ily módon a háború elbeszélésére tett első kísérletekként, illetve annak el-beszélhetetlen voltára való első reflexiókat rögzítő orgánumként is olvashatóvá válnak. Ezek-nek a naplószövegekEzek-nek a közeli vizsgálatán keresztül pedig számos olyan, eddig fel nem tárt szabályszerűségre figyelhetünk fel, amelyek a korábban mellékterméknek, adatgyűjtemény-nek tekintett szövegegyüttest felülvizsgáltra, alaposabb tanulmányozásra méltónak tünteti fel ezt a gazdag korpuszt.