KÖZÖS NYELV ÉS KÖZÖS ELKÖTELEZETTSÉGEK NÉLKÜL NEM LEHET EGY ORSZÁGOT ÖSSZETARTANI*
A multikulturalizmus újabb keletű politikai varázsszó, melyet Európában különfé-leképpen használnak. Eredetileg pünkösd következménye és a keresztény kultúra vívmánya, hogy különböző népek ne ellenséget lássanak egymásban, hanem köl-csönös megértésre, tiszteletre és együttérzésre törekedjenek. Az evangéliumi esz-mék történelmi kibontakozásának eddigi legutolsó állomása a nyugati demokráciák létrehozása és ahogy John Rawls bemutatta, a folyamatként felfogott társadalmi igazságosságra alapozott törvényhozás. A nyugati demokráciák az egyes embert ál-lítják a középpontba, minden egyént önmagáért és közösségéért felelősnek tartanak, tisztelnek, és lehetőséget adnak kibontakozására. A pusztítást azonban nem tűrhe-tik: személyek, csoportok, vallások, kultúrák és nyelvek megsemmisítését nem en-gedhetik meg. A minden embert meghívó és befogadni kész demokráciának véde-keznie kell, ha hadat üzennek neki. Talán globális értelemben itt még nem tartunk, habár kétezer éves keresztény közösségek elpusztítása és elűzése a mai Szíriában és Irakban több, mint figyelmeztető jel.
A multikulturalizmus értelmezései
Nézzünk néhány példát, hogyan is értelmezik mostanában ezt a fogalmat. Kolozs-vár egyetemének korábbi rektora, Andrei Marga úgy véli, Erdélyben több nyelvi kultúra létezik, ezért az ottani egyetemek a multikulturalizmus fellegvárai. A kul-turális közvetítés, a kölcsönös megértés és a széles körű tolerancia érdekében az oktatást a mindenki által értett román nyelven kell folytatni. Slavoj Žižek egykori jugoszláv kommunista párttag filozófus azt állítja, hogy a baloldali multikulturaliz-mus számára még az Európa-középpontúság is túlságosan szűk és a törzsi gondol-kodás jele. Egyes nyugati szerzők szerint a kifejezés a mohamedán bevándorlók által hozott kultúra elfogadását jelenti – anélkül, hogy meg tudnák mondani, mit is jelent egy gyökeresen más vallás társadalmi elfogadása. Tűrést? Párbeszédet?
Áttérést? Kitérést?
Joachim Gauck német államelnök az első szabad keletnémet választás negyed-százados évfordulóján, ez év március 12-én a Zeitben azt írja, hogy „a keletnémetek lehetőleg gyorsan és visszavonhatatlanul németek akartak lenni egy újraegyesített Németországban”. Arról, hogy multikulturálisok szerettek volna lenni, egy szót sem
* Magyar Nemzet, 2015. június 11. 8.
111 ejt. Orbán Viktor nemrégiben azt válaszolta a Frankfurter Allgemeine Zeitung pro-vokatív kérdésére, hogy „Nem akarunk multikulturális társadalmat” – de miért is akarnánk pont mi itt Magyarországon? A keletnémetek sem akartak, a nyugatnéme-tek sem, a német államelnök és a kolozsvári rektor sem. Hívjunk be muzulmánokat, miután 1686-ban nyugati segítséggel már egyszer Budán elköszöntünk tőlük?
Nyugat-európai görbe tükör
Francia és német újságírók saját kényszerhelyzetükből próbálnak politikailag kor-rekt erényt eszkábálni és más helyzetű országokra alkalmazni. Franciaország egy-kori észak- és belső-afrikai gyarmatainak köszönheti a folyamatos és békés moha-medán utánpótlást. Az ötvenes-hatvanas években „ideiglenes” engedéllyel német földre érkezett mohamedán „vendégmunkások” véglegesen az országban maradtak, családjaikkal, rokonságukkal berendezkedtek. Ha hihetünk Gárdonyi Gézának, a janicsárok is békésen, csak úgy vendéként sétáltak be Buda várába, hogy aztán hosszabb időre maradjanak.
Párizs külvárosaiban és Németország török negyedeiben gettószerű lakótelepe-ken élnek az emberek, a társadalom nem multikulturális, hanem továbbra is német vagy francia, mohamedán zárványokkal. A németországi multikulturalizmus tény-szerűen azt is jelenti, hogy Berlin Neukölln negyedének egyes állami iskoláiban a német gyermekek kisebbségben vannak, és ajánlatos elkerülniük a muzulmán gyer-mekekkel való összeütközést. De jelenti azt a sajátos nyelvi visszahatást is, hogy a németországi „bennszülött” ifjúság körében is terjed a „törököző” nyelvhasználat.
A vonattal utazást például divat újabban úgy kifejezni, hogy „én vasútállomás” (ich Bahnhof). Párizsban is sajátos nyelvfejlődés tanúi lehetünk, a főváros körüli gyűrű, a külvárosok (banlieu) már Franciaországban született muzulmán fiatalsága a fran-cia nyelvnek olyan változatát „fejlesztette” ki, melyet a városban vagy az ország más tájain nem is értenek.
A társadalom kifejezés egyébként valódi közösséget, azaz közös nyelvet jelent.
Talán nem véletlen, hogy éppen a francia szociológus, Bruno Latour szerint csak fikcióként létezik olyan, hogy „társadalom” (société). A belvárosi fiatalok törökö-zése ellenére a németek semmiféle kulturális közösségre nem léptek a mohamedán bevándorlókkal – inkább megtűrték őket, és nagy részük életmódjában is elzárkózik tőlük. Párizs belvárosában és Franciaországban általában mind a mai napig nem vettek tudomást a hétköznapi élet és a kommunikáció szintjén a felnövekvő külvá-rosi fiatalságról. Orbán Viktor a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt nyilatkozta ezzel kapcsolatban, „[h]atalmas feladat és nagy kockázattal jár, ha a kultúrák együtt élnek, különösen, ha iszlámról és kereszténységről van szó. (…) Vannak országok, amelyek vállalták ezt a kockázatot, mi ezt nem vállaltuk és a jövőben sem akarjuk.
Elfogadjuk, hogy Franciaország vagy Németország más úton jártak, de jogunk van, hogy a mi utunkat is elfogadják. Nem vagyunk multikulturális társadalom.”
A németországi török bevándorlók kisebb része magasabb iskolába küldte gyer-mekeit, zöldpárt-elnökök, televízióbemondók, újságírók, írók, orvosok, vagy éppen nemzetközi szintű labdarúgók lettek. Ők integrálódtak, vagy legalábbis jól érzik
112
magukat. Németország ünnepli bevándorló íróit (törökök, irániak, ukránok, oro-szok, lengyelek, macedónok), akik egyébként hosszabb ideje ott élnek, és néme-tül írnak. A muzulmán bevándorlók többsége azonban elkülönülten él – és az ott született fiatalok nemritkán kirekesztettnek érzik magukat. Saját identitásukat, fel-adatukat keresik ott, ahol kínálnak nekik ilyent, például a mecsetekben. Köztük a leginkább radikálisok már meg is találták jövőjüket, az Iszlám Állam soraiban harcolnak. A saját harcias kultúrájukba visszavándorlók mellett azonban vannak valódi bevándorlók ebbe a világba is, annak „államába” és „hadseregébe”: nem kevés német, francia, holland, dán és kanadai fiatal tért át az elmúlt években az isz-lám hitre, és harcolnak az álarcosok soraiban valahol Szíriában vagy Irakban. Nem véletlenül jelentette ki Angela Merkel, hogy a „multikulti kiszolgált” (Multikulti hat ausgedient).
A német kancellár szerint a demokráciában nem tűrhetők a demokrácia vagy ahogy ő gyakran nevezte, a vezető kultúra (Leitkultur) elpusztítására törő csoporto-sulások, vallási irányzatok. Hangsúlyozza, hogy a muszlimok zöme békés, és nem kívánja a konfliktust (a bevonuló janicsárok is békések voltak) – az már nem az ő feladata, hogy feltárja egy vallás mélyén rejlő összefüggéseket: valóban békés, avagy középponti eleme a másfajta vallások elpusztítása.
Amikor a párizsi szerkesztőségben történt robbanás után megnövekedett Német-országban az iszlámellenesség, a békés muszlimok védelmében Angela Merkel ez év januárjában egyenesen azt mondta, hogy „Az iszlám Németországhoz tartozik”
(Der Islam gehört zu Deutschland), amit ugyan egyszerű tényleírásként fogtak föl, de a szász miniszterelnök Tillich sietve reagált, hogy „az iszlám legalábbis Szászor-szághoz nem tartozik” (der Islam gehöre jedenfalls nicht zu Sachsen). A kormány-párti CDU elnökségének több tagja azonnal elhatárolódott a kancellártól. A bajor parlament elnöke Barbara Stamm pedig nem késlekedett bejelenteni, hogy „Német-ország keresztény „Német-ország”.
Nyugati újságírók monokulturális tévelygése
Ha nincs közös nyelv, nincs közös elkötelezettség az együtt élők egésze felé, akkor nem lehet egy államot vagy országot összetartani. Houllebecq Behódolás című re-génye felvázolja Franciaország egy lehetséges jövőjét, ahol egyszer csak már nem a befogadó nemzet politikusai próbálják meg összefogni az országot – hanem a befogadottak. Magyarországon ez a probléma egyelőre nem így jelentkezik. Negy-ven évig tartó behódolás után vagyunk éppen, és nem kívánunk újabbat. Az orosz-nyelv-tanítás itt már kudarcot vallott – nem kellene unokáinkkal valami hasonlót újra megpróbálni. Nem voltak nagy gyarmatbirodalmaink és (sajnos) nincs olyan dübörgő-felépülő gazdaságunk, mely nagyszámú bevándorló munkaerőt igényelne.
A többféle kultúra együttélése nálunk leginkább a balliberális-polgári vagy poszt-kommunista-keresztény politikai ellentétben nyilvánul meg, ennek sajátos történe-tét és kommunikációját azonban a felszínen tájékozódó, a magyar nyelvet nem be-szélő nyugati újságírók képtelenek megérteni – egyoldalú informátoraik pedig nem sietnek segítségükre ebben.
113 E sorok írója egyszer azt kifogásolta a Frankfurter Allgemeine Zeitung azóta nyugalmazott, magyarul jól beszélő újságírójának, hogy Magyarországon egysze-rűen nem azok a tények, amiket az újságban időnként leírnak, az emberek nem úgy érzik magukat, nem úgy gondolkodnak, ahogy a lap bemutatja. Azt a választ kapta, hogy az teljesen mindegy. Mi úgy írjuk, ahogy látjuk, és amit közönségünk olvasni akar. Visszakérdezhetnénk neki és országunkat bíráló nyugati újságíróknak: ilyen háttér mellett mi is a nem-monokulturális kérdés?
114