A METRUM TÖRÉSEINEK SZEMANTIKÁJA BABITS MIHÁLY ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT

CÍMŰVERSÉBEN

„Aki tudja, mi az a meditáció – az tud valamit a halálról is; ez az egyetlen lehetőség, hogy megismerd a halált, mielőtt meghalnál.”

Osho A két létállapot, mely a titkos kérdés megválaszolatlanságára kérdéssel felel, talán az idők végezetéig, s mindig az ember teljes egészének kér-dése lesz. Ez az élet és a halál magába zárt, mégis mindenki számára megnyíló horizontja. Az élmény, melyet az élet a maga folyamatosan elmúló jelenségével hordoz, lehetővé teszi az emberi tapasztalást, melyhez természetszerűleg tartozik hozzá a halál-élmény teljes befo-gadása is. Ez az elfogadott, s meg nem változtatható mozzanat – a ha-lál kivédhetetlen megjelenése – az egyén egyedi és egyedüli megpró-báltatása az Univerzum keletkezése óta. A XX. század második ne-gyedétől a halál ténye nem egyszerűen az élet ellentéteként szereplő lezáró aktusként és élettani tényként szerepelt már, hanem egyedi megélésként, a pillanat zárt rendszerének megnyilatkozó formájaként került a középpontba. A jelenség ellen tett kísérletek, a vele szemben érzett félelem vagy elfogadás, egyszerű belenyugvás más és más for-mában mutatkozik meg minden létezőnél. Ezért izgalmas feladat azt a mélyen emberi, érzelmi és gondolati struktúrát megnyilatkozóvá ten-ni, amely kiapadhatatlan, örök titokként és ősi törvényként beleíródik a végtelen tér és idő nyomon követhetetlen fatörzsébe. A követke-zőkben Babits MihályŐsz és tavasz közöttcíműverse a vizsgálódás tár-gya, különös tekintettel a metrum töréseinek szemantikai hálójára.

A vers születik

E vers 1936-ban keletkezett, öt esztendővel a költő halálát meg-előzően. A versben a halál megfékezhetetlen közeledése, s ennek az élménynek a befogadása, minduntalan átélése mutatkozik meg a maga teljes valójában.

Az élet lezárulásának kifejezésére, megélésére és átadására tett kí-sérlet egyben küzdelmet is jelent. A kimondhatatlan kimondását, a költő halála előtti halál-megélését. A kimondás ereje átszövi mind a képi, mind az auditív síkot. Ez párhuzamos azzal a nietzschei hatás-sal¹, amely a szavak – nem morálisan felfogott – igazságértékét meg-kérdőjelezi, s azokat metaforaként regisztrálja. Az igazság kifejezésére tett kísérletek mindig elhajlanak a valódi lényegtől, a szavak megcsal-nak bennünket, és nem tudunk velük a valóságról korrekt kijelentése-ket közölni. „Úgy hisszük, hogy magukról a dolgokról tudunk vala-mit, amikor fákról, színekről, hóról és virágokról beszélünk, pedig semmi egyebünk nincs, mint a dolgok metaforái, amelyek azok ere-dendő lényegének a legkevésbé sem felelnek meg.”²Babits e versben visszatér az alapmotívumokhoz, egy átfogó irodalomtörténeti képtár-hoz, mely egymás mellé helyezett sokszínű, ám strukturált műfaji vilá-got tár elénk. A feltáruló rétegek között a minden második versszak végén visszatérőrefrénnek van a legerőteljesebb hatása. Ennek a visz-szatérő sornak az egyszerűségében van az ereje, magva. Nem kíván mást, egyszerűen áthatol, felfed, a kimondhatatlan érzés teljességét je-leníti meg, magát az állapotot, s a beleszorult lelket. A közöttiség, ahogy az egész versben, itt is jelentős szerepre tesz szert, hiszen a ki-mondás kényszere és a kimondhatatlanság egyszerre helyeződik ugyanarra a tengelyre. Az Ősz és tavasz között érdekes címadás, hiszen pontosan megadja, egyértelművé teszi a között szóval, de mégsem mondja ki azt, hogytél. Ezzel azonban nem elfedi, hanem még inkább megnyilatkozóvá teszi magát a szó. A tél szava pedig nagy konno-tációs bázissal rendelkezik, így elsődlegesen az élet elmúlását, a

hide-1 Friedrich NIETZSCHE, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, Bp., Athenaeum, 1992, I, 3.

2I.m., 9.

get, havat, s a halált asszociálja elénk. A ki-nem-mondottság előhívja azt a jelentésréteget is, ami a felszín alatt, a mélyszerkezetben bújik meg. Ez a mélyben, az emberben lévő titkos, és szinte kimondhatat-lan szó az asszociált halállal összefonódva egy minden emberben meglévő ősi alapot képvisel, mely csak egy elillanó pillanatra tárul fel, ahogy a szem elveszti fényét, s élettelenné válik. A halál pillanatának megragadása egy köztes létmódban írható le, a még nem és a már nem szavaival. Még nem megsemmisülés, de már nem is élet, az átvál-tás megragadott állóképe.

E sokszínű műfaji világ, mint egy háló fonja keresztül a vers egé-szét, s két szinten teszi láthatóvá azokat az erővonalakat, amelyek al-kotják őket. A költészeti térben megnyilatkozó társasság, és az utalá-sok hálózatával kifejezett közösségvállalás lehetőséget nyújt egy egé-szen fundamentális közösség-élmény megvalósulására. A műfaji vál-tozatok az egyedit az általános felé mozgatják el, egyfajta univerzális térként, amelybe beleíródnak, s így az élet-halál dichotómiájának ré-szeként is értelmezhetők a diakrón vetület által, mégis metaforikus szinten egyfajta intuitív visszafordulás érzékelhető az egyedi felé.

Ahogy Nietzsche ír erről: „az intuitív ember, egy egész kultúrától tá-mogattatván, nem csupán a balsors elleni védelmet nyer intuícióiból, hanem folyamatosan reá-áradó derűt, örömöt és megváltást is”.³ Az intellektus alóli felszabadulás, és a megkövült metaforák újrarendezése által keletkezőúj horizont lehetőséget kínál arra, hogy a lélek kiszaba-duljon hazugságainak börtönéből, s a belátás által közelebb kerüljön a lényeghez, az ontológiai értelemben vett világ-megnyilatkozáshoz. A felfénylő pillanat már nem az általános halál-tapasztalat mimetikus mása, tükre, hanem egy teljesen egyedi empirikus tapasztalati dimen-zió. A kimondás kényszere és egyben a megértés aktusába vetett hit, valamint ennek igaz volta csak a zseni által nyilatkozhat meg, egy tel-jesen elkülönülőszférában.

3I.m., 14.

A metrum megtörése

A műszimultán ritmusú, vagyis egyszerre ütemhangsúlyos verselé-sű (4/4/2-es osztatú háromütemű tízes), páros rímű sorokból áll, és időmértékes verselésű is, mely általában trochaikus lejtésű (ötös so-rok), ugyanakkor sok példát lehet a versben találni a jambikus emel-kedésre is. A jambikus anaklázisok gazdaggá teszik a jelentést, kieme-lik a versszakok uralkodó szemantikai erejét, így:⁴

elsőversszak: a pinc(ének),csupasz, elomlik és

második vsz.: siet(nek),a tolv(aj),(láb)hegyen,(közel)edik,egyet,magunk(at) harmadik vsz.: silány,fehér

negyedik vsz.: (tet)ején,alá

ötödik vsz.: az ó, az új, homok(ját),az ó, maradt, (gyöny)örök

hatodik vsz.: {Türelmetlen},szivünk,(ideg)esen nyitunk,öröm, vigasz(talni) hetedik vsz.: a hó, akar,(tud)om én, {Pehely},{mely elfoly},(mad)arak, a föld nyolcadik vsz.: (el)ereszt(ettem),madár, lehullt

kilencedik vsz.: {Barátaim},egyen(kint),{akikkel}

tizedik vsz.: {nekem}, is ell(enség),borulsz, letört karó(ra), szemem

Ha nem látszana a nagyfokú megszerkesztettség ebben a versben, akkor szinte hiteltelennek s értelmetlennek tűnhetne az iménti felso-rolás, de mivel minden strófán, benne soron, szón látható ez az átha-tó megformáltság, talán mégsem olyan lényegtelen dolog megvizsgál-ni, mit is rejthet magában.

Minden versszakban a halál hangja és közeledte mutatkozik meg más és más formában. Az elsőversszakban a már megfakult, színtelen természet, valójában acsupasz és halott világ képe fedi fel a párhuza-mot a halott test látványával.

A második strófában a siet, tolvaj, lábhegyen és a közeledik szavak mind az este képéből indulnak, s az öregséghez, a halálhoz és a télhez kapcsolódnak. Ezek a „Nem tudjuk már magunkat megcsalni:” sorá-ban teljesednek eggyé, s a magunkatszava erős ábrázolása az egyete-mesben felolvadó egynek. Ugyanakkor az anaklázis csak a szómagunk részét érinti, ez pedig az egyedül megéltre utal.

4( ) = a szó metrikájában nem megtört részek

{ }= a szó a sor elején található, nem egyértelműtöréspontok

A harmadik versszakban a hó fehérségének a képe hozza elő az ágy, s a koporsó képzetét, a fekhelyfehéröreg tisztaságát(„ha készen vár megvetve”), s asilányszó pedig visszautal a csupasz,mezitlenhalott testre.

A negyedik strófában a gyermeki lét vitalitásának és az öregedő ember életerővel bíró, élni akaró párhuzamával találkozunk, s a ki-emelt szavak:tetejénsalá. Ebben a kontextusban a két szó jelentése je-lentősen átalakul, atetején szava a groteszk képből kilép, s összekap-csolódva az „ágyon való sétálással”, az akarat, az erő kifejezőjévé vá-lik, a létezés energiájának emanációjává, amely a felül pozíciójából szemlélődik, de már érzi az alászállásra felszólító kivédhetetlen paran-csot (Hajjcsi!),s ez újra felidézi a koporsót képét. Ez az egymástól el-szakíthatatlan parancsra teljesítő, „paplan alá bújó” kép rámutat arra a párhuzamra is, amely a vers egésze és az egyes versszakok között áll fenn. Tíz versszakból áll a vers, s ez is erős szervezettségre utal, hisz magában foglalja mind a keletkezést, mind az elmúlást, a létezés kör-forgásánakősi alapját. A két szám (egy és nulla) egymás melletti pozí-ciója összecseng a címmel is, amely így még inkább kiemeli a két egymástól elszakíthatatlan, mégis ellentétes közöttes létet. A negyedik strófa körben mozgó jelensége az egész vers struktúráját felfedi. Ez megjelenik a következőversszak kezdeténél is, hiszen itt van a mű fe-lezőpontja („elfogy az ó, most kezd fogyni az új”).

Az ötödik versszakbanaz ó ésaz újszavak mutatnak rá arra a po-zícióra, melyből a költőkiszól. Ez a pozíció nem az újhoz kapcsoló-dik, ez az állapot már múltnak tekinti magát(homokját), egy elmúlt élet leszakítatlan gyümölcseivel a lepergő homokszemek és idő átfordulá-sában. Erre amaradtés agyönyörökszó is utal (pontosabban: agyönyörök szóból csak az örök, amely a megváltoztathatatlant és visszafordítha-tatlant helyezi még megnyilatkozóbbá). A hatodik strófában szereplő kiemelt szavak nagy része (türelmetlen, szivünk, idegesen, nyitunk)arra az izgatott és elviselhetetlen szubjektív élethelyzetre mutat rá, amely még újat akar hozni, átélni és keresgél, de„tudja már váltását”. A megmaradt két szó:örömésvigasz(talni)pedig erős ellentétükkel, mégis erős össze-tartozásukkal hívják életre azt a valódi állapotot, amely e permanens léthelyzetet oly egyedivé teszi, s aközöttiséget újra más színbe hozza.

A hetedik versszakban megtörténik az évszakváltás, eljön a tavasz, amellyel szemben azonban az embernek nincs lehetősége a megúju-lásra. Ez a kontraszt szintén arra épül, mely a természet megújulása, s az emberi élet megfékezhetetlen elmúlása között feszül. Ugyanakkor sajátos kiegyenlítődés is jellemzi a strófát: csaknem azonos a magas és a mély magánhangzók aránya, amelyek közül az egyik (magas vagy mély magánhangzók száma) az előző versszakokban mindig domi-náns szerepet vállalt a másikkal szemben.⁵ A Pehely, a hó szavak az azonosulásnak már azt az előrevetíthető képét fejezik ki, amely „Csak az én telem nem ily mulandó.” sorában teljesedik ki. A felolvadást és az elmúlást aföldszava is erősíti. Ez a strófa még inkább egyértelművé teszi az ötödik versszakban leírtakat, az elillanó élet a felolvadásban nyilatkozik meg. A versszak nem kizárólag az évszakváltás miatt lehet határvonal, hanem a költőegyes szám, elsőszemélyű, az egyes ember-re s szűkebben az énember-re vonatkozó megnyilatkozása miatt is: „Mit tu-dom én, mi szeretnék lenni!”

A nyolcadik strófában megjelenő anaklázisok három szóra hívják fel a figyelmünket:(el)ereszt(ettem), madár, lehullt. Az emberi létezés egé-szen más alapokon nyugszik, mint a természet más alkotói és erői, itt mégsem az emberről van szó általános értelemben, hanem kiemelten az egyes ember, a szubjektum viszonyulásáról az elmúláshoz. Ez a pozíció ugyan eddig is jelen volt a költemény egészében, de a pillanat, a lélek legmélyén lakozó rezignált, beletörődött hang most érkezik el, most szólal meg.

A kilencedik versszak sűrítései a végső lemondást, a már kitava-szodni nem tudó lélek, az időirreverzibilis mivoltát és a világtól való teljes elszakadását fejezi ki. A tizedik strófa nekem, borulsz, karóra, sze-mem szavai pedig az előző versszak elmagányosodott, elhagyatott és kiszolgáltatott létezésével szemben, az asszonyi, a női princípium megerősítőodaadását hozza egyensúlyba, s ennek a képnek meghatá-rozó népdalszerű motívuma még inkább rájátszik az eredendő létél-mény totalitásának kifejezésére. A karóra szó visszahozza a csupasz

5 Erre SZAPPANOS Balázs mutat rá: Tanulmányok a műelemzés köréből, Bp., Tan-könyvkiadó, 1977, 55.

szőllőtőrehangját, és ezzel visszatéríti a kiinduló állapothoz a mű szer-kezetét, s a vers teljességének horizontja elmozdul, az absztraktabb lé-tezési mezőre terelődik, átvált a lét teljességének kifejezésévé, s meg-marad körben mozgónak. Itt érkezünk el a szinkrón és diakrón vetü-let egybekapcsolódásához is, hiszen az utolsó versszak megengedi a kettős képi síkban való értelmezést egyaránt, így a még élő egyetlen vigaszát, s a már halott koporsójára boruló asszony vizuális megjele-nését is.

Az élet e záró pontjaként tekintett halálon való felülemelkedésről és ennek aktusáról semmiképpen sem lehet általánosságban beszélni.

A babitsi világ ebből a szempontból is újít, megtalál és hasznosít, s ily módon tökéletesen egyedi példát nyújt számunkra. Ez a magába zárt, körben mozgó és magába visszatérő folyamat egyszerre jeleníti meg az általános és az egyedi emberi horizontot, amelynek feltárulása min-den létező meghatározhatatlan, az élettől már elszakadó, s még nem elszakadt különös és titkos élménye marad.

CSEKEÁKOS

„…S MIT ÉR A SZÓ, AMELY CSUPÁNTIÉD?”

Aki beszél, nap mint nap szembesül azzal, hogy olyan szavakat hasz-nál, amelyeket nem mondhat sajátjának. Szavait, az emberi beszédet egy közösségtől, egy nemzettől kapja; ezzel a már mindig idegen anyanyelvvel kell élnie, amely folyton határt szab gondolatainak és gondolkozásmódjának. Az embernek azonban nemcsak ebben az elemi értelemben nincsen saját szava. Sokszor előfordul, hogy társa-ságban, az együttlét és a társalgás hevében olyasmit állítunk, amit nem tartunk igaznak. Beszélünk, de inkább a világ beszél bennünk, azt mondjuk, amit a világ vár el tőlünk, és szomorúan vesszük tudomásul, hogy megint megcsaltuk magunkat. Nincsen szavunk, nem volt bátor-ságunk saját szavainkkal élni; alig tudunk ellenállni annak a megfogha-tatlan szóáradatnak, amely belőlünk fakad és mégsem a miénk. Martin Heidegger elemezte ezt szépen Ágoston Vallomásaikapcsán, a Seins-wechselt vagy létcserét, azt a mindennapi s ezért szinte észrevehetet-len folyamatot, amelynek során az ember valóban mintegy lecseréli önmagát egy világi énre, szavait a világ szavaira.

A vallomás mint írásmód ennek a folyamatnak az ellentételezésére szolgált; a hippoi püspök számára magától értetődőnek tűnt, hogy a nyelvnek és a világnak való kiszolgáltatottság tapasztalatára az Isten-nek való kiszolgáltatottság lehet az egyedüli gyógyír. A későbbiekben, az úgynevezett modern korban az isteninek ez a közvetlen evidenciája viszonylag hamar szertefoszlott: az ember magára maradt szavaival és a bennük továbbra is megállíthatatlanul és meggondolatlanul szavaló nyelvvel és világgal. Descartes saját értelmével próbálta szavatolni sa-ját gondolkodása és szavai hitelét, ám ez a megoldás szintén zsákut-cának bizonyult, az olyan kísérletek pedig, amelyek a platonikus tradí-ciót újragondolva az abszolút szellem fogalmával próbálták az emberi lét és a szó garanciáját adni, mindig újra korszerűtlennek tűntek. Az,

amit a huszadik századi bölcseletben „nyelvi fordulatnak” szoktak ne-vezni, erre az általános krízisre, tanácstalanságra adott válaszként ér-telmezhető: a század legjelentősebb filozófiáinak sarkalatos pontja lett a nyelv és vele együtt a saját gondolat uralhatóságának a kérdése és megkérdőjelezése.

A probléma, ami a filozófia, a művészetek és egyáltalán az emberi lét minden területén egyre sürgetőbben jelentkezett, az volt: honnan fakad az emberi beszéd, azon belül pedig a költői szó hitele abban a korban, amely úgy tudja, hogy „Isten halott”, amikor tehát kérdésessé vált a magasabb, más-világból származó ihlet és inspiráció teológiai, antropológiai, poétikai bázisa? Milyen megoldást lehet találni a nyelv-nek és a világnak való kiszolgáltatottság elszomorító tapasztalatára? A huszadik századi filozófiának Husserltől Wittgensteinen át Heideg-gerig és Derridáig éppúgy alapvető kérdése ez, mint a költészetnek, mely nagyon gyakran a költészetről való költészet, a költészet lehető-ségéről való költői beszéddé alakult át. A költészet a költői szóval való küzdelem jegyében született meg, amelyben a költő nem elsősorban önmagát, hanem a szót szólítja meg, vele lép dialógusba, keresve saját költőisége és egyáltalán az emberi beszéd helyét, hitelét és értelmét.

Babits Mihály költészetének vissza-visszatérő problémája a költé-szet, a költői beszéd és egyáltalán az emberi szó értelme: verseiben már-már aránytalanul nagy szerepet kap a szólás, a kifejezés poétikai, antropológiai, sőt teológiai dilemmája. Az első kötetekben ritkábban érződik ez a probléma, a fiatal Babitsot valósággal elvarázsolják saját szavai, a szóban rejlővégtelen lehetőség arra, hogy a világot megjele-nítse és kibéküljön vele. Szinte kézzelfogható a szó belső potenciálja fölötti öröm ezekben a versekben, melyek isteneket, külsőés belső tá-jakat, erényeket és bűnöket dicsőítenek ódákban és himnuszokban. A saját erőben való gyönyörködés és a mondás evidenciája azonban vi-szonylag hamar átadja a helyét a kétely hangjainak. Számtalan példát lehet itt említeni. Gondoljunk a Recitativra, melyben a költősaját

sza-vait úgy szólítja meg, hogy általuk a „szótlan, tiszta, homloktalan” ze-ne dicséretét adja¹, aCsak a dalracíműversre, melyben azt panaszolja:

„Szomorú a szavak hatalma: / nem hallatszik át a dal”, vagy aHegedűk hervatag szavára: „Szók, szók, ti pártütők, / kik hajdan, ami volt értet-len, megsugátok, / és fegyverré a bút edzé harmóniátok, / mért hagy-tok így dadogni most a világ előtt?” Az egyik legismertebb vers ebből a szempontból talán a „riadva muzsikáló”Cigány a siralomházban, a ke-vésbé ismertek közül aLevél Tomibólazért különös, mert a vers végi, a tipográfiában is jelzett sorszaggatás azt jelenti, hogy a költő nemcsak kilátásba helyezi a dadogást, hanem valóban dadogni kezd. Az utolsó sor „zuhanó, kifulladásos és összecsukló dallama”²a lírai beszéd lehe-tetlenségét jelenti be a líra eszközeivel, csakúgy, mint a Sziget és tenger programadó verse, a Régen elzengtek már Sappho napjai: „A líra elhal, néma ez a kor. / Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók / nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk / s mit ér a szó, amely csupántiéd?” A vers lírai vallomás a líra haláláról, egy korszak végéről, amelyben a költőiség értelmét vesztette, a költői beszéd fölösleges, privát érdekű cselekedetté lett az embertelenség áradatában. Kedveséhez szól a köl-tő, a csak nyögni és hörögni tudó, halódó versbeszédet kettős csönd-dé alakítaná: társat keres, de nem azért, hogy közelsége adjon értelmet a dalnak, hanem inkább, hogy jelenléte feledtesse vele a költői szó fá-jó, de visszafordíthatatlan távolságát, értelmetlenségét és hiúságát. A szerelem szó- és létmegváltó hatalma Babits több versében is feltűnik (lásd például:Vadak a fa körül,Ősz és tavasz között), más költőkkel, Jó-zsef Attilával vagy Ady Endrével összevetve azonban nyilvánvaló, hogy a szerelemnek Babitsnál nincs olyan átütőereje és megváltó ha-talma, amely révén választ adhatna a lét vagy akár a nyelv és a szó leg-alapvetőbb kérdéseire.

A saját szóval szembeni emberi és költői tanácstalansággal össze-függ, a társas viszonyon túl, a társadalmi szerepvállalás dilemmája is.

1„Ó, ti kemény / magvak, ti lelkem magvai, szók! […] / Szók, keserű/ őstengerek-ből üllepedett / szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti / felejtett könnyek alja, ti gondo-lat / kegyetlen izgatói. […] / Ó, szótlan, tiszta, homloktalan / zene! Mért nem lettem én zenész?!”

2NEMES NAGY Ágnes,A hegyi költő, Bp., Magvető, 1984, 100.

Számos tanulmány született, amely Babitsnak a szóhoz való sajátos, bizonytalan viszonyát a költői szerepvállalás problémájaként értelme-zi, Jónást emlegetve, ki „rühellé a prófétaságot”. Sőtér István³, Melczer Tibor⁴, Fodor Ilona⁵vagy Szigeti Lajos Sándor⁶ilyen jellegű megközelítésével szemben azonban szükséges jelezni, hogy a verseket és az esszéket olvasva nem nagyon látszanak a művészi és emberi ma-gatartás olyan egyértelmű jelei, amelyekben Babits a világtól való ilyenfajta elzárkózás szerepét vette volna magára. Illyésnek igaza lehet, amikor azt írja: „az otromba vád, amely Babitsot afféle (rossz értel-mezésű) l’art pour l’art költőnek ábrázolta, figyelmetlen olvasásból származott.”⁷Babits nem futott a társadalmi felelősségvállalás elől, és nem zárkózott be önnön szép művészetébe, hanem épp ellenkezőleg, kitörni próbált abból a helyzetből, amelyben a szó pusztán az övé, hozzá tartozik, és tőle függ csupán. A szó értelmével és a mondás hi-úságával harcolt, kereste, hogy mi a költői beszéd helye a világban, és mi adja értelmét, ez azonban mindenekelőtt elsősorban bölcseleti kér-désként jelentkezett költészetében, és az emberi szó elégtelenségével, a költői mondás értelmébe vetett hittel vagy hitetlenséggel függött össze. A kérdés az: ki garantálja a belsőgondolatnak a kimondott szó-val szó-való megegyezését, ki szavatolja az embernek saját léte és a költőnek saját szava értelmét? A társadalmi szerepvállalás babitsi dilemmája a szó hiteltelenségéből és bizonytalanságából fakadó nyelviűzöttségnek