Érdekes kettősség figyelhető meg a mély megvetés ellenére, mellyel a katolikus költők vi-seltettek a modern világnézettel, erkölcsiséggel szemben, hiszen kivétel nélkül mindannyian Ady Endrét választották költészeti példaképüknek.
Harsányi Lajos, aki a katolikus papköltők közül legkorábban, 1908-ban jelentkezett első verseskötetével (Új vizeken) Önarckép című visszaemlékezésében így írt: „A modern fran-ciákat kezdő koromban még nem ismertem. Itthon olyan katolikus költőt, aki ösztönzőm lehetett volna, nem találtam. A katolikus irodalomtörténetek Prohászka Ottokárt tartják a mo-dern katolikus költészet elindítójának. Ez tévedés. Mikor én indultam, Prohászka még fiatal esztergomi tanár volt, aki kiadott már néhány hittudományi művet, pompás szónok és hitvi-tázó volt, de nem volt költő. Nem hozott új szóképeket és új irodalmi nyelvet, mint például Gárdonyi, vagy Ady. Prohászka a nagy ébresztő volt, aki katolikus megújhodást hirdetett minden vonalon. Prohászka lelki síkon mindent mozgatott, akár csak Széchenyi gazdasági síkon, de a modern katolikus költészetet nem mozgatta jobban, mint az ébredő katolicizmus bármely más részletét. Az új költői nyelv legnagyobb ösztönzője bizony Ady Endre volt.
A fiatal papköltők Prohászka eszméit hirdették, de költői nyelvüket Ady új stílusa
bátorí-6 rezek S. Román, Prohászka esztétikája = Prohászka, a költő. Tanulmányok és szöveggyűjtemény a püspök születésének 150. évfordulójára, szerk. W. Balassa Zsuzsa, Budapest, Kairosz, 2008, 103.
7 A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából, szerk. szaBó János, Bu-dapest, Magvető, 1993, 390.
totta. Adynak mi, katolikus költők is köszönünk művészi, nyelvi ösztönzést. E téren többet, mint a halhatatlan Prohászkának. Ez a megállapításom semmi csorbát nem ejt gigantikus alakján.”8 Erről tanúskodik első kötetének címadó verse is, hogy a katolikus költészetet „Uj hajón, uj vitorlákkal, uj szelekkel, de a régi arany rakománnyal”9 – próbálta új utakra vezetni.
Harsányi Lajos: Új vizeken (részlet)
Kristály vizeken tör előre a sajkám.
Hullámain eszmetüzek gomolyognak, égnek.
Hajósmese, nád, a najád dala zeng:
De a víz tükörén ragyog arca az – Égnek.
[…]
Nem kell nekem bronzaranyos palota Síromat se virág, csak a fű ha benője.
Cím nélkül az új vizeken vagyok én:
A szent dalolás örökös szeretője.
Harsányi Lajos későbbi kötetcímében is hangsúlyozta, hogy ő a Napkirály rokona, míg Ady a halál rokonának vallotta magát.
Harsányi Lajos: A Napkirály rokona (részlet)
Nekem sötét a köntösöm Fejemen töviskorona Én a láthatatlan, égi
Napkirálynak vagyok a rokona.
Engem elbűvölt a világ.
Arca halálig megigézett.
De szemeim, e napraforgók Mindig a Napkirályra néznek.
Akik a szentjánosbogárt is Nem nézik mély, rejtelmes hittel, Azokat égi arany kapuk elé Ezeregy villany sohse segít fel.
Alighanem ilyen közös kincs a katolikus papköltők esetében ez a Nap-szimbolika, melyet Sík Sándor és Harsányi Lajos költészetében is felfedezhetünk. A Napország-szimbolika központja egyértelmű – írja Rónay György –, a Napkirály nyilvánvalóan Isten. Ám ami e központból kibomlik, az már polivalens – többértékű –, és ebben a polivalenciában van költői értéke.
8 harsáNyi Lajos, Önarckép, Kézirat (Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár), 86.
9 Uo., 87.
A realitásra való utalásai mellett, vagy ellenére is külön, saját-világú realitás, melynek értel-me önmagában van, nem utalásaiban. Nem abban, hogy valamiféle „diadalmas világnézet”
olvasható ki belőle. Hanem abban, hogy az istenélményt és a papi élményt egy (Grál-remi-niszcenciákra épített) királyság–lovagság-mítosz és egy nap- és aranyszimbolika autonóm költészetébe sikerült transzponálnia Harsányi Lajosnak.10
Az 1910-ben Szembe a Nappal című kötettel induló Sík Sándor így emlékezik vissza a székesfehérvári püspökkel való kapcsolatára:
Prohászka Ottokárral való viszonyom teljesen egyoldalú barátság volt. Pontosan megvan ez a Püspök című versben. Ez a nagy élmény volt benne. De ez viszont egészen döntő élmény volt. Nagy hitbeli biztonságot jelentett. Prohászka volt az élet megvalósulása, akiben mindig a szentet láttam. De személyes viszony nem alakult ki köztünk. […] Az egész ember, mint jelenség lett számomra életem legdöntőbb belső élményévé a magam-ra eszmélés, belső felszabadulás, az egyetemes kitágulás felé.11
Vallomásai mellett pedig fiatal költőként megjelent versei tanúskodnak erről a hatásról.
A modern melankólia helyett az élet szerelmesének lenni, talán a legszemléletesebb ellen-téte a nihilizmusnak ez a napba nézés, melyet Sík Sándor mellett a már említett Harsányi Lajos is képviselt.12
Sík Sándor: Belenéztem a Napba (részlet)
Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen, A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten, Járok fényittasan és a Nap jár velem.
[…]
Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen, Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.
Sík Sándor: Szembe a Nappal (részlet)
Úgy átjár a fény, Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
10 harsáNyi Lajos, Toronyzene. Válogatott versek, a bevezető tanulmányt írta róNay György, Budapest, Ecclesia Könyv, 1969, 26–27.
11 A százgyökerű szív, i. m., 393.
12 szaBó Ferenc SJ, Prohászka Ottokár időszerűsége, Budapest, Kairosz, 2006, 251.
A tüzes, imádságos és szerelmes, A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz, Nézek, szembe a Nappal.
Sík Sándor később is megőrizte ezt a gyermeki szelídségét, ugyanakkor lendületet, mellyel az Isten felé fordult. De a küzdelem nem az ő terepe volt, sosem követte azokat a kor-tár sait, akik a ,,világhódító harcos kereszténység” zászlaja alá sorakoztak. Szívesebben ha ladt a Prohászka által kijelölt „magasságok felé”, miközben belső világát építette, lelki kincse ket gyűjtve.
Sík Sándor: Búzavirág Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel, És napra, rétre, aratókra Rámosolyogni halkan, kéken, Békességgel.
Ne lenne közöm semmi, semmi Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni, És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.
Ehhez a szent egyszerűséghez jut el Harsányi is egyik utolsó versében:
Harsányi Lajos: A jó ember (részlet)
Nem feltaláló s lángész az, akit A gyötrött népek várnak.
(Légy jó!) Jó emberekre van Szüksége a világnak!
Ezek a diadalmas világnézet hatására írt versek nem tükrözik azt a modern, európai istenke-reső vívódást, a magyar és más európai költők hitélményét a korban. Megmaradnak a bizton-ságot adó, kétségektől mentes, elfogadó és rajongó hitben, néhol bizony megspórolva ezzel a szenvedés árán megélt felismerések hitelességét. De a modorosságot, pózokat, amelyet a fiatal papköltők szemére vetett Illyés Gyula 1933-as Katolikus költészet című cikkében, egyre inkább elhagyták verseikből.
Ugyanígy Mécs Lászlóra is igaz ez, aki egy évtizeddel később a 1920-as években indult, mint a szlovenszkói magyarság lelkének megszólaltatója. Őrá ismét más hatással volt Pro-hászka szellemisége. És bár az előző két papköltőhöz viszonyítva az ő indulása későbbre tehető, mégis induló köteteinek szociális érzékenységében és kemény társadalomkritikájában ott van a sorok között.
Mécs László: Hajnali harangszó (részlet)
Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.
Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek, Vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek Elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén S népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…
Jaj mocsár van, förtelem van még mindég a lelkek lelkén,
Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind, levágja, ami jóság bimbósodva kifakad.
Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre!
Milliónyi kakas torka! Kurjants hajnalt, hívogass!
Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre!
Minden vándort útra küldj, és minden csirát szólogass!
Mécs László: Jövőbe zengő ének (részlet)
Uram, a vezérségükből kicsöppent Vezérek kezüket tördelve vádolnak Téged:
hogy elhagytad juhaidat,
hogy farkasok falkájavérrel trágyázza piros-temetővé a földet.
[…]
Testvéreim, énekes madarak!
Szárnyaljatok a szívemmel a hajnal elé!
Felejtsétek el a múltak dalát, s nyitott fületekbe belehipnotizálom a jövő zenéjét:
Minden szem a hajnalt lesse!
S ti, kiket az Úr eszközül választott, kik földi paradicsomot prédikáltok, szárítsátok ki a múltak mocsarait, töltsétek be a korgó gyomrokat, állítsátok el a könnyek patakját, a bánat-áztatta szemgolyókon táncoltassátok az öröm mosolyát,
tömjétek be a vágyak tátongó szakadékait:
minden hegyet hordjatok le, minden völgyet hányjatok be,
egyengessétek az Úr útját, viruljanak ki körülötte
az áhítat, szeretet szelídkék virágai, s jöjjön el az Ő országa…
Az Assissi Szent Ferenc nyomán járó Harsányi Lajos is fontosnak tartotta kifejezni szociális érzékenységét, a földosztás ötletét.
Harsányi Lajos: A szegénység dicsérete (részlet)
Boldog, akinek semmije nincs!
Kit nem gyötör vagyon, rideg kincs!
Minden vagyona: lelke, teste.
A test kriptában szendereg majd.
A lelke meg csodás rügyet hajt A rózsás mennyei ligetbe.
Harsányi Lajos: Sasok és seregélyek (részlet)
– Hej ormon élő nagy sasok.
Nagy bőségtekből adjatok Egy kis szabadabb levegőt!
Napot, vizet és legelőt!
– Nem adhatunk! A sorsunk: sorsunk.
Nemes és görbe a mi orrunk.
De a mi számunk légió!
S ama Nagyúr: az égi Jó Nekünk is adott gyomrot, Mely rettentő, ha korrog!
Mécs László jó szavaló volt, főként saját verseit adta elő, de sajnos kárára vált előadói ké-pessége, mert felborította a versek egyensúlyát, és tartalom helyett a sokszor formailag gyen-ge, nyelvileg kidolgozatlan művek megírása felé vitte. Érdekes, hogy pont az ilyen jellegű művek vitték sikerre Mécs László költészetének néhány darabját is. Népszerűsége kortársait messze túlszárnyalta, saját előadásában elhangzó verseiért ünnepelte legjobban a közönség magyarországi és európai körútjain. Ez azonban költészetének fejlődését gátolta meg. Ahogy az utókor is bizonytalan még költészetének reális értékelését illetően, hiszen a túlzások övez-ték pályáját, kezdetben a zajos ünneplés, majd a második világháború után a teljes hallgatás, és elhallgatás.
Saját vallomása szerint: „Az én költészetem tulajdonképpen a hitéletből fakad […] azzal a fiatal lelkesedéssel, a pozitív hitnek, a krisztusi életközösségnek azzal a napsugaras egész-ségszeretetével, amelyet az én szerzetesi életemben Prohászka életfilozófiája oltott belém.”13
Mécs László: Az én hazám (részlet)
A szeretet országa. Igen, én onnan jöttem, Ahonnan a virágok, s kenyér-szagú vetés:
Ó, hogy kirívunk innen, e vérivó világból, Mint orgyilkos tanyáról a gyermek-nevetés.
Mécs László: Szétszóródás után (részlet)
Reményösvényen a négy égi tájról indulgatunk neki az új jövőnek Szőlőt akarunk szedni bojtorjánról s elhisszük, hogy tövisen fügék nőnek, elhisszük most, mert: élni akarunk!
Élet, örök szépség, öröm, ami szemléletmódjuk szerves része, mellyel nyíltan szinte már da-cosan hirdetik szembenállásukat a dekadens világgal:
Harsányi Lajos: Tölgykoporsók közt (részlet)
Amíg a síron élő virág nyit,
Mondhatsz, halál te, nekünk akármit!
Az éj után, nézd, hasad a hajnal!
A búra kedv jő zengő ajakkal S lelkünkben örök bizalom éled, Hogy a sírban nem halt meg, csak alszik – Az élet!
Harsányi Lajos: Immortelle (részlet)
Ó ne borulj rám omlatag hajaddal!
Ne öltözz fel fehér halott-ruhába!
Ne félj, hiába huhog a bagoly:
A költészetnek sohse lesz halála!
13 róNay László, Mécs László, Budapest, Balassi, 1997, 61.
[…]
S ha tán elpusztulna minden szép a földön?
Mienk az ég. A kapujára szállunk.
Onnét harsogjuk szerte a világnak:
Örök a szépség és örök az álmunk!
Mécs László: Harangöntők öröme (részlet)
Ez az igaz öröm: az élet!
Amely harang nem zeng toronyban, Halott harang, vásári lim-lom, Hazugság a művészi öncél S a műhely-gőg: magunknak írni.
Ki a tornyokba álmainkkal:
Szívek, vallások, nemzetek közt Zenésítsék meg a sötétet, A förtelmes feketeséget, S teremtsenek testvériséget!
Végül pedig Mécs Lászlónál, valamint Sík Sándornál megjelenik a világ sorsáért való ag-gódás:
Mécs László: Ember vagyok: a föld szeme, füle, szíve (részlet)
Hátborzongató, buta kozmikus őrület ez,
Ez a vak forgás. Hova fut, hova vágtat a vén Föld?
Titáni kezű hatalom pörgette meg egyszer S azóta kering ez a nagy búgócsiga-játék.
Nincsen szeme, vak, vágtat, s mindegy neki merre.
Én, én vagyok itten a Szem: a földfia Ember, Én nézek a föld szemeként pár tízezer éve.
Sík Sándor: Oroszlán (részlet):
Az atombomba-kísérletek margójára Éjfél után egy óra lehet.
Ne is próbáld, aludni nem lehet.
[…]
Őrült emberek szabadulnak el!
Ébredjetek, valamit tenni kell!
Kiáltanék, de úgyis hasztalan:
Mindenki alszik, ébren egymagam.
Vagy alszom én is? Álom az egész?
Jöjj, jöjj hamar, megváltó ébredés.
Jertek, jó legyek, jertek, szúnyogok, Éreztessétek, hogy ébren vagyok!
Harsányi Lajos költői életművének színvonala nem volt egyenletes. Hiányzott belőle a fo-lyamatos fejlődés íve. Első két kötetének útkeresése után megtalálta egyéni hangját, azonban a világtörténelem hatásai, életkörülményeinek változása, valamint az önkontroll hiánya a ké-sőbbi években sokszor tévutakra vitték. Vidékre kerülése után az irodalmi köztudatban távol-léte nem keltett visszhangot. Utolsó éveiben visszatalált ahhoz a közvetlen, lelki rezdüléseket kiváló érzékkel ábrázoló hangjához, mely leginkább sajátja. Ezekben az években ismét olyan verseket alkotott, melyek méltók lehetnek az utókor emlékezetére. Sajátos, értékes, egyéni színt vitt a századelő költészetébe.
Harsányi Lajos egyik utolsó verse, mely a szörnyűségeket átélt emberiség számára akar mégis némi reményt nyújtani, azzal az optimizmussal, mely az örök életre, a szenvedéssel teli földi élet után az égi boldogságot ígéri:
Harsányi Lajos: Isteni színjáték (részlet)
Te azt hiszed, hogy minden elveszett?
Valóban szörnyű, szörnyű ez a kor.
Hegyoldalakon patakzik a bor, Mégsincs szüret, víg puskadurranás.
[…]
Valójában nem e föld a világ, Te több vagy, mint ama kis kék virág Mely szende tájakon csillogva nő, És elmúlik, november hogyha jő.
[…]
Kin éhség láza vadul átcikáz S ki nem leled a földön örömöd Keressed ott, ahol amaz örök Vásznak mögött a rendező lakik, Ki mozgatja az egek sarkait.
Sík Sándor: Krisztus mindenfelől
Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már, Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített, Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.
Mindhármójukra igaz, hogy költészetük elválaszthatatlan lett papi hivatásuktól és ezért kriti-kusaik gyakran vetették szemükre, hogy prédikálnak és a poétikai szempontok helyett csupán az üzenet közvetítésére figyeltek. Valóban számukra a tartalom talán fontosabb szempont volt, de elődeikhez képest már a formát sem hanyagolták el. Azonban nem volt olyan poéti-kai hagyomány, melyre újító szándékuk építhetett volna, ezért saját útjaikon, az irodalom fő áramaitól távol indultak el a századfordulón és érkeztek meg saját kitűzött céljaikhoz.
Összefoglalás
Manapság Prohászka neve gyakran kerül összefüggésbe a századforduló maradi egyházi gondolkodásával, pedig kortársai, paptársai közül sokan méltatlankodtak modern nézetei mi-att. Művei közül jónéhányat indexre tettek a Vatikánban, mivel X. Pius pápa harcot hirdetett a modernizmus és az integrizmus ellen. Mégis mindaz a forradalminak tűnő gondolat, melyet írásaiban Prohászka kifejtett, nem sokkal később a II. vatikáni zsinattal megvalósult…
A művészet céljáról vallott gondolatait vezette tovább Sík Sándor, mikor később tanulmányai-ban (például Irodalom és katolicizmus) kifejti, hogy a művészetnek az a feladata, hogy a maga eszközeivel az Isten felé vezéreljen, miközben megmutatja a keresztény élet szépségét, fegyel-mét, valamint az üdvösségre vezető utat. De a célhoz vezető utat itt a földön kell megtenni, itt kell cselekedni ennek tudatában. Sík Sándornál azonban már új és különleges szempont: a mű-veket elsősorban esztétikai értékük szerint kell vizsgálni, nem csupán kegyes mondanivalójuk alapján. Ugyanis, ha a művészet hiányzik, akkor csupán agitációvá silányul a mű. És ezzel az új, nyitott irodalomszemlélettel indulhatott útjára a vallásos líra 20. század eleji nemzedéke, majd az utánuk következők is. Igényük volt az egyetemes magyar irodalomba való integrálódásra.
További kutatások témája lehetne, hogy a lendületes indulás után végül mennyire volt sikeres ez a szándék, hiszen amit ma katolikus irodalomként tartunk számon, az a kezdetektől az irodalmi kánonból jórészt kiszorult, az irodalmi érdeklődés középpontjából szintén.