AZ ESSZÉ MINT ÉNÉPÍTÉS

AZ ESSZÉ MINT ÉNÉPÍTÉS

„Nem az énekes szüli a dalt:

a dal szüli énekesét.”

(Babits Mihály)¹

„S nem csupán véletlen, hogy az irodalom fogalmába nemcsak az irodalmi műalkotásokat értik bele, hanem egyáltalán minden irodalmi hagyományt.”

(Hans-Georg Gadamer)²

Annak a ténynek a jelentőségét, hogy a prózai írásművek keretébe tartozó „esszé”, „tanulmány”, valamint „kritika” fogalmát definitív jelleggel meglehetősen nehéz leírni, nem csupán az adja, hogy efféle leírásokra nem is igen történtek megnyugtató eredményt hozó kísérle-tek, hanem inkább az, hogy ezekre a leírásokra minden bizonnyal nincs is valóban szükség. Az olvasói tapasztalat alapján ezt a megálla-pítást ugyan máris korrigálandónak gondolhatnánk, tekintve, hogy a

„kritikát” illetően bizonyára valamennyiünknek körülhatároltabb el-képzelései vannak a másik kettőnél, olyan prózai szövegként tételezve azt, mely más (legáltalánosabban vett) szellemi termékeknek ama szö-veg igényétől meghatározott módon való ismertetését, bemutatását,

1Mint forró csontok a máglyán…= BABITS Mihály,Versenyt az esztendőkkel! Uj költemé-nyek,Bp., Nyugat, 1933, 111–112.

2Hans-Georg GADAMER,Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata,ford.

BONYHAI Gábor, Bp., Osiris, 2003, 195.

méltatását, elmarasztalását, elemzését nyújtja, aránylag korlátozott ter-jedelemben. Amennyiben ez az olvasói sztereotípia a közkeletű hasz-nálat szintjén elfogadható – és fogadjuk el most magunk is –, máris az irodalom merőben technikai aspektusainak figyelembevételére len-nénk utalva, ha a „tanulmány” és az „esszé” definícióját kívánnánk adni – az irodalmi köztudat, és manifesztációi, a kézikönyvek és lexi-konok legalábbis ezt teszik.

A mi véleményünk szerint ez a definiáló szándék szükségtelen.

Meggondolásunk szerint bármely irodalmi műesetében másodlagos a műfaji besorolás. Csupán egy bizonyos színvonal alatt tűnik föl rele-vancia-értékűnek éppen a műfajiság. Különösen fontos hangsúlyozni ezt témánk esetében.

Jelen dolgozat³ témája Babits Mihály „esszé-, tanulmány- és kriti-kaírói” munkássága első pályaszakaszának egy sajátossága – és egyik célja szerint azt kívánja hangsúlyossá tenni, hogy Babits e nembéli írá-sai legjava esetében az olyannyira képlékeny műfajiság, a műfajkeve-redés evidens jelensége mögött nagyon is határozott tendencia és pontosan megragadható szerzői akarat áll: az írásban manifesztálódó énépítés, éndefiníció.

Több szempontból sem tartjuk tehát szükségesnek az értekező próza típusainak műfaji definiálását érintő diskurzust választott szer-zőnk esetében. Egyrészt érdemes meggondolni, hogy maga Babits egyáltalán nem tarthatta jelentőségteljesnek az ilyen alapú distinkciót írásai között – legalábbis megnyilatkozásai erre engednek következ-tetni. Ide azonban egy kitérőkívánkozik.

Olyan formáját választjuk a fenti kérdés vizsgálatának, mely a Ba-bits életében kiadott tanulmánykötetekhez fordul, egészen pontosan:

azok előszavaihoz. Hiszen ezekben a rövidebb írásokban maga a szerzőad válaszokat, még ha válaszai olykor talányosak is. Eljárásunk ezen a ponton megköveteli az idézetek bőségét, végighaladva Babits köteteinek bevezetőin.

3Az itt közölt írás egy hosszabb tanulmány részletének módosított változata.

Első (inkább karcsú füzetnek nevezhető) tanulmánykötete, a Két kritika bevezető Megjegyzése szerint: „E tanulmányok a Nyugatban megjelent könyvbírálatok, nagyrészt eléggé jelentéktelen könyvek bí-rálatai. A szerző gondolt arra, hogy átdolgozza, kihagyva belőlük az aktuális vonatkozásokat; utóbb mégis jobbnak látta eredeti alakjukban meghagyni, mert a tolla alá vett, magukban jelentéktelen dolgokat is jellemzőknek tartja mai irodalmi életünkre.”⁴ Érdekes és (nem lehet elégszer hangsúlyozni) az értekező Babits egészen fiatal korban kiala-kult s élete végéig konzekvensen hangoztatott gondolatrendszerére és írói gyakorlatára mélyen jellemző, hogy már itt feltűnik két fontos elem. Az egyik a nyitómondatban: leszögezi, hogy írásai könyvbírála-tok. A kötet két írása (Petőfi és Arany, Az irodalom halottjai) közül egyik sem könyvkritikaként él az irodalmi emlékezetben, bár a Petőfi és Aranyzivataros recepciója során többször fölmerült – leginkább a ta-nulmányt (bármily képtelen dolog leírni) „védelmezők” részéről – a tény, hogy Babits valóban két frissen megjelent kötet recenziójául írta ezt a híres művét. Ennél sokkal fontosabb, hogy mindjárt a pálya ele-jén precedensét teremti a szerző kedvelt módszerének: aktuális, re-cenzeálandó könyv szemrevételezése kapcsán jelentős, hosszú tanul-mány vagy esszé kerül ki tolla alól. Minderre maga is utal később, mint ahogy az idézettMegjegyzésmásik fontos gondolatára: az aktuali-tás és átdolgozás kérdésére.

Az 1917-es Irodalmi problémák előszavának első két, illetve utolsó mondata a legérdekesebb: „E kötet a magyar irodalomról írt tanulmá-nyaimat tartalmazza. E tanulmányok problémák és nem deskripciók:

irodalmunknak inkább kérdéseit tárgyalják, mint jelenségeit. […] E tanulmányok nem akarnak maguk is irodalom lenni: csak gondolatok az irodalomról.”⁵Az első mondat Babits tanulmánykötet-szerkesztési elveinek első manifesztációja, mint látni fogjuk, ezekhez is konzek-vensen ragaszkodott a későbbiekben. A zárómondat azonban vi-szonylag ritka megnyilatkozás a szerző részéről. Ha arra gondolunk, hogy megelőzőleg – Matthew Arnoldra hivatkozva – a kritikusi

aláza-4BABITS Mihály,Két kritika,Bp., Nyugat, 1911, 3.

5BABITS Mihály,Irodalmi problémák,Bp., Nyugat, 1917, 3.

tosságot említi, akkor, legalábbis e kései olvasatban, furcsálkodhatunk:

Babits „kritikusi” pályájára legkevésbé az alázatosság jellemző. (Elte-kintve természetesen az általánosító és közhelyszerűvé vált „irodalom iránti alázattól”.) Talán fontosabb ennél az utolsó megjegyzés másfe-lől való megközelítése (amennyiben a kötet írásai nem „irodalmak”, hanem gondolatok), különösen, ha összevetjük a bevezetéssel (prob-lémák és nem deskripciók, kérdéseket és nem jelenségeket tárgyal-nak). Mindhárom distinkció meglehetős egyértelműséggel azt sugallja, hogy a fiatal Babits értekezőprózáját a kérdező, a kísérletező gondol-kodó műfajának (műfajainak) tekinti; a kérdésfölvetések és a lebegte-tett válaszok vagy válaszlehetőségek terepének. A szellemi életrajz ál-talunk vizionált ívének, annak az elsővilágháború idején bekövetkező törésének és fordulatának pontosan meg is felel ez a fajta attitűd, ami az esszé- és tanulmányíró Babitsot illeti. A probléma, a kérdés és a gondolat fogalma sokkal inkább megfeleltethető a szerzőkorai írásai-val, mint a deskripcióé és a jelenségé – minden öntörvényűségükkel, merészségükkel, felszabadultságukkal. Ugyanakkor viszont mélyen el-gondolkodtató annak a kérdése, hogy nem éppen ezáltal alakulnak-e át ama másik minőséggé: a gondolatiból az irodalmiba?

Az 1924-ben megjelentGondolat és íráselőszava több szempontból is megérdemli, hogy teljes terjedelmében idézzük:

„E tanulmányok az irodalom és filozófia határain járnak kicsi lám-páikkal.

Van köztük rövid és hosszú, régi és új, komoly és játékos.

Előszót kívánnak, mert nem egységes és tegnap-írt könyv ez, ha-nem hosszú fejlődés állomásai; csupa tévelygő, kik sötétségben és zi-vatarokban, hol erre, hol arra, körben forogtak az egy Igazság körül.

Néha már azt hittem, kialszik a lámpa: de megint föllobbant.

Cikkek vannak itt, nagyobbára aktuális cikkek, – de aktuális cikkek örök témákról; s talán az örök dolgok aktualitása él egy kicsit ebben a könyvben is, úgy mint a lelkekben élt az utolsó tizenöt év változatai közt.

S itt van egy élet is.

Itt a fiatalság, a tanuló gyermekes hiúsága, még friss önbizalom és kincses forrongás: indulva boldogan az Eszmék birodalmának meg-hódítására.

S itt vannak a férfi kételyei és csüggedései, a megrázkódtatások és megingások a Zivatarban.

Minden ellenmondásban mégis csak egy élet, minden tévelygés között mégis egy út.

Adom a cikkeket, témáik rendjében és változás nélkül: de egy-egy évszámot írok mindenik cím után: legyen mint kilátszó zsinór a fölfű-zött szemek közt. Nem néma számok ők: magyaráznak, egyeztetnek, dicsekednek vagy elnézést esdenek. Kérem az olvasót, figyeljen reá-juk!”⁶

Ez az előszó számos érdekes részletet tartalmaz. A már megfigyelt tematikus rendezési elv „kifejtését” folytatja a nyitómondat, amennyi-ben a kötet írásait irodalom és filozófia határmezsgyéjén helyezi el – első pillantásra némileg vitathatóan. Újfent hangoztatik az aktualitás kérdése. S megjelenik egy új elem is: az esszék, tanulmányok gyűjte-ményének szellemi, de talán nem csupán szellemi önéletrajzként, sőt korrajzként való definiálása. Ebből a szempontból is érdekes a záró bekezdés indítása: „Adom a cikkeket, témáik rendjében” – hiszen a kötet írásainak sorrendje legalábbis enigmatikussá teszi ezt a megfo-galmazást.⁷

Mindezeknél mégis fontosabb talán, hogy ebben az előszóban a megelőzőkétől teljesen különböző hangot, a háború és a forradalmak alatt átalakult babitsi „új hangot” halljuk. (Az „új hang” általunk java-solt terminus technicusának bővebb kifejtése egy másik megvitatás tárgyát képezi.) A szöveg patetikussága és nyilvánvaló bizonytalansá-got tükrözőóvatos fogalmazásai, nemkülönben „az egy Igazság” em-lítése mind a háború idején induló új pályaszakasz jellemzői.

6BABITS Mihály,Gondolat és írás,Bp., Athenaeum, 1922, 5–6.

7AzEzüstkorcíműtanulmánykötet elején újraközölt előszónak ehhez a félmondatá-hoz Babits a következőlábjegyzetet fűzte: „Ez így volt aGondolat és Írásc. kötetben.

A jelen kiadás visszaállítja az időrendet.” (BABITS Mihály, Ezüstkor, Bp., Athe-naeum, 1938, 1–2.)

Új tanulmánykötetében, az Irodalmi problémák második kiadásában (1924) kurta, néhány soros előszót közölt csupán, udvariasan hűvös bevezető sorai megerősíteni látszanak az elmondottakat: „Azóta megint hét év telt el, s ha véleményeim nem is változtak, a hangsúly, mellyel elmondanám, ma sokban más volna.”⁸

Következő bevezető szavait már a megindult életműkiadás első tanulmányokat egybegyűjtő kötetében, az Ezüstkorban (1938) talál-juk.⁹ Ismételten, az összegzés igényével hangsúlyozza köteteinek szi-gorú tematikai csoportosítását: „Együtt az egész kötet megközelítően teljes gyűjteményét adja mindazoknak a tanulmányszerű írásaimnak, melyeknek tárgya a magyar irodalom körén kívül esik. […] Ez a kötet lényegébennemirodalmi tartalmú. A magyar irodalomról szóló tanul-mányaimat külön kötetben foglalom össze. Amit pedig a külföldi lite-raturáról – nagyobbára angol költőkről – írtam, az helyet talált abban a nagy könyvben, melynek címe: Az európai irodalom története.” Majd hozzáteszi: „Ha mégis vannak itt irodalmi vonatkozású darabok, az igazi témájuk azoknak sem az irodalom. Inkább csak az, amit az iro-dalom jelent, vagy elárul, vagy dokumentál.” Mintha csak aGondolat és írás előszavának „irodalom és filozófia határain” meghatározását ol-vasnánk más megfogalmazásban. A tematika, a „kvázi-életrajzi” jelleg és a műfajiság kérdése immár összekapcsolódik ebben a szövegben:

„Tárgyra, formára, igényükre nézve ezek a dolgozatok nagyon külöm-böznek. Együtt mégis az író világnézetének fejlődését adják, s állás-foglalását korának irányaival és eszméivel szemben. Minden filozó-fikus írásom nincsen köztük; még az se mind, ami már kötetben meg-jelent. Kimaradtak azok, amelyek csupán könyvkritikák, vagy egyes je-lenségek ismertetései.” Nem marad el az aktualitás kérdésének említé-se említé-sem: „Épígy kihagytam – mégha gondolataiknál fogva e könyv ke-retébe tartoztak is – azokat az aktualitásokhoz kapcsolt cikkeket, me-lyeknek mondanivalója másutt az aktualitástól függetlenül is kifejezést nyert. […] Ez természetesen nem jelenti még, hogy az Ezüstkor tarta-lomjegyzékében ne szerepelnének aktuális eredetű vagy vonatkozású

8BABITS Mihály,Irodalmi problémák,Bp., Athenaeum, 1924², 6.

9BABITS Mihály,Ezüstkor,id. kiad., oldalszám nélkül.

írások. Hisz keletkezésében majdnem minden írásom ilyen. De így, ahogy itt megjelennek, már kiszakadtak az aktuálitásból. Nem is tar-tom szükségesnek, hogy (mint más esszé-köteteimnél tettem) születé-sük történetét e jegyzetben egyenkint vázoljam. Amennyi a megértés-hez kell, azt az egyes tanulmányok maguk elárulják. Némelyik valóban csak könyvismertetés, alkalmi előadás, polémia, vagy éppen, mint a Könyvről-könyvre sorozat darabjai, irodalmi naplójegyzet, egy folyóirat állandó rovatában. Mégis valamennyi egyetlen gondolat vetülete vál-tozó síkban és külömbözőfokokon.”

Valóban az összegzés igénye érzik ezeken a sorokon, s nem csu-pán az egyes részkérdések (kötetszerkesztés, aktualitás, műfajiság stb.) taglalásakor. Az aktualitásból való „kiszakadás” révén és eredménye-képp – alig lehet nem érezni – Babits e kötetébe gyűjtött írásainak minden bizonnyal valamiféle sub specie aeternitatis szemléletmódot, klasszicizálódott jelleget tulajdonított, amikor könyvét összeállította.

Hogy mindez milyen tökéletesen megfeleltethető Az európai irodalom története irodalomszemléletének, arra – úgy gondoljuk – talán emlékez-tetni sem kell. Az Ezüstkoridézett Jegyzetének érdekessége még, hogy itt, és csupán itt nevezi esszé-kötetnek művét, illetve a megelőzőeket (a megelőzőek mindegyikét?).

A gyűjteményes kiadás második tanulmánykötete, az ugyancsak 1938-ban megjelentÍrás és olvasásrövidke előszava tökéletesen egészíti ki imént idézett párdarabját: „Az Irodalmi Problémák anyagát kiegészí-tettem néhány írói arcképpel, s elvi és polemikus cikkel. Így ez a kötet magában foglalja legjavát mindannak, amit magyar irodalomról, s egy-általán irodalmi kérdésekről – azEurópai Irodalom Történeténkívül – ed-dig írtam. Csupán azokat a dolgozatokat hagytam ki, melyekben az irodalmi téma csak ürügy vagy illusztráció valamely világnézeti prob-léma megvilágítására; ezek azEzüstkorc. kötetben találták természetes helyüket […]”.¹⁰

Keresztülkasul az életemen című kötetének (1939) bevezetőjében így ír: „Sohasem akartam önéletrajzot írni. Mégis most hogy az utolsó években megjelent apró írásaimat, cikkeimet összegyűjtöm, azt

ve-10BABITS Mihály,Írás és olvasás,Bp., Athenaeum, 1938, 2.

szem észre, hogy ezek nagyon sokat adnak egy elképzelhető önélet-rajzból.”¹¹Talán meglepő kissé, hogy a szerzőmintegy újdonságként

„fedezi fel” ezt az életrajziságot, hiszen – mint láttuk – már korábban is hivatkozott rá. (S bár a kötet első írása valóban a Curriculum vitae címet viseli, talán némi „reklámfogást” is gyaníthatunk a megfogalma-zás mögött. A kötetet például – mely valóban nem különbözik Babits más tanulmánygyűjteményeitől – a Nyugat a következőképp hirdette:

„Megjelent! Babits Mihály önéletrajza”¹².)

Életében utoljára megjelent tanulmánykötete azÍrók két háború közt (1941). Ennek előszava nem csupán terjedelme, hanem színvonala miatt is eltér a többi előszótól, bátran nevezhetjük tanulmányértékű-nek. Sőt, olvasásakor az is az érzésünk, mintha Babits a kötet első ta-nulmányául szánta volna: nagyívűáttekintést kapunk a megelőző évti-zedek magyar irodalmáról. Nem kronologikus, nem tematikus rend-ben, inkább a legkomolyabban vett összegzésként: Babits számba ve-szi azokat a kérdéseket, amelyek kapcsán kikerülhetetlen a véleménye, s röviden „megválaszolja” azokat – a kései olvasó csak sejtheti, mek-kora érdeklődéssel fogadta a kortársi irodalom ezeket a sorokat. Fe-leslegesnek látszik hosszabban idézni ebből a szövegből – mint emlí-tettük, valóban túlnő egy szokványos előszó keretein. Érdemes azon-ban regisztrálni, hogyAz európai irodalom történeteután először és egye-düliként e kötet bevezetésében találkozunk egy sajátos szemponttal:

„Könyvemnek egyetlen darabja sincs mely Ady halálánál régebbről kelt volna, vagy Adynál idősebb íróról beszélne.”¹³

Mint láttuk, Babits előszavai több tekintetben is érdekesek és fi-gyelemreméltóak, ám nem látszanak különösebb jelentőséget tulajdo-nítani az általunk szükségtelennek ítélt műfaji besorolásnak. Vegyük ehhez még hozzá, hogy – mint arra a definíció kérdésénél már utal-tunk – valóban nem lehet konszenzusról beszélni ilyen műfaji

tekin-11BABITS Mihály,Keresztülkasul az életemen,Bp., Nyugat, 1939, 5.

12Nyugat, 1939. ápr., 4. sz., címlapverzó.

13BABITS Mihály,Írók két háború közt,Bp., Nyugat, 1941, 6.

tetben a világirodalom számos jelesének esetében sem. Megengedjük, hogy az „esszé”, egyik közkeletűmegközelítési aspektusa szerint, any-nyiban különbözik a tanulmánytól, hogy tárgyát szépirodalmi stílus-eszközök igénybevételével taglalja – ám ezen az alapon miként húz-zuk meg a határt a par excellence szépíró Platón és a par excellence fi-lozófus Arisztotelész, Kierkegaard vagy Nietzsche és Schopenhauer, Heidegger és Husserl műve között? És amennyiben a tanulmány – a Világirodalmi Lexikon kurta címszavát idézve – „részproblémákat elemző, meghatározott összefüggéseket feltáró szakmunka”¹⁴, úgy

14Világirodalmi Lexikon. Tizenötödik kötet,főszerk. SZERDAHELYI István, Bp., Aka-démiai, 1993, 138. Talán szükségtelen is figyelmeztetni rá, hogy az idegen nyelvű (példáink esetén angol és német) irodalomban sincs konszenzuális distinkció a tár-gyalt műfajok között. Az angolszász literatúra például hagyományosan a „criticism”

kifejezéssel él, mely praktikus, de meglehetősen általánosító jellegű– jól példázza ezt René Wellek nagy művének, az A History of Modern Criticism-nek bevezetője: „The term ’criticism’ I shall interpret broadly to mean not only judgments of individual books and authors, ’judicial’ criticism, practical criticism, evidences of literary taste, but mainly what has been thought about the principles and theory of literature, its nature, its creation, its function, its effects, its relation to the other activites of man, its kinds, devices, and techniques, its origins and history” (René WELLEK,A History of Modern Criticism 1750–1950. Vol. 1. The Later Eighteenth Century,London, Jonathan Cape, 1955, V). Egy amerikai világirodalmi enciklopédia ezzel szemben például konk-rétabban fogalmaz éppen az esszé kapcsán (Wellek nyolc kötetében ez a szó szinte elősem fordul): „The essay, then, is a piece of artistic prose which must have grown organically. Its center must be essayistic; that is, it must make the reader want to pursue the line of thought it has encouraged; it must make him reflect on the diversity of the subject which, within a restricted ambit, cannot be treated exhaus-tively. […] In the best essays, poetic insight and precision of thought are subtly inter-voven. […] Yet the essay is the least rigid of literary forms, and its best exponents of-ten combine playful elegance with a sovereign disdain for logical deduction. Since it often manifests itself by associations, it follows that much depends ont he reader’s powers of association” (Encyclopedia of World Literature, ed. Wolfgang Bernard FLEISCH, Vol. 1., New York, Frederick Ungar, 1969, 356). A német tudományosság normatív leírásai definitívebb igényűeknek látszanak, az angolszászokétól érdekesen eltérőnek: „als Essay wird ein bewußt literarisch-aesthetisch gestalteter Prosatext kürzeren bis mittleren Umfangs über einen beliebigen Gegenstand bezeichnet”

(Handlexikon zur Literaturwissenschaft,herausgegeben von Diether KRYWALSI, Mün-chen, Ehrenwirth, 1974, 121); máshol az esszé: „Bezeichnung für ein überlegt gestaltetes, kürzeres Prosastück, das eine subjektiv-tastende Gedankenbewegung über ein beliebiges Thema formuliert” (Harenbergs Lexikon der Weltliteratur. Autoren – Werke

Begriffe,Band 2, kur. BONDY – SPIEL, Dortmund, Harenberg, 1990, 888). Érdemes idézni még egy kortársi értelmezést, mely megint csak más aspektusa szerint definiálja az esszét: „Az esszé olyan szintetikus, szubjektív és történeti természetű poétikai formaként határozható meg, amely az esszé szubjektuma és a tematizált történeti ré-tegek, korstílusok, műalkotások, frivol tárgyak, múltbéli – vagy kortárs – alakok kö-zött közvetlen, alkalmi, intim kapcsolatrendszert épít ki: az – esetenként – lírai és – minden esetben – egzisztenciálisan hangolt, önértelmező-ontologizáló kommentátor a kultúra történetét mindennapi tapasztalattá váltva, saját léte történetére vonatkoz-tatva, aporetikusságában, nyitottságában, folyamatában és aktualizálhatóságában meg-ragadva, tárgy-élményeit mint elsődleges élményforrást, az értelmezést pedig mint al-kotást és mint sorseseménytéli meg” (MARGITTAI Gábor,Az esszé mint arckép és tör-téneti önmeghatározás,Alföld, 2000/8, 81). S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az esszétől és tanulmánytól némileg eltérően a kritika fogalma korántsem csupán poé-tikai-retorikai, hanem etikai kérdéseket is felvet. Ennek érzékeltetésére álljon itt két idézet, időben távoli, de lényegüket tekintve közeli gondolatokkal. „A kritikus ugyan-onnan meríti létjogát, ahugyan-onnan az író, a költő– írja Horváth János. – A társadalom bármely tagjának megvan az az ideális joga, hogy magánélete korlátai közül kilépve, hatni próbáljon a többiekre vagy az egészre; viszont a többinek s az egésznek éppen úgy joga van visszahatni minden kísérletre. Bárkinek megvan az a joga, hogy irodalmi művel próbáljon hatni másokra, viszont mindenki másnak teljes joga visszahatni ily kísérletre a maga egyénisége, ízlése és meggyőződései szerint. E jogos visszahatás az, ami az irodalomban kritikának nevezünk” (HORVÁTH János,A kritika jogai és korlá-tai= H. J.,Tanulmányok,I–II, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997, II, 342).

„Egyszóval szeretnénk másokat meggyőzni saját hiteink és vélekedéseink helyességé-ről, – érvel Stanley Fish – hiszen ha ugyanabban hinnének, amiben mi, e hitek folyo-mányaként látnák azt, amit mi látunk. Azok a tények pedig, melyekkel megtámogatjuk értelmezésünket, éppoly magától értetődőek lesznek számukra, mint számunkra. Va-lójában ez a kritikai tevékenység veleje, ami kísérletet jelent az egyik fél részéről arra,