165kijelölt cél elérésére mobilizálható részcselekvések is önmagukban cselekvések és

az egyetlen cél elérésére szánt cselekvés mint cselekvéshalmaz részei. Minden rész-cselekvés rész-cselekvés, és minden rész-cselekvés önálló értékuniverzumot képez.

A cselekvések és a részcselekvések vagy a „nagy” cselekvések részeiként mikro-cselekvéseknek is nevezhető akciók lehetnek esettanulmányok (eset: casus), vagy-is a kazuvagy-isztika tárgyai vagy-is. Ennek során az egyes cselekedetek morálvagy-is tartalmát vizsgáljuk. A kazuisztika mint a cselekvések körülményeinek és szerkezetének mikroanalitikus, részletekbe menő vizsgálata fel kell, hogy oldódjék a cselekvés racionális struktúrája és jósága vizsgálatában. Minden egyes cselekvésre és rész-cselekvésre, minden esetre alkalmazható a kategorikus imperatívusz vagy a tudat-lanság fátyla elve. Ezért a geometria és a taxonómia vagy a mértan és a rendszertan nem állítható egymással szembe. A mértan maga is rendszer. A mértan kifejezés rá-adásul Jonsennél és Toulminnál nem szerencsés megfogalmazás, nyilvánvaló, hogy ezzel a kanti morálra utalnak, és azt akarják diszkreditálni.^* A szerzők azt írják, „az erkölcsi problémák megoldása esetek összehasonlításán keresztül történt. Ahelyett, hogy egy adott szabályt alkalmaztak volna egy konkrét szituációra, az adott eset lényeges vonalait hasonlították és mérték össze más esetekkel, amelyeket már meg-oldottnak tartottak.”^**

A modern szabályalkalmazás fő mestere, Kant esetében azonban dinamikus ra-cionalizmusról, racionális struktúráról van szó, a gyakorlati gondolkodási folyamat törvényszerűségéről, ami minden, csak nem olyan merev, mint a geometria. A kü-lönféle eseteket csak racionális struktúrájuk szerint lehet összemérni, egyébként, ha a cselekvés nem racionális, akkor a történést nem is lehet cselekvésnek tartani, ha pedig a róla való diszkusszió nem az, akkor nincs diszkusszióról szó. Nincs mértan racionalitás nélkül, mint ahogy rendszertan sincs. Ennek megfelelően a geometria és a taxonómia szétválasztása helyett a racionális megfontolásra kell hangsúlyt he-lyeznünk, és ennek törvényeit, mely bennfoglalja mind a mértant, mind a rendszer-tant, de még a mechanikát és a dinamikát is. A racionalitás törvényei és szerkezete (erre vonatkoztatják itt hibásan a „mértan” szót) segítségével ítéljük meg az egyes eseteket, és helyezzük őket észszerű rendszerbe.

Az eddigiek alapján világosan látható, hogy ha Kant vagy Rawls kompromisz-szumellenes elvét követjük, akkor nem lehetnek olyan részcselekvések vagy cselek-véskövetkezmények, amelyek rosszak, vagyis rossz hatást eredményeznek. A ket-tős hatás elvét a kompromisszumra hajlók képviselhetik, egyben feltételezve, hogy szigorú, racionális értelemben nem lehetséges a teljes, mindent átfogó morális cse-lekvés. A kategorikus imperatívusz vagy a tudatlanság fátyla elvének ellentmondást nem tűrő elvének procedurális malmában azonban a kompromisszumos cselekvé-sek mint önmagukban ellentmondást hordozók felőrlődnek, mert irracikonálisak és ezért nem képviselhetők.

* A. Jonsen, S. Toulmin: The Abuse of Casuistry: A History of Moral Reasoning, Berke-ley, Univ. of California Press, 1988. (idézi J. F. Keenan: „The function of the Principle of Double Effect”, Theological Studies, 54 (1993), 294–315.)

** Jonsen, Toulmin, op. cit.

166

Az etika–technika megkülönböztetés mellé ide kívánkozik még az etika–politika megkülönböztetés is. Ha kijelölünk egy célt melynek technikai értelemben elérési ára van, a kérdés, ki fizesse a számlát. Etikailag csak az a cselekvés értékelhető, amikor egy személy által kijelölt célhoz vezető út árát maga a személy fizeti. Poli-tikai cselekvésről akkor beszélünk, ha a cselekvést eldöntő személy a közösségre hivatkozva, a közösségnek ír elő cselekvést, azaz miközben a döntést ő hozza, a cselekvés árát a közösségnek kell kifizetnie.

A kettős hatás elvét etikai és a politikai cselekvések esetén vizsgálhatjuk. Nyil-vánvalónak kell tekintenünk, amennyiben a politikai döntést valaki az érintettek egyetértése és felhatalmazása nélkül hozza, de az árat velük fizetteti meg, úgy a többieket eszköznek tekinti, ami etikailag rossz döntés. A felhatalmazás kérdése, hogy az milyen nyilvános aktussal történik, és meddig terjed, túlságosan összetett kérdés, hogy itt foglalkozhassunk vele.

Mindezek alapján sejthető, hogy a kettős hatás elve ellen foglalok állást, és meg-kísérlek érveket felhozni ellene. Vizsgálatom arra a kettőshatás-elvre vonatkozik, amely a morálisan igazolható cselekvés mellékhatásaként megenged etikai értelem-ben rossz következményeket is. Elvileg létezhet olyan kettőshatás-elv, ahol a jó cselekedetnek további nem szándékolt jó hatásai vannak (a jó cselekedeteknek ál-talában számtalan továbbgyűrűző jó mellékhatása van), ám ezek etikai értelemben nyilvánvalóan nem problematikusak.

A kettőshatás-elv

A kettős hatás elve szerint egy célzott és etikailag jónak tartott cselekvésnek mel-lékhatásai lehetnek. A kérdés az, hogy a mellékhatás vállalható-e, azaz a jónak tar-tott cselekvés végrehajtható-e. Más szóval, lehet-e rossz mellékhatása egy jó csele-kedetnek. Tekintettel arra, hogy a mellékhatás is a cselekvés hatása, így a cselekvés rossz hatása a cselekvést is legalább részben rosszá teszi. A kérdés, hogy morálisan lehetséges-e jó cselekvés, amely részben rossz, meg is fordítható, hogy lehetséges-e részben rossz cselekvés, amely részben jó?

A következőkben megvizsgálom a kettős hatás elvének négy feltételét, majd lo-gikai struktúráját. Amellett érvelek, hogy a négy feltétel nem állja meg a helyét, vagyis nem képviselhető etikai megfontolások során. Arra szeretnék rámutatni, hogy egy cselekvés, amelynek részben rossz hatása van, erkölcsileg rossz, és ezért elvetendő.

A kettőshatás-elv négy feltétele

„A tizenhetedik század óta a kettős hatás elvét úgy értelmezték, hogy egy olyan cselekedetet, amelynek két, egy és egy rossz okozata van, végre lehet hajtani, ha a négy feltétel adott. Ezek a feltételek a cselekedet tárgyára, a szándékra a tett anyagi okára és az indokok arányosságára vonatkoznak:

1. A cselekedet tárgya önmagában vagy helyes, vagy közömbös; lényegileg nem rossz.

167 2. A rossz hatást, bár előre lehet látni, mégsem szándékolják.

3. A rossz hatás nem lehet a jó hatás elérésnek eszköze.

4. Arányos indoknak kell fennállnia, hogy a rossz hatás megengedhető legyen.”^* Az Új Katolikus Enciklopédia pedig a következőképpen határozza meg a négy fel-tételt:

„1. Az aktusnak magának morálisan jónak vagy legfeljebb indifferensnek kell lennie.

2. A cselekvőnek nem szabad pozitíve akarnia a rossz hatást, bár megengedheti.

Ha el tudná érni a jó hatást a rossz hatás nélkül, úgy kellene tennie. A rossz hatást időnként közvetetten szándékosnak mondják.

3. A jó hatásnak a cselekvésből kell következnie, legalábbis ugyanazzal a köz-vetettséggel (az okság rendjében, ha nem is szükségszerűen az idő rendjében), mint a rossz hatás.

4. A jó hatásnak kellőképpen kívánatosnak kell lennie, hogy kiegyenlítse a rossz hatás megengedését.”^**

Az első feltétel etikai mérlegelések esetén tautologikus vagy analitikus, hiszen ket-tős hatással csak azon cselekvések esetén van értelme foglalkozni, amelyekről úgy véljük, hogy első és szándékolt értelemben vagy következményeiben előre látható-an jó cselekedet. Ezekről a cselekedetekről tesszük föl a kérdést, hogy végrehajt-hatók-e, ha nem kívánt hatásaik vagy következményeik is vannak. Rossz vagy mo-rálisan értékelhetetlen cselekedetek esetén nincs értelme kettős hatásról beszélni, hiszen a rossz cselekedet eleve elfogadhatatlan hatású, azaz nem szabad megtenni.

Az első elv megfogalmazása tehát fölösleges.

A második a helyes szándék feltétel, mely szerint a szándék csak a jó hatás eléré-se lehet, és a rossz hatást csak mint nem szándékolt mellékhatást foghatjuk fel. Ha a rossz hatásról a cselekvés meghatározásakor, a cselekvésre irányuló szándék meg-fogalmazásakor tudomásunk van, akkor a cselekedetet nem szabad végrehajtani. Ha nem tudunk a rossz hatásról, csak a jóról, és a rossz hatás így következik be, akkor

* J. F. Keenan: „The Function of the Principle of Double Effect”, Theological Studies, 54 (1993), 294–315. 300. Fordította Kovács Gusztáv.

** The New Catholic Encyclopedia, 1021. cit. Mc Intyre, Alison: „The Doctrine of Double Effect”, The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Winter 2014), E. N. Zalta (ed.), http://

plato.stanford.edu/archives/win2014/entries/double-effect

1. The act itself must be morally good or at least indifferent.

2. The agent may not positively will the bad effect but may permit it. If he could attain the good effect without the bad effect he should do so. The bad effect is sometimes said to be indirectly voluntary.

3. The good effect must flow from the action at least as immediately (in the order of causality, though not necessarily in the order of time) as the bad effect. In other words the good effect must be produced directly by the action, not by the bad effect. Otherwise the agent would be using a bad means to a good end, which is never allowed.

4. The good effect must be sufficiently desirable to compensate for the allowing of the bad effect (p. 1021).

168

a cselekedet szándéka szerint jó és morális értelemben végrehajtható. Ha pedig tu-dunk a rossz hatásról, akkor a cselekedet, még ha jóra irányul is, valójában rossz.

A harmadik elv szerint a jó nem szentesíti az eszközt, vagyis a rossz hatás nem lehet eszköze annak, hogy a jót létrehozzuk. Ez a tétel is értelmetlen, hiszen a morá-lisan jó felé nem vezethet morámorá-lisan rosszon keresztül út. Nem cselekedhetünk rosz-szat, hogy annak eredménye jó legyen. De rossz eszközöket sem használhatunk a jó elérésére. Ezen elvet nagyon sokan félreértik, a legnagyobb történeti félreértés a kom-munizmus volt, melynek képviselői azt képzelték, hogy terroron, gyilkosságokon, a társadalom kifosztásán keresztül vezet az út az igazságos társadalomba. A valóság az lett, hogy a rossz rosszat, a terror terrort, a gyilkosság gyilkosságot, az igazságtalan-ság igazigazságtalan-ságtalanigazságtalan-ságot szült. Tételem, hogy morálisan rossz tett nem vezet morálisan jónak tekinthető következményekre, azaz morális tettekre, hogy igazságtalanság nem vezet igazságosságra. Azzal érvelek, hogy a semmiből nem lesz önmaga erejéből va-lami. Morálisan rossz tettről akkor beszélünk, ha valaki tudatosan, a körülményeket mérlegelve rossz tettet hajt végre. A rossz szélsőséges értelemben a pusztítás, a halál, a semmi. Ha valami elpusztult, halott vagy semmi, az képtelen jó tettet végrehajtani, egyáltalán bármi tettnek nevezhetőt, hiszen nem létezik.

Akár a tízparancsolatot, akár az evangéliumi szeretetfelszólításokat tekintjük, nyomát sem találjuk annak, hogy tegyétek a jót, de először a rosszat, vagy a rosszal tegyétek a jót. A jó megtételének procedurális szerkezetét, egyáltalán a jó racio-nális, érvelő és procedurális metafizikáját csak az újkorban fedezték fel. Ám ez a felfedezés sajátos módon éppen az evangéliumok és Mózes mélyebb megértéséhez segített hozzá. Az alaptétel, hogy cselekedj azon elv szerint, melyről akarni is tu-dod, hogy általános törvényhozás elve legyen. Vagyis tedd azt a másikkal, amit sze-retnél, hogy veled is tegyenek, vagy ne tedd a másiknak, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyék. Ezen felszólítás racionális szerkezete megkerülhetetlen egy észszerű cselekvő számára, aki jót akar tenni. Ebben az érvelésben a jó maga az ember, aki jót akar tenni, vagy aki a jó lehetőségét hordozza magában. Ha a procedurális ra-cionalitás elvét alkalmazzuk, akkor a második elvre sincs szükség, hiszen ez eleve kiszűri a rossz cselekedeteket, még olyanokat is, amelyeket egy másik jó mellék-hatásaként fogunk föl.

Az arányossági feltétel szerint a jó hatásnak legalább egyenértékűnek kell lennie fontosságban a rossz hatással. A fontosságok gyakran szubjektív súlyozások ered-ményei. Ami a stratégiai bombázást elhatározónak csak járulékos rossz, az valaki más számára a saját és családja halálát jelentheti. Ha van rossz hatás, nem hajtható végre a cselekedet. Csak az a jó cselekedet, amelynek elhatározója és végrehajtója jót akart tenni, és cselekedetének csak jó következményeit ismerte.

A kettős hatás elvének racionális felszámolása – a kategorikus imperatívusz

Immanuel Kant úgy értelmezhető, mint aki a gyakorlati racionalitás szerkezetének alapvető törvényét felfedezte. Bár a filozófiában nem szoktak felfedezésről beszél-ni, itt kétségtelenül valami hasonló felismeréséről van szó, mint a gravitáció

New-169