(irodalomértésünk útjai)
„…gondoljátok meg – felárkolták a világot, / réteken, mezőkön lövészárkokat ás-tak – hitték is talán: / fundamentumait valami új világnak de / telidobálták a meg-öltekkel – miféle / épület emelődhet ilyen bizonytalan, roskatag alapokra?” – fog-lal állást Papp Árpád Tranzit című versében a Kőműves Kelemen-mítosz ellené-ben, s a költő figyelemre méltó megnyilatkozása, szkeptikus helyzetértékelése, azt hiszem, a kommunizmusból kiemelkedő hazai irodalomértés teljesítményeit la-tolgatva is eszünkbe juthat. Miféle épület emelődhet roskatag alapokra? A hazai gondolkozás vezérgondolatait (standardizált előfeltevéseit, presztízsbirtokló fo-galmait) értelmezve engem legalábbis rendre csüggedés fog el. Úgy látom, nagyon messze kerültünk a mi nívónktól, a mi „szokásrendi tradíciónktól”, az Arany Já-nos-i, Kemény Zsigmond-i, Babits Mihály-i, Horváth JáJá-nos-i, Barta János-i iroda-lomértéstől, a természetes több szempontúság, a méltányos, körültekintő szám-bavétel, a reflektív mérlegelés irodalmi kultúrájától. De hát hogyan is várhatnánk el körültekintést attól a kulturális gondolkozástól, amely a szocialista pártállam abnormálisan torzító világától nyerte el alapformáit? Származhatott-e valami jobb – átgondoltabb, tisztázottabb – eredő abból a feltételrendszerből, amely a magyar irodalmi kultúrától elvette a szabad vélekedés jogát, a tudomány fogalmait primitivizálta, és az öntanúsító progresszió-mítoszhoz szabta? Merre, meddig juthattak el a kötöttségek, kimondhatósági határok között vergődő értelmiségi korrekciós kísérletek, a Prokrusztész-ágyakból kihangzó protestálások, a kény-szerítésre szükségképpen kényszeres egyoldalúságokkal válaszoló dacreakciók?
Válhatott volna mintává a mérlegelő körültekintés abban a helyzetben, amelyben az el a régitől egymagában is elsöprő, diadalmas energiát nyert, s a tágítás, elhajlás szemléltető fogalmai sebtiben, vizsgálódás nélkül megkapták a helyeslő elfogadás gesztusait?
Nemrég Édes Anna-szemináriumra készülve, az újabb szakirodalmat olvasgat-va, a korábbi kontextust kiváltó megközelítéseken töprenkedve éreztem valami hasonlót. A szocialista-szociologikus látószög meghaladásának akaratát mind-egyre konstatáltam. A látszólag sokféle értelmezői igyekezet: az egzisztenciális regény műfaji ajánlata, az elbeszélői ítélkezés (megkülönböztető értékelés) visz-szavonásának hangoztatása, az elbeszélt történet teljes érthetetlenségét hirdető buzgólkodás, a visszatartott jelentés, az uralhatatlan, „démonikus” figuratív erejű nyelv fogalmainak demonstratív kihelyezései valójában egyfelé húztak. Markán-san ellenkeztek a szociális értelmezési kontextussal, s a másféleség, a tágabb
látha-tár igényét demonstrálták. De vajon az ellenkezésekhez a korrekt végiggondoltság is hozzátársult? Az egzisztenciális tartalmat értelmező kijelentések („Kosztolányit nem a sajátos magyar viszonyok torzító, egyént korlátozó hatása érdekli elsősor-ban […], hanem […] – kora létezésének törvényszerűségeibe egyre mélyebben behatolva – a mindenkori emberi létezés rejtélyei, lehetőségei, korlátai, az egzisz-tenciális mélypontok, válságok […]”)1 igazán meggyőzik az olvasót a hangzatos műfaji címke tartalmas konkrétságáról s a Kosztolányi-regény radikális (Kaffka Margithoz, Krúdy Gyulához képest lényegileg másnemű) újdonságáról? A Vizy-kör és a főhősnő prezentációjának egybemosásán buzgólkodó érvek (Anna ön-azonossága kétséges, mert gazdáira igyekszik hasonlítani, Patikárius Jancsi ha-bitusa, viselkedése megérthető, mert a világháborús összeomlás áldozata) való-ban elegendő muníciót szolgáltatnak annak igazolásához, hogy „[a] címszereplő igazának hangoztatása leegyszerűsítés”, s hogy „nincsen szociális következtetés”?2 A Király István-i voluntarizmussal hadakozva föltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a műből nem hallható ki semminemű narrátori állásfoglalás a szegények s megalázottak mellett? És vajon származik-e értelmezői haszon abból, ha a dekonstrukció szókapcsolat-paneleit a szövegre borítva a Krisztinavárosban honos pletykát, szóbeszédet „a nyelv eredetet eltörlő mozgásá”-val azonosítjuk, s
„a referencia hozzáférhetetlenségének” igazságát3 mérlegelés nélkül, az ugyanez el-mondható bármiről biztonságával alkalmazzuk minden műbeli momentumra, szö-veghelyre? A kérdésekre jómagam mindenesetre határozott nemmel válaszolnék.
(József Attila és a kritikusi útkeresés)
Látókört tágító, korrekciós kísérletekre mindazonáltal, ki tagadhatná, mindmáig nagy-nagy szükség van. A József Attila-szakirodalom is a helyesbítés szándékát demonstrálta, amikor a szorongás, elesettség fogalmaival operálva az alkotó kései költészetéhez fordult. Hiszen a kommunista torzítás A város peremén szerzőjével kapcsolatban kivételesen erős volt. Az előkép-állítás legitimációs gesztusaitól ve-zérelt kultúrpolitika ezúttal még a szokásosnál is durvább retusálásokkal alkotta meg a „közéleti”, „proletár elköteleződésű” költő imázsát, a bizonytalanságokat szükségképpen legyűrő, progresszív távlatokat mutató, szocialista alkotó képét.
„Ennek az ábrázolásnak a sajátos vonása a költői eszmélet marxista tudatosságá-ban van, amely az értelem fényével világítja be az életmű homályosabb sarkait is […] Ez az eszmélkedés a vas világ rendjének ellentétét a szocialista humanizmus világában találta meg, s a jelen mindkét oldalát felmérve, tudatos jövőbe látva,
1 Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény, Bp., Akadémiai, 1992 (Irodalomtörté-neti Füzetek, 125), 12.
2 Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 288, 292−293, 289.
3 Bónus Tibor, „A másik titok: Az Édes Anna értelmezéséhez”, Irodalomtörténet, 2007/4, 493, 518.
korának egyik legegyetemesebb költőjévé, az adott világ varázsainak mérnökévé tudta tenni József Attilát […] Az a modern realista szintézis, amely József Attila költészetében megvalósult, azáltal jött létre, hogy a költő marxista tudatosságú, demokratikus szocialista világnézete segítségével e korszak ellentmondásainak egész bonyolultságát kifejezte és összefoglalta” – hangzanak fel a kommunista panelek a karakterjelző meghatározás során még Egri Péter hatvanas évek vé-gén megjelent könyvében is, pedig e munka sok más tekintetben toronymagasan emelkedik ki a korszak tudományos teljesítményei közül.4 Ismétlem, nem csodál-kozhatunk azon, hogy az egyoldalú vízióval szemben József Attila-kutatók sora lé-pett fel jogos korrekciós igénnyel, s az átértelmező, átértékelő írások szerzői mind elhatározóbban, erőteljesebben fordultak a „kései korszak” felé. Az 1962-es Bori Imre-i nyitánytól, A „semmi” ágán-tól Beney Zsuzsa egzisztenciális vallomásain s a nagy hatású Németh G. Béla-i Hét kísérlet…-en át Tverdota György által jegy-zett, 2010-ben megjelent Zord bűnös vagyok…-ig számos tanulmány tárt fel új igazságokat, alkotott fogalmakat és koncepciókat a Reménytelenült, az Iszonyatot, A bűnt, az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból-t, a Kései siratót, a Nagyon fájt, a Semmit, a Tudod, hogy nincs bocsánatot és társaikat az érdeklődés homlok-terébe vonva.
(Bori Imre és az egzisztencializmus)
Írásomban a fentebb mondottak fényében e tanulmányokhoz fűznék néhány meg-jegyzést, és közben persze közvetlenül is utalnék a József Attila-i („kései”) költé-szet egyik-másik karaktervonására. Észrevételeim a válságtapasztalat dilemmái-val is összefonódnak. A problémakör kiemelését, azt hiszem, nem kell hosszab-ban indokolnom. A szorongó elbizonytalanodás, a krízisérzékelő tanácstalanság a reflektív kultúrájú, kérdező, kételkedő újkor evidens vonása. Értelmezése és értékelése mindazonáltal nagyon is kemény dió volt a kommunista ideológia és irodalomértés számára, hiszen a mögöttünk hagyott időszak központi dogmája éppen a harmonikus távlat, a biztos vezérfonal, a marxizmus és a szocializmus garantálta elrendezettség voltak. A kérdést az ötvenes-hatvanas években egysze-rűen oldották meg: a válságérzület filozófiai, eszmetörténeti, irodalmi, művészeti kifejezései a „burzsoá pesszimizmus halált lihegő borzalmai” címkét kapták meg.
A hajthatatlan primitivitáson a hetvenes-nyolcvanas években már természetesen finomítani kellett. De a jelenséget értelmező esztéták, kritikusok többnyire ek-kor sem a körültekintő higgadtság, a többoldalú megvilágítás útjaira léptek. Som-másan azt mondhatnánk, hogy a kommunizmus szorítását lazító közép-európai értelmiségen eluralkodott a tiltott gyümölcs iránti vonzalom, s egyre inkább az
4 Egri Péter, Álom, látomás, valóság, Bp., Gondolat, 1969, 39−40.
ellentétes előjelű méltatás szokása-attitűdje lett általános. A kulturális presztízs fogalmai mindinkább a krízisértés, krízisbeismerés és azonosulás attitűdje köré csoportosultak, a heterogeneitás, az ambivalencia, a disszemináció föltétlen ve-zérfogalmakká váltak. Petri György szellemes ellentétezését kölcsönvéve: a válság nem probléma, hanem program lett az irodalmárok számára.
A huszadik század hatvanas éveiben a kelet- és közép-európai értelmiség számá-ra a válságérzületet jobbászámá-ra az elidegenedettség fogalma s az egzisztenciálfilozófiák jelképezték. A fogalomköröket a relatíve szabadabb kulturális lehetőségrendszert biztosító Jugoszláviában lehetett legelőször pozitív érdeklődéssel felkarolni. Az újvidéki tudós, Bori Imre éppen e fogalmiság jegyében igyekezett korrigálni a Jó-zsef Attila-portrét 1962-ben született írásában. A „semmi ágán”-ban az alkotót a közvetlen társadalmi, politikai relációból kiemelve, a proletárköltő imázsát félretolva „létfilozófiai felismerések” megfogalmazójaként, az elidegenedettség korszerű kifejezőjeként tartotta számon.5 „Mert József Attila ennek a »negatív univerzumnak« a nagy énekese, és alighanem közel járnak az igazsághoz azok, akik hirdetik, hogy költőnk igazi hangját akkor találta meg, amikor erről a világról kezdett szólni; akkor kezdett látni, amikor mintegy hályog esett le a szeméről, belenézett a világ és a maga élete sötétjébe […]”, „A Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötete intermezzo volt csupán, amely feleletet nem tudott adni a költő lét-kérdésére […]”, „S így válik a Reménytelenül című verse kulcsverssé […].”6 A költő kései korszakáról az újvidéki tudós még nem beszél (beható, részletes áttekintést, pályakép-leírást egyébként sem ad), de a bűnproblémát exponálva számos olyan fogalmat, problémakört érint, amelyek később a József Attila-kutatásban megha-tározóvá válnak, s a korszak elkülönítésében fontos szerepet töltenek be. „Van-e
»eredendő bűne« az embernek, s nagy per-e az élet, amely az ember ellen fo-lyik? […] Volt egy szakasz az életében, amelyben a bűn és bűnhődés kérdése igen élénken foglalkoztatta […]”, „Mint a Kafka-hősök, bolyong a lelkében és kutatja üldöztetése okát, vétkének nevét, a »bíróságot«, amely előtt pere folyik”, „Bejárja gyermekkora vétkeit, s gyermeki csínyei sorra vádlóan emelkednek fel előtte […]
majd képzelődve, bűnöket talál ki, el nem követett bűnökkel vádolja magát […]
csak hogy nevet adhasson annak a szorongásnak, amely kitölti tudatát.”7
5 Bori Imre, Eszmék és látomások, Újvidék, Fórum, 1965, 8. Meg kell jegyeznünk, hogy a válság-kifejező nézőpontrendszer, fogalmiság „domesztikálására” a hatvanas évek Jugoszláviájában is szükség volt. Bori a szalonképességi kritériumnak eleget téve a magyar költőt „a humanista neomarxizmus” körébe utalta, ámbár e neomarxizmus számára Sartre-ral, Camus Közönyével és Sziszüphosz mítoszával érintkező gondolatokat jelentett.
6 Uo., 9, 12, 14.
7 Uo., 18, 19.
(Beney Zsuzsa József Attila-víziója)
A krízisérzület kulturális termékenységének hangoztatása a hetvenes-nyolcvanas években már Magyarországon sem ütközik masszív akadályba, s a József Attila-i költészet átértékelése is lehetővé válik. „József Attila költészetében a semminek, a létezés szorongástól teljes magányának és esetlegességének megélése, mint Bori Imre szép tanulmányában is kifejti, jóval megelőzi az egzisztencialista filozófia rokon megállapításait […]” – állapítja meg Beney Zsuzsa az újvidéki professzor-hoz kapcsolódva a hetvenes évek első harmadában.8 Az elemző a Reménytelenül költőjét Pilinszky Jánossal veti egybe, s markáns vonalakkal rajzolja fel a szoron-gó alkotót, bár világképét (utolsó versei elfulladásával együtt is) integráltabbnak látja, mint az Apokrif alkotójának befejezett, zárt elidegenedettség-vízióját. A két költői stádium különbözőségét az esszéista-költőnő a hiány és a semmi fogalmai-val szemlélteti. „Ahogyan József Attila költészete a hiányra, úgy épül Pilinszkyé a semmire” – írja.9
Beney 1989-ben újabb, teljes egészében az Eszmélet írójának szentelt tanul-mánykötettel jelentkezik, s e későbbi könyv az értelmezői hangsúlyok megvál-tozását mutatja. „József Attila elsősorban személyiségjegyei, köztük kimagasló intelligenciája és érzékenysége következtében, állandóan az emberi lét abszurdi-tását érzékelte […]”, „[…] a szenvedés minden okánál előbb szenvedett, elsősorban azért, mert sohasem tudott a lét elviselhetetlen feszültségéről megfeledkezni. Ez a feszültség lerakódott csontjaiban, átjárta és megbetegítette a lelket és a testet is – a személyiség létállapotává változott […] veleszületett szenvedés, mely talán mindenkivel veleszületik, csak nem mindenki eléggé erős, eléggé intelligens vagy bátor ahhoz, hogy ezt az érzést vállalja is, és ne fedje el a mindennapok gondjá-val, örömeivel, és sokkalta könnyebb fajsúlyú bánataival. József Attila költészetét ez a forrás táplálta […]”, „Itt, szenvedéseinek kútjában találkozott és folyt össze;
vagy itt eredt forrásként, az a kettősség, amely ennek a lírának alapja; khtonikus, szavak alatti szubjektivitása, az emberi szenvedés olyan konpassióra késztető szá-nalmassága, amelyet csak a teljesen kiszolgáltatottak, a nyomorékok, az állatok és mindenekelőtt a szenvedő gyermekek iránt érzünk […]”. E lírához Beney szerint lényegileg tartozik hozzá a „haláltudatosítás”, annak kimondása, hogy „[…] létünk lényege a halál, és nem a ráadásul kapott élet, a »talált tárgy«”.10
A válság- és szenvedéskoncepció, láthatjuk, a nyolcvanas évek végére radika-lizálódott. A József Attila-tanulmányok szerzője a szorongás életérzését immá-ron moderáció, mérlegelés, viszonylagosítás nélkül állítja főszerepbe. A semmi örvénylő vonzása e poézis egyetlen egzisztenciális tényezőjének, elsöprően domi-náns attitűdjének tűnik, s az alkotó más irányú késztetései (ha volnának is)
kitör-8 Beney Zsuzsa, Ikertanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1973, 9.
9 Uo., 41.
10 Beney Zsuzsa, József Attila-tanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1989, 105; 105−106; 302; 131.
lődnek az œuvre-ből. Az életöröm, a próbálkozó, küzdő fegyelem, a megszelídítő elviselés és a hozzájuk kapcsolódó poétikai ekvivalensek a Beney megalkotta Jó-zsef Attila-vízióból kitörlődnek. Az Elégia, a Külvárosi éj, a Téli éjszaka mély ér-telmű objektivációi, a Medvetánc mérsékelő, enyhítő tárgyias struktúrája, engesz-telő humora, az Altató, az Indiában, hol éjjel a vadak… fantáziadús játékossága ebben az értelmezői látomásban nem kapnak, nem kaphatnak szerepet. Másrészt azt is konstatálhatjuk, hogy a passió, a szorongás Beney Zsuzsa tanulmányaiban József Attila költészetétől függetlenül, elvileg is a lehető legmagasabb létrangra emelkedett. Az értekező a szenvedést leválasztotta a pszichikus adottságokról, körülményekről, minden lehetséges okot megelőző ontológiai elsőbbséggel ru-házta fel, befogadásának és vállalásának kérdését az autenticitás sine qua nonjává tette. Korábbi fejtegetéseinket megidézve azt mondhatnánk, hogy a kör bezárult, s az ellentétes irányú átcsapás megvalósult: a kommunizmus optimizmusmíto-szát a szenvedés misztikája váltotta fel.
(Németh G. Béla 7 kísérlete)
A kései korszak alapvető periodizációs terminusként való felmutatása, begyöke-reztetése, fogalmi körülírása a nyolcvanas években történik meg,11 s a folyamatban oroszlánrésze van Németh G. Béla 7 kísérlet a kései József Attiláról című tanul-mánygyűjteményének. Az 1982-ben megjelent munka ugyancsak a kommunista taburendszert, kötelezvényegyüttest igyekszik meghaladni, tágítani. A társadalmi kontextus helyett (mellett) Németh G. is „a léttani érzékelésnek és válaszkere-sésnek”12 biztosít elsőbbséget, rendszeresen a heideggeri egzisztenciálfilozófiára hivatkozik, a semmivel folytatott József Attila-i küzdelemről mint vezérmotívum-ról beszél, és a költő legfőbb érdemének azt látja, hogy „[a] 20. század, a magyar 20. század válságvilágát klasszikus tökéllyel és tisztasággal fogalmazta meg […]”.13 A szorongás, a semmi és a halál problematikája Németh G. Bélánál alapvető kul-túrateremtő tényezővé válik, s ennek hiánya a tartalmatlanság, silányság képzetei-vel kapcsolódik össze. „Létünket öröknek hinni s szabadnak a nem emberi, az em-ber alatti zöld vadon sajátja, melynek következménye is csak emem-ber alatti létezés s létbezárulás lehet: akár az erdőben a vadnyom. Kegyetlen vers ez, de
világképé-11 Az itteninél nagyobb igényű, részletesebb vizsgálat során természetesen több előzményre is utalhatnánk. Tverdota György például 2010-es könyvében már Németh Andor 1948-as írását is idetartozónak véli, „amelyben a »kései« szó nem hangzott el, de amelyben már elemzésre készen állt az a költő-alak és szövegcsoport, amely másfél évtizeddel később Németh G. Béla kutatása-inak tárgyát képezte”. Tverdota György, Zord bűnös vagyok, azt hiszem: József Attila kései költészete, Pécs, Pro Pannonia, 2010, 8.
12 Németh G. Béla, 7 kísérlet a kései József Attiláról, Bp., Tankönyvkiadó, 1982, 47.
13 Uo., 49; 69.
nek igazsága nyilván több, mint az »örökké élni«-féle szentimentális kamaszkiál-tozásé, fogadkozásé” – tesz hitvallást a haláltudatosítás, halálmegélés elsőbbsége mellett a Talán eltűnök hirtelen… elemzésekor.14 Igaz, a válságérzület centrumba emelését, a szociologikus-társadalmi szféra „létdimenzióra” cserélését, a heideg-geri filozófia affirmatív igenlését Németh G. Béla is a kor politikai-kultúrpolitikai elvárásait figyelembe vevő, taktikus körülírásokkal, utalásokkal, megjegyzésekkel veszi körül. A polgári irodalomtudomány fogalmi és módszerbeli készletét a mar-xizmus kritikáján kell átrostálnunk, s a marmar-xizmus történetiségével kell értelmez-nünk; a materialista felfogást és az egzisztenciális, ontológiai meditációt egymás-sal nem szemben állónak, hanem egymást föltételezőnek kell József Attila nyomán gondolnunk – hajtogatja.15
A szorongás, válságérzület, halál problematikája mellett vörös fonálként húzó-dik végig Németh G. Béla tanulmányain egy másik elsőbbségadás is. A kutató, úgy tűnik, az intellektualizmus, az elvonatkoztatás, a „filozofikusság” értékterem-tő elsőbbségét vallja, s lépten-nyomon a „bölcseleti mélységet”, „filozofikusságot”, az általánosító, magasabb szintre emelő absztrakciót igenli, igényli, konstatálja József Attila tanulmányaiban és „kései költészeté”-ben. „[…] ő a filozófia alapkér-déseivel szembesítő megközelítését, értelmezését, megmérését követeli s végzi el az irodalom egészének is, az egyes műalkotásoknak is”, „[…] a versnek a »meta-fizikai« kijelentések, sőt kinyilvánítások a priori jellegét és hatalmát kölcsönzik”,
„sorsminőséggé sűrűsödött, egzisztenciális szintézissé lett tragikus summázatok […]”, „A kijelentés, a kimondás apriorisztikus »metafizikai« hitelét […]”, „Ha a hei-deggeri bölcselet ki nem sajátította volna magának a Seingeschichte, a léttörténet fogalmát és fogalomkörét, létösszegzésről kellene beszélnünk.”16
Az elvonatkoztató absztrahálás, a „létösszegzés”, „filozofikusság”, „a priori jelleg”
értékteremtő elsőbbségét a tudós a poétikai szintre úgy viszi át, hogy a „konkrét, életképies hazai tradíció”-val szemben a kései József Attila-költészet „antiszcenikus”, gnomatikus, lényegsummázó karakterét hangsúlyozza. „A kimondás, a kijelentés,
14 Uo., 194−195.
15 Uo., 105; 47. A kényszerű világnézeti, filozófiai kötelmek egyébként a heideggeri filozófia szám-bavételekor is mindegyre felbukkannak Németh G. könyvében. A tudós kénytelen-kelletlen rendszeresen hivatkozik a magyar s a szovjet kritikai irodalomra, magára Marxra, és a bölcselő rendszer társadalmi, szociológiai eredete, beágyazottsága olykor a filozófiai kontextus rovásá-ra nyer utalásaiban központi szerepet. „Filozófiai munkásságának, mint ezt nemrég megjelent, nagy tájékozottságú és tárgyilagosságú könyvében a szovjet P. P. Gajdenko is kifejti […] fő tö-rekvése, hogy a válság eredetét föltárja.” „Hogy Heidegger a késő kapitalista világ viszonyai-nak élményét, »létélményét« abszolutizálta, mitizálta a lét egyetemes élményévé, arra a magyar Lukács Györgytől a szovjet M. Csalinig […] számtalanszor rámutattak.” „Behatóan foglalkoztak a marxista elméletírók, maga Marx is, a szerep kategóriájával, s reális, történeti magyarázatát adták meg. Rámutattak, hogy a szerep történeti fejlemény. A gazdasági-társadalmi s vele a tu-lajdonfejlődés bizonyos fokán, magántulajdoni, illetőleg árutermelő magántulajdoni fokán jött létre […]” Németh G., i. m., 125; 119; 111.
16 Uo., 41; 54−55; 56; 62; 175.
az Aussage apriorisztikus hitele az intuíciós mag radioláris tágulású asszociációs soraira is rávetül; annál is inkább, mert a rádiusz vonalán elhelyezkedő asszociá-ciós sorok maguk is kijelentésszerűek, gnóma-, axióma-, szentencia-karakterűek.
Ez a hitel biztosítja a versek ama föltűnő eljárásának, sajátságának esztétikai érvé-nyét, hogy gazdag metaforikájukban közvetlen, elvonatkoztatás nélküli miliőraj-zos szcenikával alig élnek, s szcenikájuk többnyire szimbollogikai jellegűvé lett, utalásokra szűkült, töményült; rendesen létvonatkozású utalásokra, létszimboli-kájú történeti, természeti, gondolati őselemekre”, „A magyar lírába mint a szemé-lyes, a tapasztalati, mint az a posteriori hitel biztosítója különlegesen mélyen be-gyökerezett az életképi, a helyzetdali, az eseménykereti szerkezet, az életrajziasan, miliőfestően, a történetmondásosan leíró módszer. József Attila úgy tartja meg s alakítja egyben gyökeresen át a tapasztalati hitel megszerzésének e törekvését, hogy lelki-szellemi történés belvilágának miliős, biografikus mozzanatait sorakoz-tatja summázó kijelentéseinek menetébe”, „Mennyire ellenáll ez a karakterisztika a közvetlen életrajzos, a közvetlen miliőrajzos valóságelemek versbevételének.”17
Németh G. föltétlen „létösszegző” igényét a szocialista irodalomszemlélet „filo-zófiátlanságának”, vaskos, materiális evilágiságának, szubtilitáshiányának korrek-ciójaként is felfoghatjuk. Mindazonáltal e korrekciós lendület némileg túlzónak látszik. A fogalmiság, elvonatkoztatás elsöprő igénye, az egzisztenciális szintézisek kultiválása, a „metafizikai” kijelentések hatalmának hangsúlyozása olyan létrang-ra helyezi a filozofálást, olyan vívmányokat, eredményeket, érdemeket tulajdoní-tanak e tudományformának, amelyeket a bölcselet, nekem legalábbis úgy tűnik, aligha mondhat magáénak. Jómagam a filozófia létfeltáró eredményeivel kapcso-latban inkább az óvatosabb, szkeptikusabb véleményeknek adnék hitelt. A ma-gyar−osztrák filozófiai szakíró Hanák Tibor például a bölcselet lehetséges hivatá-sáról gondolkozva aligha véletlenül állítja középpontba a szkepszis képviseletét, és jelöli ki a filozófia hivatását a rendszerépítő „létösszegzés”, a nagy pozitív válaszok helyett a kritika körében 1980-ban megjelent könyvében: „[…] a filozófiatörténet nagy alakjai rendszerint a tagadásban igazán nagyok, kritikájuk jelentős, indokolt és helytálló. Minden nagy filozófus elégedetlen volt az uralkodó gondolatrendsze-rek egyik-másik elméletével, érvelésével vagy alapkoncepciójával, az előttük járó
Németh G. föltétlen „létösszegző” igényét a szocialista irodalomszemlélet „filo-zófiátlanságának”, vaskos, materiális evilágiságának, szubtilitáshiányának korrek-ciójaként is felfoghatjuk. Mindazonáltal e korrekciós lendület némileg túlzónak látszik. A fogalmiság, elvonatkoztatás elsöprő igénye, az egzisztenciális szintézisek kultiválása, a „metafizikai” kijelentések hatalmának hangsúlyozása olyan létrang-ra helyezi a filozofálást, olyan vívmányokat, eredményeket, érdemeket tulajdoní-tanak e tudományformának, amelyeket a bölcselet, nekem legalábbis úgy tűnik, aligha mondhat magáénak. Jómagam a filozófia létfeltáró eredményeivel kapcso-latban inkább az óvatosabb, szkeptikusabb véleményeknek adnék hitelt. A ma-gyar−osztrák filozófiai szakíró Hanák Tibor például a bölcselet lehetséges hivatá-sáról gondolkozva aligha véletlenül állítja középpontba a szkepszis képviseletét, és jelöli ki a filozófia hivatását a rendszerépítő „létösszegzés”, a nagy pozitív válaszok helyett a kritika körében 1980-ban megjelent könyvében: „[…] a filozófiatörténet nagy alakjai rendszerint a tagadásban igazán nagyok, kritikájuk jelentős, indokolt és helytálló. Minden nagy filozófus elégedetlen volt az uralkodó gondolatrendsze-rek egyik-másik elméletével, érvelésével vagy alapkoncepciójával, az előttük járó