Bevezetés
Jól megvilágítja a címben foglalt összetett problémát, a főváros és a nemzet ellentmondásos viszonyát, ha Molnár Ferenc 1913-ban, Budapest egyesítésének negyvenedik évfordulója al-kalmából tartott ünnepi szónoklatának néhány jellegadó megállapítását idézem elöljáróban:
Ha a francia ember azt mondja valamire: ez párizsi divat, ez azt jelenti, hogy szép di-vat. Ha a bécsi ember valamire azt mondja: bécsi elegancia, ez igazi eleganciát jelent. De ha a magyar ember azt mondja valamire: ez pesti divat, pesti elegancia, ez mindig kritika, még pedig lesújtó kritika.1
Az elmondott beszéd retorikus hatást kíván elérni, ezért láthatóan él az egyszerűsítés és ál-talánosítás eszközével, Molnár formulává alakítja az általa észlelt városellenességet. Két fő csoportot különít el aszerint, hogy pestiek vagy vidékről Pestre kényszerült emberek kriti-zálják-e a várost. A fenti leírást a zsúfolt, nehezen élhető városra panaszkodó tősgyökeres pestiekhez kapcsolja, azonban e szóhasználatbeli sajátosság mentalitástörténeti jelentőségén túl, a várost kritizálók egy másik csoportjára és azok motivációjára is felhívja a figyelmet az író beszédében. A vidékről a fővárosba települtek számára Budapest ugyancsak negatív konnotációkat hordoz, s ez abban a Molnár fogalmazása szerint felületes reakcióban nyilvá-nul meg, hogy a magyar fővárost az ország testébe ékelődött corpus separatumnak tartják.
Válaszként a szónoki kérdésre, hogy „Miért mondják ezek az urak azt, hogy Budapest nem magyar és hogy Budapest rossz, hogy Budapest idegen, nem Magyarország…?”,2 feltárja e jellegzetes tünet hátterében álló okokat: „Felületesek, mert bűnbakot keresnek, ennek a vá-rosnak – ha szabad ezt mondanom – a személyében, az országnak nagy és régi bajaihoz.”3 A pesti munkásnyomort az ország elmaradott iparosodásával, az élelmiszerdrágaságot a gaz-daságos élelmiszerszállítást biztosító vasútvonalak hiányával magyarázza, vagyis Budapest bűneit az ország közös bűneiként mutatja be. Molnár a kritizálók második csoportját tartja veszedelmesebbnek a beszéd által megszólított és megalkotott imaginárius társaság számára,
1 Molnár Ferenc felszólalása a városegyesítés 40. évfordulója alkalmából tartott díszközgyűlésen, 1913. novem-ber 17. = siPos András–doNáth Péter (összeáll. és szerk.), „Kelet Párizsától” a „bűnös városig”. Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához, BFL–Budapesti Tanítóképző Főiskola, Budapest, 1999. I. kötet, 68.
2 Uo., 70.
3 Uo., 70.
akik Budapest reális megítélésében érdekeltek. Másfél évtizeddel a millenniumi ünnepségek után a városimázs kérdése ugyanúgy napirenden van, az évfordulós beszéd azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt tíz évben egyre erősödtek a negatív hangok a nyilvá-nosság fórumain. Budapest mint szitokszó, és mint rossz, idegen, nem magyar város nem csak a Molnár által emlegetett hétköznapi és politikai közbeszéd szókincsének és témái- nak része, hanem ebből következően az azoktól önmagát szándékosan nem igazán elhatá-roló publicisztikai és a belőle kinövő irodalmi műfajokban is bőséggel találhatunk rá pél-dát. Michel de Certeau A cselekvés művészete című munkájának egyik alapgondolata, hogy a hétköznapi élet során a körülöttünk kínálkozó kulturális reprezentációk elsajátítása nem értékelhető passzív folyamatként, hiszen a befogadás az értelemtulajdonítás révén szintúgy előállítás, kultúrateremtés, s ennek egyik vetülete, amikor a térbeli gyakorlatok egy sajá-tos tértapasztalatra, „a tér »antropológiai«, poétikai és mitikus megtapasztalására” utalnak, s ezzel „egy vándorló, metaforikus város furakszik a megtervezett és olvasható város szö-vegébe”.4 A várossal kapcsolatos – Molnáréhoz hasonló – megszólalások, melyek maguk is implicit módon tartalmaznak egy-egy saját városképet, azzal az igénnyel lépnek fel, hogy formálhassák a városról kialakult képet, illetve saját élményt az olvasóban, segítsék a városi terek jeleinek olvasásában, az értelemtulajdonítás műveletében. Látnunk kell azonban azt is, hogy a bűnös, rossz, idegen jelzők jelentése nem magától értetődő, sőt ugyanezen diskurzus különböző résztvevői eltérő társadalmi, politikai, ideológiai vonatkozásban használják fel a ha-gyományban is élő bűnös város metaforát.
Ha Carl Schorske az újkori város fogalmi reprezentációjáról felállított tipológia kísérlete szerint gondolkodunk,5 akkor az erény helyeként, a bűn fészkeként és a jón és rosszon túl lévő helyként értett városképzetek közül valóban mintha a bűnös városképzet tűnne fel leg-gyakrabban, s nem is csupán a közbeszédben és az említett műfajokban, de öröklött módon történelmi narratíváinkban is. Néhány pontban összefoglalnám azokat a történeti–szellemi okokat, amelyek e tendencia formálódásának hátterében állhatnak.
Budapest létrehozása és nagyvárossá fejlesztése a Monarchián belüli pozícióerősítést célzó reformkori idea kiteljesítéseként grandiózus vállalkozás volt, és példátlan fejlődést ered ményezett európai viszonylatban. A főváros kezdettől fogva politikai célok eszközeként szol gált, ami gyakorlati, modernizációs, és főként az építészet révén esztétikai követelmé-nyeket is támasztott a nemzeti eszme reprezentánsa felé, s mint ilyet, a közösség nagyfokú érdeklődése övezte. A hirtelen fejlődésből is következik, hogy a jelenségre adott intellek-tuális vagy akár ösztönös reflexiók nem ritkán válságtünetekként jelentkeztek, s a modern város megszületését is válságként élték meg. Nem utolsósorban azért, mert a társadalom szerkezetének változásai, a nyilvános városi terek gyakorlatai egyszersmind életmódbeli, ér-tékrendbeli változásokat vontak maguk után, s ezzel a korábban létező identitásstruktúrák elbizonytalanodtak. Emellett a multikulturalitás nagyvárosi tapasztalata is „egyéni és közös-ségi bizonytalanságot szült és az adott sajátos helyzetben, amikor az egyén tudatosan átélte az alkalmazkodási kényszert, válságokhoz és konfliktusokhoz kellett vezessen”.6 Noha az
4 Michel de Certeau, A cselekvés művészete, A mindennapok leleménye I., Budapest, Kijárat, 2010, 119.
5 Vö. Carl E. sChorske, The idea of the city in european thought: Voltaire to Spengler, Thinking with History.
Explorations in the Passage to Modernism, Princeton University Press, Princeton, N. J., 1998/a.
6 gyáNi Gábor, Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt, mint tapasztalat, Budapest, Napvilág, 2008, 69. – Az eredeti idézet helye: Collective Identities in Central Europe in Modern Times, ed. by Moritz Csaky–Elena maNNová, Institute of History of the Slovak Academy of Sciences, Bratislava,1999, 18–19.
akkulturáció – a magyar nyelv és a kulturális kódok átvétele – a 19. század végére jórészt lezajlott, ám ez nem feltétlenül jelentette az etnikai identitás megszűnését az egyén és a cso-port vonatkozásában.7 A magyarosodás jórészt spontán folyamatával párhuzamosan bizo-nyos nyelvhasználati jellegzetességeket is felfedeztek, s (főként irodalmi művek kritikáiban) e pesties nyelvet a nyelv válságának tüneteként regisztrálták.
A századfordulóval az is nyilvánvalóvá vált, hogy a millenniumra kidolgozott Budapest-imázs és optimizmus immár tarthatatlan a kiáltó szociális különbségek, a nyomor, a lakás-hiány miatt, s egyre élesebb liberalizmusellenesség vált jellemzővé, ami tovább erősítette a városellenes közhangulatot. Majd a nacionalizmus is új fordulatot vett: „Az antiszemi-tizmusba burkolt társadalomkritika s városellenesség hangján szólalt meg az a Budapestet a bűn fészkéül feltüntető vádaskodás, amely a metropolisz népességének nagyjából a negye-dét alkotó – zömében már akkulturálódott zsidóság számlájára írta a város (és a liberalizmus) megannyi kárhozatos bűnét.”8 Végül pedig a húszas évek politikájának célkitűzése az ebben az értelemben vett bűnös város „»megtisztítása«, vagyis »kereszténnyé és nemzetivé« formá-lása”,9 ennek első látványos lépéseként 1920-ban eltörlik a virilizmus intézményét.
Mivel Magyarország ekkori településstruktúrájában funkcióját tekintve Budapest abszo-lút közlekedési, kereskedelmi, pénzügyi, ipari és kulturális centrum volt, még ha voltak is törekvések ennek megszüntetésére, vízfejnek tartották az ország testén. Így mindezen iden-titásbeli, kulturális és egzisztenciális bizonytalanság legerőteljesebben szintén a kiugróan legnagyobb tömeget magába sűrítő nagyvárosban jelentkezett. Alapvető történeti belátásaink közé tartozik, hogy a sokoldalú válság tapasztalatától egyenes út vezet a bűnbakképzéshez, mivel a válságot büntetésként dekódoljuk.
A történettudomány jó ideje felismerte már, hogy elbeszéléseik – csakúgy, mint az iro-dalmi elbeszélések – a figuratív nyelv technikáira támaszkodnak.10 Könnyen belátható az is, hogy nemcsak a visszatekintő történészi értelemnek van szüksége a rendező struktúrára, hogy narratívát képezhessen, hanem a kortárs városi szemlélődőnek és írónak is. Gyáni Gá-borral egyetértve azt gondolom, hogy „a sok egyéni (egyedi) tapasztalatot magában rejtő nagyvárosi sokféleség »tényét« nem érvényteleníti”11 a történetíró által részben önkényesen választott metafora (pl. Hanák Műhely-metaforája vagy Schorske Kert-metaforája), ugyan-akkor azért is érdemes hangsúlyozni, hogy a publicisztikai vagy publicisztikába hajló re-gényszöveg ugyancsak perspektivikus és metaforikus, mert egy adott képzettársítás – jelen esetben a bűn és a város összekapcsolása – különféle előfordulásaiban rejlő különbségek feltárásában vélhetően jóval nagyobb a társadalmi működések megértése szempontjából hasznos energia, mintha valóságleíró, realista, dokumentarista szövegekként olvasnánk őket.
A szubjektív, kortárs ítéletek és percepciók mentén a kor viszonyrendszereinek, értelemkép-ző működéseinek feltárásához kapunk adalékokat. Jelen dolgozatomban nem tudok az itt
07 Akkulturáció, asszimiláció vonatkozásában lásd bővebben: gyáNi Gábor, Etnicitás és akkulturáció a szá zad-fordulós Budapesten, Regio, 1995, 1–2. sz., 101–115.
08 gyáNi Gábor, Budapest…, i. m., 68.
09 gyáNi Gábor, A „bűnös város” és politikai következményei: Budapest története 1873–1945, = Budapest tör ténete a kezdetektől 1945-ig. (Várostörténeti tanulmányok.), szerk. BáCskai Vera, gyáNi Gábor, kuBiNyi András, Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2000, 214.
10 Vö. Hayden White, A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás = Testes könyv I., szerk. kiss Attila, kováCs Sándor, odoriCs Ferenc, Szeged, Ictus, 1996, 333–355.
11 gyáNi Gábor, A „bűnös város”…, i. m., 173.
felvázolt problémához mért széles spektrumú elemzést adni, így kísérleti jelleggel közelítek a – jóval több szöveg és szempont bevonását igénylő – problémához.
Négy, az 1900-as évek elején születet,t nem elsősorban szépirodalmi igénnyel írt vagy ol-vasható regényt választottam ki, melyeket hibrid műfajuk, kidolgozatlanságuk, félig realista, félig romantikus megközelítésük vagy nyelvhasználatuk miatt magukat is válságtermékekként értelmezi, vagy egyáltalán nem tárgyalja az irodalomtörténet-írás. Ugyanakkor segítenek ab-ban, hogy megközelíthetőek legyenek bizonyos identitás- és közösségalakító stratégiák, ön-értelmezési sémák azáltal, hogy a felszínes bűnös Budapest képet differenciálják, narratívába helyezik, s az elbeszélt várost az olvasó számára közvetített, feldolgozható érzéki élménnyé alakítják. Azzal a kérdéssel fordulok a szövegekhez, hogy miként bontható le általuk a meta-fora, vagyis milyen szimbolikus jelentés összefüggésben alkotják meg a modern nagyváros képzetét.