(Gozsdu Elek: Egy falusi mizantróp)
„Sem az elme, sem az emberi érzékenység, részvét nem engedi a megadást”*
(Görömbei András)
Szemléleti keretek
A 19. századi magyar irodalom utolsó harmadának legjellemzőbb tendenciája a kisprózai formák – kisregények, novellák – térhódítása volt. A jelenség elsősor-ban a radikális társadalmi, gazdasági változásokra, az irodalmi intézményrend-szer átalakulására adott válasz volt. Talán nincs az emberiség történelmének még egy olyan évszázada, amely ennyire gyökeresen átformálta volna az euró-pai társadalmak-gazdaságok szerkezetét, a közgondolkodás évszázadokon át be-vésődött alapmintázatait, s így dinamikusan új irányokat vettek a – folyamatot kibontakozásában leírni és megragadni óhajtó – irodalmi közlés- és értésmódok is. A társadalom demokratikus átalakulásának, rétegződésének a tendenciáira, az iparosodás kibontakozására, a kommunikációs közlésmódok kiterjedésére, az ol-vasóközönség növekedésére stb. az irodalmi műfaji-létértelmező formák közül a kispróza tudott a legautentikusabb válaszokat adni.
Akárcsak a közgondolkodásban beálló változásokra. A világnézeti relativizá-lódás, a közgondolkodás anyagelvű szemléletmódra hangolódásának a hátterében még egy lényeges antropológiai folyamat zajlott le a 19. században: az emberlét lehetőségfeltételeire, a szubjektum önmeghatározására irányuló kérdezés ugyanis soha nem látott mértékben erősödött fel a hosszú 19. század Európájában. A kor-szak átélői részben és fokozatosan megszabadultak azoktól a kötöttségektől, me-lyeket az erkölcsi konvenciók, a társadalmi normák, a vallási elvek alapján szerve-ződő közösségi környezet korábban rájuk rótt, ám ezek az átalakulások fokozott önértelmezési reflexiókra késztették a változások megélőit. Éppen ezért „az Én bensővé válását” látja a modern ember legfontosabb attribútumának Charles Tay-lor: „Az első elem, amelyet be szeretnék mutatni, a modern identitás, a meggyő-ződés, hogy Énünk – valami Benső. […] Amilyen mértékben a mai korban gyen-gül az érzés, hogy az ideák kozmikus rendjében helyezkedünk el, és ahogyan a teológiai perspektíva eltűnik, egyúttal megszűnik mint életünk elismert háttere,
úgy erősödik az érzés, hogy a saját dolgunk megkeresni az élet igenlésének és a belső értékeknek a forrását.”1
Nem véletlen tehát, hogy az antropológiai érdeklődés felerősödése, az átala-kuló világban újjáformálódó identitás helyének, szerepének a vizsgálata lesz a 19.
század végén kibontakozó magyar novellisztika egyik meghatározó, közös voná-sa. A korszak novellái „az esetlegesség érzetétől áthatott valóságtudat, életérzés és léthangulat kifejezésének, a személyiség pszichikai valóságának rendelték alá az epikai szerkezet ele meit”2 – írja a szövegkorpuszt monografikus alapossággal feltáró Dobos István, míg Németh G. Béla szerint Petelei István „a társadalom, az értékrend, a világkép szerkezetében végbemenő változásokat a lélek szerkezeti változásaiban erősen érzékelte és következetesen ábrázolta”.3
Némi súlyponteltolódással mindez Gozsdu Elek írásművészetéről is elmond-ható, hiszen a Gozsdu-novellákban is „egy morális, filozófiai, lélektani összetevők-ből álló antropológiai modell”4 körvonalazódik. Az 1886-ban publikált Tantalus című kötet írásai, valamint a néhány tucat, folyóiratban megjelent Gozsdu-novel-la főbb tematikai-poétikai vonásai meglehetősen homogén képet mutatnak, így markánsan megragadhatók.5
Szembetűnő, hogy szinte valamennyi novella középpontjában egy-egy önma-gával meghasonlott, a világgal, a társadalmi tendenciákkal folyton összetűzésbe kerülő férfialak áll. Teremtett identitásaik legjellemzőbb vonása éppen ezért az önmarcangolás, az önemésztődés, a szélsőséges individualitás és a kapaszkodók nélküliség, melyek ellensúlyozására szinte mindegyik figura görcsösen ragaszko-dik valamilyen világmagyarázó elv (leggyakrabban a pozitivista-anyagelvű szem-lélet) eszméihez mint életvezetési kerethez. Mindez folytonos önigazolás-kény-szerhez vezet, így a Gozsdu-novellák (leginkább Az étlen farkas, A veréb, az Egy néma apostol, a Nirvána, A mártír, az Egy falusi mizantróp) főhősei – általában másodlagos, szereplő elbeszélőként – élettörténeti narratívákat kreálnak saját meggyőződésük, világgal szembeni morális fölényük alátámasztására.
1 Charles Taylor, Humanizmus és modern identitás, ford. Bendl Júlia = A modern tudományok emberképe, szerk. Krzysztof Michalski, Bp., Gondolat, 1988, 157, 205.
2 Dobos István, Alaktan és értelmezéstörténet: Novellatípusok a századforduló magyar irodal-mában, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 1995, 168.
3 Németh G. Béla, A válságba jutott kisember írója: Petelei István = N. G. B., Századutóról – szá-zadelőről: Irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, Bp., Magvető, 1985, 138.
4 Török Lajos, Tantalus árnyékában: A kompozíció kérdése Gozsdu Elek Tantalus című novella-gyűjteményében = T. L., Textus Viator: Irodalomtörténeti tanulmányok, Bp., Napkút, 2012, 170.
5 Ezt a homogenitást élesen bírálta a Tantalus kötetet recenzeáló Péterfy Jenő: „E körülmény arra mutat, hogy az elbeszéléseknek nemcsak felfogása és hangja egy, hanem feltalálása is kevéssé változatos. Hősei egymás képére ütött atyafiak és sorsuk is rokon. Ez apostolok mind misanthro-pok s mind martyrnak tartják magukat.” Péterfy Jenő, Gozsdu Elek: Tantalus, Budapesti Szem-le, 1887, 147.
Az életelvek demonstrált magabiztossága és az élethelyzetek szembetűnő pe-riferikussága közötti feszültség törésvonalain az átalakuló társadalmi viszonyok okozta elbizonytalanodás, valamint a közgondolkodás anyagelvűvé formálódásá-nak következményei is felszínre kerülnek a Gozsdu-novellákban. A Nirvána és a Spleen központi figuráján, Kanut István sorsalakulásán keresztül az arisztok-ratikus értékrendszer devalválódásának a folyamatrajzába nyerünk betekintést, de a társadalmi struktúraváltás traumatizált átélőinek tekinthetők más novellák főhősei is, akik a megváltozott viszonyok – a polgárosodó társadalom és a kor-rumpálódó gazdaság, politika – között képtelenek valódi státusra találni, s ezért a kívülállóság, a radikális szembenállás szerepét választják bizonytalanságuk el-kendőzésére.
Önértelmezéseik illuzórikusnak bizonyuló magabiztosságát az anyagelvű szem-lélet téziseire alapozzák: a pozitivista világmagyarázó elvek rendre beíródnak az önértelmezésekbe, élettörténeti forgatókönyveik megalkotásába. A legtöbb Gozs-du-novella a világmagyarázó elvekben lezajlott változások „kis” elbeszéléseiként is olvasható. A természetben, a társadalomban, az emberben lezajló folyamatok általános törvényszerűségeinek a megragadásával kecsegtető pozitivista gondo-lati kísérletek, tudományos törekvések soha korábban nem tapasztalt stabilitást ígértek az ember számára: ha kiismerjük minden dolgok mozgatórugóját, akkor nemcsak tudásunk növekszik, de kézben tudjuk tartani jövőnket, sorsunk alaku-lását is.
Az anyagelvű szemlélet beíródása a közgondolkodásba és az egyes emberek életvezetési gyakorlatának a mindennapjaiba azonban komoly dilemmákhoz ve-zettek, melyek konkrét élethelyzeti szituációkban kelnek életre Gozsdu Elek és sok más kortárs magyar prózaíró munkájában. A tudományos-tapasztalati megis-merés elsődlegességének ugyanis komoly ára van: a hitelvű világmagyarázó elvek devalválódása, az emberlét metafizikai távlatainak az elmosódása nemcsak egy avíttnak ítélt szemléletforma fölött mondott ítéletet, de ugyanazzal a gesztussal érvénytelennek tekintett olyan emberi beállítódásokat (túlvilághit), megismerés-formákat (irracionális jelenségekre adott babonás-szimbolikus magyarázatok;
mítoszi hagyomány és irodalom létértelmezései), attitűdöket (közösségi iden-titást meggyökereztető részvét, szeretet) is, melyek a mindennapi élethelyzetek megküzdésében a továbbiakban is nélkülözhetetlenek maradtak. Ennek a feszítő ellentmondásnak ad hangot Asbóth János regényének, az Álmok álmodójának én-elbeszélője, Darvady Zoltán, akinek patetikus monológjában a „pozitivista hitre”
térés revelációját a kiábrándulás traumája váltja fel.6 S ugyanez a feszítő
ellent-6 „És ahogyan előrehaladtam s erősödtem szaktanulmányaimban, úgy düledezének össze az ősök-től öröklött szent tanok, és emelkedék mind erősebb ívezetekben a modern vallás, a materializ-mus. Materializmus, mely nem zárta ki a legnagyobb idealizmust, mert nem ennek, hanem a spiritualizmusnak volt kirekesztő ellentéte; […] materializmus, mely a természettan ama kérlel-hetetlen törvényének húzta könyörtelenül következményeit, hogy anyag és erő nem létezik
egy-mondás adja az antropológiai magját a tanulmányomban elemzésre kerülő Gozs-du-novellának, az Egy falusi mizantrópnak is.
A narratív identitás kétarcúsága
A novella fikciós alaphelyzetében egy hivatalát vesztett, majd mizantróp kívül-állásba menekülő figura, Pakaszky Pál beszéli el élettörténetét, s az abban beálló gyökeres változás miértjét egy névtelen ismerősének, a novella tanú-elbeszélő-jének, aki a vadászatból hazatérő Pakaszkyt felveszi a kocsijára, hogy aztán egy névnapi mulatság vendégeiként kerítsenek sort a párbeszédre. A poétikai alap-szerkezet tekintetében tehát keretes elbeszélést olvashatunk: az elsődleges én-el-beszélő leginkább a hallgató pozícióját veszi fel, a kerettörténet felvázolásán, a névnapi mulatság eseményeinek rövid leírásán, valamint Pakaszky testi gesztu-sainak a rögzítésén túl lényegében átadja a beszédet a novella főhősének, aki így lehetőséget kap a narratív identitásának a megalkotására.
Paul Ricoeur, a narratív identitás elméletének egyik meghatározó teoretikusa szerint az életet azokkal a történetekkel tekintjük azonos értelműnek, amelyeket elmondunk róla.7 Életünk eseményei, az átalakulás irányai és széttartó tendenci-ái egy egységes narratívában elbeszélhetőek, s az élettörténeti narratíva egysége valamifajta keretet biztosít önazonosságunk felfedezéséhez is. Többek között az ő gondolatait szövi tovább Tengelyi László, aki szerint az élettörténeti elbeszélések létrejöttét általában egy szélsőséges élethelyzet provokálja ki. Ilyenkor az önhasa-dás állapotába kerül az ember, amelyben kiderül: „azok a történetek, amelyekkel önazonosságunkat önmagunk és mások számára rögzíteni próbáltuk, helyreiga-zításra szorulnak”.8 Az életelbeszélés létrejöttét azonban nem a tudatos értelem-keresés gesztusa szervezi: Tengelyi szerint az életelbeszélésben pusztán a korábbi nézetek helyesbítése történhet meg. Nem keresett, inkább megtalált értelem jön tehát létre: „Itt ugyanis az az értelem, amelyet életünkről szóló elbeszéléseinkben tetteinknek és a velünk megesett történéseknek tulajdonítottunk, egyszer csak el-merül, […]. Ha valamiféle más értelem felel-merül, az nem a mi kezdeményezésünk-re történik. Tevékenységünk itt nem terjed túl azon, hogy fölfedezzük a magától képződő új értelmet. Ezek a meggondolások arra mutatnak, hogy értelemadás és
más nélkül; és mikor büszke egészében, összhangzó harmóniában felölelve az anyagi s az erköl-csi egész világrend állott előttem, irgalmatlanul azt sivította fülembe, hogy nem vagyok semmi, nem vagyok semmiért.” Asbóth János, Álmok álmodója (1877) = Régi magyar regények II, Bp., Unikornis, 1994, 38.
7 Vö. Paul Ricoeur, Az én és az elbeszélt azonosság, ford. Jeney Éva = P. R., Válogatott irodalom-elméleti tanulmányok, Bp., Osiris, 1999, 373–411.
8 Tengelyi László, Élettörténet és önazonosság = T. L., Élettörténet és sorsesemény, Bp., Atlantisz, 1998, 27.
értelemképződés között különbséget kell tennünk.”9 A gyakorta váratlanul felbuk-kanó új értelemnek még két döntő attribútuma van: előfordul, hogy a látszólag fő értelemképző szólammal ellentétes irányba fordul át a narratíva jelentése, mely gyakran annak köszönhető, hogy a „félresodort, elvetett avagy esetenként elfojtott értelemkezdemények […] nemritkán újra felmerülnek, és olykor egyenesen sors-szerű jelentőségre tesznek szert”.10
A kérdés csak az, hogy felfedezi-e az ember saját maga által kreált élettörténeti narratívájának az ellentétébe átforduló jelentéseit, a váratlanul felbukkanó új ér-telemkezdemények katalizátorszerepét, hogy aztán képes legyen „helyreigazítani”
a saját életét, kibogozni lelkiségének a gubancait. Mindez nem könnyű feladat, s a Gozsdu-novella főhőse nem is képes kiaknázni saját elbeszélésének antropológiai többletét: sem életgyakorlatában, sem problémamegoldási stratégiáiban. Az élet-elbeszélést bevallottan egy szélsőséges élethelyzet, az „önhasadás állapota” váltja ki: „Hát tudja meg, uram, én nem létezem. Érzi ön en nek a három szónak a súlyát:
Én nem létezem!”11 – nyomatékosítja zavart lélekállapotát már a kezdet kezdetén Pakaszky, hogy azon nyomban világossá is tegye a kibeszélés motivációját: „Kell, hogy néha kibeszél jem magam, különben megőrülnék!” (120)
Kétségtelenül válság-elbeszélést olvasunk tehát, ám az abban körvonalazódó narratív identitás értelmezése két irányt vesz a befogadás során. Pakaszky néző-pontjából egy önigazoló narratíva beszélődik el, melyben – a nyilvánvaló lelki bi-zonytalanság dacára12 – a világból való kivonulásának indokai tárulnak fel, s a zül-lött, korrupt világgal szembeni erkölcsi fölény kivívása a tét. Ennek megfelelően a szereplő-elbeszélő végig kontroll alatt szeretné tartani a kommunikációs szituáci-ót, az elbeszélés kibomlását és a hozzá társítható jelentéseket – komoly pszichés nyomás alatt tartva a hallgatóját: „Adja ide a kezét! Így. A szeméből látom, hogy ön is embergyűlölő. Ne tagadja, mert az nem szégyen. Olyan cudar ez a világ. […]
Érzem, hogy ön az én pártomon van, s nekem ad igazat.” (120, 123 – kiemelés tőlem.) Nem könnyű beszélgetőtárs tehát Pakaszky, mint bárki más, aki verbális panaszáradatban próbálja feloldani szorongó-szorító élethelyzetét és lelkiállapo-tát. Mindez azonban felfedi a sebezhetőségét is, s kiteszi magát a külső szemlélő értelmezésének, aki éppen azokra a pontokra lehet érzékeny, ahol az értelemadás és az értelemképződés folyamata feszültségbe kerül egymással.
Az önigazoló elbeszélés – innen nézve – önfelmentő, felelősséget elhárító áldo-zat-narratívaként olvasható, melyben világos kontúrokkal jelenik meg a személyi-ség eltévelyedésének a kórrajza. A beszélgetés tehát már-már terápiás jelleget ölt:
9 Uo., 28 (kiemelés tőlem).
10 Uo., 39.
11 Gozsdu Elek, Egy falusi mizantróp (1884) = G. E., Nemes rozsda: válogatott elbeszélések, Bp., Szépirodalmi, 1955, 120. (A továbbiakban a novellaidézetek oldalszámát a főszövegben közlöm.)
12 Az elsődleges elbeszélő kommentárjaiban rendre visszatér az idegességet sugalló testbeszéd rögzítése: „Csontos, szá raz fejét fölemelte, a szemei szikráztak. Fel és alá járt a szobában.” (129)
a belső feszültségek miértje, a félresiklott életút okai az önfelmentő élettörténeti narratíva repedéseiben, ellentmondásaiban világosan a felszínre kerülnek. Lé-nyegében ez a kettősség teszi érdekeltté a befogadót az olvasás előrehaladásában:
Pakaszky elbeszélésében nagyon határozott kontúrokkal rajzolódnak ki azok a – Tengelyi által hangsúlyozott – értelemkezdemények, melyek a narratívidentitás-elbeszélés többleteként kerülnek felszínre, s elvileg esélyt adnak az egyén valós élethelyzetének felismerésére, esetleges felülírására. Mindez azonban – úgy tűnik – teljesen hozzáférhetetlen lesz az elbeszélés megalkotója, a saját sorsán rágódó figura számára.
A novella egészének az elbeszéltségét természetesen nem a direkt leleplező jel-leg határozza meg: a tanú-elbeszélő nem kommentál, nem értelmez, nem nyilvá-nít véleményt, ugyanakkor az elbeszélés keretes része kifejezetten pozicionálja az olvasóját erre a kívülállóként megfigyelő és értelmező szerepre. A novella egy hangulatszimbolikus felütéssel indul: a novemberi köd, a kísérteties, dermedt né-maság világát rögzítik a nyitósorok, melyet aztán „egy éhes varjú károgása”, majd a „síkság szomorú muzsikája tör” meg, megelőlegezve a novella szereplő-elbeszé-lésének hangoltságát: „Úgy tetszik, mintha egy fájó dal volna, tele panasszal, bú-bánattal.” (117) Ebből „a halál sejtelmét keltő” ködös, kaotikus világból lép be a történet teremtett világába Pakaszky Pál alakja, hogy aztán életelbeszélésének gyötrő procedúrája után a gyermeki álomba szenderülés állapotában távozzon onnan.13
A beszélő szándéka és a megalkotott élettörténet értelmezhetősége közötti fe-szültségre irányítja a figyelmet a találkozásukkor lezajló rövid párbeszéd is, mely-ben ismeretségüket elevenítik fel. Mindenesetre meglepő, milyen érzelmi töl-töttséggel idézi fel Pakaszky a „képviselőválasztási tivornya alkalmával” történő találkozásukat, melyből az is kiderül, hogy a szereplő-elbeszélő a később kárhoz-tatott korrupt társadalmi közegnek nagyon is aktív, cselekvő részese volt: „Nem emlékszik rám, ugye? Pakaszky Pál vagyok – együtt ittunk Komlódon, mikor meg-buktattuk Rosda Ferit! El voltunk ázva – még most sem tudom, micsoda párton voltunk…! […] – Hiszen ön egymaga kétszáz szavazatot hozott! – Loptam őket!
Vezettem őket, mint az éhes birkákat! A borszag megütötte az orrukat, és jöttek velem. Ó! Ez a dicső nép!” (118) S talán még mindig az lenne, ha nem lépett volna közbe Pakaszky felettesének, a korrupt alispán Karas Miklósnak az öngyilkossága, melyben Pakaszky is komoly szerepet játszott. Mizantrópiájának, társadalomkri-tikájának a mélyén sokkal inkább ezzel a sorsfordító élethelyzettel való szembe-nézés gátoltsága, a feldolgozatlan kudarcélmény húzódik meg, mintsem a valóban kisszerű politikai világ és képviselőinek morális megvetése.
Meglepő, mennyire strukturált Pakaszky élettörténeti elbeszélése. Akár a szer-zői stratégia didakticizmusát is gyaníthatnánk a precíz megszerkesztettség
mö-13 „Pakaszky Pál behúzta magát mélyen a kocsi ülésébe. A sipkát füleire húzta. Föl sem vette a ká-tyúkat, zök kenőket. Mélyen elaludt, mint valami gyermek.” (141)
gött, ugyanakkor a narratív identitás felépülésének és lebomlásának izgalmas fo-lyamatrajza lehetővé teszi az olvasó számára e gyanú elhessegetését. A szereplő-elbeszélő előbb egy rövid családtörténeti elbeszélésben kijelöli az elbeszélés sze-mélyes élettörténeti kereteit, majd masszív pozitivista világnézeti hitelveit rögzíti:
ez az ideológiai mag lesz az az értelmező sablon, melyre minden életeseményét ráhelyezi, mindent ezen a szűrőn át magyaráz és értelmez. A narratíva legnagyobb egységét aljegyzőségének (bukásának) története alkotja, melyet három dramati-kus stációban reprezentál. A lényeges, hogy az elbeszélés minden egyes narratív egysége ugyanazt a repedést és bizonytalanságot, ugyanazt a kínzó és feloldhatat-lannak tűnő feszültséget, az áldozat-létben megfeneklést viszi színre, mely világo-san átüt az elbeszélés strukturáltságán és motívumrendszerén – csak éppen Pakaszky számára marad rejtve.
Már a származástörténeti elbeszélés is egy feszítő ellentétre alapoz: az egyik oldalon a módos, ám nemesi származás nélküli szerb anya, aki elültette benne a babonás szemlélet magvait: „Anyám, szegény, babonás mesékkel tartott; élénk kép zelőtehetsége volt, s bevezetett a tündérek, ördögök és a szentek birodalmá-ba.” (124) A másik oldalon pedig az apa, egy „elszegényedett magyar nemes csa-lád sarja, aki sohasem tudott annyira leszállni vagy fölemelkedni, hogy anyámban ne csak olyan személyt lásson, aki nem méltó az ő címeres, négyszáz esztendős vérére” (123). A neveltetés feszültségei vezetik el aztán az elbeszélőt az apával szembeni lázadáshoz, majd pedig a pozitivista világszemlélet – látszólag megbé-kítő – hitelveihez.
Az elbeszélésnek ezen a pontján Pakaszky szorgalmasan felmondja az anyagel-vű szemlélet valamennyi – saját életvezetési elvvé avanzsáló – tézisét. A tudomá-nyos ismeretelméleti beállítódástól kezdve („Minden dologban csak a törvényt, az elvet kerestem”), a darwinista létharcelméleten és az ember természeti-társa-dalmi determináltságának a rögzítésén át („Küzdelem a létért! Hát ekörül forogna minden? […] Küzdelem a létért – kölcsönösen megállapított fegyverekkel? Egy szabályozott, jól-rosszul ellenőrzött párbaj – a többi: ízlés dolga? […] Küzdelem a létért! Ember és állat egyforma elv, egyforma törvény uralma alatt!”) egészen a tudásfajták hierarchizálásig („Művészet, becsület, hősi ha lál, hit, mártírság, haza mind csak játék, szórakoztató mulatság, tarkabarka komédiásköntösök, melyek arra valók, hogy a tömegeket a létért való küzdelem közben mulattassák?” 124–
125), illetve a metafizika-ellenesség deklarálásáig.14 Nagyon fontos ez az egység, hiszen egész viselkedését, hétköznapi életszituációkban hozott döntéseit, majd az ezzel kapcsolatos magyarázó kommentárokat is ez az életelv határozza meg, melynek igazságaihoz látszólag görcsösen ragaszkodik. Ugyanakkor a javarészt felkiáltó modalitású, érzelmekkel teli hitvallást árulkodó kérdőjelek sora töri meg,
14 „Tanulmányaim közepette jött a hír, hogy apám meg halt. Ravatalánál nem bírtam sírni. »Elérte az egyéni fejlődés legmagasabb fokát […] Maradtam utána én […] A föld forgott tovább […] Egy atommal több vagy keve sebb: mindegy!«” (125)
mely feldolgozatlan bizonytalanságot sugall a hitelvekben: így az élettörténetet olvasva inkább tűnik álcának, a felelősség alóli kibújás egzakt magyarázatának, a valós élethelyzettel, lelki alkattal történő szembenézés halogató narratívájának.
Aljegyzőségi történetének mindhárom epizódján ugyanaz a feloldatlan fe-szültség és ellentmondás húzódik végig. „Aljegyzőségem rossz jelekkel kezdő-dött. Mesének tar tanám, ha más mondaná el” (124–125) – kezd bele Pakaszky az első epizód elmondásába, melyben egy varjútámadás okozta sokkhatásról beszél.
Úton székhelye felé Pakaszky lelő egy réten tanyázó varjat, ám aztán az egész var-júcsapat rátámad, melyből végül szolgája, Jevrem menti ki. Az igazi sokkhatás azonban Jevrem magyarázatában éri el a főhőst: „A varjak utadat állták, Palkó!
Meg akartak ölni! Rád ismertek! […] Aki a varjak királyát megöli, annak erős em-bernek kell lenni, mert azok támadnak. Te pedig, látod, gyenge vagy! Hogy akarsz te, ilyen termettel, mint a tied, erős lenni?” (127) Az esemény egészen addig kísérti Pakaszkyt, míg végül revelatív módon képes összeegyeztetni a babonás Jevrem és a pozitivista tézisek szótárát: „Büchner és Darwin megtanítottak arra az igazság-ra, hogy a létért való küzdelemben annak van igaza, azé a győzelem, aki erősebb.
Jevremnek igaza van. A legoko sabb és a legbutább ember egy és ugyanazon igaz-ságot találta meg. A tudós Darwin és a babonás Jevrem egy véleményen vannak.”
(129) S bár kommentárja végén felveti a babonás gondolkodás létjogosultságát,15 komolyabb, a saját élethelyzetére vonatkozó konzekvenciát sem az események után, sem az elbeszélés aktusakor nem von le.
A második epizód a Karas Miklós feleségével, Vallival folytatott viszonyáról szól:
A második epizód a Karas Miklós feleségével, Vallival folytatott viszonyáról szól: