A tudósok és művészek kiemelkedő személyiségekként való értékelése már a 19–20. század fordulóján megfigyelhető volt a magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalomban. Ezzel kapcsolatban, ugyanakkor általánosabb érvénnyel is, Szabó Ervin így írt egy 1902-es Népszava-vezércikkében: „a nagy embereket a mi szemünkben nem tisztán az teszi nagyokká, hogy a proletárság ügyének voltak-e harcosai.
A proletárság nagy és meggyőződésünk szerint az egész emberiség ha-ladását föltételező ügye mellett ismerjük és elismerjük az emberiség haladá-sának más tényezőit is, a múltban, a jelenben, a jövőben. […] Mi, szocialista proletárok, nemcsak vetélkedünk a polgársággal, de maholnap egyedül ápol-juk azon férfiak emlékét, kik mint államférfiak, költők, tudósok, művészek megindították és kiépítették az emberiség haladásának egy-egy új korsza-kát.”22 A 20. század elejétől a Magyarországi Szociáldemokrata Párt által kiadott naptárakban egyre nagyobb számban méltattak rendszeresen kiemelkedőként értékelt tudósokat és művészeket (például Galileit, Wattot, Heinét, Darwint), néhányról közülük a pártkiadványokban és a szociáldemokrata szaklapok-ban is több ízben cikkekkel emlékeztek meg.23 Ugyanakkor a kiemelkedőként értékelt természettudós nézeteit, méltatásait a mozgalom eszmerendszerének terjesztői igyekeztek felhasználni a különféle világnézetek 20. század eleji küzdelmeiben is. Így például a Typographia című szaklap ezt írta egyik 1909-es Darwin-cikkében: a tudós „fáradhatatlan munkálkodásának eredményeképp ránk hagyta ama fegyvereket, melyekkel legsikeresebben támadhatjuk meg a teremtés dogmatikus (egyházi) tanait”.24
A kiemelkedőekként értékelt tudósok és művészek tisztelete jelen volt a Magyarországi Tanácsköztársaságban is. Budapest népbiztossága már 1919.
április 2-ai rendeletében a következőképpen határozta meg több fővárosi ház új nevét: a Szent Rókus kórház a Központi Közkórház, a Szent István kór-ház a Semmelweis Közkórkór-ház, a Szent László és Szent Gellért kórkór-ház a Járvány Közkórház, a Zita kórház a Balassa Közkórház, az Új Szent János kórház a Koch Róbert Közkórház, a Régi Szent János kórház a Széna Téri Közkórház, a Szent Margit kórház az Óbudai Közkórház nevet kapta; több kórház és rendelőinté-zet azonban egyelőre megőrizte régi nevét.25 Figyelemre méltó, hogy az eltö-rölt nevek viselői hét esetben szentek, egy esetben pedig egy királyné; ezekkel szemben a három új személynév viselői az orvostudomány kiemelkedő alak-jai voltak. A diktatúra egyrészt vallás- és uralkodóellenes, másrészt a tudo-mány fontosságát hangsúlyozó szemléletének jegyében végzett átnevezé sek
22 A Kossuth-ünnep. Népszava 1902. szept. 18. 1., ld. ehhez: Litván György: Szabó Ervin, a szocia-lizmus moralistája. Bp., 1993. 267.
23 Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szo-ciáldemokrata és kommunista propagandában 1890–1919. Bp., 2004. 26–68.
24 Spectator: Darwin Károly élete és működése. Typographia 1909. ápr. 23. 2–3.
25 Rendelet. Budapest Népbiztossága Hivatalos Közlönye 1919. ápr. 4. 394.
itt félreérthetetlenül azt sugallták: ne a vallástól, a szentek segítségétől, vagy a földi hatalmasságoktól, hanem a tudománytól reméljék gyógyulásukat a be-tegek!
Ehhez a hagyományrendszerhez kapcsolódott az 1919. április 8-án el-hunyt Eötvös Loránd temetése is. Az egyesült párt egyik napilapja, a Népszava április 11-ei számában jelent meg a gyászszertartás egész jellegét meghatározó Eötvös-értékelés: „A közoktatásügyi népbiztosság Eötvös Lorándot, a nemzet-közi tudományosságnak szerdán [így!] elhunyt nagy munkását a munkástár-sadalom halottjának tekinti és maga gondoskodik temetéséről, amely pénteken délután 4 órakor lesz a [Nemzeti] Múzeum előcsarnokából.”26 Az új rendszer szellemiségét volt hivatott kifejezni e szövegben a tudomány nemzetköziségé-nek és Eötvös munkás voltának a hangsúlyozása.
Eötvös ravatalát tehát szintén a Nemzeti Múzeum fekete drapériával bevont előcsarnokában helyezték el; köréje babérfákat és pálmákat állítottak. A ravatal-hoz koszorút küldött a Közoktatásügyi Népbiztosság is. A teremben a Vörös Őrség díszszakasza állott őrt.27
Az 1919. április 11-ei gyászszertartáson, a Nemzeti Múzeumban, Liha Géza józsefvárosi helyettes plébános imája és a beszentelés után, az új hatalom képvi-selőjeként Lukács György közoktatásügyi népbiztos búcsúztatta Eötvöst. A po-litikus már beszéde legelején kisajátította a diktatúra számára a tudós alakját, mondván: szimbolikus tény, hogy az új rendszer első halottja éppen a legna-gyobb magyar tudós. Lukács szerint ez azért jelképértékű, mert a proletariátus immár győztes küzdelme a tudomány jegyében indult, amely tudomány – így a szónok – az új rendszerben soha nem remélt felvirágzáshoz jut. Lukács nyoma-tékosan megállapította, hogy Eötvös nem volt politikus, ő csak a tudománnyal foglalkozott. Beszéde zárásaként, hangsúlyozva a veszteség nagyságát, jelké-pesen meghajtotta a proletariátus zászlaját Eötvös búcsúztatása alkalmából.28 – Ugyanakkor a kisajátítás érdekében Lukács elhallgatta azt a tényt, hogy Eötvös, ha rövid ideig is, de töltött be vezető politikai funkciót: 1894–1895-ben ugyanis vallás- és közoktatásügyi miniszter volt.
A Nemzeti Múzeumban a népbiztoson kívül több szónok is búcsúztatta a tudóst – például Fröhlich Izidor a Magyar Tudományos Akadémia, a Budapes-ti Magyar Tudományegyetem, a Magyar Természettudományi Társulat, valamint a Matematikai és Fizikai Társulat nevében,29 Pekár Dezső a tanítványok és a mun-katársak nevében beszélt30 –, majd a koporsót kivitték a Kerepesi úti temetőbe,
26 Eötvös Loránd a munkástársadalom halottja. Népszava 1919. ápr. 11. 10.
27 Eötvös Loránd temetése. Magyarország 1919. ápr. 12. 7.; Eötvös Loránd temetése. Az Ujság 1919. ápr. 12. 6.; Roland Eötvös’ Leichenbegängnis. Volksstimme 1919. ápr. 12. 5.
28 Ld. ehhez: Eötvös Loránd. Népszava 1919. ápr. 12. 9.; Eötvös Loránd temetése. Magyarország 1919. ápr. 12. 7.; Eötvös Loránd temetése. Pesti Hirlap 1919. ápr. 12. 6.; Eötvös Loránd temetése.
Az Ujság 1919. ápr. 12. 6.
29 Ld. ehhez: Fröhlich Izidor r. t. és osztálytitkár beszéde b. Eötvös Loránd ig. és r. t. ravatalánál a Nemzeti Múzeumban, 1919. április 11. Akadémiai Értesítő 1919. 5–12. sz. 297–300.
30 Ld. ehhez: Dr. Pekár Dezső: Báró Eötvös Loránd emlékezete. Természettudományi Közlöny 1920. 5–8. sz. 72–74.
ahol a szertartás idején szintén a Vörös Őrség díszszakasza teljesített szolgálatot.
Újabb búcsúbeszédek után díszsírhelyen temették el Eötvös Lorándot.31 (Lásd a XXXIX. képet!)
Azt a törekvést, hogy a temetéssel az új rendszer kisajátítsa Eötvöst, ész-revette a szertartáson jelen lévő Berzeviczy Albert, aki így írt erről naplójában:
„Ma temettük el Eötvös Loránd bárót; az Akadémia körében úgy kívánták s magamnak is az volt az óhajtásom, hogy a ravatal fölött az Akadémia nevében én búcsúztassam el elnök-elődömet. A kor-mány azonban, amely fejébe vette, hogy a nagy tudós emlékét halála után a maga politikai céljai számára gyümölcsöztesse, őt a »dolgozó proletariátus« halottjának jelentette ki, temetésének rende-zését maga ragadta kezébe, ravatala mellé vöröskatonákat állított s engem a fölszólalástól eltiltott.
A kormányt egyébiránt a gyászszertartáson csak Lukács György népbiztos képviselte, aki szürke esőköpenyben lépett a szónoki emelvényre s a bolsevizmus legelcsépeltebb szólamaiból összetá-kolt, zagyva politikai beszédet tartott a nagy halott fölött, méltó megbotránkozást keltve a tudomá-nyos világ nagy számmal megjelent képviselői körében.”32
A „nagy ember” temetésének még 1918 előtt kialakult elemei közül te-hát több is felfedezhető Eötvös Loránd tanácsköztársasági gyászszertartásá-ban: egy részük eredeti formájában (például a helyszín: a Nemzeti Múzeum gyászdrapériás előcsarnoka, a vezető politikai testületek koszorúküldése), más részük az új viszonyoknak megfelelően átalakítva (az elhunyt értékelése:
„a nemzet halottja” helyett: „a munkástársadalom halottja”; a közoktatásügyi miniszter helyett a közoktatásügyi népbiztos tart gyászbeszédet). Akárcsak a korábbi politikai rendszerek képviselői, a Tanácsköztársaság népbiztosa is arra törekedett, hogy a fennálló hatalom legitimálása érdekében használja fel az elhunyt alakját, munkásságát. Ám a szertartás különféle elemei Eötvös temeté-sénél nem álltak össze egységes rendszerré: a szigorúan internacionalista szel-lemiségű Magyarországi Tanácsköztársaság által „a munkástársadalom halott-ja”-ként méltatott tudós búcsúztatására ugyanis nem volt megfelelő helyszín
„a nemzet halottja”-inak gyászünnepségeihez korábban nemegyszer színhe-lyül választott, már a nevében is jellegzetesen „nemzeti intézmény”: a Nemzeti Múzeum.33 Mindez – akárcsak az Ady-temetés vizsgálata – arra figyelmeztet, hogy egy forradalmi diktatúra döntéshozói átvehetnek bizonyos elemeket az
31 Eötvös Loránd temetése. Pesti Hirlap 1919. ápr. 12. 6.; Eötvös Loránd temetése. Az Ujság 1919. ápr. 12. 6.
32 Berzeviczy Albert: A bolsevizmus uralma alatt Budapesten. Naplójegyzetek. In: A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp., 1921. 755. Gali Máté viszont könyvében arról tájékoztat, hogy Berzeviczy e feljegyzéseit 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után vetette papírra. Ld. Gali Máté: Berzeviczy Albert. A márványarcú miniszter. H. n., 2017. 16., 352., 356.
Ld. még: Berzeviczy Albert: Elnöki jelentés az Akadémia működésének a múlt hónapok alatti felfüggesztéséről. Akadémiai Értesítő 1919. 5–12. sz. 220.
33 Ld. ehhez: Czakó Elemér: Közgyűjtemények. In: A bolsevizmus i. m. 710–711.; Korek József:
A Magyar Nemzeti Múzeum története. In: A Magyar Nemzeti Múzeum. Szerk. Fülep Ferenc.
Bp., 1977. 14.; Striczki Teréz: A Nemzeti Múzeum szerepe a közéletben. Történelmi visszatekin-tés. Magyar Múzeumok 2002. 3. sz. 41–43.
általuk elutasított, bukott rendszerek közvélemény-formálóinak propagan-da-eszköztárából, immár a saját céljaik érdekében alkalmazva azokat.
„Új rendszerek” – „régi eszközök”?
Ady Endre és Eötvös Loránd 1919-es temetési szertartásait megvizsgálva jól látszik, hogy a két forradalmi rendszer közvélemény-formálói számos olyan eszközt alkalmaztak az elhunytak búcsúztatásainál, amelyek megtalálhatóak az 1918 előtti „hivatalos” szokásrendben is – ugyanakkor pedig törekedtek arra, hogy saját politikai nézeteik, céljaik legitimálása érdekében használják fel a költő, illetve a tudós alakját és munkásságukat. Mindemellett az elhuny-takat méltató politikai erőknél léteztek azok az előzmények, amelyekhez e szertartások kapcsolódhattak: a polgári forradalom vezető testületei már életében nagy tiszteletadásban részesítették Ady Endrét és a 20. század eleji magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalomban, továbbá a Tanács-köztársaságban is jelen volt a tudomány kiemelkedőként értékelt alakjainak megbecsülése.
Nemcsak e két temetésnél figyelhető meg az, hogy a forradalmi rendsze-rek döntéshozói, az új eszmék terjesztése érdekében olyan propagandaeszkö-zöket alkalmaztak, amilyeneket a bukott politikai erők közvélemény-formálói is felhasználtak korábban, saját törekvéseik megvalósításához. Például 1918 novemberében a Fővárosi Közmunkák Tanácsa két helyátnevezés-sorozattal igye-kezett elősegíteni a forradalom eszmevilágának terjesztését: ekkor, többek kö-zött, a Ferenc József tér az Október tér nevet kapta, a Ferenc József rakpartnak a Fővám tértől az Eskü térig terjedő szakasza a Kossuth Lajos rakpart, a Petőfi tértől az Eötvös térig terjedő szakasza a Petőfi rakpart nevet.34 A Magyarországi Tanácsköztársaság világszemléletének terjesztői pedig, egyebek mellett, intéz-ményátnevezésekkel (lásd például a fentiekben ismertetett kórháznév-változ-tatásokat), a május 1-jei budapesti ünnepség alkalmából szoborállításokkal, a döntéshozók által kiemelkedőként értékelt történelmi személyiségeket ábrá-zoló bélyegek sorozatával is igyekeztek kifejezésre juttatni a diktatúra szelle-miségét.35 Ám a bukott rendszerek közvélemény-formálóinak eljárásaival több esetben határozottan rokonította e forradalmi méltatásokat a megvalósításuk mikéntje: a tanácsköztársasági bélyegtervek ugyanis hagyományos bélyegstí-lust követtek (lásd a IX. képet), az 1919. május 1-jei budapesti dekorációs mun-kákban részt vevő szobrászok többsége pedig a heroikus emlékmű vagy portré hagyományát folytatta, ennek stílusát alkalmazta a forradalmárok alakjára is
34 Ld. ezekről pl. Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimboli-kus elfoglalásai 1918–1919-ben. Budapesti Negyed 2000. 3–4. sz. 146–149., 164–166., ld. a tanul-mányt e kötetben is: 140–143., 155–157.
35 Ld. ehhez: Vörös B.: „A múltat végképp eltörölni”? I. m. 85–111.
(lásd a XV. képet).36 Mindez összefüggött azzal is, hogy az új rendszerek irányí-tóinak nem egy esetben – minden bizonnyal kényszerűségből – igénybe kellett venniük, elképzeléseik megvalósításához, azoknak az alkotóknak, szakembe-reknek a munkáját is, akik esetleg nem azonosultak a forradalmak eszméivel, törekvéseivel. (Lásd ehhez Hatvany Lajos fent idézett visszaemlékezését arról, hogy Ady temetési szertartásának megszervezésénél miként tárgyalt a „pom-pes funèbres” „szakemberével”!) E jelenség-együttessel kapcsolatban érdemes idézni André Chastelnek a nagy francia forradalomról megfogalmazott, de álta-lánosabb összefüggések felé mutató kijelentését: „Mindaz, ami a forradalomban látványos, teátrális, kiszámított – természetesen a tömegmegmozdulásoktól és az erőszaktól eltekintve –, az a Fény Százada kialakította öntőformákba ömlik.”37 A francia tudós e megállapítása érvényes Ady Endre és Eötvös Loránd 1919-es temetési szertartásaira is, amelyeknél – bár a két forradalmi rendszer világ-szemléletéhez kapcsolódva – határozottan érvényesültek az 1918 előtti időszak
„nagy ember”-búcsúztatási eljárásainak az elemei.
E dolgozat kereteit meghaladná annak vizsgálata, hogy a későbbiekben a mindenkori hatalmak miként hasznosították-alakították át e méltatásrendszer különböző elemeit. Mindenesetre az 1919 utáni évtizedekben is megfigyelhető az a törekvés, hogy a hatalom a temetés alkalmával igyekszik felhasználni az elhunyt „nagy ember” alakját, munkásságát önnön politikai céljainak legitimá-lása érdekében.38 Amint Illyés Gyula írta 1950-ben a zsarnokságról:
„mert ott áll eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”39
A tanulmány először megjelent: Médiakutató 2004. 3. sz. 135–148.
36 Ld. ehhez: Aradi Nóra: A Tanácsköztársaság művészete. In: Magyar művészet 1890–1919. I.
Szerk. Németh Lajos. Bp., 1981. 622–623.
37 André Chastel: Ünnepi felvonulások, ünnepélyes terek. In: Uő: Fabulák, formák, figurák. Vá-logatott tanulmányok. Bp., 1984. 191. Vö. még: Michael L. Hughes: Splendid Demonstrations:
The Political Funerals of Kaiser Wilhelm I and Wilhelm Liebknecht. Central European History 2008. 2. sz. 229–253.
38 Ld. pl. Murányi Gábor: „…porod is neki szolgál”. „Sajtóterv Illyés Gyula temetési szertartásá-nak publikálására”. Köztársaság 1993. ápr. 23. 65–68.; Varga Balázs: Károlyi Mihály újratemeté-se. Sic Itur ad Astra 1993. 2–4. sz. 49–56.; Hajdu Tibor: Károlyi Mihály újratemetéújratemeté-se. In: Beszélő évek 1957–1968. A Kádár-korszak története. I. Szerk. Révész Sándor. Bp., 2000. 266–268.; Apor Péter: Immortalitas imperator: a Munkásmozgalmi Panteon születése. Aetas 2002. 2–3. sz. 179–
39 205.Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. In: Uő: Összegyűjtött versei. III. H. n., 1993. 456.