(A Miatyánk magyarországi hatástörténetéhez)
Történelmi és kulturális előzmények
Az újabb kutatások szerint a 895 körül a Kárpát-medencébe érkező magyarság már egy korábban, még Etelközben létrejött sztyeppei állam keretei között foglal-ta el új szálláshelyét, s ez az Álmos, illetve Árpád nevéhez kapcsolódó fejedelem-ség erős központi hatalommal rendelkezett, amely például kellő katonai védelmet és aktív nemzetközi politikát tett lehetővé.1 Hiányzott azonban a magasabb szintű államiság egy fontos mozzanata: az írásbeliség, annak ellenére, hogy a magyar nyelvben ekkor már megvoltak az írás használatára utaló kifejezések. Ez a fejlet-tebb adminisztrációt lehetővé tevő írásos kultúra már csak a római típusú keresz-tény állam létrejöttével alakult ki, mégpedig Géza fejedelem megalapozása nyo-mán I. István király korszakfordító jellegű tevékenységének eredményeképpen.
Az ekkori írásbeliségnek az a jellemzője, hogy kettős irányultságot mutat, mert a megszülető keresztény államnak ekkor két állami nyelve van, egyfelől a bizánci görög, másfelől a latin, amely a későbbiekben domináns lesz. Kezdetben azonban a görög is fontos szerepet játszik, a bizánci civilizáció sok más elemével együtt,2 ami arra utal, hogy a magyar római-keresztény állam nem csupán a nyugat-euró-pai hagyományokhoz kapcsolódott, hanem a keleti tradíciókhoz is. Végeredmény-ben azonban mindkettő a római típusú államiság követését jelentette. Ennélfogva érthető, hogy a görög állambölcselet oikeiósis elmélete két úton is eljutott a szü-letőben lévő Magyar Királyságba. Az egyik vonulat magába olvasztotta a Nagy
1 Szabados György, Magyar államalapítások a IX−XI. században, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2011 (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 1216−3120; 26), 190–239. E témakörben újabb, rövidebbre fogott tanulmánya: Uő, Egy steppe-állam Európa közepén: Magyar Nagyfeje-delemség – A steppe-state in Central Europe: The Hungarian Great Principality, Kolozsvár, Er-délyi Múzeum-Egyesület, 2013 (Dolgozatok az ErEr-délyi Múzeum érem- és régiségtárából, új so-rozat, 6−7 (16−17), 2011–2012), 119.
2 Mindezzel kapcsolatban túlzott kétségeket támasztott: Kapitánffy István, Hungarobyzantina:
Bizánc és a görögség a középkori magyarországi forrásokban, Budapest, Typotex, 2003, 40−41, aki nem utolsósorban erre alapoz: Gerevich Tibor, Magyarország román kori emlékei, Bp., Egyetemi Nyomda, 1938 (Magyarország művészeti emlékei 1), 17.
Konstantin-féle keresztény államnak Bölcs León keresztül újraéledő eszméjét, s ez a felfogás az uralkodót Isten helytartójaként fogta fel, egybe fonva azzal a pla-tonikus, arisztoteliánus s egyben sztoikus eszmével, amely szerint az istenséggel és az értelemmel eggyé forrott kosmos valójában a különféle emberi közösségek harmonikus rendjét foglalja magába az emberi „önkisajátítás révén”, ahogy ezt a nézetet a kereszténység is magáévá tette.3 Úgy, hogy az államiság szintjére még annak idején Nagy Konstantin törvényei emelték,4 s részben ehhez a példához kapcsolódtak később a Szent István-i Decreta is. S ez utóbbiak, még ha áttételes közvetítésen keresztül is (vö. antiquos ac modernos imitantes augustos – miként azt az első törvénykönyv Praefatiójában olvashatjuk), többek közt ugyancsak ma-gukévá tették a Pál apostoli „özvegyek és árvák” megvédésének Újtestamentum-beli és keresztény alapelvét, természetesen az igaz hit védelmének messzemenő hangsúlyozása mellett, ahogy az éppen az első istváni törvénykönyvre szintén annyira jellemző. Mindennek igazi elméleti megalapozását azonban az Intelmek adja, miként azt a Törvények bevezetője is tudatosítani igyekszik, lerövidített mó-don, de szinte szó szerint átvéve a Libellus vagy Admonitio bizonyos kifejezéseit (vö. dei nutu nostram gubernantes monarchiam, ami voltaképpen ennek megis-métlése: …Dei nutu… Regnum honorifice gubernas… – lib., praef., ill. 4,2). Mindez jól megmagyarázza, hogy a 15. századi szöveghagyományban az Intelmek gyakran szerepel a Decreta első könyveként, ami azonban későbbi torzulás csupán, hiszen a Törvények legrégibb kéziratában, az Admonti kódexben még nyomát sem talál-juk a Libellusnak.5
Ehhez a keletrómai, ill. bizánci ortodox közvetítéshez kapcsolódott azután és emellett egy másik, a nyugati katolikus egyház által támogatott, valamint Nagy Ká-roly és III. Ottó révén továbbhagyományozott ideál is, amely ugyancsak a vicarius Dei koncepcióra épült, szemben az addigi ún. gelasiusi értelmezéssel, amely a vilá-gi hatalommal szemben a vallás szerepének elsőbbségét hirdette. Ugyancsak ez
3 L. mindehhez: Maximilian Forschner, „Oikeiosis. Die stoische Theorie der Selbstaneignung” = Stoizismus in der europäischen Philosophie, Literatur, Kunst und Politik, Hrsg. Barbara Ney-meyr, Jochen Schmidt, Bernhard Zimmermann, Berlin–New York, 2008, Bd. 1, S. 169–192;
Robert Bees, Die Oikeiosislehre der Stoa. I. Rekonstruktion ihres Inhaltes (Epistemata. Würzbur-ger Wissenschaftliche Schriften. Reihe Philosophie, Bd. 258), Königshausen u. Neumann, 2004 (Habilitationsschrift Tübingen 2001); Lee Chang-uh, Oikeiosis. Stoische Ethik in naturphiloso-phischer Perspektive, Freiburg–München, 2002 (Alber-Reihe Thesen Bd. 21). Magyar hozzájáru-lás a tárgyhoz: Havas László, Kiss Sebestyén, Uralkodó és polgár antik tükörben I–II, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2007 (ΑΓΑQΑ XXI).
4 Vö. már: Jules Maurice, La politique religieuse de Constantin le Grand = Comptes-rendus des séances de l’Académie des Inscriptions et Belles-Lettres, 1919, 63/3, 282−290.
5 A hazai szakirodalom ezzel kapcsolatos konszenzusától eltér: Adamik Tamás, Szent István ki-rály „Intelmei” prológusának forrásai, Vallástudományi Szemle, 2008/1, 155–179. A kérdéskör józan értékelése és bemutatása itt olvasható: Mikó Gábor, Szent István törvényeinek XVI. száza-di kézirata Lőcse város levéltárában, FONS, 18/2, 2011, 111−145, ahol a tárgy részletes szakiro-dalmi összefoglalása is megtalálható.
fogalmazódott meg a Szent Istvánnak tulajdonított Admonitióban, amely a Karo-ling-gyakorlattól eltérően nem egyházi tanítás, hanem az uralkodó apának fiához, Imre herceghez intézett személyes felvilágosítása, de nem görögül, ahogy ez Bi-záncban történt, hanem latinul. Vagyis félreérthetetlenül egy nagyszabású és többirányú történet- és vallásfilozófiai elképzelés kontaminálódik a Szent István-i
„Krisztus földi helytartója” alapeszményében.
Ehhez természetszerűleg társult azon uralkodói szándék, hogy a helyes keresz-tény eszmerendszer képviseletéért nem csupán az Egyház felelős, hanem maga a császár vagy a király is. S ez a tény teszi szükségessé annak tisztázását, hogy meg-próbáljuk részletekbe menően feltérképezni azt a keresztény hitelvekre alapozott szellemi hátteret, amely nyilvánvalóan ott lebegett a magyar király szeme előtt egész életműve, többek közt törvényei megalkotása során. S ebben merített a nagy elődök hagyatékából, akik mint Augusti nem lehetnek mások, csak a Római Biro-dalom császárai, valamint a Biblia felkent királyai, akiket Nagy Konstantin óta az imperatores szintén előfutáraiknak tekintettek, különösen Mózest, Dávidot, Sala-mont és Józsuét, akik közül István Dávidra és Salamonra név szerint hivatkozik is (lib., praef. 3;7, 3; 9,1). Ők tehát az antiqui, míg a moderni aligha lehetnek mások, mint a pápa által 800 karácsonyán imperatorrá felszentelt Nagy Károly, illetve a Német-római Szent Birodalmat létrehozó I. Ottó, továbbá III. vagy későbbi elne-vezéssel Nagy Szent Ottó, valamint esetleg II. Henrik. Ez utóbbiak mellett szólhat különösen az a tény is, hogy István a maga fiainak, Ottónak6 és Imrének mint lehetséges utódainak e császárok nevét adta, akik így mintegy a keresztszülők sze-repét tölthették be, legalábbis eszmeileg. III. Ottó ilyetén példaképi szerepe pedig eleve maga után vonta a Nagy Károly-i hagyományok követését a magyar király részéről, hiszen Ottó számára ő volt a legfőbb eszménykép, miként azt aacheni sírjának 999 karácsonyán történő felnyitása is látványosan igazolta. De legalább ilyen jelentőséget kell tulajdonítanunk annak a ténynek, hogy az Ottó által 998.
április 22-én kibocsátott oklevélen szerepel először az a bulla, amely meghirdeti a híres Renovatio Imperii Romani jelszavát, azaz a Római Birodalom megújítását.
S itt a Nagy Károly-féle örökség egyértelmű. A pecsét előlapján ugyanis egy ereje teljében lévő szakállas és koronás uralkodó feje látszik, aki semmiképp sem lehet az ekkor még ifjú III. Ottó, hanem csak az imperator címet Romulus Augustulus után századok múltán ismét elnyerő Nagy Károly. Ő az, akinek – Folz megálla-pítása szerint7 – az új német-római császár ilyen módon valóságos kultuszt állít,
6 L. ehhez legfrissebben a tehetséges és szorgalmas fiatal kutatónak nagy érdeklődést kiváltó fel-fedezését és azt bemutató, ill. elemző dolgozatát: Mikó Gábor, Élt-e valaha Szent István fia, Ottó herceg?, Történelmi Szemle, 2013/1, 1−22, ahol szokás szerint gazdag szakirodalmi tájékoz-tatás is olvasható.
7 Robert Folz, L’interprétation de l’empire ottonien = Actes des congrès de la Société des historiens médiévistes de l’enseignement supérieur public. 9e congrès, Dijon, 1978, Occident et Orient au Xe siècle, 5−22. A továbbiakban messzemenően építünk erre a tanulmányra a III. Ottó
koncep-mint olyan személynek, aki először tudta igazából visszaállítani Nyugat-Európá-ban a hajdani Rómát. S éppen ezt a programot kívánta azután Gerbert d’Aurillac tanítványa maga is tovább folytatni. Hogy valóban erről van szó, ezt a bulla hát-lapi képábrázolása fejezi ki félreérthetetlen módon. Itt egy női alak rajzolódik ki, aki egyik kezében lándzsát tart, a másikban pajzsot, s aki nem lehet más, csak Róma. Mégpedig a múlt ama Aurea Romája, amely a régi római caesarok fővá-rosa volt már Nagy Konstantint megelőzően, s amelyet most III. Ottó tervez a maga fővárosává tenni, megépítve az ősi császári székhelyen a maga uralkodói palotáját a Mons Palatinuson. Aligha véletlen, hogy az új német-római uralkodó egyértelműen kétségbe vonta a Donatio Constantini hitelességét, amely Rómát is Péter és Pál apostolok utódjának, a pápának kívánta adni. Mindez persze nem jelentette részéről a pápa jelentőségének kétségbe vonását, hanem csak a Liuthar-evangeliáriumban képi módon megfogalmazott vicarius Dei eszményének azon érvényesítését, hogy a császárnak Róma püspökére mint az egyház fejére is ki kell terjesztenie a maga oltalmazó felsőbbségét úgy, ahogy ez már Nagy Konstantin idején megvalósult, s ahogy Nagy Károly alatt is részben helyreállni látszott. Tel-jesen nyilvánvaló volt, hogy az új imperator Augustus ismételten Nagy Konstantin szerepét kívánja betölteni, s ennek megfelelően vett részt több zsinaton is.8 S tette ezt olyan személyként, aki egyszerre akart lenni Jézus Krisztus szolgája, valamint az Úristen és a Megváltó akaratából a rómaiak imperator Augustusa, aki ilyen célból ment Lengyelországba, hogy ott eleget tegyen apostoli küldetésének mint az igaz hit terjesztője.
Nyilvánvalóan Istvánnak elsősorban ebben a vonatkozásban szolgált elsőren-dű például az ifjú német császár, ám közelről sem csak ebben az egy tekintetben fedezhetjük fel hatását az Admonitióban, hanem megannyi más szempontból is, miként jelen van Nagy Károly szelleme is, ahogy azt szintén megannyi összefüg-géssel, párhuzamossággal lehet igazolni. A továbbiakban ezeket az érintkezéseket próbáljuk meg számba venni.
A Római Birodalom mint ideál és követendő példa a leginkább egyértelműen a Libellus VI. fejezetében mutatkozik meg, részben annak nagyságára helyezve a hangsúlyt, amelyet főként a Regalis dignitas alapozott meg, miként az Intelmek megfogalmazza: inde enim inprimis Romanum creuit imperium Romanique Reges sublimati fuerunt et gloriosi (1). Mindebben rendkívüli szerepet töltöttek be az Aeneades, akik mint egy Keletről érkező királyfi leszármazottjai és utódjai, ami-lyenek Romulus és a többi római királyok voltak, Rómát szolgálólányból (ancilla) igazán szabaddá tették (fecissent illam liberam – uo.), úgy, ahogy kimondatlanul, maga István is cselekedett, akit fiának engedelmesen utánoznia kell ezen a téren.
ciójának rekonstruálására vonatkozó részben, amelynek valamiféle visszfényével szerintem az istváni életműben, s így az Intelmekben is találkozhatunk.
8 Vö. Johann Friedrich Böhmer, Mathilde Uhlirz, Res gestae Imperii II, 3. Die Regesten des Kaiserreiches unter Otto III, Wien, 1956, n. 40 p. 696, 702, 780, 794.
Ezért kell neki ugyancsak befogadnia az idegenből érkezett vendégeket, ahogy Róma szintén tette, ezzel is előremozdítva nagyságát. Az idegenek ugyanis nyel-veket (linguas), erkölcsöket (consuetudines), különféle tanító iratokat (diuersaque documenta) és fegyvereket hoznak magukkal, amelyek egyaránt az ország megvé-désére szolgálnak. Mindez pedig az Intelmek megfogalmazása alapján Róma pél-dájának a követését jelenti, a középkorban is jól ismert translatio imperii, vagyis a „hatalomátadás” révén, amely valójában egy új Róma megteremtését jelenti, de egy olyat, amely azért se nem teljesen a görög, se nem egészen a latin utat járja, ha-nem felmutat valami sajátlagosat. Valahogy úgy, ahogy Nagy Károly, az imperator Romanus megmaradt azért szintén rex Francorumnak is, vagy ahogy III. Ottó sem kizárólag római kívánt lenni, hanem szász is és itáliai is, általánosságban pedig az apostolok szolgája, aki Isten kegyelméből lett az egyetemes római világ imperator Augustusa. Ez pedig, ahogy már Folz meghatározta: egyfajta univerza-lizmus, amely ráépül a Város – az Egyház – a Birodalom ama hármas közösségé-re, amely lényegében a kereszténység egységét jelenti.9 István Admonitiójából az derül ki, hogy ő ezt a harmonikus összetettséget egyelőre országán belül képzelte el, amit fiának is folytatnia kell. Szemmel láthatólag azonban az apa nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy utódja akár majd maga is III. Ottó örökébe léphet, s ezért ajánlja számára követendő példának az imperatores Augustit (lib., 2,4; 6,3;
vö. még 6,1). Végül pedig ennek megfelelően tűzi ki követendő célnak Imre szá-mára: antecessores sequi Reges et honestos imitari parentes (lib., 8, 1), holott maga tudta a legjobban, hogy fia a magyar trónon mindössze egyetlen királynak lép-het az örökébe: neki saját magának. Rokonságnak (vö. parentes) viszont ott volt II. Henrik császárrá való felszentelése óta a német-római „Reichskrone” lehetsé-ges várományosai közt Imre herceg, aki anyja, Gizella révén a császár legközelebbi élő rokona volt, minthogy a germán uralkodónak nem volt gyermeke. Ez ugyan az Intelmekben nincs így kimondva, viszont később egy fontos képzőművészeti emlék mindenképpen megerősíteni látszik ezt a hipotézist. Nézzük tehát a ren-delkezésünkre álló adatokat.
A hazai hagyománnyal ellentétben nem vetném el a német kutatásban magát mindmáig tartó, bár csak elég késői forrásadattal alátámasztott ama nézetet, mi-szerint István a bajor uralkodóházzal Gizella révén kialakított rokonsága kapcsán még olyan elképzeléssel is kacérkodott, hogy valamikor fia akár a Német-római Szent Birodalom ura lehet.10 Ilyen módon pedig megfelelő kontextusba illeszthető
9 Folz, i. m., 17.
10 A 16. sz.-i bajor krónikásról, Johannes Aventinusról (eredeti nevén Turmair) van szó, akiről so-kan úgy vélik (vö. pl. Gerald Strauss, Historian in an Age of Crisis, the Life and Work of Johan-nes Aventinus, 1477−1534, Cambridge, Harvard University Press, 1963, magyar részről: Csor-ba CsaCsor-ba, Árpád népe, Budapest, Kulturtrade, 1997), hogy számos hiteles adatot kutatott fel és őrzött meg, bár éppen az idevágó közlést mint olyat, amelyet „aucun indice documentaire ne…
confirme”, pl. M.-M. De Devins, Saint Étienne de Hongrie, Paris, 2004, 366, elveti. Pedig ahogy a birodalomépítő és keresztényvédő, valamint a minden erejével kereszténységterjesztő I. Ottó
az Intelmekben felvázolt teokratikus királyság, amelynek alapelveit az államalapí-tó magyar király örökül szerette volna hagyni gyermekére, de olyan módon, hogy a Libellus szövege külföldön is ismert legyen. Ez a sajátos tény jól indokolja azt a különösnek látszó körülményt, hogy a magyar király gondolatait germán földön – úgy tűnik – alaposabban ismerik a korai időkben, mint itthon Magyarorszá-gon. Míg idehaza a legkorábbi Intelmek-kéziratok csak a 15. századból ismere-tesek, addig a 12. századi Rahewin már egy olyan, a pápához írt levelet tulajdo-nít Frigyes császárnak, amely helyenként kísértetiesen emlékeztet az Admonitio praefatiójára, s így részben annak átirata lehet.11 Hogy a magyar királynak meny-nyire szívügye kellett hogy legyen ez a fiának szánt világpolitikai küldetés, azt már az alátámasztja, hogy személyes tanításként bízta rá várható utódjára tulajdon gondolatait mint vicarius Dei vagy Christi, s nem hajlandó a korábbi
hagyomány-teljes tudatossággal próbált a szászokat Krisztus „misztikus testébe” beépítő és hódító Nagy Ká-roly nyomdokába lépni, példát mutatva ezzel unokájának, III. Ottónak, hasonlóképpen kísérelte meg István is, hogy fia révén maga is az egykori frank örökség továbbvivője legyen. Hiszen vol-taképpen ő ugyancsak hasonlót tett, mint I. Ottó, s egyúttal maga is sok szempontból hasonló helyzetben volt, mint a Német-római Szent Birodalom megteremtője pályája kezdetén. Mind-ketten egy frissen krisztianizált országot próbáltak meg centrális szereppel felruházni egy ki-bontakozni látszó európai szellemi közösségen belül úgy, ahogy azt legmagasabb fokon a Ger-bert d’Aurillac-tanítvány, III. Ottó kísérelte meg valóra váltani. Vö. RoGer-bert Folz rendkívül ala-pos munkájával: Le souvenir et la légende de Charlemagne dans l’Empire germanique médiéval, Paris, Les Belles-Lettres, 1950, főleg 10. skk.; 47. skk. Egyébként pedig látnunk kell, hogy a leg-főbb hatalom átruházásának és átvételének kérdése kezdettől fogva jelen volt a Német-római Szent Birodalom keretei között lezajló dinasztikus küzdelmekben. Gondoljunk csak arra, hogy milyen események zajlanak le I. Ottó halála és III. Ottó trónöröklése körül. Amikor az utóbbi gyermek felszentelésére sor került 983. dec. 25-én, az apa, II. Ottó meghalt. S ezzel egy nagyon súlyos krízis kezdődött, amely vita tárgyává tette alapítójának, I. Ottónak sok elért eredményét.
A II. Ottó ellen lázadozó bajor herceg, Civakodó Henrik megpróbálta uzurpálni a királyságot, s a helyzet csak 984-ben vált világossá. Amikor a béke végre megszületett, Henrik továbbra is Bajorország ura maradt, s feleségül vette a burgundi hercegnőt, azt a Gizellát, akitől a későbbi császár, II. Henrik és Gizella születtek. S ez az utóbbi épp a magyar István király felesége, Imre herceg anyja volt. III. Ottónak később ugyan sikerült megszilárdítania hatalmát, s egy egészen újszerű birodalomelképzelést is kialakított, amely azonban a történelemben múló epizód ma-radt (un épisode scintillant et fugitif dans l’histoire, ahogy Folz találóan fogalmaz). Utódja, II. Hen-rik pedig egyenesen visszatért a birodalomnak azokhoz a normáihoz, amelyeket még I. Ottó kör-vonalazott, s amelyek azután legalább egy fél évszázadon keresztül ismét bizonyos stabilitást kölcsönöznek majd a császárságnak. Ez azonban időt igényelt, mert az Alpoktól északra III.
Ottó halálának híre előbb nyílt válságot okozott az örökösödésben. Bajor Henrik mint legköze-lebbi rokon vindikálta magának a trónt, de a szász vonalon két kívülálló szintén magának köve-telte a császári hatalmat: a meisseni őrgróf: Ekkehard, aki a lengyel herceg, I. Boleszláv féltestvé-re volt és Sváb Hermann, aki Richlindének, I. Ottó császár leányának volt a gyermeke. Később ez az ág majd még ismét beleszólt az örökösödés kérdésébe, s éppen II. Henrik halálát követően, amikor István reményei is a leginkább megalapozottak lehettek. Mindehhez lásd Robert Folz, La Naissance du Saint-Empire, Paris, Éditions Albin Michel, 1967, főleg 130. skk.
11 L. erről könyvemet: Havas László, Florus, az organikus világkép első egyetemes megszólaltatója, Debrecen, Debreceni Egyetemi, 2011, 351. skk.
nak megfelelően meghagyni ezt az oktatói feladatot az egyháznak, amelynek a pápa révén legföljebb a benedictiót kell megadnia a patriarchális alapon megszüle-tő döntéshez, amely meggyőződése szerint valójában nutu Dei történik. Ez az ist-váni elképzelés nemcsak az Intelmek történeti és szellemi-irodalmi kontextusban való vizsgálatából bontakozik ki, hanem ezt az interpretációt egy másik kortárs képzőművészeti természetű dokumentum ugyancsak alátámasztja: az 1031-es székesfehérvári casuláról, vagyis a későbbi koronázási palástról van szó. Ennek a nagyszerű alkotásnak a szimbolikája igen közel áll a már fentebb érintett Liuthar-féle evangeliárium III. Ottó-bemutatásához, aki mint vicarius Christi jelenik meg a biblikus mű jelzett képén. A székesfehérvári casulán azonban, amely bizánci szálakból készült, ám művészetileg a nyugati hagyományhoz úgyszintén kapcso-lódott, nem István tűnik fel ebben a pózban, hanem maga Krisztus jelenik meg a manus Dei alatt a kereszten, felül Christus victorként, középen pedig Christus rex-ként.12 Már Tóth Endre kimutatta, hogy itt a koronázáskor énekelt Christus vincit, Christus regnat, Christus imperatra történik célzás. Ezért Tóth Endre ilyen jellegű utalást lát a koronázási paláston, s csak azt teszi szóvá, hogy itt az imperator külön ábrázolása elmaradt. Ő az ezzel kapcsolatos gondot úgy próbálja eloszlatni, hogy a második kép feltehetően egyúttal ezt a témát is megjeleníti, mert nem volt már elegendő hely a casulán az imperator szerepeltetéséhez is.13 Holott kézenfekvőbb
nak megfelelően meghagyni ezt az oktatói feladatot az egyháznak, amelynek a pápa révén legföljebb a benedictiót kell megadnia a patriarchális alapon megszüle-tő döntéshez, amely meggyőződése szerint valójában nutu Dei történik. Ez az ist-váni elképzelés nemcsak az Intelmek történeti és szellemi-irodalmi kontextusban való vizsgálatából bontakozik ki, hanem ezt az interpretációt egy másik kortárs képzőművészeti természetű dokumentum ugyancsak alátámasztja: az 1031-es székesfehérvári casuláról, vagyis a későbbi koronázási palástról van szó. Ennek a nagyszerű alkotásnak a szimbolikája igen közel áll a már fentebb érintett Liuthar-féle evangeliárium III. Ottó-bemutatásához, aki mint vicarius Christi jelenik meg a biblikus mű jelzett képén. A székesfehérvári casulán azonban, amely bizánci szálakból készült, ám művészetileg a nyugati hagyományhoz úgyszintén kapcso-lódott, nem István tűnik fel ebben a pózban, hanem maga Krisztus jelenik meg a manus Dei alatt a kereszten, felül Christus victorként, középen pedig Christus rex-ként.12 Már Tóth Endre kimutatta, hogy itt a koronázáskor énekelt Christus vincit, Christus regnat, Christus imperatra történik célzás. Ezért Tóth Endre ilyen jellegű utalást lát a koronázási paláston, s csak azt teszi szóvá, hogy itt az imperator külön ábrázolása elmaradt. Ő az ezzel kapcsolatos gondot úgy próbálja eloszlatni, hogy a második kép feltehetően egyúttal ezt a témát is megjeleníti, mert nem volt már elegendő hely a casulán az imperator szerepeltetéséhez is.13 Holott kézenfekvőbb