Görömbei András életművének optikájával
Esztéták, filológusok, irodalomtörténészek
Bár Görömbei András életútja viszonylag korán, 68 évesen lezárult, vigasztaló, hogy a katolikus hitét a diktatúra éveiben is vállaló irodalomtörténész, esztéta, kritikus teljesítette küldetését. E kijelentést bizonyítandó: ha az önkényességet vállalva is, „skatulyázzuk” az irodalomtudóst, négy alapmagatartást különböztet-hetünk meg. Az irodalomelmélet-központú esztéta, művészetfilozófus metafizi-kai szempontból értékeli kutatásának tárgyát, s helyezi el az írókat, a művészeket a magyar és a világirodalom, a kultúratörténet panorámáján. A második alaptípus a filológus, aki nélkülözhetetlenül hasznos tevékenységet folytatva segíti tájékozó-dásunkat az adatok és az évszámok rengetegében. A harmadik alapmagatartás a klasszikus, a korszakoló irodalomtörténészé, aki világosan elkülöníthető korsza-kokba rendezi a literatúrát, jó esetben anélkül, hogy lemondana a művek imma-nens értékeinek föltárásáról és félremagyarázásáról a historizálás kedvéért. A ne-gyedik típus az interpretatív alkat, a klasszikus kritikus, aki vállalja az új területek fölfedezésének kockázatát is, akár rövid kritikák, akár monográfiák terrénumán.
Jómagam azt az irodalomtörténészt tartom halhatatlannak, aki szerencsésen öt-vözi a négyféle alapmagatartást: egyszerre esztéta, filológus, irodalomtörténész és kritikus, mint tanulmányom alanya és tárgya, Görömbei András. Ez az egység jellemzi az esztétikai, irodalomtörténeti, filológiai, kritikusi iskolát, amelyet Barta János, a Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalomtörténeti tanszékének kor-szak-meghatározó professzora megteremtett, maga köré gyűjtve olyan irodalom-tudósokat az ötvenes évek elejétől (1952) kezdve 1980-ig, mint Bán Imre, Julow Viktor, Szuromi Lajos, Juhász Béla, Fülöp László, Bitskey István, Imre László, Görömbei András, vagy az ifjabb nemzedékből Bertha Zoltán. Görömbei András életműve minőségi és mennyiségi szempontból is megkerülhetetlen, a mai ma-gyar irodalomtudomány egyik korszakalkotó szegmense.
Erdély önállósága, Trianon stigmája
Görömbei Andrásról, a tanárról, szelíden karizmatikus személyiségének vonze-rejéről, arról, hogy tőle íróként, költőként, irodalomtörténészként személyesen milyen minőségű indíttatást kaptam, már írtam egy esszétanulmányt, amely a Cselekvő irodalom – Írások (a hatvanéves) Görömbei András tiszteletére1 című kö-tetben látott napvilágot 2005-ben. Ebben a Magyarságunk megbecsülésére tanított bennünket című dolgozatban többek között úgy jellemeztem őt, hogy egyszerre tudott modern és konzervatív lenni. Az igazi tehetségeknél nehéz megállapítani, hogy valójában tradicionálisak vagy modernisták.
Most viszont úgy érzem, hogy nekem, az egykori diáknak ezúttal nem íróként kell megidéznem Görömbei András felejthetetlen értékhalász tanáregyéniségét (hiszen ez önismétlés lenne), hanem inkább kritikusként, irodalomtörténészként próbálom áttekinteni az életmű legmarkánsabb vonulatának egy nagyon fontos részét, s a határon túli erdélyi magyar irodalom 1945−1990-ig ívelő korszakának megjelenítéséről szólnék néhány szót. Erről Görömbei András előadásaiban és a kisebbségi magyar irodalomról meghirdetett szemináriumán már 1970−1972-ig is olyan őszinte szavakat hallottunk, amelyeket a hatalom nemegyszer megtorolt.
Ahogyan a címben is megjelöltem: Görömbei András a Kárpát-medence magyar irodalmát akkor is egységben látta és láttatta olvasóival és tanítványaival, amikor erről kockázatos volt írni is, beszélni is, hiszen a trianoni országcsonkítást 1990-ig kötelező volt, még csak nem is szükséges rosszként, hanem ódiumként, kollektív büntetésként elfogadni. A Kisebbségi magyar irodalmak 1945−1990-ig című kö-tet visszafogott hangnemben, a tények drámai erejét fölhasználva lényegre látóan szembesít bennünket a világtörténelem egyik legigazságtalanabb diktátumával, amely 1920-ban született a Versailles melletti Kis-Trianonban. Ennek a hóhéros munkának következtében hazánk területe 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométernyire csökkent, ami akkor is nagy veszteség, ha ugyanakkor meg is szabadultunk az osztrák−magyar monarchiabeli Habsburg-függőségtől. A hu-szonegymilliós lakosságból mintegy hat-hét millió ember vált idegen nemzettest lakójává anélkül, hogy helyét egy pillanatra is elhagyta volna.2 Bár a bécsi dön-tések pürroszinak bizonyult pünkösdi magyar királyságként hoztak rövid időre határrevíziókat, a második világháború után újra érvénybe lépett a trianoni dik-tátum, kibővítve Oroszvárnak és vonzáskörzetének elcsatolásával, megfejelve az 1991-ig tartó szovjet-orosz megszállással és a minden korábbinál békeidőben is véresebb kommunista diktatúrával.
1 Cselekvő irodalom: Írások a hatvanéves Görömbei András tiszteletére, szerk. Bertha Zoltán, Ekler Andrea, Budapest, 2006.
2 Görömbei András, Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, 9.
Görömbei András hitelesen indokolja, hogy bár szívünket követve szívesebben nevezzük a határon túli magyar országrészek magyar nyelvű literatúráját erdélyi (partiumi, székelyföldi, mezőségi stb.), felvidéki (csallóközi), délvidéki (bácskai, bánsági), kárpátaljai irodalomnak, irodalomtörténeti szempontból is indokolt a romániai, ukrajnai, felvidéki, jugoszláviai magyar irodalom elnevezés.3 Ugyanis a Trianon óta keletkezett alkotások magukban foglalják a határon túli, kisebbség-ben élő magyarok viszonyulását az új hatalmakhoz, ábrázolják továbbá a többségi nemzet magatartását, az idegen közigazgatás tényét, valamint a Kárpát-medencei geopolitikai egység megbomlásának negatív hatásait. A gondolati sokszólamúság jegyében elemzi mind a Napjaink kisebbségi magyar irodalma című összegző munka két kiadásában, a szlovákiai, a romániai magyar irodalomról szóló szinté-zisre törekvő kötetben, a vajdasági és a kárpát-ukrajnai magyar irodalomról szó-ló tanulmányokban, cikkekben az államszocializmus negyvenhárom (a koalíciós előzményekkel együtt negyvenöt) esztendejében keletkezett művek teljességre törekvő vertikumát, értelemszerűen a négy legnagyobb határon túlivá vált régió-ra fókuszálva. A legjelentősebb, de bizonyos értelemben az előnyökkel együtt is a leghátrányosabb helyzetben lévő régió 1990-ig mindenképpen Erdély volt. „Erdély 1541-től, Magyarország három részre szakadásától kezdve 1848-ig, illetve 1867-ig más-más módon, de Magyarországtól elkülönülő magyar fejedelemségként léte-zett.”4 Ennek az egyszerre előnyös és hátrányos helyzetnek a legnagyobb hozadéka – folytatja a gondolatmenetet Görömbei András –, hogy e varázslatos, földrajzi szempontból is lenyűgözően szépséges tartománynak hatalmas történelmi és kul-turális hagyománykincse halmozódott föl, nagy múltú egyetemi, teológiai campu-sokkal, könyvtárakkal, lapokkal, folyóiratokkal, irodalmi intézményekkel. Amikor rövid ideig, 1848-ban, de főként a kiegyezés 1867-es esztendejét követően 1920-ig Magyarország és Erdély újra egyesült, ezek a mágneses kulturális erőközpontok veszítettek valamit a korábbi jelentőségükből, hiszen a kiegyezés után Erdély nagy gondolkodóinak nagy része Budapesten találkozott.
Transzszilvanizmus vagy Kárpát-medencei egység
Görömbei tényekkel bizonyítja, hogy a trianoni országcsonkolás után a hagyomá-nyokra épülvén pillanatok alatt újjáéledt az önálló erdélyi irodalom. Kós Károly nagy, de az erdélyi értelmiség körében sem egyértelmű visszhangot keltő röpirata, az 1921-es Kiáltó szó, az úgynevezett transzszilvanizmus első nagy manifesztuma megfogalmazta az erdélyi tájnak, az erdélyi ember sajátos arculatának
megragadá-3 Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak, 1945−1990, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 1997, 10. „Ezt a kettős kötődést fejezi ki a ma használatos terminológia: romániai, szlovákiai, vajdasági és kárpát-ukrajnai irodalom.”
4 Uo., 15.
sára irányuló kulturális törekvést, amely magában foglalja azt a sokszínű többletet, amit a románokkal, szászokkal való együttélés eredményez. E törekvést is híven szolgálta az Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó vállalat, amely 1924−44-ig évente megközelítően tíz erdélyi magyar kötetet jelentetett meg. S Kemény János marosvécsi kastélyában az újkori erdélyi irodalom, könyv- és folyóirat-kultúra erős váraként jött létre a Helikon írói munkaközösség 1926-ban. Jeles személyi-ségek, többek között az író-építőművész Kós Károly, Tamási Áron, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Nyirő József, Karácsony Benő, Gulácsy Irén, a költők közül Áprily Lajos, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Bartalis János, Szentimrei Jenő, az egyete-mes magyar irodalom kiválóságai találkoztak évente a vécsi kastélyban, hogy to-vább éltessék a magyar irodalmat, a magyar kultúrát a kiszolgáltatott kisebbségi helyzetben is. Minden magyar írónak, gyűjtőnek, minden magyar könyvtárnak büszkesége a patinás csengésű Magyar Helikon című folyóirat, és a Szépmíves Céh értékkészlete, amelyet a felsorolt nagy elődeink teremtettek meg, s éltettek 1928−1944-ig. Görömbei nem felejtkezik el a Korunkról sem (1926−1940), amely a proletkultos túlzások dacára maradandó értékeket is hordozott. Többek között azért is, mert olyan anyaországi szerzők írtak bele, mint József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, az erdélyiek közül Szemlér Ferenc, Bözödi György és a mindkét lapnak dolgozó Tamási Áron. Jelentős, de csak negyedévente megjelenő lap volt a Termés című népi realista periodika, olyan szerzőkkel, mint Asztalos István, Jéke-ly Zoltán, Kiss Jenő. Görömbei András e könyv- és lapkiadók jelentőségét abban határozta meg, hogy őrizték a sajátos erdélyi irodalom arculatát is, de megterem-tették a kötést az anyaországgal, az összmagyar irodalommal is. E tradíciók lehe-tővé tették, hogy 1946-ban létrejöjjön a kolozsvári Utunk című hetilap, 1953-tól a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Korunk (1957), a bukaresti A Hét (1970) és a Napsugár című gyermeklap. 1990 elején az Utunkat Helikon, az Igaz Szót pedig Látó címmel szervezték újjá.
Az első újkori nemzedék: a sajátosság méltósága5
Görömbei András tanulmányaiból világosan kitűnik tehát, hogy az 1945 utáni első írónemzedéknek nem kellett főnixként haló porából újjáéleszteni az erdélyi magyar irodalmat. A partiumi, a székelyföldi, a mezőségi televényből felfakadó, képekben, mondatgigászokban bővelkedő erdélyi nyelv, amely korábban Szabó Dezső, Nyirő József, Tamási Áron prózaköltészetét hozta, olyan kiemelkedő író-egyéniség kibontakozását tette lehetővé, mint Sütő András, kiről Görömbei And-rás emblematikus értékű monográfiát írt. Sütő a sematikus korszakot korán kinő-ve egyesíti az erdélyi próza hagyományait és a jelenre figyelő szociografikus
látás-5 „A »sajátosság méltóságá«-nak elméletét a hetvenes években alkotta meg a filozófus Gáll Ernő és Sütő András.” (Görömbei, Napjaink…, i. m., 20.)
módot, amely az Anyám könnyű álmot ígér című lírai szomorúságában is fölemelő rendhagyó vallomásregényt, az Engedjétek hozzám a szavakat című szubjektív vitairatot, vagy a Rigó és apostol kisesszéit hozta a világra. Görömbei András e művekben a nyelv szembetűnő gazdagságán is túlmutató vezérfonalként értékeli a szórványban sorvadozó magyar nyelv megmentésének törekvését. A monográfus gondolatmenetét követve az író a nyelv legnemesebb foglalata, a szépirodalom eszközével próbálja heroikus erővel megakadályozni a mezőségi, a pusztakamarási magyar szigetek és a falusi életforma látszólag lassú, de egyre sebesebbé foko-zódó sorvadását a magyar, a székely nemzeti jelenlét és sajátosság méltóságának megőrzésével. Görömbei András már a Kádár-, illetve a Ceauşescu-korszakban fölfejtette Sütő András nagy drámapéldázatainak üzenetét is a zsarnokságról és a kettős, szovjet−román elnyomásról (A szuzai menyegző). Azt is kifejti Sütő élet-műve nyomán, hogyan válhat az egykor tiszta, ellenzékben forradalmi eszme a diktatúra százszázalékos igazolásává (Csillag a máglyán), de arról sem hallgat, ho-gyan kaphat léket a jogos lázadás hajója is a kicsinyesség zátonyain (Egy lócsiszár virágvasárnapja). Az irodalomtörténész mind monográfiájával, mind a Sütőről szóló összegző fejezetekben teljes képet ad annak az írónak az életművéről, kit Illyés Gyula a magyar irodalom egyik legnagyobb vigaszának nevezett.6
Az alkalmazkodva teremtés korjellemző példázatai
Görömbei tüzetes és sohasem önkényes elemzéseiből elénk tárul a sajátosság és a jelenlét méltóságát fölfedező újkori erdélyi magyar író- és költőnemzedék számos kiemelkedő képviselőjének életműve. Fölhívja figyelmünket a kevésbé közismert Szabó Gyulára, aki a Gondos atyafiság című realista regénytrilógiájában már fia-talon elkerülte a sematizmus egysíkúságát, s hiteles emberi sorsok interpretáció-jában tárta elénk a faluban lezajló szocialista életforma-változás, az erőszakos té-eszesítés, a kisebbségi magyar parasztsors tragédiáit. Az erdélyi irodalom poeta doctusáról, Székely Jánosról ma már újra több szó esik. Görömbei András még egyetemi előadásaiban, később a tanulmánykötetében is fölhívta a figyelmet a Nyugat gazdag formakultúrájának méltó örökösére, ki „Szabó Lőrinc önboncoló könyörtelenségével”7 látja és láttatja a világot és önnönmagát. Görömbei az alkal-mazkodva teremtés korjellemző példázatverseként interpretálja A folyó című Szé-kely-költeményt a hömpölygő vízről, amely hozzá is lényegül a mederhez, de for-málja, vájja is azt. Történelem és erkölcs, hatalom és igazságkeresés örök érvényű konfliktusával szól a hetvenes évek szocialista jelenéhez a költő, prózaíró, dráma-író Székely összetett drámája, a Caligula helytartója, amely az elemző szerint is
6 „A jelenkori irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András” (Görömbei András, Sinka István, Budapest, Akadémiai, 1977, 295).
7 Görömbei, Kisebbségi…, i. m., 45.
arról vall: vajon meddig mehet el a hatalomba a jó ügy kedvéért beépült ember a kompromisszumkészségben? Vajon szükségszerű sorscsapás-e az effajta hely-tartókra, hogy egy idő után őket mind a hatalom, mind a hatalomnak kiszolgál-tatott, nemzeti önazonosságukért küzdő emberek is árulónak tartják? Görömbei András elemzéseiben soha nem elégszik meg leegyszerűsítő magyarázatokkal és konklúziókkal. Világossá teszi: éppen ott kezdődik az író, költő missziója, ami-kor minden érvre-ellenérvre tekintőn körüljárja a lét határhelyzeteiből fakadó bonyolult konfliktusokat. Mégis, ennek ellenére eleget tesz „[a] ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem”8 bibliai imperatívuszának is. Székely ösz-szetett világának csak látszólag ellenpontja az első nemzedék ma is élő költőóriá-sa, a galambfalvi székely mester, Kányádi Sándor (1929) népdalos egyszerűsége.
Kányádinál Görömbei szerint az idillikus, tárgyszerűen közvetlen költői látás fej-lődik összetetté, anélkül hogy szikeéles képei veszítenének tiszta áttetszőségük-ből. Görömbei ezt a költői varázslatot a Sárga kankalin című, látszólag elégikus, látszólag nagyon egyhúrú költemény sokszólamúságával vezeti végig: „Fekete po-hárban / sárga kankalin / Sokasodnak / a halottaim / Anyám volt az első / sárga kankalin / Gyűlnek, egyre gyűlnek / a halottaim – Nem fér a pohárba / már a kankalin.”9 E versből kitűnik: hogyan nő és gyarapodik a halottak és a kankalinok sokasodásával párhuzamosan „a költői személyiség kifosztottsága, fájdalma”. Az 1945 utáni első idősebb erdélyi nemzedék Görömbei könyvének tanulsága szerint eljutott a szocializmust rövid ideig dicsőítő dogmatizmustól az igazi népszolgá-latig, a kettős, a szovjet és a román elnyomással szembeszálló nemzeti sajátosság méltóságának megfogalmazásáig.
A Forrás első és második nemzedéke
Az 1956 után kibontakozó romániai magyar első Forrás-nemzedék költőinek és íróinak névadója az 1961-ben induló Forrás című könyvsorozat, amelynek képvi-selői a jelenlét és a sajátosság méltóságától valamelyest elhajolva a lélek mélyének belső titkaira fókuszáltak. A Forrás első nemzedékének költőire, Lászlóffy Aladár-ra és Szilágyi DomokosAladár-ra inkább igaz az említett érdekmentesség költészete „vi-ták kereszttüzében indult”.10 Mondták őket apolitikusnak, öncélú formabontónak, kozmikusnak, mert erőteljesen kiütközött a „másságuk”. Görömbei árnyaltan lát-tatja a különbségek mellett a hasonlóságokat is. Az írók (Bálint Tibor, Szilágyi István) inkább a közvetlen politizálástól fordultak el, a népben-nemzetben látás-tól valójában nem idegenkednek. Bálint Tibornak a Zokogó majom (1976), majd a
8 „A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosz-tól van” (Mt 5,37).
9 Görömbei, Kisebbségi…, i. m., 52.
10 Uo., 74.
Zarándoklás a panaszfalhoz – Párhuzamos életutak (1979) című, a hagyományos és a fölfedező szerkezetet egyesítő nagyregényeivel és a novellákkal megszületett a groteszk, a pikareszk szemléletmód, a kolozsvári lumpensorsra kárhoztatott ma-gyar átlagemberek kilátástalan életének vádirat-panorámája. E művek által Gö-römbei szerint Sütő Andráshoz mérhető zsenit avatott a kritika, akinek a hatvanas évek összmagyar irodalmának két etalonszerű opus magnumát köszönhetjük. Bá-lint Tibor a móriczi íróeszmény helyett Krúdy, Gelléri, Csehov, Gorkij költőien abszurd szemléletmódját követi, ugyanakkor, ha egyéni képlet nyomán is, de ele-get tesz a realizmus elvárásainak is. Egy harmadik revelációs erdélyi remeklés 1975-ben született meg. Szilágyi István (1937) Kő hull apadó kútba című nagyre-génye látomásos, balladisztikus, olykor szürreális szintézis egy rejtett, a nép és a nemzet kollektív tudatába égetett Kőmíves Kelemen-i ős-bűnről, amely az erdélyi magyar ember mindennapi szenvedéseinek, kálváriájának metaforája lett. Szi-lágyi úgy tud szociografikus lenni, hogy a valóságnak égi-pokoli költői alakmását teremti meg. Ez a vizionárius látás a novelláit (Jámbor vadak), a többi regényét is át- meg áthatja, Szilágyi ugyanúgy vall a sajátosság méltóságáról, mint az élet-ha-lál két pólusa közé szorított ember létfilozófiai szorongásairól.11
Görömbei András soha nem esik a korszakolás és a merev kategorizálás csap-dájába, világosan jelzi, hogy a nemzedéki és a műfaji határok igencsak átjárha-tóak. A második Forrás-nemzedéket is úgy jellemzi, hogy nincs éles határvonal köztük és az első Forrás-nemzedék között. E generáció vezéregyéniségei12 „egye-síteni igyekeznek művészetükben Balogh Edgár, Méliusz József, Sütő András felelősségét, elkötelezettségét, valamint Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mások újító eredményeit. Idetartozik Király László lírai regényírói szemlélete, verseinek kassáki nyitottsága”, valamint Farkas Árpád illúziótlan közösségválla-lása. Görömbei András arról sem hallgat, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Ceauşescu-diktatúra szívós erőszakossággal számolta föl a magyar au-tonóm tartománnyal együtt a magyar oktatási intézmények, egyetemek auau-tonómiá- autonómiá-ját, így számos, (több mint harminc) író, a többi között Panek Zoltán, Páskándi Géza, Kenéz Ferenc stb. menekült az anyaországba. A Forrás második nemzedékét zilálta szét leginkább ez a folyamat, „a társaság nagyobbik fele Magyarországra költözött”. Görömbei András végül kiegészítő áttekintést nyújt az akkori legfia-talabbak, a hetvenes években indulók életművéről is (többek között Markó Béla, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Egyed Péter, Mózes Attila, Bogdán László, Cs. Gyímesi Éva, Kovács András Ferenc posztmodern szépírói munkásságáról. A nemzedék-ből kiemeli Szőcs Géza (1953) költészetét, aki a legnagyobb visszhangot kelti a
„hagyományokkal radikálisan szakító költészetével”, s már huszonhét esztendős korában három figyelemre méltó kötettel jelentkezett (Te mentél át a vízen?, 1976; Kilátótorony és környéke, 1977; Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás,
11 Uo., 109.
12 Uo., 118.
1979).13 (Szőcs Géza ma is emblematikus, kiemelkedő alkotóként van jelen iro-dalmunk palettáján, amellett hogy 2010 óta az anyaország kultúrpolitikájában is meghatározó szerepet vállal.)
Opus magnumok és minorok szerves életműszerűsége
Összegezve, némiképp a kiindulóponthoz is visszatérve, hogyan is határozhat-nánk meg a rendkívüli alkotói teljesítmény kritériumait? Az első elérendő op-timum az opus magnum, magyarán az a mű, amely egy író, irodalomtörténész, szobrászművész stb. teljesítményének olyan mágneses erőközpontja, amely egye-dülien is halhatatlanná tenné teremtőjét. Irodalomtörténész esetében ez lehet az átfogó korszak, terület, központi esztétikai problémakör markáns összegzése, il-letve a teljességre törekvő monográfia. Görömbei Andrásnál felsorolni is nehéz az összegző köteteket, például A csehszlovákiai magyar irodalom, 1945−1980 (1982); A hetvenes évek romániai magyar irodalma I−II. (Bertha Zoltánnal közö-sen); Napjaink nemzetiségi magyar irodalmai (1984); Kisebbségi magyar irodal-mak (1997); Nemzetiségi irodalirodal-mak az ezredvégen (szerk., 2000). A teljességre tö-rekvő monográfiák sorát nyitja a Sinka-monográfia (1977), zárja a Nagy Gáspár-könyv (2004, 2009), a két kötet „között” napvilágot láttak a Nagy Lászlóról szóló monográfia jellegű kötetek, a Sütő András-monográfia, a Csoóri Sándor-opus.
A jelentős alkotói teljesítmény második jele az életműszerűség, magyarán, hogy az egyes opusok spirituális, logikai, történeti egységet alkotnak, ám úgy, hogy a láncolaton belül nem vész el az egyes művek önállósága sem. Görömbei összegző művei és a monográfiái életműszerűen tárják elénk az újabb kori nagy magyar-országi irodalom nemzetben, népben gondolkodó, erkölcsközpontú vonulatának panorámáját, kitekintést nyújtva a kísérletezőkre is. Ugyanez vonatkozik az élet-mű több mint húsz önálló könyvben, az antológiákban, a folyóiratokban, lapok-ban megjelent tanulmányoklapok-ban, kritikáklapok-ban, recenzióklapok-ban megjelent részeire is, beleértve az interjúkötetet (Kérdések és válaszok – 17 interjú a hetvenes évekből [1994]). A harmadik fő kritérium az a – Márai Sándorral szólva – „rejtélyes sugár és erő, amely valamilyen – viszonylagos – sérthetetlenséget ad az írónak”. Ez a fénysugár nem más, mint az őszinte, megtámadhatatlanul hiteles írói szándék.14 A negyedik fő kritérium a stílus, az, amit Barta János egységes átformáltságnak nevez. Görömbei műveire jellemző az egységes, rezzenékeny, metaforagazdag, mégis mértéktartó írásmód, valamint a József Attila-igényűen pontos és arányos szerkezet, amelytől a tényekben és adatokban is gazdag Görömbei-tanulmányok olvasmányossá, élvezetessé válnak. Görömbei András életművét teljessé,
lezárt-13 Uo., 150.
14 Márai Sándor, Füves könyv (Arról, hogy az írót senki sem védheti meg), Bp., Helikon, 1998, 73.
tá, befejezetté teszi, hogy egyszerre volt összegző irodalomtörténész, fölfedező esztéta, hajszálpontos filológus és szikeéles elemző. S ami a legfontosabb: a
tá, befejezetté teszi, hogy egyszerre volt összegző irodalomtörténész, fölfedező esztéta, hajszálpontos filológus és szikeéles elemző. S ami a legfontosabb: a