és mint rejtett, személyes üzenet
Az 1910-es esztendő egyik nevezetes munkájában, a Petőfiről és Aranyról szóló tanulmányban Babits kissé szokatlan s tán nem kifeje-zetten „irodalmi” szemszögből veti fel a két magyar költő megítélésé-nek kérdését. Mint írja, „e két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét minde-nikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseinek öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esz-tétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s a flegmatikusok és me-lankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öre-gek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei függetlenségiektől és szocialistáktól.”1
Ha e felsorolás utoljára említett és egykor nem kis viharokat kavart politikai vonatkozásait figyelmen kívül hagyjuk,2 marad még egy ter-rénuma ennek a „kedély- és vérmérsékleti” alapokról kiinduló esztéti-zálásnak, amely ma is izgalmas problémákat kínálhat a Babits vagy Pe-tőfi munkássága iránt érdeklődő olvasónak. Az „öregek” és a „fiata-lok” fentebb már említett különbségeire gondolunk, amelyekkel lép-ten-nyomon találkozunk az Aranyról és Petőfiről szóló
Babits-írá-1BABITS Mihály,Esszék, tanulmányok,s.a.r. BELIA György, Bp., Szépirodalmi, 1978, I, 160.
2L. például Pogány Józsefnek, Hatvany Lajosnak és Király Istvánnak aPetőfi és Arany-tanulmányt politikai szempontból kárhoztató írásait (POGÁNY József,Arany kontra Petőfi, Renaissance, 1910. nov. 25. 14. sz. 514–522; HATVANY Lajos,Petőfi és Arany (1–2–3), Jövő(Bécs), 1922. dec. 30., 1923. jan. 2., 1923. jan. 3.; KIRÁLY István,Petőfi mint vízválasztó, Irodalomtörténet, 1949/2, 169–183), illetve magának Babitsnak egy irodalmi mű– adott esetben aMájus huszonhárom Rákospalotánc. költemény – pártpo-litikai felhasználása ellen bejelentett tiltakozását (BABITS Mihály,Önkommentár, Nyu-gat, 1912/12, 1074).
sokban. Emlékezzünk rá, hogy az 1923-asPetőfi-előadás és tanulmányt záró vers, aPetőfi koszorúiszintén a magyarifjúságotszólította meg an-nak idején, nem beszélve arról, hogy magát a költeményt bevezető előadás illetve tanulmány is egy ifjúi, pontosabban egy „gyermeki” ke-délyben jelölte meg Petőfi legszembetűnőbb emberi és alkotói tulaj-donságát.3
Próbáljunk meg ugyanakkor utánajárni, hogy mi a tartalma a sok-szorosan hangsúlyozott „gyermekiségnek”, s vajon miért van szüksé-ge rá a tanulmányírónak. A válaszadásban segítségünkre lehet annak az „örökifjú” Petőfire jellemző szemléletmódnak a megvizsgálása, amely állítólag„pillanatonkint s a múlttal való komplikáltságuk nélkül látja a világ eseményeit”, s amelyet Babits láthatóan a maga kedves Arany Jáno-sának egy nem Petőfit tárgyaló, pedagógiai értekezéséből igyekszik le-vezetni. „A tizenöt-tizenhat éves ifjú – fejtegeti Arany ebben az 1910-es Babits-tanulmányban is idézett írásában – […] rokon- vagy ellen-szenvétcsupán a külsőhöz köti,s elsősorban ebből a szempontból ítél-kezik. […] lelki alkatánál fogva […] csak a jelent nézi, a múlt […]iránt sem kedve, sem érzéke”.4
Ennek az Arany János említette ifjúnak az életkori sajátosságait – nevezetesen a jelenhez és a külsődlegeshez való kötődést, illetve a múlt iránti érzéketlenséget – Babits változtatás nélkül átviszi a maga
„örök ifjúnak” és „örök gyermeknek” megtett Petőfijére, akit aztán következetesen szembeállít egy hozzá képest éppen ellentétes tulaj-donságokat mutató, mondhatnánk érettebb és felnőttebb Arany Já-nossal. Mint aPetőfi és Aranyban is leszögezi: „Petőfi a jelen pillanat költő-je[…]a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül”, míg „Arany […]költészetevalóbanaz egész múlt eredője”.5
E múlt nélküli, „gyermeki” jelenidejűség Babits szerint Petőfi egész költészetére rányomja a bélyegét: „Az olyan embernek, aki csak a jelen-ben él, és akinek a múltból nincs tartalék kincse, szükségesek a jelen-
benyo-3Ebben „…Petőfi […] az egészséges gyermek”; fantáziája „a gyermeké” „Egy homé-roszi ősiségű forradalmár, a gyermeki igazság egyszerűségével és szókimondásával.
stb. BABITS Mihály,Petőfi= B. M.,Esszék, tanulmányok,i.m., I, 723–729.
4I.m., I, 177. Kiemelések tőlem. Sz. G. A.
5I.m., I, 169. Kiemelések tőlem. Sz. G. A.
mások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset ta-lálunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír s gyakran jelentéktelen verset. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leíróvá. […] A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az le-hetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerű.”6
„A világ képei jönnek, surrannak, illannak, egy pillanatra a tükör-ben megvillannak, és aztán eltűnnek.” „Petőfi […] olyan mint a tükör, amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem.”7
Barta János a maga 1938-as Babits-tanulmányában szintén egy, a fentiekhez sokban hasonló Petőfit vázol fel előttünk, amikor ő is „a közvetlen emóciót”, „az aktuális érzelmet, a pillanat hangulatát, a konkrét, öncélú kedélyhullámzást” emeli ki munkásságából – termé-szetesen mindezt olyan tulajdonságokként, amelyeket hiába keresnénk Babits költészetében.8Ha a kötetekbe sorolt Babits-versekre gondo-lunk, kétségtelenül igazat kell adnunk neki, de ha a költő ifjúkori zsengéit is átlapozzuk, bizony nem egy olyan versre akadunk, amely egy külsődleges módon hasznosított Petőfi-hatásról és „a külvilág ap-ró jelenségei iránt fogékony” líraiságap-ról tanúskodik.
Idézzünk fel néhányat közülük.
Sok a város háztetője, Nem látni az eget tőle, Hejh, az ég most borus lehet, Hullat ezer pici pelyhet.
Sok a város háztetője, Hóval van mind belepődve:
Hejh ha a hó cukor volna, A világ de édes volna!
6I.m., I. 169–170.
7I.m., I, 726–727; II, 646.
8 BARTA János,Magyar líra – magyar verskritika: Utóhang Babits Mihály verskötetéhez, Esztétikai Szemle, 1938, 60.
Óh édes is lehet annak, Kinek otthon tüzet raknak – Én csak járok künn, magamba, Szakad a hó a nyakamba.
(Sok a város háztetője….; 1901. dec.)9 Kis hugocskám, ringatgatva
Tartom az ölembe’
S gyermekkorom ezer édes Álma jut eszembe,
S mintha folyton még fülembe Csengene a nóta,
Rózsa, rózsa, piros rózsa, Ispilángi rózsa…
(Jégvirágok; 1902. nov.-dec.)10 Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Szeretnék villám lenni, gyujtó Vagy szélvész, szabadon száguldó, Mely törzsötöket kicsavarja.
(Viharjelek, 1903. márc.)11 Az iménti versrészletek kétségtelenül egy Babits-féle ifjúkori ke-dély által módosított Petőfi-hatást és hagyományt közvetítenek, egy olyan Petőfit, aki a későbbi tanulmányírónál olykor már az eredeti versek „kijavítása” és „helyesbítése” révén kapja meg a neki tulajdoní-tott „tükörszerű” és „gyermeki” vonásokat. Jó példa erre a Petőfi és Aranyban idézett A Dunán című költemény, amely eredetileg a folyó sebeinek múlékonyságát, illetve az emberszív sebeinek gyógyíthatat-lanságát állította szembe egymással.
9BABITS Mihály,Összegyűjtött versei,s.a.r. KELEVÉZ Ágnes, Bp., Osiris, 2002, 461.
10I.m., 462.
11I.m., 462.
A Dunánál
Folyam, kebled hányszor repeszti meg Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.
S az emberszív, ha egyszer megreped Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.12
Babits a vershez fűzött magyarázatában egyszerűen érvényteleníti a szív sebeinek gyógyíthatatlanságáról szóló eredeti konklúziót, és a költőnek ellentmondva azt állítja, hogy a fiatal Petőfi sajnos még nem volt képes felismerni az azonnal felejtőés azonnal gyógyuló Dunához való hasonlatosságát: „Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi,mikor lelkét szembeállította a Dunával. […]Azőlelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz világban.”13
Ha jól belegondolunk, ez a Babits által kívánatosnak tartott
„egészség”, amelyet ő a lélek „tiszta és primitív tükrében” felvillanó, majd nyomtalanul eltűnő képekkel, illetve a gyorsan fellángoló, majd azonnal törlődőbenyomások „gyermeki érzékenységével” azonosít,14 a valóságos lelki életben nagyon is egészségtelen, sőt kóros lehet, mi-vel egy mindenre kiterjedő memóriavesztéssel és a következetes
em-12PETŐFI Sándor,Összes versei, s.a.r. KISS József, Bp., Szépirodalmi, 1976, 60.
13BABITS Mihály,Esszék, tanulmányok,i.m., I, 167, 726. Kiemelés tőlem: Sz. G. A.
14Vö. „S mikor ennek az egészségnek a lényegéről van szó, mindig vissza kell térni […] a tiszta visszhangra, a tiszta tükörre! Mi is lényegében az egészség, a lelki egész-ség? Röviden kifejezve: valami gyermeki érzékenység: erős, de nem tartós – gyorsan lángol, könnyen felejt.” Uo., 726.
beri cselekvést megbénító általános amnéziával fenyeget.15 Ez nem-csak a Petőfi-művekből levonható tanulságoknak látszik ellentmon-dani, hanem attól az emlékezettől és „erkölcsi emlékezettől” is meg-fosztja költőnket, amelyet Babits a vele szembeállított Arany legjel-lemzőbb és legértékesebb tulajdonságának tart.
„Aki múltját mindig magában hordja, – olvashatjuk az 1910-es ta-nulmányban – annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ra-gaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger osztrák filozófus Gedächtnis-nek, erkölcsi emlékezetnek nevez, és a zseni legmélyebb sajátságának mond.
Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendel-lenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, »égető, mint Nessus vére«.”16
A Nessus vérével átitatott Dejaníra-köntösnek ez a képe, amelyet Arany Epilógusából vesz Babits, s amelyet ő csakis a múltjával együtt élő és örökké kételkedő Arannyal és annak „erkölcsi emlékezetével”
hajlandó egybekapcsolni, érdekes módon az örök jelenidejűségre kár-hoztatott Petőfi költészetében is jelen van, s bizony ott is egy ember-ről letéphetetlen – s ráadásul „fekete”! – múlt és emlékezet megjelölé-sére szolgál!
AhogyA borhozcíművers lerészegülni nem tudó hőse is mondja:
A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A múltnak fekete Emlékezete
– Mint Dejaníra-köntös – rajta van Letéphetetlenűl, minduntalan.17
15L. az orvosi könyvek ide vágó magyarázatait: „[…] az amnézia azt jelentheti, hogy az elme tudat alatt igyekszik kitörölni valamilyen történést, amellyel nem akar foglal-kozni, mert túl fájdalmas. Ilyenkor az érintettnek pszichiátriai segítségre van szüksé-ge.”Orvosi tanácsok otthonra, Reader’s Digest Válogatás, 1995, 184.
16BABITS Mihály,Esszék, tanulmányok,i.m., I, 175.
17PETŐFI Sándor,Összes versei, i.m., 250.
A kérdés most már csakis az lehet, hogy ez a „Nessus vérével” je-lölt emlékezet és babitsi–aranyi „erkölcsi emlékezet” valóban hiány-zik-e Petőfi munkásságából!
Rába György ez utóbbiból nem annyira a szorosan vett erkölcsi vonatkozásokat hangsúlyozza – inkább a személyiségbe mélyen be-ágyazódó emléknyomok magatartást meghatározó szerepét emeli ki (amelyek természetesen „nem erkölcsös” reakciót vagy cselekvést is eredményezhetnek…). Mint írja, Babits a Gedächtnis-t „lényegében az emlékezet érzékeny helyeinek összefoglaló fogalmaként tartja számon […]
mint »az ember legmélyét« méltatja, ami »végtelen variánsokat tud adni az em-berben«, és az »önmagunkhoz való hűség«-ben látja jellemző sajátosságát.
[…] Mai gondolkodásunkkal személyiségalkotó, tudatalatti emlékezetnek fogjuk fel aző Gedächtnisfogalmát, melyet kedvessé vált, feledhetetlenül fontos és nem kevésbé fájó élményekhatároznak meg. Önmaga nem végok, de emberi magatartásoknak és költői kifejezésüknek végoka lehet.”18
Az „önmagunkhoz való hűség” és a „személyiségalkotó” szerep itt kétségtelenül bizonyos állandóságot és „a személyiség egy megrögzött élményét” feltételezi, s ez mind az emberi magatartásban, mind annak költői kifejezésében fontos, strukturáló szerepet tölt be. A lírai költés ezen alapuló típusában az alkotó „az esetleges hangulat,a pillanat imp-resszionista hatásától szabadontárja föl a költői én léthelyzetének lelki tü-körképét, s a töredék helyetta belsőélet törvényszerűségét” nyújtja.19
E fontos megkülönböztetés alapján joggal kérdezhetjük: vajon mi-lyen verseket írt valójában Petőfi? Tényleg a „pillanat impresszionista hatásából” születő „töredékeket”, amelyek tükörszerűen „nyers” és
„feldolgozatlan” benyomásokat rögzítenek, vagy netán „a költői én léthelyzetét” és „a belső élet törvényszerűségét” is megfogalmazó al-kotásokat? A Babits által gyaníthatóan félreértett A Dunáncímű vers mellett használjuk fel ennek kiderítéséhez egy másik, szintén folyóne-vet viselő költemény, mondjukA Tisza tanulságait, s a nagyobb
biz-18RÁBA György,Babits Mihály költészete 1903–1920, Bp., Szépirodalmi, 1981, 76–77.
Kiemelések tőlem: Sz. G. A.
19I.m., 58. Kiemelések tőlem: Sz. G. A.
tonság kedvéért térjünk ki még egy-két, ezekkel összefüggő Petőfi-műre is.
A meglehetősen gyakori – s némely kézikönyvbe is bekerült – vé-lekedéssel ellentétben Petőfi A Tiszát nem a „nyári napnak alko-nyúlatánál” és nem „a kis Túr” torkolatánál írta. Még csak nem is ama fa tövében, amelyet ma is a mű keletkezési helyeként mutogattak. A vers születési helye és ideje: „Pest, 1847. [február]”,20 ami igencsak kétségessé teszi a Babits által hangoztatott – azonnal reagáló és törlő,
„tükörszerű” – írásmódot. A Petőfi-tájvers „nem szemlélet, nem egy helyről való széttekintés, hanem elképzelés, emlékkép, […] lyrai szük-ségletet kielégítőéletszemlélet” – írta már Horváth János is. – A költő ezekben „voltakép lelke tájképeit festi.”21 Vagy ahogy Nemes Nagy Ágnes is mondta: „A Tiszaegy lelkiállapot, sőt egy lelkialkat rajza. Én valósággal Petőfi önarcképének tekintem.”22
A fenti értékelésekkel mélységesen egyetértve, tegyük nyomban hozzá, hogy az önarcképi jelleget itt Petőfi jellegzetes motívumhasz-nálata is alátámasztja, aki igen gyakran jelenítette meg magát művei-ben valamilyen víz – például folyó, patak vagy tenger – képéművei-ben.
Gondoljunk csak a Lennék én folyóvízverscímre,23vagy akár a pajkos gyerkőcökhöz hasonlított hegyi patakokra az Uti levelekben.24 Érde-mes felfigyelnünk rá, hogy ezt a Petőfi műveiben szereplő „vizet”
igen gyakran éri valamilyen fájdalmas, testi sérüléssel járó támadás vagy inzultus: azUti levelekből imént idézett patakgyerkőcök üstökét, a habokat „egy komor, mogorva férfi, afergeteg” cibálja meg,25aki aJános vitézben már a „tenger” hullámait korbácsolja:
20PETŐFI Sándor,Összes művei, i.m., 636.
21HORVÁTH János,Petőfi Sándor, Bp., Pallas, 1923, 104, 502.
22NEMES NAGY Ágnes,Csend és hangerő: Két verselemzés, Kortárs, 1989/9, 118.
23PETŐFI Sándor,Összes művei, i.m., 689.
24PETŐFI Sándor,Prózai művei, s.a.r. KISS József, Bp., Szépirodalmi, 1976, 457–458.
25Vö. „És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, afergeteg; ezt a csintalan patak-gyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelemszakadtán föl-pattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.” Uo., 457–458. (Kiemelés tőlem. Sz. G. A.) Hasonlítsuk össze mindezt Molnár László és Pásztor Ferenc visszaemlékezéseivel, akik szerint Petőfi már négyéves korában is
„nagyon tartott”, sőt „nagyon félt […] mogorva természetűapjától”, aki a
legártatla-Zokogott a tenger hánykodó hulláma A zugófergetegkorbácsolására.26
De vehetnénk akár a Babits által említett Dunát is: vajon nem ef-féle bántalom éri ezt a „folyamot” is?...
Folyam, kebled hányszor repeszti meg Hajó futása s dúlófergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Ennyi egybehangzó példa láttán vajon nem lehetne ezeket a sorra megjelenő, „fergeteges” bántalmakat Petőfi emlékezetének „érzékeny helyei” és „fájó élményei” közé sorolnunk?... Sajnos Horváth János is megtette már ezt néhány szörnyű múltbeli sérelmet panaszló Petőfi-vers, például aNe bántson az meg…esetében: „E titokzatos lelki állapot P.[etőfi] lyrájában kivételes tárgy; oly tiszta lelkű embernél, mint P.[etőfi], indokolatlan, s csakis lyrai fictio lehet, Byroni mintára.”27
Kétes „fictio”-kat természetesen a világ minden kincséért sem szabad „az ember legmélyébe” tartozó, „személyiségalkotó” elemek-nek elfogadnunk. De mit tegyünk akkor, ha e súlyos bántalmazásokat nemcsak a művek állítólagos „idegen átvételei” és „közhelyei”, hanem a Petőfi életéről szóló visszaemlékezések is alátámasztják? Például Révész Zsófiának, a költő unokatestvérének tanúvallomása, aki sze-rint „Petőfi atyja nagy haragja elől mindig kitért, […] mikor az botot vagy kést fogott rá magával nem bíró perceiben. […] Sokszor az apai ház szé-napadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy atyja közelében, annak haragját kikerülje.”28
A „sokszor” és „mindig” szó itt arra utal, hogy az ilyen vérfagyasz-tó jelenetek nagyon is gyakoriak lehettek Petrovicsék otthonában. A Petőfi-szakirodalom sajnos mindmáig kihasználatlanul hagyja az
eh-nabb csínyekért is megfenyítette, s aki „mindig elhallgattatta”, mert „nem szerette, ha gyerek okoskodott”. HATVANY Lajos,Így élt Petőfi, Bp., Akadémiai, 1967, I, 116, 118.
26PETŐFI Sándor,Összes versei, i.m., 283.
27HORVÁTH János,Petőfi Sándor, i.m., 566.
28HATVANY Lajos,Így élt Petőfi, i.m., I, 263.
hez hasonló tanúvallomásokat, amivel sajnos éppen Petőfivalódi „gyer-mekségének” problémáit söpri a szőnyeg alá. Pedig itt rejlik ennek az elkendőzött vagy idillikussá szépített gyermekkornak az a fájó prob-lémája, az a „Dejaníra-köntösként” égető, „megrögzött élménye”, amely Petőfi személyiségének „legmélyét” érintve nemcsak az emberi magatartásban és annak költői áttételeiben volt képes „végtelenül fáj-dalmas variánsokat” létrehozni, hanem az ilyen élményeket rögzítő,
„személyiségalkotó, tudatalatti emlékezet” révén végül „a költői én léthelyzetének lelki tükörképét, a belső élet törvényszerűségét” is megjelenítette a költőalkotásaiban!...
Petőfi gyermekkorának legfájóbb problémája egy sorozatos ke-gyetlenkedésekig fajuló apai szeretetlenség volt, amelynek megnyilvá-nulásaiként a feleségére „gyanakvó” és a maga Sándor fiát „fattyúnak”
nyilvánító Petrovics István mind a fiát, mind annak édesanyját folya-matosan gyötörte és bántalmazta. A félegyházi Móczár Lajos „több-ször” hallotta, „midőn Petrovits mészáros – Petőfi Sándor atyja – va-lami csíny vagy pajkosság miatt korholta Sándor nevű fiát, s közben őtfattyúnak nevezte, s mondotta, hogyvesztél volna a hóban, mikor Kiskő-rösre vittek keresztelni. Az édesapja bosszús volt s kidobni akarta, mert – úgymond –az nem azőfia, hanem a segédje;a feleségével is goromba volt s egy-általán nem akarta a háznál megtűrni az újszülöttet.[…] Mindig azt kiabál-ta az öreg Petrovits, miért nem dobták az úton a hóba, vagy legalább miért nem fürösztötték meg a hóban, hogy így elveszett volna.”29Az iménti vallomástól függetlenül a szabadszállási Szöllősi Éva, Petro-vicsék szolgálólánya szintén megerősíti Petőfi apjának szélsőségesen gyermekellenes indulatait: „Petrovics nagyon gyűlölte a Sándor fiát.
Egyszer oly erősen kifakadt, hogyjobb lett volna kivetettelek volna a hóra a Kiskőrösi útban, had ettek volna meg a varjuk.”30
29I.m., 101–102. Kiemelések tőlem: Sz. G. A.
30TÓTH Sándor,Petőfi és szülei Szabadszálláson, Szabadszállás, 1994, 160. Kiemelés tő-lem. A két egymástól független vallomás tehát Petőfi apjának egybehangzóan idézett szavaival állítja, hogya költőnem Kiskőrösön született. Ha az újszülöttet ugyanis odavitték keresztelni, akkor mindenképpen máshol kellett születnie. AzÚj Magyar Irodalmi Le-xikon számítógépes bővítéseiben így nagyon is jogos a Kiskőrös után tett kérdőjel:
„Kiskőrös (?)”.
Talán érdemes lenne feltérképezni azokat a „végtelen számú vari-ánsokat”, amelyek a kétségtelenül hamis fattyú-vád és az azt kísérő apai kegyetlenkedések nyomán jöttek létre Petőfi műveiben. Mert természetesen az igaztalan gyanú is gyanú, és az is pokollá teheti mind egy gyermek, mind egy irodalmi hős életét. Gondoljunk csak a János vitéz Kukorica Jancsijára, aki szintén „talált gyermek”, akivel szintén keményen bánik a nevelőapja, s akit szintén halálos fenyegetések és átkozódások utánűz el ez az apa magától. VagyAz apostol Szilveszte-rére, akit egyenesen a hóbarakva találnak meg egy kocsma (!) küszö-bén. Vagy aTigris és hiénaSauljára, akinek ugyancsak a nevelő apja az igazi apja, s aki bizony meg is öli – le is szúrja! – a saját gyermekét.
Petőfinek, az embernek, illetve a Petőfi művek hőseinek egyaránt fontos volt e „mostohafiúi állapot” és „árvaság” megszüntetése, az apai szeretet kivívása, amit számos műben az „apa”- és „király”- szim-bólumként ismeretes „nap”-motívum31 segítségével fogalmaz meg a költő. Például:
Panaszom van kelmed ellen, Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával Bánni olyan fukaran?
(A naphoz)32 Vagy:
„Szép és nagy a királyok hivatása. Ők a föld napjai. Kötelességök ragyogni és melegíteni. Sokan elfelejtik a másodikat, és beérik az első-vel.” (Tigris és hiéna)33
De hát ez a királyokhoz és az apához hasonlóan „jó öreg”-nek ti-tulált égitest34nem a fiát, hanem az égi kocsmákat kedveli, ahonnan
„piros pofával” és „mámorosan” zuhan le esténként:
31HOPPÁL Mihály, JANKOVICS Marcell, NAGY András, SZEMADÁM György, Jelképtár, Bp., Helikon, 1990, 158–160.
32PETŐFI Sándor,Összes versei,i.m., 235.
32PETŐFI Sándor,Összes versei,i.m., 235.