The only chance of renovation is to open our eyes and see the mess.
(samuel BeCkett)
A humán tudományokkal szembeni ellenállás egyik fő oka Paul de Man szerint abban kere-sendő, hogy bennük a narratív sémákra épülő identitás megkérdőjelezésén túl megtett lépések az egyén számára veszélyesként tűnnek fel, hiszen saját, fokozatosan felépült konstitúció já ra mutatnak rá, s alapjainak megrengetésével fenyegetnek azzal, hogy képesek megjelölni azo-kat a momentumoazo-kat, melyekre például egy adott identitás is épül.1 A már akár „nyelvészeti imperializmusként” is jelölt nyelvi fordulat radikális konvencionalitást és önkényt mutatott ki ott, ahol a struktúra addig még szilárdnak mutatkozott.2 S nem változtatott a tényen az úgynevezett képi fordulat sem, sőt, hiszen a képet, korunk meghatározó médiumát adta hozzá ahhoz a „veszélyes” vizsgálódáshoz, mely számot vet a szimbolikus rend strukturális megal-kotottságával és hatalmi jellegű működésével.3
A materialitás hangsúlya és a szubjektum heterogenitása került előtérbe, mindezzel azon-ban nem vált egyértelművé a nyelv beágyazottságának mértéke, s a dekonstrukció-kritikák alapját többnyire azt a reakció adta, hogy az nem lehet teljes, legalábbis a hétköznapi realitás aligha nyer ezzel a felfedezéssel valamit, sokkal inkább mellőződni látszik. Az azonnali gya-korlati előnyök felmutatását váró igény a válság mértékére, a sürgetés kérdések felvetődésére mutat rá.
Nincs szó a nyelv referenciális funkciójának megszűnéséről, a retorikusság meggyőzés-hez kapcsolódó tulajdonsága révén a nyelv egy interszubjektív valóságba ágyazódik.4 A szim-bolikus rendről, s benne a társadalmi identitásról azonban már kétségtelenné vált, hogy nyelvileg, konvencionálisan, változón és változtatható módon létezik. Ebben a helyzetben az egyes diskurzusok visszafejtésére, elemzésére és kritikájára irányuló különböző humántudo-mányos megközelítések kritika alá vonhatják az egyes nyelvben létező, de a hétköznapok-ban változást óhajtó jelenségeket, legyen az egy reklám vagy bármiféle agitáció. A dolgozat ebből a szemszögből egy olyan szövegműködést szeretne vizsgálni, amelyben a nyelv vál-ságkezelőként lép fel, nyelv (és az általa rajzolt képek) által az én pozícióját megváltoztatva értelmezik át a világot, látványossá téve a viszonyok megalkothatóságának tétjét, s ezért az e médiumokat felhasználók felelősségét.
1 Paul de maN, Resistance to theory, Minneapolis, University of Minnesota Press, 1986, 3–20.
2 szőnyi György Endre, Pictura and Scriptura: hagyományalapú kulturális reprezentációk huszadik századi elméletei: Ikonológia és műértelmezés, Szeged, JATEPress, 2004, 165–202.
3 Uo.
4 Lásd Julia Kristeva munkájáról e vonatkozásban: Sylvie gamBaudo, Absence and Revolt: The Recent Work of Julia Kristeva, Theory, Culture & Society 17(2000), 105–120.
A nyelv hatalma olyan arányban tűnik érvényesülni, amennyire elfogadjuk a létezésbe ágyazódottként. A retorika mint a meggyőzés művészete azzal az igénnyel lép fel, hogy egy nyelvi gondolatsort közvetítve velük valamilyen megváltozott viselkedést érjen el a hallga-tóságban, módosítást kíván bennük elérni, legyen az egyszerű tanulási–tanítási folyamat, egy állásfoglalásra vagy cselekvésre való buzdítás. A rétornak egy konkrét cél elérése érdekében kell ismernie a trópusok működését – azaz a nyelv tropikus működését, s máig ingoványos területét jelenti ez a jognak, tudniillik annak eldöntése, hogy egy ilyen nyelvi impulzus adott esetben milyen mértékben képes erre, mennyiben alkotórésze egy eseménysornak egy azt megelőző gondolatsor; tehát a konkrét cselekvés előtti nyelvi cselekvés milyen szinten te-kinthető felelősnek. A dolgozatban Babits Mihály Zsoltár férfihangra című verse mindössze példaként fog szolgálni arra a stratégiára, hogy az általa nyelvileg megalkotott képek és po-zíciók hogyan próbálják átírni, meghatározni az egyén világrendjét, világlátását, saját helyét, és milyen viszonyt tételez ez a felállás nyelv és szubjektum között.
A zsoltár műfaja már egy olyan sajátos költői szöveget jelöl meg, melynek retorikai funkciója van, ahol a beszélő saját maga rétoraként lép fel. Paul Ricoeur/ a panasz-zsol-tárokat elemző munkájában fejtette ki e sajátos szövegműködés egyes mozzanatait, misze-rint a zsoltár különböző eljárások révén az imát mint az egyén elsődleges nyelvi lehetőségét a val lásos tapasztalat kifejezésére alakítja tovább, s az érzelmek megfogalmazásától azok általánossá írásán át végül a gyakorlati (közösségi–rituális vagy magánjellegű) felhaszná-lásáig, az énekelhetőségig, szavalhatóságig jut el.5 Az eljárás szintjei a következők: lexikai síkon megtörténik az érzelmek egyedi jegyeinek eltörlése, ami az egyes szám első személyű megszólalással együtt a paradigma rangjára emeli a szenvedés kifejezését az „én” üres helye révén: nyitva hagyja azokat a változatos eshetőségeket, melyek panaszt eredményezhetnek.
A második szint a szöveg szerkezetére vonatkozik, ami a panasz és vád érzelmi válságától hirtelen dicsőítésbe vált át, tehát érzelmeket tekintve strukturálisan rögzített ívbe helyezkedik el az, aki az „én”-t mondja, s ezáltal biztosítja, vagy képezi le a kételyektől való visszatérést.
A harmadik sík lexikai és nyelvtani árnyalatokat takar, ami a „dicsőítés fogadalma” fordulat-ban egy szándékolt jövő és az önmagára, illetve a megtalált közösségre vonatkozó felszólító mód között ingadozik.6 Végül a hiperbola lesz az az irodalmi alakzat, művelet, mely a szél-sőséges érzelmek fő retorikai alakzata lesz, s ennek célja, hogy a polaritások tengelyén tartsa a beszélőt.7
Ebben a sajátos retorikában az egyén (egy korábbi szerző által írt szöveget a maga szá-mára újramondva) önmagát szeretné meggyőzi valamiről, egy olyan hasonlást tételez tehát a szöveg, melyben két érzés vagy vélemény, egy korábbi és egy jelenlegi küzd egymással, ahol a jelenlegi valamiért már nem tartja működőképesnek a korábbit – anomália lép fel a paradigmában –, ugyanakkor azt is szeretné, ha a jövőben visszatérne a régi felállás, s a ké-telyek zavaró jelenléte megszűnne: „[a] zsoltár elejétől a végig az Isten-be vetett, hol meg-rendülő, hol visszanyert bizalom költeménye. A bizalom, tehetjük hozzá és nem ok nélkül, szívből fakad, nem a spekulatív észből. A költemény a mindennek ellenére feltörő bizalmat,
5 „Ehhez előbb az kellett, hogy a beszéd tagolt kifejezésszintjére emelje azt, ami amúgy csak kiáltás, könny és sóhaj lehetett volna. Kellett továbbá, hogy az írás – mégpedig a héber poétika kánonjának megfelelően ritmizált írás – a beszédet emlékezetbe véshető, szavalható, énekelhető textus rangjára emelje.” Paul riCoeur, A panasz mint ima = P. R., André laCoCque, Bibliai gondolkodás, Budapest, Európa, 2003, 357.
6 riCoeur, i. m., 363.
7 Uo., 364–365.
a mégis óhajtott dicsőítést rekonstruálja.”8 – írja Ricoeur, s itt egy olyan megkülönböztetés történik a szív és az ész között, mely arra a paradoxonra mutat rá, hogy a kizökkent lélek valójában sosem távolodott el radikálisan, a zsoltáréneklés gesztusa nagyon is illik a korábbi bizalom világához. A zsoltár sajátos retorikája mindenesetre helyreállító szerepű, egyfajta
„válságkezelés”, nyelvileg ezért kezdetben el kell térnie a többi vallásos szövegtől, hiszen be kell kebeleznie az anomáliát, hogy aztán rajta keresztül végül a szokásos nyelvi formulák közt, a paradigma biztos keretein belül találhassa magát a beszélő.
A Zsoltár férfihangra címe ezt a műfajt jelöli meg;9 s nem mellékesen hozzáteszi a férfi-hang szót, mellyel történetesen azért nem akárkit, hanem épp a klasszikus karteziánus iden-titást, az európai, keresztény, középkorú férfit jelöli meg. Ez mint megszólítás egyrészt egy olyan hagyományba helyezi a művet, mely a kisfiúhoz képest a felnőtt világlátását tételezi, s tekinthető a babitsi homogénként tételezett lírai én10 következetes magatartásának követ-kezményeként, párverset alkotva a Zsoltár gyermekhangra című költeménnyel, mely típusú párba állítás a modernitás irodalmi hagyományától sem idegen mozzanat.11 Gyanakvásra ad okot ugyanakkor a második személyű megszólalás, mely miatt elmarad a személyes szem-lélet bemutatása, hiányzik maga a személy is, akiről itt szó lehetne; nem a felnőtt férfi bús hangját, hanem azt olvassuk, ami ezt a szubjektumot megszólítja.
A cím hang-tagja révén pedig a költemény máris szól, a klasszikus zsoltáros én–te be-szédhelyzet is rögzítésre került általa, ahol valaki éneklése várható. A zsoltárokhoz tartozó éneklés, zeneiség momentumát nélkülözi a vers, Rába György azt írja erről, hogy a ritmikus élőbeszéd stílusában íródott, s ezzel további megerősítést kapunk afelől, hogy a nyelv lehet-séges működési mechanizmusa kerülhet benne előtérbe. Amikor pedig valakinek a hangjára szöveget írnak, akkor ezt az illető tulajdonságai alapján teszik; az ének itt tudja, milyen szubjektum az, akire illik.
Az én–te viszony a hagyományos zsoltárokhoz képest jelentősen módosul: egy elsőre nehezen beazonosítható én beszél egy üres te-hez: második személyben szól, illetve szólít, és ily módon nincs csavar a retorikában, a viszonyok a meggyőzés tekintetében teljesen át-láthatók. Az én tehát nem a panaszkodó, hanem maga a vigasztalás, a diskurzus lesz az, aki beszél a panaszkodóhoz, aki pedig kimarad a beszélgetésből, az az eredetileg a műfaj által faggatott, vádolt, kérdőre vont, majd dicsőített Isten. A szöveg második személyéről pedig nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy a szöveg szerint feltehetőleg bús és vigaszra van szüksége, mert (már) nem gondolja úgy, hogy azonosulni tudna a címben jelölt szubjektum magabiztos pozíciójával. Ez a pozíció homogén, melyet a megszólaló ideologikus szöveg felkínál a feltételezetten onnan kizökkent léleknek: „Mert kedvedért alkotott…”, „a te bűnös lelkedért”, „mit busulsz?”, „Ó hidd el nékem”.
A cím után az alcím – Consolatio mystica – jelentősége, hogy egyrészt megnevezi az érzelmek vonulásának várt ívét: vigasztalás kell, hogy történjen, másrészt a misztika, mint a rejtély, a kiismerhetetlenség területét hozza a szövegbe, ami ebben a költeményben éppen
08 Uo., 367.
09 A műnek csak a jelen dolgozat szempontjából fontos szövegműködési aspektusára térek ki, tiszteletben tartva az egyéb megközelítések relevanciáját.
10 L. kulCsár szaBó Ernő összefoglaló írását a Babits-év után: „Nincs benne tűz…”?, Élet és Irodalom, 2009.
január 23.
11 ráBa György, Babits Mihály, Budapest, Gondolat, 1983, 140–144.
hogy kiismerhetőként, bejárhatóként fog mutatkozni, épp ez lesz a vigaszt nyújtó szemlé-let alapja.
Egy korábbi emblematikus Babits-versben, A lírikus epilógjában a bűvös körrel jelölt levinasi Ugyanaz világa rajzolódott ki, azt a hagyományos világ-szerkezetet ábrázolva, melyben az én a kör közepében létezve nem tud abból kilépni, határvonalait kijelölve rajzolta meg a körívet, melyen át a vágy nyila szökhet csak át, s melyen túlról visszafelé nincs moz-gás. Több más költeményben pedig az én pozícionálása lehetetlen, abszurd vagy groteszk helyzeteket eredményez, ezekben az én és a világ viszonya rögzíthetetlenként jelenik meg, fenyegető káoszt, vagy egy nagyobb, kiismerhetetlen rendet mutatva fel a parányi szorongó énnel szemben.12
Az érvelő hang a Zsoltárban pedig azt a korábban nagyon pontosan kijelölt határvona-lat nyilvánítja nem létezővé, elkendőzi a búsuló én elől: itt behatolhat a kozmosz világába, amely engedelmesen megnyílik előtte. Mindehhez a lehető legnagyobb méretű képeket rög-zíti, olyan természeti elemeket, kozmikus tárgyakat sorakoztat fel a vigasztaláshoz, melyek-nél nagyobbakat már nem is lenne képes megnevezni az ismert világból, itt tetten érhetjük a zsoltárokban jellegzetes hiperbola alakzatát, mely, bár eredetileg az érzelmek szélsőségeit tematizálva, azt a célt szolgálta, hogy a szöveg által felmutatott polaritások tengelyén tartsa a beszélőt. A tér és idő rajza is hiperbolikus: először az idő visszafelé tágulása figyelhető meg a versben, majd a tér válik fokozatosan kozmikussá: „csillagok örök forgása néked forog”; „napba mártotta ecsetét, / hogy kifesse lelkedet”, végül legtovább az utolsó sorok gigantikussága visz: „messze Napokban tennen erőd / ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.”
Egy szélsőségesen emberközpontú világlátás magabiztos lehetősége kínálja itt saját ma-gát, a végtelen teret birtoklásra nyújtja a megszólítottnak, aki itt nincs eleve benne a szokásos szereposztásban, mint a hagyományos zsoltárok esetében: nem mondja, hanem hallgatja ezt a perspektívát. Ez a gesztus pedig magában foglalja nemcsak a választhatóságot, mint egy világot birtoklásra nyújtó kísértés tényét, hanem még jobban rávilágít az Epilóg többszörös körébe zárt szubjektum bizonytalan helyére is.
A nyelvi megformálás aktusa ebben az értelemben itt egy olyan próbálkozásként és meg-győző szándékkal lép fel, mely nemcsak egy értelmezést, hanem az értelmezhetőséget kínál-ja, a semmi fenyegetésének figyelmen kívül hagyását, a kontroll érzetét.
A kísértés annál nagyobb, minél fenyegetőbb káosszal, kritikus válsággal szemben álló szorongó szubjektumról van szó. Az irodalomtörténet Babitsa pedig épp olyan alkatként író-dott meg számunkra, aki a legszélsőségesebb válságokat megtapasztalva kereste a megszóla-lás kereteit és lehetőségeit, s minderre reagálva fordult egyre inkább egy homogén, a keresz-tény, értékmegőrző humanista program várfalai mögé. Ezzel mondhatjuk, hogy demonstrálta egyrészt egy választás gesztusát, másrészt az általa fontosnak tartott téma, a szavak emberei-nek felelősségét. Maga körül láthatta a nyelv beágyazottságát, a szó önkényes, embertelen ideológiákhoz is való alkalmasságát és mindezek tömegekre gyakorolt hatását, az elszabadult embertelenséget káoszként, irracionálisként élve meg, a korábbit újra óhajtva vetítette a múl-tat a jövőbe, s tűzte ki az ész, igazság, kultúra és hagyomány szavait a zászlóra – akár egy zsoltár, mely sosem lépett ki a saját diskurzusából, bár látja határait. Arra a „felfordulásra”
viszont így nem lát rá, és nem tudja elemezni, kritika alá vonni, mely rálátás feltétele lenne a megújulásnak, s mely felfordulás pontosan ugyanabból a közös múltból nőtt ki.
12 Ide sorolnám a máshol részletesebben elemzett Isten kezében, Isten fogai közt vagy az Indus című verseket.