(Görömbei András Németh László-képe)
Görömbei András irodalomszemlélete együtt alakult – szoros kölcsönhatásban – személyiségével. És amilyen erős személyiség volt, hasonlóképpen: irodalom-szemlélete is szilárd, tapasztalatból építkező meggyőződésre épült. Egyéni és kö-zösségi léte, valamint az irodalom szerepéről vallott felfogása egymást igazolta és erősítette. Ennek a szempontnak az érvényesítésével érdemes újraolvasni a vele készült interjúkat, vallomásokat, személyes esszéket. Ennek a személyiségnek fel-tűnő és rokonszenves az egyszerűsége, természetessége, őszintesége és nyitott-sága. Irodalomszemléletének erős alapja úgyszintén egyszerű és természetes: a mindennapi létezés igényeiből fakad, s fordítva: meggyőződése, hogy az irodalom segít az emberi létezésben. Görömbei mindvégig hitt az (esztétikailag értékes) irodalom embert formáló-nemesítő, az embert kiteljesítő hatásában, az irodalom egzisztenciális szerepében. (A mesterére, Barta János professzorra emlékező esz-széjének a Létérdekű irodalomszemlélet címet adta, ezzel egyszersmind önma-gáról is vallott.) Egyik gyakran használt, kitüntetett értékű fogalma az önismeret volt. Ami „terjedelmében”, érvényességében az egyénitől a közösségin át a nemzeti-ig ívelt, s töltődött fel tartalommal. Azt is vallotta, hogy az irodalom „autonómiája éppen abban nyilatkozik meg, hogy semmiféle emberi problémát nem zár ki a maga világából”.1 Ezzel a szemlélettel Görömbei a tudós ember teljes nyitottságát képviselte, mutatta meg s kínálta másoknak is. Mint ahogyan azt is határozottan megfogalmazta egyik idevonatkozó tisztázó esszéjében, hogy az irodalmi művek
„esztétikai és nemzeti önismereti értéke együtt mérendő”.2
Gondolkodásában és érzelmi világában, irodalomtörténészi, tanári, kutatói mun-kásságában mindvégig fontos szerepet játszottak az ép és egészséges közösségre, a közösségi felelősségre, az önismeretre, a nemzettudatra, az öntudatos nemzetre és az ettől elszakíthatatlan nemzeti öntudatra, a lét értelmezésére, az azonosság-tudatra utaló hívószavak és az ezek nyomán föltárandó, vizsgálandó történelmi, irodalmi, nyelvi, esztétikai stb. valóságelemek. Összefoglaló funkciójú és jelzésér-tékű könyvcímekben, tanulmányösszegzésekben, nagyobb, átfogó gondolati té-mák megjelölésekor is rendre előkerültek ezek a fontos és jellegzetes fogalmak,
1 Elek Tibor, Az irodalmi létértelmezéstől a közösségi felelősségtudatig: Beszélgetés Görömbei Andrással, Bárka, 2005/1, 59.
2 Görömbei András, Irodalom és nemzeti önismeret, Bp., Nap Kiadó, 2003, 22.
amelyek mint szellemi tartományok vonzották a kutató embert; s ösztönözték a többé-kevésbé megnyugtató világosságra, a logikailag is szigorú és következetes metodikára, valamint az ide vonható kutatási terepek, életművek, művek és sze-mélyes szerepek előtérbe helyezésére. (Példák az ebből a szemléleti világból szár-mazó kötetcímeire: Létértelmezések [1999], Irodalom és nemzeti önismeret [2003], Azonosságtudat, nemzet, irodalom [2008], Irodalom, nemzet, harmadik út [2012].
A Cselekvő irodalom című, a tiszteletére összeállított kötetben [2005] Az irodalmi létértelmezéstől a közösségi felelősségtudatig címmel jelent meg vele beszélgetés.
Szintetizáló igényű esszékben is kifejtette az irodalom szerepéről szóló meggyőző-dését: l. például Az irodalom értelméről [2005] vagy Az irodalom szerepe a magyar nemzeti tudat alakításában című [2007] írásait a már említett Azonosságtudat, nemzet, irodalom című kötetében.) Kétség sem fér hozzá, hogy Görömbei And-rás irodalomtörténészi világképét Németh László is markánsan alakította, illetve mint irodalomtörténészt az ő szelleme is inspirálta kutatásaiban. (A főcímként rögzített vallomásrészlet a Bárka-beli interjúból való.)
Több mint négy évtizedes, rendkívül gazdag – a feltűnően terjedelmes élet-mű-bibliográfiáiban feltáruló – munkásságában a második két évtizedre estek a fentebb jelzett gondolati körbe sorolható és Németh László életművéhez kapcso-lódó publikációi. Közel húsz, de ha az alkalmi (és a népi irodalom egészét érin-tő) írásokat is ideszámítjuk, nyilván több mint húsz írás. (Görömbei pályafutásá-nak kezdeteit és kibontakozását méltó beleéléssel, személyes hitelességgel és sok szeretettel örökíti meg a régi jó barát és évtizedekig kolléga, Imre László a Hitel 2013/12. számában.) Az évek és a számok tanúságait másképpen megközelítve:
Görömbei András – a szövegek, tehát az újabb és újabb fogalmazások szintjein – évente visszatért Németh Lászlóhoz, innen is következtethető, hogy gondolkodá-sának, eszményeinek és szellemi reflexeinek részévé és táplálójává vált a Németh László-i életmű.
Magyar és európai sorskérdések
Az első esszétanulmánya 1990-ben egy – persze csak formailag – recenzió volt.
De rögtön az egyik legsúlyosabb Németh László-i fogalommal: a sorskérdések-kel találta magát szembe. 1989-ben már végképp nem lehetett húzni-halasztani a legizgalmasabb és legnagyobb visszhangot kiváltó Németh-esszék megjelenteté-sét. Görömbeit azonnal megragadta a kötet címe: Sorskérdések és tartalma (amely mindaddig zárolt anyagként pihent jobb könyvtáraink hátsó szegleteiben). Most, negyedszázaddal később újraolvasva Görömbeinek ezt az esszétanulmányát,3 szinte megdöbbentő az élmény: egy magabiztos szellemi erőművész nyugalmával
3 Görömbei András, Modell értékű nemzeti minőség (Németh László: Sorskérdések), Alföld, 1990/10, 64−72.
és szaktudásban abszolút a helyzet magaslatán állva veszi elő, oldja meg és helye-zi vissza a maga természetes közegébe az egyes „neuralgikusnak” hitt, gondolt, minősített Németh László-„problémákat”, összességében az író esszéisztikájának, tanulmányírásának úgyszólván legfontosabb darabjait. Frissen, nagy tudással és beleéléssel, szinte jókedvűen. Süt ebből az írásból a megértés öröme. S az is jól látszik, hogy korántsem először olvasta – ebben a bizonyos halvány püspökli-la borítós kötetben – a szóban forgó nagy esszéket. Kulcsfogalmakat magyaráz és értelmez „a magyarság nemzeti önismeretének különleges forrását” föltárva.
Arról beszél többek között – tárgyszerűen tudósi biztonsággal –, mit jelent Né-meth Lászlónál az „utópia” vagy a „faj” fogalma, továbbá, hogy a zsidó asszimi-láció nehézségeiben, végső soron sikertelenségében mi volt a magyar történelmi osztályok szerepe. De ezen a ponton idézi Németh egy másik fontos alaptételét is: „A magyarság nem zár ki senkit, aki igazán vele tart. De azt sem akarja, hogy hazafiság színe alatt lehessen őt idegen ösztönöknek gyűlölni s fojtogatni.” Elemzi továbbá a sokat emlegetett „minőségszocializmus”, a „harmadik út”, az „európai magyar” fogalmak tartalmát, sőt amit még máig is kevesen vizsgáltak: Németh László gondolkodásának liberális (ám a fogalom eredeti értelmében liberális) vo-násait. És sorolhatnánk a többi kulcsfogalmat: „példanemzet”, „elit nemzet”, „ér-telmiségi társadalom” stb. S ismét idéz egy mindmáig időszerű szép mondatot a kisebbségi sorsról: „S amilyen mértékben halad idebenn a reform, s lesz a haldokló népből példanép, olyan mértékben lesz az ottani tengődésből hivatás.” Úgyszintén időszerű (mind a mai napig) a kelet-közép-európai kis népek összehangolódása, a közép-európai szellem képviselete. Megfontoltan és elemző értelmezéssel beszél a Németh László máig legnagyobb bűneként emlegetett Kisebbségben című hosz-szú esszé lényegét jelentő egyik vonulatáról. Abból indul ki – nagyon helyesen –, hogy Németh mint irodalomtörténész következetesen azt vizsgálta mindig (ko-rábban is), hogyan fejezi ki egy nép irodalma és történetírása az adott nép saját történelmét, saját sorsát. Azaz: a magyar a magyarét. (Ez teljességgel legitim, he-lyénvaló szempont, tehetjük hozzá: más irodalomtörténészek, történészek, írók, egyéb gondolkodók más vizsgálati szempontokat helyeztek, helyeznek előtérbe.) A történelmi mélyben s intenzíven mélyen kutató, s onnan táplálkozó írók lettek Némethnél a „mély magyarok”, s a kevésbé „mélyek”, netán a felszínhez közeliek pedig a…? S ezen a ponton a Némethnél szokatlan fogalmi tévesztést előtérbe hozza Görömbei: ők „híg magyarok”-ként szerepelnek az esszében. (Érdekes, sőt különös – ez is arra utal, hogy a Kisebbségben nagy sietséggel készült –, hogy ha egyenként és egymás után vesszük számba az említéseket, megállapítható, hogy néhány esetben – az esszé elején – nem „híg magyarok”, hanem „felszíni” ma-gyarok szerepelnek a szövegben. Van itt még egy harmadik kategória is: a „jött magyarok” elnevezés, ők azok, akik eredetüket tekintve az asszimilánsokat je-lentették Némethnél, ám munkásságuk alapján a mély magyarok közé is számít-hattak.) Tény, írja le Görömbei is, hogy ebben az esszében óhatatlanul minőségi szempontú és következményű osztályozás (sőt ellentét: „mély” kontra „híg”)
ke-letkezett, ahelyett hogy a két írói, történészi nézetnek a különböző jellege (s nem értéke) hangsúlyozódott volna. (Hozzátesszük: nem sokkal később Németh Lász-ló is rájött erre a kényes „nyelvpolitikai” hibájára, szépen el is magyarázta a külön-ben nyilvánvaló félreérthetőséget, ám sem a kortárs szellemi élet, sem az utókor nem volt kíváncsi erre a magyarázatra. Azóta sem, mindmáig nem. Pedig ma már nem 1939-et írunk, mint a Kisebbségben keletkezési idején. Viszont hozzátehetjük mindehhez azt, hogy a végzetes, nem szakmai, hanem erkölcsi és ideológiai bé-lyeg leginkább éppen e miatt a dátum miatt száradt rajta Németh Lászlón, hiszen a magyar asszimiláció történelmi konfliktusait – mely gondolati vonulat ennek a nagy írásnak a másik fő összetevője volt – éppen ekkor magyarázni-elemezni csakis szellemi elszigetelődéshez s a korszakokon átívelő, ellene megmutatkozó ressentiment kialakulásához vezethetett.)
Görömbei András még ugyanebben az évben recenziót írt Grezsa Ferenc Né-meth László hódmezővásárhelyi korszakát feldolgozó könyvéről.4 Már az első mondatával felhívja a figyelmet egy szembetűnő „klímaváltozásra”: „Az utóbbi másfél évtized egyik legfontosabb irodalomtörténeti eredménye a Németh Lász-ló-reneszánsz.” Egyszersmind figyelmeztet arra a több évtizedes súlyos szakmai és erkölcsi hibára, amely abból állott, hogy a szakmai és a publicisztikai-politi-kai közbeszéd sokáig megkülönböztette, sőt szembeállította a szépíró, illetve az
„ideológus” esszéíró teljesítményét: s míg az előbbit egy idő után már szabad volt méltatni, az utóbbit rendre el kellett utasítani, de legalábbis marasztalni. Grezsa Ferenc egyik nagy érdeme éppen abban ragadható meg – mondja ki Görömbei –, hogy ő az életmű egységességét (azaz feldarabolhatatlanságát) tekintette alapszem-pontnak kutatásaiban. Ezért is volt képes jelentős előrelépést tenni és jelentős eredményeket elérni a Németh László-kutatásban. A teljességre törekvés mellett az új megvilágítások helytállóságát, érvényességét is nagyra tartja Görömbei, to-vábbá kiemeli, hogy Grezsa „a gondolkodás erkölcsének és minőségének értékét el tudja választani a politikai realitás gyakorlati kényszerlépéseitől, s különösen az úgynevezett »baloldal« ingerült támadásaitól”. Személyes, akár szerzőjére is illő e recenziója befejezése: „a jelentős életmű elmélyült tanulmányozása magát a kuta-tót is gazdagítja, képességeit gazdagon kibontakoztatja”. Ugyancsak egy könyvis-mertetés formájában Görömbei később is visszatért a gondolkodó Németh László magyarságtudata és európaisága összetartozó elemeinek vizsgálatához.5 Sőt még teljesebb összefüggésre is fölhívja itt a figyelmet, midőn megfogalmazza: „Né-meth László világképében az egyéni, a nemzeti és az egyetemes emberi üdvösség-harc összekapcsolódása adja meg a személyes emberlét értelmét.” Ez amiatt súlyos mondat, mert valódi összefüggést fogalmaz meg: jelzi, kitágítja és érzékelhetővé teszi az életszerű és természetes módon jelentkező, egymást átjáró, átható
gon-4 Görömbei András, Grezsa Ferenc: Németh László Tanú-korszaka, Tiszatáj, 1990/12, 86−88.
5 Görömbei András, Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei (Monostori Imre köny-ve), Tiszatáj, 2006/2, 86−91.
dolkodási módokat: a filozófiai gondolkodás mellett a művészi gondolkodást is, telítve mindezt a mélyen etikus lény állandó üdvösségharcának jelen lévő feszült-ségeivel.
Görömbei a 2003-ban megjelent nagy recepciótörténeti olvasókönyvről is írt.6 E vaskos könyv egyik megdöbbentő tanulsága számára az: „micsoda ellenséges közeg vette körül egész életében.” Lényeges fölismerést visz végig, onnan indítva, hogy Németh „már pályája kezdetén kihívta maga ellen a közeg ellenállását, hi-szen a Nyugat szerkesztői úgy érezték, ők betöltik azt a funkciót, amelyre a fiatal Németh László pályázik”. Vagyis: a magyar sorskérdések megoldásának, a ma-gyarság jövőjének két igencsak különböző stratégiája volt a legfőbb oka annak, hogy Németh egész életében megbélyegzett intellektus maradt. A kötetre utalva jegyzi meg Görömbei: „Döbbenetes azoknak a dokumentumoknak a sora, ame-lyek az egyik legnagyobb magyar szellemet az antiszemitizmus vádjával akarják kiiktatni a magyar kultúrából.”
Irodalomszemléletéről
Nagy és elengedhetetlen feladat Görömbei számára – már csak irodalomtudós mivolta miatt is – , hogy megrajzolja Németh László irodalomszemléletének fő vonásait.7 Érződik ennek a tanulmánynak a mélységén és feszességén, hogy ez a téma az ő számára is „egzisztenciális” ügy; az egyik legjobb és legjellemzőbb írása Némethről éppen ez. Természetesen az esszék világnézeti és világképbeli vonula-taiból indul ki, hiszen – mint minden nagy gondolkodónál – az eszmék szervesen kapcsolódnak egymáshoz és szervesen következnek egymásból, meghatározva az egész életművet. Le is írja Görömbei, hogy Németh „irodalomszemlélete szer-ves része a minőség forradalma világnézet-formáló koncepciójának”. S föl is fejti ezt a látszólag rejtett szálat: éppen ez a fölfejtés ennek a remek definitív értel-mezésnek a belső értelme. Abból a kérdésből indul ki, vajon hol állott Németh a kortársak legjobbjai között művészetelméleti, esztétikai, irodalomelméleti és irodalomszemléleti kérdések (és válaszok) tekintetében. Babitscsal kapcsolatban még a szakmai közvélemény előtt is (kevés kivétellel) inkább csak a súlyos, de tör-vényszerű összekülönbözésük szokott előtérbe kerülni, sok időn át (éppen Grezsa fellépéséig) egyáltalán nem volt evidens, milyen jelentős felszabadító hatással volt Babits Némethre. Ehelyett inkább Babits és Németh sokban eltérő irodalom-szemlélete hangsúlyozódott: Babitsot emelvén, Némethet leértékelvén. Pedig a (tízes években írt) Magyar irodalom című Babits-esszé meghatározó erővel ha-tott Némethre. Miként Görömbei fogalmaz: „Irodalmunk világirodalmi helyének Babits által felvetett és rezignáltan megválaszolt kérdése egész életében izgatta
6 Görömbei András, A Németh László-recepció tanulságai, Hitel, 2005/9, 107−111.
7 Görömbei András, Németh László irodalomszemléletének fő vonásai, Hitel, 1998/11, 122−132.
Németh Lászlót.” Ez a kérdés pedig abban volt megragadható, hogy a magyar iro-dalom hogyan emelkedhet föl világirodalmi rangra, hogyan lehet egy kis népnek a szava, művészete egyenrangú a legnagyobbakéval. (Trianon alig értelmezhetően nagy sokkja után ez a feladat tényleges sorskérdéssé lépett elő. Ezzel összhangban Németh László sokszor beszélt arról, hogy a kis népek egyetlen túlélési és föl-emelkedési lehetősége az, ha minőségükben emelkednek ki a többiek közül.) Fülep Lajos esztétikai és kultúrfilozófiai nézeteinek egy részét úgyszintén megbecsülte és asszimilálta Németh. A Magyar művészetben és más fontos írásaiban Fülep – a művészetfilozófia felől közelítve – hasonló súlyú kérdésekre keresett választ, mint Babits. Azon belül is például (Görömbei szavaival): „miként lehet összeegyeztetni a művészet autonómiáját és közösségformáló szerepét”? Továbbá: hogyan lehet a műalkotás egyszerre nemzeti és egyetemes? Fülep nem a tematikában, hanem a műalkotás formájában kereste a nemzeti jelleget. Ám korántsem formai ala-pon, hanem sokkal mélyebben: a világnézettől elválaszthatatlan artisztikumban.
S a Nemzeti öncélúság című nagy esszéjében azt is világossá tette – viszi tovább a gondolatot Görömbei –, hogy „a művészetben a nemzeti jelleg nem helyette-sítheti az értéket”. Az első számú nem teoretikus – persze nem valami rangsor szerinti, hanem költészetének, művészetének súlya és jellege miatti – felszabadító szellem Németh László számára Ady Endre volt. (Nem tévedünk talán, ha azt állítjuk: Görömbei számára úgyszintén. Erről több jelentős esszéje, tanulmánya, elemzése tanúskodik. Például: It, 1993/3, Tiszatáj, 1993/9, It, 1998/3. Mélyreha-tóan elemzi Barta János Ady-élményét is. It, 2002/1.) Ady költészete összegező és újító volt egyszerre Németh értékelése szerint, olyan szellemé, akinek költői életművében „egy ősi magyar tendencia, egy európai koráramlat és egy új magyar hellenizmus” ötvöződött. Ezt a költészetet Németh László a magyar önismeret legmélyebb forrásának tekintette. Sokat viaskodott azzal a kortünettel is, hogy az új magyar irodalomban magyarság és európaiság szétesett. A „sznobok” és „pa-rasztok” értelmiségi harcait vívjuk, hangoztatta nemegyszer. (Tegyük hozzá, hogy a hasonló címmel 1934-ben megjelent újságcikke a legélesebb és legjelentősebb korabeli kritikája volt a „népi-urbánus” szellemi szembefordulásnak.)
A világirodalmi és a régi magyar irodalmi ösztönzések úgyszintén erősen be-folyásolták Németh László irodalomszemléletét: Görömbei alapos világirodalmi jártassággal vizsgálja ezt a nagy mezőt is ebben a tanulmányában. Többek között az ógörög példát, amelyben – Kerényi Károly ihletésére is – Németh éppen az irodalom egzisztenciális jelentőségét és érvényét látta igazoltnak, s amelyben „a személyiség a mítosztól és az archaikumtól kap gyökérzetet és távlatot”. A régi magyar irodalomban a magyar sors mélységeit s az európai hatásokkal együtt lé-legző életet találta meg. Rendkívüli idegennyelv-ismerete lehetővé tette számára a világirodalom nagyjainak közvetlen megismerését, s ekképpen summázta a „ma-gyarság és Európa” együttes távlatot: „Nincs barbárabb, mint a külföld szempont-jait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni a magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkodott.”
Hozzáfűzhetjük: Németh László saját (esztétikai, kritikusi, irodalomelméleti és szépírói) munkásságában magasan meghaladta a „sznobok” és „parasztok” egy-szólamú vitáját s világát: a polifonikus szintézis élő példáinak sokaságát hozva létre. Az európai élő irodalom nagyjainak munkásságát megismerve, megértve és hasznosítva mint gyakorló író és kritikus hitelesen tudta képviselni a modern magyar irodalom általa legfontosabbnak tartott kívánalmait.
Nem egy szakmabeli bukott és bukik meg azon – utalt rá más összefüggések-ben is Görömbei –, hogy nem tud érdemi választ adni arra a kérdésre: Hogyan válik az esztétikai érték részévé az író „társadalmi próféciája”? Mint közismert, a Nyugat egyéniségközpontú liberális esztétikája nem tűrte a „társadalmi próféciát”, ám Németh sem fogadta el az esztétikai értéket erodáló politikai vagy bármilyen
„kibeszélő” közösségi szempont érvényesítését. Azokat az írókat tartotta nagyra, akiknek műveiben „az eszme a szemléltetésből, a léthelyzet felméréséből spontán módon fejlik ki”.
A szépíró Németh Lászlóról
Időben először a Gyász című remekműregényt értelmezte-elemezte Görömbei.8 Ismert, hogy Németh László harminc-harmincegy évesen írta (ám csak később jelent meg) ezt a tagadhatatlan remekművét (ha más példája és igazolása nem lenne az ő esetében a fiatal korban megmutatkozó zseniségnek, ez az egy regény is elegendő lenne hozzá), nem csoda, hogy egy csapásra mint szépíró is ismert-té lett. Görömbei szemlézi a korabeli kritikák néhány jellegzetes szólamát, majd az irodalomtörténeti értékeléseket: világossá lesz, hogy itt valami nagy irodalmi esemény történt. A kritikus és irodalomtörténész szerző türelmesen, mondhatni alázattal foglalja össze hajdani és kortárs kollégái idevágó találó felismeréseit, ez-zel is rávilágítva e regény sokszínűségére, sok sez-zeletből álló voltára, egyértelmű fontosságára és jelentőségére a 20. századi magyar regényirodalomban. Utal arra is, hogy a „remekműveknek sok-sok hiteles és egymást kiegészítő olvasatuk van”, tehát – fűzhetjük tovább a gondolatot – ezúttal ő is elmondja a magáét. Méghoz-zá lényeges kiegészítéseket téve a többiek elemzései mellé. (Egyetlen figyelembe veendő szempont maradt talán csak háttérben: az író életének, személyes sorsá-nak a regénykezdést közvetlenül megelőző katartikus pillanatai, eseményei, azaz a regény írásának közvetlen személyes motívumai. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy e szóban forgó tanulmány írásakor az erre vonatkozó részletes források még nem álltak a szerző rendelkezésére.) Kiemeli „mítosznak, jelképiségnek és közvet-len, anyagszerű, életes elevenségnek a zavartalan harmóniáját” a regényben, vala-mint azt az írói technikát, amely révén a főszereplő elemző tudata működésének
8 Görömbei András, Egy magatartás buktatói, Tiszatáj, 1993/7, 21−27.
következtében az önreflexív reakciók sokasága vonul végig a regényben. „Németh László éppen azáltal teremtette meg a lélektani regény új változatát – olvashat-juk –, hogy lélekrajz, társadalomrajz és mítosz egységét hozta létre.” Görömbei elsősorban annak jár utána, hogyan tükröződik „egyszerre” a főhős tudatában mindaz, amit a többi szereplő mond vagy gondol a cselekmény folyamán, s az is, amit a főhős ezekről a tényekről, helyzetekről stb. érez, gondol. Ez az örökös, bizonytalan színe és fonákja villódzik végig a regényen, súlyos feszültséget keltve, a legmodernebb „vallatási” technikákra emlékeztetően. A szereplők pőrére prepa-rálva jönnek-mennek, cselekszenek, beszélnek, a főhős pedig – rengeteg energiát veszítve – idővel maga is beleromlik ebbe a szigorúan és gonosz módon ítélkező s végrehajtó világba. Ez a lélektani vonal, sík ennek az elemzésnek a legerősebb része: Görömbei számára ez a legfontosabb (s talán mint olvasónak a legérdeke-sebb) regényszál. Hiszen a főhősben az „átképzeléses tudattükrözés” folyamata működik, melynek az a lényege, hogy Kurátor Zsófi könnyen elképzeli és önma-ga számára azonnal lefordítja a környezetében róla alakuló képet. Anélkül, hogy erre a „fordításra” tényszerű (és nem képzelt) bizonyítékai lennének. S az olvasó egy bizonyos ponton abba az érzékeny bizonytalanságba kerül, hogy önmaga már nemigen mer ítélkezni. Amit viszont egyre jobban érez: ez az eredendően tiszta, romlatlan, okos, érzékeny, életszerető fiatalasszony egyre lejjebb süllyed a magát gyötrő emberidegenségében, sőt gyűlölködésében. Ez a Görömbei által kiemelt lélektani vonulat azért fontos etikailag is, mivel nemcsak az ellenséges és hitvány
következtében az önreflexív reakciók sokasága vonul végig a regényben. „Németh László éppen azáltal teremtette meg a lélektani regény új változatát – olvashat-juk –, hogy lélekrajz, társadalomrajz és mítosz egységét hozta létre.” Görömbei elsősorban annak jár utána, hogyan tükröződik „egyszerre” a főhős tudatában mindaz, amit a többi szereplő mond vagy gondol a cselekmény folyamán, s az is, amit a főhős ezekről a tényekről, helyzetekről stb. érez, gondol. Ez az örökös, bizonytalan színe és fonákja villódzik végig a regényen, súlyos feszültséget keltve, a legmodernebb „vallatási” technikákra emlékeztetően. A szereplők pőrére prepa-rálva jönnek-mennek, cselekszenek, beszélnek, a főhős pedig – rengeteg energiát veszítve – idővel maga is beleromlik ebbe a szigorúan és gonosz módon ítélkező s végrehajtó világba. Ez a lélektani vonal, sík ennek az elemzésnek a legerősebb része: Görömbei számára ez a legfontosabb (s talán mint olvasónak a legérdeke-sebb) regényszál. Hiszen a főhősben az „átképzeléses tudattükrözés” folyamata működik, melynek az a lényege, hogy Kurátor Zsófi könnyen elképzeli és önma-ga számára azonnal lefordítja a környezetében róla alakuló képet. Anélkül, hogy erre a „fordításra” tényszerű (és nem képzelt) bizonyítékai lennének. S az olvasó egy bizonyos ponton abba az érzékeny bizonytalanságba kerül, hogy önmaga már nemigen mer ítélkezni. Amit viszont egyre jobban érez: ez az eredendően tiszta, romlatlan, okos, érzékeny, életszerető fiatalasszony egyre lejjebb süllyed a magát gyötrő emberidegenségében, sőt gyűlölködésében. Ez a Görömbei által kiemelt lélektani vonulat azért fontos etikailag is, mivel nemcsak az ellenséges és hitvány