A Nyugat 1925-ös novellapályázatát a Horváthné meghal című elbeszélésével megnyerő Németh László az ismeretlenségből egy csapásra a magyar irodalom élvonalába került. Ő maga ugyan inkább azon bánkódott a döntés után, hogy Az Ady-vers genezise című tanulmánya csak a párhuzamos pályázat derékhadában végzett. Mintha már ekkor is többre értékelte volna ezt a kisesszét az atmoszfe-rikussága, drámai karaktere, hibátlan megformázottsága, nyelvi hitelessége révén tökéletesnek mondható parasztnovellától, amilyeneket Osvát Ernő, az irodalmi zászlóshajó kapitánya a továbbiakban is várt volna tőle. De az írói pályáját sze-rencsés csillagzat alatt megkezdett cselédkönyves orvos ambíciója ennél jóval nagyobb volt, ahogy éppen az e témában szkeptikus Osvátnak írta: „a magyar szellemi erők organizátora” akart már az indulás pillanatában lenni.1
Ez a nagy ívű elhatározás nemcsak Osvát terveibe nem illett bele, hanem – mint azt más folyóiratok (Napkelet, Protestáns Szemle, Társadalomtudomány) kipróbálgatása után számára is kiderült – az egész akkori magyar kulturális in-tézményhálózat szűkösnek bizonyult ennek az elképzelésnek a megvalósításához.
Ez adta a lökést, Gulyás Pál baráti biztatása mellett, a saját egyszemélyes folyóirat, a Tanú 1932-es indításához. S mi sem jellemzőbb erre a robusztus indulatú és a lehető legtágabb ölelésű kísérletre, mintsem hogy a legelső számban mindjárt Proust- és Arisztophanész-esszéket olvashattunk. Az előbbiben (aminek még két terjedelmes folytatása is lesz a lapban) az író személyes sorsfordulóját előidéző európai irodalmi megtapasztalását, a másodikban ugyancsak meghatározó görög-ségélményét vetette papírra, de úgy, hogy a kétezer-ötszáz év előttiben is a XX.
század középső harmadára, saját feladatára is vonatkozó „áthallásokat” kottázta le. A későbbiekben is erre futnak ki a szerteágazó érdeklődésről és kiemelkedő szelekciós készségről is tanúskodó, személyes hangvételű tanulmányok. Jobban mondva a saját elsődleges olvasmányélményeit, történelmi korszakokról alkotott vízióit osztotta meg ezekben olvasóival. Magam azért érzem időszerűnek újra számba venni Németh Lászlónak a legtágabb horizonton széttekintő pályakezdése európai kultúráról írt vallomásait,2 mert személyes élményem az, hogy a legtöbb
1 Németh László, Homályból homályba, Bp., Szépirodalmi, 1977, 319.
2 Teljes értékű újabb forrásközlés a világirodalmi tárgyú írásokból az Ekler Andrea szerkesztette sorozat a szerkesztő utószavaival, mely a Magyar Napló kiadásában jelent meg: Németh László, A mítosz emlőin, Bp., Magyar Napló, 2005, 378; Uő, A kísérletező ember Bp., Magyar Napló, 2006, 341; Uő, Szimultán utazás, Bp., Magyar Napló, 2009, 438.
említett témát eredeti nyelveken megközelítő esszéista milyen átérző műgonddal, az általa később sokszor említett „pedagógiai Erósztól” indíttatva adja önmagán átszűrt élményét meggazdagító módon mai olvasójának is. S a tágas esszépanorá-mát napjainkra nézve izgalmasabbnak tekintem az író más, első vonalbeli, kimon-dottan szépírói munkássága – műfajaikból is következően – zártabb darabjainál.
S „az író – vállalkozás” nagyságát szignálja az is, hogy a vitathatatlanul legnagyob-bakkal kezdte el a számvetést.
A Készülődés címet adta későbbi gyűjteményében ezeknek a legkorábban írt esszéknek. Az Orvostörténet 1929-es számaiban megjelentetett Freud és a pszi-choanalízis3 címmel a századelő szellemi sokkját betetéző freudizmust értékelte.
Az emberi személyiség/alkat kérdéseit a kezdetektől nagy súllyal kezelő, orvosi végzettségű írónak szinte „keze alá játszott” a pszichoanalízis témája, mégis – eb-ben a még a szaktudományos cikkre formájában és felépítéséeb-ben is a leginkább emlékeztető írásban –, miután pontosan ismertette a freudi mélylélektan kiala-kulását és tanait – mindjárt a fenntartásait hangoztatta a kortárs irodalom, cikké-ben is hivatkozott, legjobb műveit (Gide, Proust, Kosztolányi Pacsirtája és Édes Annája) életre hívó új „szellemi felületet” bemutatva. A legfőbb kifogása Freuddal szemben a költői közelítés és az ehhez kapcsolódó metaforikus-mitológiai termi-nusok parttalan elburjánoztatása. Ez utóbbiról ugyan elismerte, hogy ez minden
„terra incognita” szellemi elfoglalásának örök kísértése. Ámde – későbbi saját esz-szétermését ismerve, tőle meglepő módon – a szaktudomány szigorú módszerta-nát kérte számon a freudi lélekpoézisen, s a pánszexuális felfogás egyoldalúságát kárhoztatta, ma is megálló érveléssel. Ezek után nem meglepő, hogy a mélylélek-tani szál regényeiben sosem kapott meghatározó szerepet.
Pozitív programként – azóta többek által vitatott megnevezéssel – Új enciklo-pédia4 szükségességét hirdette meg, ami pedig éppen a szaktudományok felap-rózott szemlélete helyett a gondolati szintézist, az Egész átlátását kívánta. Nem kisebb igénnyel, mint hogy egy világnézeti filozófia5 kereteit bontsa ki a megle-hetősen széles keretek között kirajzolódó esszétermésében. S mintegy rokon tu-dományfelfogást, a széles élettani perspektívát csodálta s örökítette meg egykori orvosprofesszora, Korányi Sándor munkásságát méltatva.6 Ez a portré már a Ta-núban jelent meg, amely egyszemélyes folyóiratnak – Bevezetője szerint –
„ihlető-3 Németh László, Freud és a pszichoanalízis = N. L., Európai utas, Budapest, Magvető–Szépiro-dalmi, 1973, 567–584.
4 Németh László, Új enciklopédia, Nyugat, 1931/2, 588 = N. L., A minőség forradalma – Kisebb-ségben, Bp., Püski, 1992, 36−47.
5 Béládi Miklós, Az értelemalapító Minőség és erkölcs Németh László gondolatvilágában = B. M., Válaszutak, Bp., Szépirodalmi, 1983, 67−89, és Bertha Zoltán két tanulmánya: Bertha Zoltán, Németh László Tanú-korszakáról = B. Z., Sorsbeszéd, Pomáz, Kráter, 2003, 8−23; Uő, „Világkép-teremtő enciklopédizmus” = Uo., 24−29.
6 Németh László, Korányi Sándor, Tanú 1932/2, 101 = N. L., A minőség forradalma – Kisebbség-ben, Bp., Püski, 1992, I, 237−241.
je e kor igazi Múzsája, a szorongó tájékozatlanság”.7 S az esszé pedig éppen a költői vizsgálódás, a lét orientálásának megtalált műfaja nála. A tudomány XIX. száza-dinak bélyegzett, a korábbi orvoslás kórbonctani közelítését haladta meg Németh szerint professzora az élő szervezet több szinten interferáló összhatásait előtérbe állítva. Viszont általános aggály ezzel a Németh által is képviselt kísérletező, min-dent befogni igyekvő megközelítéssel szemben, hogy a szakmaiság a valóban tág ölelésű dilettantizmusnak adja át a helyet.
A dilettantizmus kifejezést – nem megbélyegző értelemben – az író maga is többször használta Prousttal, sőt saját esszétörekvéseivel összefüggésben. Sze-rinte a dilettáns író az alkotást az életnek rendeli alá, s „a dilettáns a szaktudós szálláscsinálója”.8 Ezzel párhuzamosan ugyancsak az egységben látás igényét és a lét egészéről való gondolkodást védte meg ezzel a szellemtörténeti iskola atyjá-ról, Diltheyről írt esszéjében is, a szaktudományok széttagoltságából következő töredékes látásmódjai ellenében. „Mivel Dilthey szerint a szellemtudományban a megismerés alapja az, hogy az emberben minden emberi megvan és felidézhető:
ebben a tudományban minden megismerés önalakítás is.”9 Az éppen akkor a hu-mán tudohu-mányok területén zenitjére érkező szellemtörténeti szemlélet, amely a
„korszellemet” igyekezett megragadni, erős támaszt adhatott Németh Lászlónak a maga egyetemes érvényű, profetikus üzenete kifejtésében. Ezt az „enciklopédi-kusnak” nevezett holisztikus világ-, tudomány- és művészetszemlélet-igényét a további esszék alapgondolatának vélem, ami az esszékkel kapcsolatosan felmerülő módszertani ellenvetéseket is hárítani képes. Hiszen ezen írások nem árnyalt és sok szempontú tudományos elemzéseknek készülnek, hanem valamilyen kitünte-tett aspektusok kiemelését, lenyűgöző tanári logikával és eleganciával történő be-mutatását és elfogadtatását szolgálják. A feltételezett „világegész” szempontjából, egyetemes érvénnyel. A szaktudomány ítésze ezért vádolhatja dilettantizmussal az esszéistát, amely jelző éppen Németh László munkássága nyomán már nem egyértelműen elmarasztalás.
Egy léhűtő dilettáns remekének tekintette a friss olvasmányélményt három nagyesszébe foglaló író, Proust regényfolyamát. Németh László megbűvöltségét, amit Az eltűnt idő… váltott ki, átérezve azt vártuk volna, hogy az itt felismert technikai, regényszerkesztési eljárások majd később visszaköszönjenek Németh László munkásságában. Az, hogy ez mégsem így történt, arra is bizonyíték, hogy ennek a korai szellemi felfedezőútnak mégsem csupán a saját írói fegyvertár ki-egészítése volt a célja. Inkább a tájolás, nem kisebb térben, mint az európai kul-túra nagy egésze. Az eltűnt idő nyomában-ról helytálló az a megjegyzése, hogy az utókor olvasói számára már talán elveszíti majd azt a reveláló élményjellegét, amire ő s a kortársai úgy felkapták a fejüket, mégis akkori kiválasztása és élre
állí-7 Németh László, Tanú 1. sz. előszava = N. L., A minőség forradalma…, I, i. m., 49.
8 Idézi: Grezsa Ferenc, Németh László Tanú-korszaka, Bp., Szépirodalmi, 1990, 90.
9 Németh László, Dilthey, egy német tudós, Tanú, 1934 = N. L., A minőség…, I, i. m., 319−320.
tása (a Tanú első számaiban) a minőségérzékének kiemelkedő bizonyítéka. Nem a nyelvi objektum, az írásmű megcsináltsága, hanem a motívumkincs, az emlékezés mechanizmusa, színek és káprázatok kerültek az elemzés középpontjába, még-is ez az analízmég-is mimózaérzékenységről tanúskodik. Második részében aprólékos műgonddal fejtette föl (meg) a regény motívumhálózatát. A különös jelentőséggel bíró színterek (Combray, a Guernantes-kastély) is jelentést kaptak az elemzésben.
Még Marcel olvasmányai, az Ezeregyéjszaka és Saint-Simon herceg emlékiratai is a mesés és analitikus gondolkodás ellentétpárját jelenítik meg számára. Talán egyedül a szociológiai sík túlhangsúlyozása tűnik a máig legjobb hazai Proust-elemzés hibájának.
S nem csupán a rokon lelkeket vette számba a kortársak közül, hanem – saját be-vallása szerint – ráhibázott Gide-re is. Benne „az individualizmus hősét” csodálta, s az alkotói merészséget, amivel az ismeretlenbe vetette magát. „Két tendencia hat ebben az emberben. Mint egy fölhajított kőben, egymást rontja benne a fölhajítás sebessége, s a földnehézség gyorsulása. […] Ugyanannak, aki oly szenvedélyes ige-neket mond, gúnyos nemeket is kell mondania.” S „tiszta költőként” nem elegyíti, hanem szétdesztillálja az ellentétes elemeket. A kor egyik legnagyobb sugárzású koncepciója Németh László szerint Gide-é, amely „[a] legszemélyesebb válságon át a legáltalánosabb emberibe nyilall, világít és mégis hallatlanul összetett, a leg-szükségesebb elemekre szorítkozó s mégis minden részletkérdésben is állásfogla-lást jelent.”10 Stílusművészetét csodálva leplezte le, hogy „ami művészinek tűnik, a végletekig feszített mesterkéltség. […] Van valami lombikban készült és lombikba szorult jellege az ő írásainak.”11 A Gide küzdelmei mögött megbúvó latens nihiliz-musát nem tudta – az alkati különbségeiken magát nagyvonalúan túltevő – ma-gyarországi méltatója elfogadni. Később a Tanú 1932-es évfolyamában közölt Há-rom Goethe-tanulmány című évfordulós emlékezéseket összegző írásában is Gide Goethe-értelmezése került először szemlére a szellemi hátországa felől tekintve rá: „[E]gy nagy ember félreértése termékenyítőbb lehet, mint megértése. Így ve-zeti [a janzenista családi gyökerektől indult, K. B.] Gide-et a kissé közhelyszerűen idealizált Goethe a tilalmak aszkézisétől a hősiesség aszkétájához: Nietzschéhez.”
A Tanú első számában a Proustról írtak mellé került az Arisztophanész-esszé, annak kifejezéseképpen is, hogy az író görögségélménye ugyanolyan sodrású szá-mára, mint a modernség. Arisztophanész komédiáit is joggal rokonította a kor-társ film új műfajával, a burleszkkel. A következő Tanú-évfolyamban a Szophok-lész-olvasónapló jelent meg, amely az Aiast emelte a vizsgálódása homlokterébe, majd ennek a továbbgondolásával kerített sort az Antigonéra is. („Az átlagmű a remekmű kommentára.”) S közel járunk az éppen íródó Gyász forrásvidékéhez is, ha a kegyelet hősnőjére pillantunk. Németh – Kerényi Károly barátságától is ihletve – sajátos rajongással tekintett az Európa bölcsőjének vélt antik görögségre.
10 Németh László, André Gide, Erdélyi Helikon, 1928. október 6., 419−426.
11 Uo.
Eredeti görög nyelvű szövegolvasatai jól szemléltetik számára a fogalmi gondol-kodásnak az érzéki észleletekből való kibontakoztatását. A mediterrán latinitással és Bizánccal szemben az északi protestáns (rokon) gondolkodás ősforrását vélte a görögségben felfedezni: „Vallás, érzékiség és alakítóerő a görögökben volt együtt utoljára…”12 S a Goethe-évfordulóra írt esszéjében is a német géniusz alulmarad a hellenitással szemben, illetve az ő görögössége csak halvány visszfénye az egykor kultúránk alapjait lerakók tündöklésének: „A görög elfogulatlan, Goethe nehéz-kes; a görög szabad, Goethe önérzetes; a görög ünnepi, Goethe ünnepélyes; […]
A döntő különbség azonban a kétféle görögség közt: a konkrétum használata. [A]
görögök anyagszerűek, nem küzdenek az anyagszerűségért…”13
A Kerényitől kapottak közül a Frobenius kultúrmorfológiai könyvében olva-sott, az élőlények táplálkozását a kultúratípusok modelljeként felhasználó kép ra-gadta meg Némethet. Maga is hangsúlyozza ezután a növényi szerves szellemi fejlődés, a „belső növésterv” életpályaképző szerepét. Maga is – szellemi minden-evőként – ezért kutat a legtágabb spektrumban, amelybe a kultúrtörténet mellé a modern orvostudomány és a kvantummechanika is beletartozik. „A lélekben van valami veleszületett heliotropizmus – a sugarak felé hajol, a fény felé veti a leve-leit.”14 S Goethe nagyságát is főképpen a saját pályája tudatos alakításában látta.
„Nála az önelemzés önformálás is.”15 S a német klasszikus ezen „életműve” kánon-ját is megalkotta a Költészet és valóság lapjain. Németh László bevallottan idegen-kedik ettől a fajta nagyságtól, ám a saját pályáját előretekintésben mégis szeretné hasonló módon felépíteni. Ezt célozzák esszéi is, amelyekben (a Frobenius leírta módon) az élőlények táplálkozásához hasonlóan a feldolgozott anyag számára hasznosítható elemeit, szerkezeteit, gondolatfutamait emeli ki az adott műből, korból, eszmeáramlatból, hogy a maga számára beépítse. S mivel a célja ennek átadása, valóban „pedagógiai” folyamat befogadói is leszünk e lendületes, metafo-rákkal szemléltetett szövegek olvastán.
Az így felfogott esszé Ortega y Gasset „gyermeki” figyelő és a többféle látószö-get szintetizáló, perspektivikus látásmódját s játékosan asszociatív, ám mégis fe-szes mondatokba kalapált gondolatfutamait idézi fel. Ugyancsak tetten érhető a Némethre nagy hatást gyakorló spanyol filozófus prezentizmusa is a Tanú lapjain.
Hiszen az antik, a középkori világ megidézése egy-egy a korszellemet megtestesí-tő hős, VII. Gergely, Roland és mások középpontba állításával ugyancsak közel áll a Don Quijotét spanyol archetípusnak láttató Ortega szemléletéhez. S maga is a jelen számára hasznos analógiákat, példákat keresett, Európa gyökereit feltárva.
S az erős metaforákkal sodró képies esszényelv is közelít a szellem könnyedségét
12 Németh László, San Remói napló, Tanú, 1935/2, 57 = N. L., A minőség forradalma – Kisebbség-ben, Bp., Püski, 1992, II, 698.
13 Németh László, Goethe nagysága, Természettudomány, 1932/2, 167−171.
14 Németh László, A reform, Tanú, 1935 = N. L., Sorskérdések, Bp., Magvető, 1989, 207.
15 Németh, Goethe nagysága, i. m., 169.
felmutató spanyol mesterhez, kinek művei elé ezt írná mottóul magyar rajongója:
„Szókratész nem izzad.”16 Egyedül a „figyelő” Ortega fatalizmusát bírálta, a cselek-vés lehetőségét hangsúlyozva ezzel szemben (nem véletlenül választva a görögül
„mártírt” is jelentő Tanú címet folyóiratának Ortega Espectatorának is ellent-mondva): „Egyetlen erős indulatodat, hiedelmedet se add föl csak azért, hogy »ko-rod imperatívus«-ával összhangban maradj.”17 S ezzel a cselekvésvággyal magya-rázta később a világkultúrát felölelő hajdani írások szükségességét, s érvelése máig megáll: „Ismeritek a Tanút: abban az első évfolyamban szó sem esett mozgalmi dolgokról. Arisztophanészen, Spengleren vagy éppen a kvantumfizikán készítet-tük el szempontjainkat, s csak azután fordítottuk a magyar viszonyokra. Ebben lehet túlzás, de a szellemnek mégiscsak ilyenformán kell haladnia az egyetemestől a magunk élete felé.”18 S a pedagógiai feldolgozást is nélkülözhetetlennek vélte a közönség fölneveléséhez: „A teljes sorozatok itt nem érnek sokat: megemésztő és hozzánk asszimiláló könyvek kellenek, olyanfélék, mint a franciáknak André Gide Dosztojevszkije.”19
Időszerűsége napjainkban: Szirák Péter 1999-ben közölt tanulmánya20 a nyelv-szemlélet és az adott korokhoz kötött megértési módozatok folytonos megújítása szemszögéből vizsgálva a valóban túlzottan tartalom- és ideológiacentrikus, egy-oldalúan szociologikusnak talált, az alkotói személyiségek rekonstrukciós kísér-leteiből kiindított Németh-esszéket ma már nem látja az „interkanonikus olvasás eseményeinek”. Mindemellett jól helyezte el a mondott Németh-szövegeket az idolteremtő német késő romantika és a szellemtörténeti iskola folyamodványai-ként. Mint fentebb jeleztem, csodálatom mellett magamnak is vannak fenntartá-saim Németh Lászlónak az általa épp az adott korszak vagy mű kapcsán éppen exponált problémára fókuszált, néhol épp ezért pusztán kétdimenziósnak ható – pedagógiai célzatát nem is rejtő – applikációjával kapcsolatosan, a Proust-írás erőltetett szociologikus nézőpontját is kifogásoltam, s még bírálhatnám ezek-nek az izgalmas írásoknak a sokszor tapasztalható szerkesztetlenségét, naplósze-rű esetlegességét. Ám, határozottan azt állíthatom, nem éppen a hermeneutikai szempontrendszernek való megfelelése vagy ezeknek az érvényesítése a kritériu-ma a kritériu-mai Németh László-esszéolvasatunknak! Sok példát lehetne hozni, hogy – esetleges hiányosságai mellett – melyik opus miért érdekes, például a Goethe-tanulmány vagy a Rousseau-ról írt eleven portré, egy sajátos szellemi karaktert ki-emelve21 – mindenféle kanonizációs kényszer nélkül –, fenntartva a műfaj
tágas-16 Németh, Új enciklopédia, i. m., 47.
17 Németh László, Ortega y Gasset = Napkelet, 1930/7, 646. A fatalizmussal szembeni fellépést kifejti Sándor Iván, Németh László üdvtana, Bp., Gondolat, 1981, 47−50.
18 Németh László, Az ifjúság kérdez = N. L., Sorskérdések, i. m., 662.
19 Németh László, Két Tolsztoj-könyv, Nyugat, 1929. július 16., 113.
20 Szirák Péter, Olvasásmód és (ön)megértés = Németh László irodalomszemlélete, szerk. Göröm-bei András, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 1999, 138−153.
21 Németh, A mítosz emlőin, i. m., 290−300.
ságát, nevében is foglalt „kísérlet”-jellegét, nekem ma is reveláló. Sok fejtegetése, s lassan egy évszázad múltával is naprakésznek ható problémaérzékenysége pedig példa, távoli cél. S ebben az értelemben kánon is, azt tanúsítva, hogy ennél alább adni a magunk dolgát sem szabad.