Remota iustitia, quid sunt regna nisi magna latrocinia?
Igazságosság nélkül mi mások az államok, mint hatalmas rablóbandák?
Augustinus Széles körben elterjedt a tévhit, hogy „etika” és „politika” összebékíthetetlenek, hiszen az etika csak személyes életünkre vonatkozik, a politika pedig nem juttat-ja eszünkbe a morált. Ez a demokráciát alapjuttat-jaiban fenyegető álláspont inkább a tapasztalatból, semmint komoly megfontolásokból és nyílt közéleti vitákból ered.
Egy ilyen nézet azért is veszélyes egy szabad és nyílt társadalomra, mert megfigye-lésből elvi következtetést von le, és a tudományfilozófiából tudjuk, hogy az elvi leírások a „gyakorlatot” szabályozzák, tehát normatívak is. Persze, ha a mai politi-kai élet némely szereplőjének kijelentéseit, viselkedését és cselekedeteit figyeljük, valóban nehezünkre esik e két fogalom rokonságát és egymásrautaltságát fölismer-nünk. Tovább rontja az etika és politika viszonyáról szóló, a nyugati demokráciák-ban megszokott nyílt viták esélyét, hogy országunkdemokráciák-ban az ottanitól jócskán eltér e fogalmak értelmezése és használata. Ráadásul, szemben a nyugati szokásokkal, nálunk még mindig költők, írók és politikusok tartják magukat illetékesnek, hogy ezekről az összefüggésekről beszéljenek. Itt az ideje ezen változtatni.
Amikor tapasztalatainkra támaszkodva az etikát és a politikát elkülönítjük egymástól, akkor önkényesen leszakítjuk magunkat az európai gondolkodás jó két és fél ezer éves történetének éppen azon vonulatáról, amely a két fogalmat összekapcsolva a mai demokráciákhoz vezetett bennünket. Arisztotelész, az eti-kát „államtudományként” fölfogó görög filozófus szerint a gyakorlati „végcél az egyén és a városállam számára ugyanaz”, nevezetesen a tág értelemben vett jó-lét.
Számára a politika a közösséget és államot alkotó és azt magáénak valló, szabad és felelősséget vállaló polgár életformája, mely a társadalom valamennyi ügyét magában foglalja. A politika célja a jólét mellett a helyes cselekvés és a lehető legjobb alkotmány.
A mai tévhitek eredője az újkor kezdete óta kialakuló irányzat, mely Machia-vellitől Marxig és követőikig, önálló területekként fogja föl az etikát és a politikát.
Machiavelli élesen elkülöníti e két fogalmat, mondván, az államvezető legyen az erény megtestesülése, de a politikai cselekvés sikeressége érdekében a morált hagy-ja figyelmen kívül. A közéletben az etika helyére valamiféle „polgári humanizmust”
helyettesít, de kiemeli, a politikai szervezetek olyan önálló létezők, melyek a morá-listól eltérő törvényeknek engedelmeskednek. Hobbes a politikával foglalkozó tu-domány egyéb diszciplínáktól való függetlenségét hangsúlyozza és a kiszámítható
* Magyar Nemzet, 2004. január 6. 7.
49 állami jogrendszert elválasztja a politikusok egyéni céljaitól. Ennek hatására egé-szen Max Weberig a politika a jogtól is elválik, és egyre inkább a hatalomért folyó egyéni harc, a hatalomgyakorlás technikája lesz.
A modern demokráciák azonban nem ezt, hanem Arisztotelészt követik, amikor a morált az ember intézményes jegyekkel is rendelkező gyakorlati életének értéke-lésére használják. A demokrácia politikája egyenlő egyének, „polgárok” közösségi életének, akaratképzésének, akaratérvényesítésének és cselekvésének a kifejeződé-se, és mint ilyen közvetlenül kötött a „mi a jó?” etikai kérdéséhez. Mi másról szól az elvi és a napi politika, mint normákról, arról, hogy mit tegyünk, milyen célokat kövessünk? Az értékelés, a döntés, az akarat, a cselekvés célokra irányul, és ezeket jóként vagy rosszként határozzuk meg. Megfelelő lehet egy döntés és cselekvés gazdasági, kulturális, pártpolitikai szempontból is, de csak akkor szolgálja az egész társadalom érdekét, ha egyetemesen, pártállástól függetlenül jó, vagyis morális és igazságos. Ha egy demokráciában a végső, tovább nem megkérdőjelezett normák nem ilyenek, akkor már nem a demokráciát, hanem egyes nagyvállalatokat, egyes csoportokat vagy egyéneket szolgálnak. Az ilyen politikát az igazságosság nevében és a demokrácia védelmében vissza kell utasítani.
A politika és morál összekapcsolásának ellenzői a tényleges helyzet megfigye-lése mellett arra is gyakran hivatkoznak, hogy a demokráciában az állam ne lépjen föl erkölcscsőszként, hagyja polgárait szabadon eldönteni. Aki így érvel, félreér-ti a demokrafélreér-tikus polifélreér-tika és efélreér-tika kapcsolatát. Ugyanis egyáltalán nem arról van szó, hogy az állam morális magatartást követelne az emberektől. A demokráciában az egyén szabadságát az államnak garantálnia kell, miközben morális döntéseihez semmi köze. Régi közhely, hogy csak a moralitásnak megfelelő külső viselkedés, tehát a „legalitás”, a törvényesség, de nem a személyes moralitás figyelhető meg, kényszeríthető ki és ellenőrizhető. Dewey, az amerikai pragmatikus filozófus morá-lisan értelmezhető mondása, hogy ha gondoskodunk a demokráciáról, az emberek is gondoskodni fognak magukról. Ha a törvények és a jogrendszer demokratikus, egyetlen állampolgárnak sem kell erkölcsösnek lennie, habár az igazságosságon alapuló törvényt betartja. A nyilvánosságra tartozó ügyeiben a jog érvényes törvé-nyeinek, az igazságosság és a moralitás külső formájának megfelelően cselekszik akkor is, ha maga mit sem törődik mindezzel.
Éppen ezért a jogalkotás, a bírói jogalkalmazás és a politikai végrehajtás során nem lehet eltekinteni a normák – mi a jó, igazságos, helyes, és mi nem az – nyílt, az egész társadalom számára hallható, azt bevonó megvitatásától és a közösen elfoga-dott normák követésétől, attól, amit Kant az ész nyilvános használatának nevez. Az etikai elveknek a törvényhozásban, a bírói gyakorlatban és a kormányzásban kell érvényesülniük, és nem az állampolgárok morális ellenőrzésében. Ha az emberek a hatalmi ágak döntéseiben nem érzik, hogy a törvény mindenkivel egyenlően bánik, mindenkire egyenlő módon érvényes, vagyis igazságos, és nem egyes csoportok-nak kedvez akár a megfogalmazás, akár a végrehajtás, akár a tűrés szintjén, akkor nem fogják elhinni, hogy demokráciában élnek, és nem is fogják az adott politikai rendszert támogatni, ami ennélfogva nem is lesz tényleges demokrácia. (A tényle-ges demokrácia, vagyis a társadalmi igazságosság és az ezzel együtt járó politikai tudatosság gyakorlati fokmérője a különböző országokban a mindkét oldali adózási
50
morál, vagyis egyrészt az adókulcsok mértéke karöltve az adófizetők pénzének el-költési módjával, másrészt az adófizetés becsületessége.)
A morális normák a közhatalom hármas gyakorlatában az igazságosság elveiként jelennek meg. A politikusok a demokráciában nem lehetnek szofisták, akik saját vagy csoportjuk érdekei szolgálatában akár a közérdek és igazságosság ellenében is érvelnek. Ez egy szűk csoport érdekképviselete lenne, amit régen „timokráciá-nak”, a nagyravágyók és nagyotmondók, a „karrierpolitikusok” uralmának nevez-tek. Éppen ezért a demokráciában azok a pártok (és melyik párt nem ilyen?), me-lyek mindig egy-egy csoport vélt érdekeit képviselik, nem lehetnek a demokrácia garanciái, hanem annak inkább akadályai. Ma még kevesen látják, hogy a modern demokráciák talán legnagyobb akadálya a pártrendszer, ahol becsvágyó pártkato-nák képtelenek az egész társadalom javát saját egyéni és pártérdekeik elé helyezni.
A demokrácia politikusát, a demokratikus politikust kizárólag az igazságosság elvei vezérelhetik.
Az igazságosság mint a politika morális elve a demokrácia feltétele. Egy állam akkor igazságos, ha érvényesül az általános és közérdek, és megakadályozza, hogy a közjóval szemben a személyes érdekek irányítsák a vezető politikusokat. A sokat hangoztatott „jogállamiság” nem elegendő, hiszen jogrendszere az önkényuralmak-nak is van: ha egy jog elve nem az igazságosság, akkor puszta erőszakká válhat, az állam pedig erőszakos „rablóbandává”. A tételt, hogy „nincs demokrácia morál nélkül”, ma már egyetlen gondolkodó sem kérdőjelezi meg.
51