89IZRAELI VAGY ZSIDÓ?

A ZEIT KÉRDÉSE, LEHET EGY ORSZÁG EGYSZERRE ZSIDÓ  ÉS DEMOKRATIKUS?

„A nemzetállam életképtelensége a modern világban régóta bebizonyosodott és minél tovább ragaszkodunk hozzá, annál rosszabbak és kegyetlenebbek lesznek a torzulások”, állítja Hannah Arendt, a New York-i New School for Social Research egykori professzora. A huszadik század nemzetállami torzsalkodásai és háborús szörnyűségei után fogalmazódott meg, hogy az egy népre vagy etnikumra alapított államok fölött eljárt az idő. El kellett, hogy járjon fölöttük, történeti és morális szempontból egyaránt, hiszen még egy világméretű nemzeti-faji háború nem enged-hető meg, aminek a nemzetállami kizárólagosságra épített identitás a motiválója.

Felismerték, az európai emberiségnek új politikai struktúrákban kellene élnie, és ez nyilvánvalóan nem lehetett más, mint a demokrácia. De ebben fennmaradnak-e az egyes népek vagy etnikumok? A zsidóságnak például azzal az ellentmondással kell szembenéznie, hogy az egyik legrégibb élő és folytonos kultúra tulajdonosa, történetileg az egyik leginkább tagolt identitás birtokosa, ugyanakkor az egyik leg-újabb modern államot kell megszerveznie és fenntartania. Egyszerre kell azokat az egyetemes elveket tiszteletben tartania, melyek megalkotásához maga alapvetően hozzájárult, és annak a kényszernek megfelelni, hogy saját népét és kultúráját meg-őrizze.

Filozófusok és teológusok előtt régóta nyilvánvaló, hogy a gondolkodástörténet, a zsidóság és a kereszténység eszmeisége legnagyobb vívmányaként felfogható de-mokrácia a maga teljességében nem valósítható meg nemzetállami keretek közt.

A demokrácia alapelve ugyanis univerzális, egész szerinti (kat’holon), mindenkire érvényes és minden embert meghív polgárságára (kozmopolita). Az egyetemes mo-rálra (Mózes tízparancsolatára, az evangéliumokra, a kategorikus imperatívuszra, és az etika fejlődéstörténetére) alapozott demokrácia nem ismerhet semmiféle kül-ső korlátozó elvet. A demokrácia, mint az evangélium és mint a morális törvények, mindenkit meghív és befogad, senkit nem rekeszt ki. Ezért mondják, hogy a demok-rácia a leginkább befogadó társadalom. Lényegétől teljesen idegen a háború, hiszen az éppen a befogadás, az egyetemesség ellentéte, a kizárás, a másikat kitaszító rideg és pusztító identitás következménye.

A New York-i New School for Social Research jelenlegi tanára, Omri Boehm a demokrácia és identitás kérdését egy Izraelben fellángolt vita kapcsán mutatja be a Zeitben megjelent izgalmas írásában, melynek gondolatmenetét követni fogom.

2013 októberében az Izraeli Legfelsőbb Bíróság visszautasította, hogy az „izraeli”

jelzőt jogerősen hivatalos megjelölésként használni lehetne. A bírók azzal érveltek, hogy a kérvényezők nem igazolták kellőképpen az „izraeli nemzet” létezését, ezért az izraeli többségi lakosság hivatalos megjelölése „zsidó” marad. Az arab

állam-90

polgárokat az „arab” jelző illeti. A döntés kifejezi az Izraelben uralkodó véleményt, az ország zsidó és maradjon is az. „Lehet egy ország egyszerre zsidó és demokrati-kus?”, kérdezi a fiatal filozófus.

Az elterjedt nézetet Moshe Halbertal izraeli filozófus fejezte ki a Ha’aretz újság-ban, ahol egyszerűen lesöpörte a kérdést, mondván, nem létezik a „nagy kérdés”,

„egy állam egyszerre zsidó és liberális demokrácia tud-e lenni”. Szerinte az in-tellektuálisan igazán komoly kérdés, hogy „milyen zsidó államot akarunk (Izrael-ben)”. A cikk egy másik befolyásos izraeli filozófussal, Avishai Margalittal közösen a Social Researchben „Liberalizmus és a kultúrához való jog” címen megjelent tanulmányon alapul. A probléma azért vált ismét aktuálissá, mert Izraelt országos nagyságú botrány rázta meg, melyet egy zsidó nő és egy arab férfi augusztus 17-én Jaffában kötött házassága váltott ki.

Halbertal szerint ha a „zsidó” jelzőnek vallási vagy nacionalista értelmet adunk, akkor lehet úgy érvelni, hogy nem lehetséges a zsidó és demokratikus melléknevek összekapcsolása. A kérdés Boehm szerint, hogy lehet-e a „zsidó” és a demokrata (liberális demokratát ír, mely kifejezés szerintem értelmetlen) kifejezésnek olyan jelentést adni, amely a kettőt összeférhetővé teszi. Halbertal szerint a „zsidó” szót meg lehet határozni pluralista kulturális azonosságként is, habár ezzel nem oldja meg a problémát, hogy miként lehet valami egyszerre azonosság, azaz „egység”, és

„pluralista”, azaz „sokaság” is. Halbertal hisz a „kultúrához való jogban”, és mivel a kultúra mindig közösségi, nagyobb csoport tulajdona, így számára a „demokrati-kus liberalizmus” nem követeli meg az államtól a kulturális semlegességet, amiből következik, hogy nem lehet ellentét az egyszerre zsidó és demokratikus állam fo-galmában.

Halbertal a kulturális azonosságot csoportazonosságként határozza meg, amelyre a csoport demokráciáját építi. Nem veszi figyelembe, hogy csoportra nem lehet de-mokráciát építeni, mivel a demokrácia a morálra épül, és morális csak individuum lehet. A csoportra (nép, nemzet, faj, osztály) épített demokrácia exkluzivista, par-tikuláris, a csoporthoz nem tartozókat kiszorítja vagy kizárja (üldözés, elüldözés, áttelepítés, másodrendű állampolgár, fizikai megsemmisítés).

Halbertal és Margalit a Social Research folyóiratban azt írják, „Emberi lények-nek joguk van a kultúrára – nem akármelyikre, hanem a sajátjukéra”. Azzal érvel-nek, hogy az embert kultúrája alkotja, így joga van azt védeni, megőrizni és to-vábbadni. Ebből következik, értelmezi Boehm, hogy az államnak, a „szuverénnek”

kötelessége, hogy a kultúrát ne csak kozmopolita szempontból védje, a demokrá-ciákra jellemző kulturális semlegességet elvesse, és saját polgárai mindenkori kul-túráját aktívan védje. A szerzőpár szerint „A kultúrára való jog liberális államban megengedi az államnak, hogy csak a többség vezető kultúrájával szemben legyen semleges, és ezt is csak azzal a feltétellel, hogy a vezető kultúra önmagát fenn tudja tartani”. Boehm említi, hogy Halbertal ezt a logikát alkalmazza a cionizmus kér-désére. Izraelnek kötelessége kisebbségei saját kultúrájukhoz való jogát védeni, de ugyanakkor joga és kötelessége, a többség jogát zsidóságára megvédeni. Ebben az értelemben Halbertal szerint Izrael nem különbözik az európai nemzetállamoktól.

Boehm viszont úgy véli, ez a logika abban téved, hogy bár a zsidóságnak saját kul-túrája van, de a többitől eltérően a zsidósághoz tartozáshoz a kultúra ellentétére, a

91 természetre vagy a „vérre” kell hivatkozni. Ebben egyetértenek a vallásos zsidók azokkal a szekuláris zsidókkal, akik szerint a vallásos zsidóság végérvényesen a múlté. A finn vagy más államokkal való összehasonlítás ezért tekinthető erőltetett-nek a szerző szerint, mert bár a finn demokrácia ellentmondás nélkül gondolható, ez nem igaz a zsidó demokráciára.

Érve szerint ha a demokratikus liberalizmus nem is követelné a kulturális sem-legességet, az etnikai semlegesség mindenképpen hozzá tartozik. Elfelejti, hogy a demokrácia az egyetemes morálon alapul, és minden egyéb a demokratikus társa-dalomban történő kulturális megnyilvánulást a demokrácia szempontjából a kate-gorikus imperatívusz (Kant) vagy a tudatlanság fátyla (Rawls) eljárásával lehet ér-tékelni. A kultúra általános szabadságára való tekintettel erre a semleges bíróságok által elvégezhető értékelésre nyilván csak konfliktushelyzetben lehet szükség. Azt állítja, „egyszerűen lehetséges, hogy finn vagy norvég zsidók legyünk, vagy keresz-tény palesztinok… Logikai és nem politikai indokok miatt viszont nem lehetséges keresztény vagy muszlim zsidónak lenni.” A zsidó állam alapja a zsidó identitás, mely nem engedi a más népekkel való keveredést, az asszimilációt. Izraelben zsi-dók és nem zsizsi-dók nem házasodhatnak a törvény szerint. Boehm állítja, „nem vi-lágos, hogy a Halbertal által elgondolt zsidó demokráciában a többség joga a saját kultúrára intézményes etnikai szétválasztást is magában foglal-e vagy sem. Felme-rül a kérdés, hogyan – és vajon – egy zsidó állam meg tudja-e akadályozni politikai intézményeiben az etnikai kirekesztéseket vagy szétválasztásokat, ha ezek a kire-kesztések vagy szétválasztások az általános humanisztikus alapelvekkel ütköznek.”

Egy ország oktatási rendszere kiemelt fontosságú intézmény, melyben megmu-tatkozik ez az aszimmetria. Zsidó gyerekek minden további nélkül járhatnak francia vagy amerikai állami iskolákba, és szüleik privát oktatással ugyanúgy közvetíthetik számukra a zsidó kultúrát, ahogy ezt a keresztény szülők is megtehetik a maguk kultúrájával. Ezzel szemben Izraelben zsidó állami iskolába nyilvánvalóan nem jár-hatnak nem zsidó gyermekek. Másik példa a szétválasztásra, amikor éppen Izrael oktatási minisztere válaszolja blogjában egy kérdésre, „házat arabnak eladni tilos”, mert érvényes a szabály, hogy zsidók a zsidó kultúrát és birtokot nem-zsidókkal nem oszthatják meg. A miniszter a parlamenti választások előtt megpróbálta enyhí-teni ezt az állítását, de a szerző szerint egyetlen demokrácia sem engedheti meg ma-gának, hogy az általános humanisztikus elvek ilyen slampos értelmezése határozza meg a tényszerű politikai valóságot.

Boehm tanulságosan saját nagyszüleire hivatkozik a zsidó (és mint hangsúlyoz-za, nem izraeli) iskolarendszerről: „Ahogy az én Németországban felnőtt zsidó nagyanyám és hagyományőrző iráni zsidó nagyapám kénytelenek voltak időközben belátni, Izrael zsidó oktatási rendszere nem a zsidó kultúrára való jogát őrzi, hanem a zsidó néphez tartozás »jogát«. Egy humanista izraeli állami iskola azon egysze-rű okból sem tudná ezt a »jogot« őrizni, mert ha zsidó és arab gyermekek együtt járnának iskolába, csakhamar szerelmesek lennének egymásba.” Szerinte az izraeli zsidók gyakran azt hiszik, hogy az asszimiláció csak a külföldön élő zsidókra lesel-kedő veszély, holott Izrael állampolgárainak is jelentős része nem zsidó. Izraelben csak azért nem gond az asszimiláció, mert az oktatási rendszer garantálja az etnikai szétválasztást. Mi is történne egy humanisztikus Izraelben a keverék fiakkal és

le-92

ányokkal, teszi föl a szerző a kérdést, a legfelsőbb bíróság minek is nevezné őket, katonáknak kellene-e menniük, és a felgyorsított zsidóvá térés eljárásának vetnék-e őket alá, ahogy ez a hadseregben a kérdéses eredetűekkel napjainkban történik?

A szerző szerint vagy a cionizmus feladása mellett kellene dönteni, ami számára is fájdalmas lenne, avagy a demokratikus liberalizmus elvétől kellene elbúcsúzni.

Köztes megoldásként el lehetne fogadni, hogy korlátozott ideig zsidó-demokrati-kus önellentmondásban éljenek. Boehm szerint a nagy kérdés éppen az, „hogy a zsidóság számára a legnagyobb fenyegetést nem a nacionalista rezsimek vagy az antiszemita tüntetők jelentik, hanem a liberális demokráciák, melyek megtiltják az etnikai szétválasztást”. Boehm azt javasolja, hogy a zsidók nézzenek bátran szembe ezzel a fogalmi és morális válsággal, mely átjárja a modern zsidó-izraeli létet. Az izraeli zsidók csak alapos, őszinte gondolkodással és vitákkal tarthatnának igényt komolyan vehető módon a kultúrára való jogra. Ennek meg kell történnie az izrae-li és a zsidó kultúra gyarapodása és fejlődése érdekében, zárja cikkét a fiatal New York-i professzor. És az egyetemes kultúra gyarapodása és fejlődése érdekében is, tehetjük hozzá.

93