A Romlás virágai megjelenését követően a verseskötetekkel szemben általános elvárássá vált, hogy ne csupán költemények esetleges gyűj-teményét nyújtsák, hanem megkomponált szövegegyüttesként mű-ködjenek. A kötetszerkesztésnek számos változata alakult ki az euró-pai irodalmakban, melyek a magyar költészetre is ösztönző befolyást gyakoroltak. Baudelaire nyomán elterjedt a versciklusokra épülő szer-kesztés, amely nálunk talán Ady költészetében talált legismertebb kö-vetőjére. Másfajta modellt kínált RilkeImakönyvcíműkötete, amely az egyes versek összetartozását és a folyamatos olvasás stratégiáját su-gallva nem különítette el egymástól verscímekkel az egyes költemé-nyeket. Ez a változat ösztönözte Kosztolányi Szegény kisgyermekének kompozícióját. A példák sora még folytatható lenne (Verlaine, Yeats, George stb.), ettől azonban eltekintek, mivel meggyőződésem szerint az első két Babits-kötet szerkesztési elvei nem az említett mintákat követik, hanem sajátos, akár egyedinek is nevezhető struktúrát alkot-nak.
A kötetetek kompozíciójának problémakörét a Babits-recepció már korábban is vizsgálta, s olyan tekintélyes munka szintén részlete-sen kitért rá, mint Rába György monográfiája. Rába értékelésének számos alapvető megállapítását felesleges lenne megismételni, ezért nem fogok szólni sem a kötetcím és a szövegkorpusz összefüggései-ről, sem a változatosság elvének érvényesüléséről. A bölcseleti inspi-rációk számbavétele szintén nagyon meggyőző Rába könyvében, így ezt is szükségtelennek tűnik tovább boncolgatni. A magam részéről azt a kérdést igyekszem körüljárni, hogy a versek összefüggésrendsze-rét milyen mintázatban látszik termékenynek elgondolni. Hipotézis-ként azt a feltételezést bocsátom előre, hogy Babits elsőkét kötetében nem a versek sorrendjében, nem is feltételezett látens ciklusokban
ke-resendő a kompozíciós elv, hanem olyan globális összefüggésekben, melyeknek kötetszervező ereje abban áll, hogy az egyes versek eseté-ben olyan jelentéstulajdonítási lehetőségeket nyitnak meg, amelyek a költemények izolált olvasásakor aligha mutatkoznának meg. Termé-szetesen egy-egy kötet részeként mindig módosul a versek jelentése, Babits szerkesztésmódjában az a sajátszerű, hogy kompozíció radiká-lisan kitágítja az értelemadás lehetőségeit.
A két kötet jellegét értékelve már csak részben kapcsolódom Rába megközelítéséhez, ugyanis álláspontom több ponton eltér a méltán el-ismert monográfia megállapításaitól. Az első ilyen jelentős nézőpont-beli különbséget abban látom, hogy míg Rába a második kötet eseté-ben azt feltételezi, hogy ez jelentősen eltér az elsőkompozíciós elvei-től, addig a magam részéről meghatározó párhuzamokat érzékelek.
Megítélésem szerint sem a görögös korszak,1 sem a Bergson-hatás2 nem változtat a struktúra alapvető hasonlóságán, illetve a felvetődő bölcseleti problematika jellegén. Az a törekvés, mely Bergsont feltét-lenül az értelmezés centrumába igyekezett állítani, sok esetben elfedte azokat a kínálkozó párhuzamokat, amelyek létére már a kötetcímek párbeszéde is figyelmeztet, hiszen a második verseskönyv ugyancsak egy Íris-szöveget helyez meghatározó pozícióba.
Nézetkülönbség van közöttünk abban is, hogy a magam részéről nem tudok azonosulni azzal az értelmezéssel, amely Babits első köte-tének felszíne alatt látens ciklusszerkezetek érvényesülését feltételezi.
Rába azAngyaloskönyv második füzetére úgy tekint, mint aLevelek Íris koszorújábólős-kötetére,3s ennek ciklusbeosztását az új verseskönyvre is rávetíti. Ezt az eljárást több szempontból is problematikusnak tar-tom. A két szövegegyüttes anyaga távolról sem azonos egymással, to-vábbá a publikált kötetben a versek más helyen, más sorrendben ol-vashatók, mint az Angyaloskönyvben. A kötetkompozíció létrehozásá-nak mind a versek válogatása, mind kötetbeli helyük kijelölése fontos
1Vö. RÁBA György,Babits Mihály költészete 1903–1920, Bp., 1981, Szépirodalmi, 287.
2I.m., 313–315.
3I.m., 121.
eljárása, ezért két olyan szövegkorpuszt, amely ezeken a pontokon el-tér egymástól, nem szerencsés azonos szerkezetűnek tételezni.
Azzal a megközelítéssel sem tudok teljes mértékben azonosulni, amely az első kötet esetében csupán az ún. keretet alkotó verseknek tulajdonít önértelmező, ars poeticus reflexiót. A három nyitó költe-ményből, valamint A lírikus epilógjából összeálló keret túlságosan le-szűkítetnek tűnik, amit Rába is érzékel, mert ezt a szerkezetet rögtön ki is bővíti a Húnyt szemmel…, a Fekete ország és Az örök folyosócímű versekkel.4 Ez utóbbiak ugyan szintén a kötet végén szerepelnek, de nem alkotnak zárt sorozatot, hiszen közéjük ékelődikA halál automobi-lonésA templom! Röpül!címűköltemény. Így a felütés és a zárlat alkot-ta keret meglehetősen fellazul. Az előhangok után következő versek-ről Rába úgy véli, hogy már nem olyan egyetemes érvényűek, és a kö-tet világszemlélete kevésbé közvetlenül érvényesül bennük.5 A szö-vegkorpusz tárgyalása során aGondolati tárgyakalcím alatt ugyanakkor olyan verseket vizsgál, melyeket gondolati tárgyú lírai festményeknek nevez: ez a verscsoport korábban már a kerethez csatolt három szö-vegen túl (Húnyt szemmel…, a Fekete ország és Az örök folyosó) tartal-mazza a Theosophikus énekek, A templom! Röpül!, illetve a Sunt lacrimae rerumcíműkölteményeket is.6Ezzel a kötet szemléleti kereteit kijelölő versek száma 11-re növekedett, továbbá olyan szöveg is közéjük soro-lódott, amely nem a kötet elején vagy a végén, hanem a közepén he-lyezkedik el. Rába tehát a kötet 39 versének több mint a negyedét olyan költeménynek ítéli, amely valamilyen módon értelmezi a gyűj-temény költői programját. Egy helyen pedig arra utal, hogy az általa nagyvárosi képeknek nevezett versfüzér ugyancsak ars poeticát rajzol ki.7 Ezzel valójában újabb 5 verset sorol a kerethez hasonló szerepű szövegek közé. Így azonban még furcsább arány adódik: 39 versből 16 ars poeticus jellegűnek mutatkozik, azaz a költemények több mint 40%-a. Aligha vitatható, hogy a verseskötet bizonyos versei expli-citebben, illetve összetettebb módon vetik fel azokat a kérdéseket,
4I.m., 17.
5I.m., 54.
6I.m., 210.
7I.m., 162.
amelyek a szövegegyüttes egészét jellemzik, s e költemények megjelö-lésében, tehát a hangsúlyok kihelyezésében is egyet lehet érteni Rába Györggyel. Ugyanakkor szükségtelennek látszik éles határvonalat húzni a különböző szövegek között egy olyan kötetben, melynek szinte valamennyi darabja bölcseleti, illetve a poétikai törekvéseket reflektáló rétegzettséggel rendelkezik. A szövegértelmezések során Rába többnyire nagy gondot fordít arra, hogy az egyes szövegeket be-kapcsolja ebbe az általam feltételezett, globálisan érvényesülő hálózat-rendszerbe, így a monográfia egésze a kötet szerkezetéről is összetet-tebb képet nyújt, mint a szerkezetet tárgyaló fejezet. Ennek ellenére ez a felosztás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a kötet belső összefüg-géseinek egy részét elfedi. Meggyőzőbbnek tűnik az a megközelítés, amely a kötet egészének tulajdonítja a folytonos poétikai önértelme-zés gesztusát.
A következőkben három olyan példát említek, melyek rácáfolnak arra a feltételezésre, mely szerint a poétikai reflexió kizárólag a keret-hez tartozó vagy a gondolati tárgyú lírai festmények sajátja. Rába az Aliscum éjhajú lányát olyan drámai monológnak nevezi, melyben Babits
„énjéhez semmiképpen sem tartozó érzelmeket és szituációt ecsetel”.8 Ezzel a megközelítéssel szemben megítélésem szerint a vers a kötet-ben meghirdetett poétikai program ironikus elbizonytalanításaként ér-telmezhető. Már a felütésben elhangzik a kötet egyik kulcsszava, a vágy, amely a nietzschei vitalitás és a schopenhaueri lemondás állandó konfliktusának jellegzetes motívuma: „csiklandó vágyak méhrajai / zsibonganak övem körül.” A szerepvers az erotikus csábítás nyelvét beszélve metaforikus szinten mindvégig a vágy bölcseletileg elmélyí-tett általánosabb jelentésére utal. A vers csattanószerű zárlata pedig („s menyasszonyi ajándékul / a világot adja nekem!”) A lírikus epilógjának jól ismert sorát idézi: „a mindenséget vágyom versbe ven-ni”. A világ sokszínűségének, teljességének megragadása azIn horatium és a Himnusz Irishez című költeményekben is megjelenik. Az Aliscum éjhajú lánya tehát éppen ahhoz a problémához kapcsolódik, amely a kötet konstitutív eleme. A provinciában Rómáról álmodozó ledér
8I.m., 185.
nőcske naiv beszédmódjának parodisztikus tónusában a költői prog-ramra vonatkozatott önirónia kap hangot. A látszólag könnyed, na-gyobb jelentőséggel nem bíró vers radikálisabb gesztussal teszi kérdé-sessé a kötet lírai magatartásának érvényességét, mint a sokat emlege-tett s ugyancsak kételyeket hangoztató epilógus. Ha nem ragaszko-dunk ahhoz a feltevéshez, hogy a kötetbeli lírai magatartásra vonatko-zó reflexió csak a keretet alkotó versek sajátja, aligha siklik el figyel-münk a vázolt értelmezési lehetőség fölött. A szöveg ugyanis megle-hetősen határozott utalásokként felfogható jelzéseket tartalmaz. A címbeli Alisca és Babits szülőhelyének egybeesése önmagában is be-szédes, erre a jelzésre azonban a paratextus még inkább ráerősít: „Ír-tam Aliscumban.” A most adott olvasat a kötet egészének befogadá-sához is tanulsággal szolgál. A Levelek Iris koszorújábólesetében olyan szövegegyüttesről beszélhetünk, amelynek minden egyes versében ta-lálható olyan vonatkozás, mely a kötetbeli lírai magatartás egészére reflektál, és megfordítva: a viszonylag jelentéktelenebbnek tetsző szö-vegek a kötet globális kontextusa révén olyan jelentésréteggel bővül-nek, mely bölcseleti vagy ars poétikai vonatkozású.
AzAliscum éjhajú lányakapcsán is több ilyen szövegre nyílik rálátás.
A Gáláns ünnepségről már Rába megállapította, hogy az előbbi párver-seként értelmezhető,9ezt a megközelítést az új jelentéssík feltételezése sem érvényteleníti, éppen ellenkezőleg: ez a jelentésréteg az utóbbi költeményhez is hozzákapcsolhatónak mutatkozik. A Messze… mesz-sze…cíművers esetében Rába György értelmezése több fontos meg-jegyzést tartalmaz, melyek a vers metaforikus jelentésrétegére vonat-koznak: „a költő»világszem« akar lenni – nem egy-egy országot vagy akár jelenséget akar megcsodálni, hanem az egész világot magába él-ni.”10Egy másik helyen pedig párhuzamot von aMessze… messze…és a kötetzáró vers között: „A lírikus epilógja a vágy problémáját bővíti programverssé […]. Ugyanígy a Messze… messze… is a vágy, az elvá-gyódás verse – szintén magasabb jelentésrendszerben.”11 Mindehhez
9I.m., 189.
10I.m., 171.
11I.m., 15.
fontosnak tartom hozzáfűzni, hogy ez utóbbi költemény is felfogható ironikus költői önreflexióként. A verszárlat enyhén szólva is naivan hangzó felkiáltása az ezer kép megragadásának programját minősíti, melyet éppen az előző vers, aHimnusz Irishez fogalmazott meg. Meg-ítélésem szerint többek között ezért is felesleges az egyes ország-képek megjelenítő erejét méltatni. Egyfelől a képeknek nem az a funkciója, hogy találóak vagy plasztikusak legyenek, hanem hogy nagy számban forduljanak elő. Másrészt a képek erősen sztereotip jellegű-ek, bármely képeslapon vagy bármely bedekker címlapján szerepel-hetnének. A változatosság megragadásának igénye csupán sztereotip közhelyeket eredményez: ebben ismerhetőfel az önirónia éle.
A kötetbeli programot értelmezőversek közül választott harmadik példám aMozgófénykép. Ennek a költeménynek Rába nagyon alapos és meggyőzően kidolgozott elemzését adja. Felveti a schopenhaueri szín-játék, a képekből építkezőszerkezet kérdéskörét, és rámutat a szöveg ismeretkritikai vonatkozásaira is.12 Továbbá jelzi, hogy a nagyvárosi képek látens ciklusát egy versfüzérből kibontakozó ars poeticának is tekinthetjük.13A költemény szemléletbeli reflexiója azonban megítélé-sem szerint nem áll meg a látszat és valóság Rába által említett Arany János-i kérdéskörénél. Azőmegközelítésében a szöveg csupán annyi-ban önértelmező jellegű, hogy a keretet alkotó versekhez hasonlóan az ott is megjelenő ismeretelméleti problémakörhöz kapcsolódik. Vé-leményem szerint ennél többről van szó, s ezért nem tudom osztani Babits kiváló monográfusának vélekedését, miszerint a versben „az igazi kívülálló a költő”.14 Ezzel szemben azt az olvasati lehetőséget vetném fel, mely aMozgófényképet – Rába kifejezésével élve – „álarcos versként”15értelmezi, s a képsort naivan csodáló és elbeszélő „narrá-tor” alakja valójában a kötet lírai hősének metaforájaként fogja fel. A változatos képek iránti vágyakozás a Himnusz Irishezés azIn Horatium tanúsága szerint a költői program meghatározó eleme. A probléma-körhöz való viszonyulást a kötet versei folyamatosan változtatják, a
12I.m., 156–157.
13Vö. 7. jegyzet
14RÁBA György,Babits Mihály költészete 1903–1920, i.m., 157.
15I.m., 173.
Mozgófényképa programot ironizáló szövegek közé sorolható, mint az Aliscum éjhajú lányavagy aMessze… messze… Ez utóbbival való rokon-ságát az is kiemeli, hogy ott is fényképszerűlátványok sokasága pereg le, továbbá a verszárlatban ugyancsak egy naiv óhajtás, egy komikus sóhaj hangzik fel. (AMozgófényképáltalam nyújtott olvasata azt a belá-tást erősíti meg, hogy nem szerencsés látens ciklusokba sorolni a kö-tet verseit. A nagyvárosi képek és a persona-versek elkülönítése ugyanis ahhoz vezetett, hogy az önirónia lehetősége rejtve maradt Rába interpretációjában).
Mint korábban utaltam rá, olvasatomban a Levelek Iris koszorújából szinte valamennyi verse kapcsolódik a kötetben megjelenő bölcseleti és poétikai problematikához. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a szövegek összjátékának számos elemét Rába György monográfiája már mintaszerűen bemutatta. Mindezek alapján most csupán arra szo-rítkozom, hogy néhány példa révén ennek az összefüggésrendszernek a Rába által feltételezettnél kiterjedtebb voltát szemléltessem. Szándé-kosan olyan verseket választottam, melyek esetében ez a kapcsolat nem kézenfekvő, s melyeknek Rába könyve nem tulajdonított ilyen szerepet. A Vásár című költeményről azt olvassuk a monográfiában, hogy egyértelműen az impresszionizmus jelentkezik benne.16Ennek a megállapításnak a jelentőségét az adja, hogy Rába monográfiája Babits líráját anti-impresszionista jellegűnek tartja – ezzel egyébként feltétle-nül egyet értek –, lényegében a tudatlíra terminus is erre a meghatáro-zó jegyre igyekszik felhívni a figyelmet. Ebből a megállapításból ugyanakkor az következik, hogy a Vásárt Rába olvasata a kötet egé-szében idegen testnek tekinti, amit az is jelez, hogy egyfajta költői
„kikapcsolódásnak” minősíti.17 Abban megegyezik véleményem a monográfuséval, hogy a költemény nem tartozik a kötet hangsúlyossá tehetődarabjai közé, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kapcsoló-dik a szövegegyüttesben folytonosan újraíródó problematikához.
Szembetűnő, hogy a vers struktúrája az egymásra torlódó képek soro-zatán és az általuk előidézett mozgalmasságon alapul. A felsorolás
16I.m., 233.
17I.m., 234.
utolsó elemét egy olyan részlet alkotja, mely számos más szöveghely-lyel összefüggésbe hozható: „Láthatsz […] kirakva sok ügyetlen, cifra képet”. Majd e metaforikus értelmezési ajánlatként is felfogható sorra a verset záró kontraszt következik: „míg a Nemere éles hangja vált, / s füleket festve fütyüli a népet. // Messze a tiszteletes nagy hegyek, / égbenéző társai agg Negojnak, / melyekre nem vet senki most ügyet, / lassan a bús ködökkel egybefolynak.” A befejezésben megjelenő éles nézőpontváltás a sokféle kép és az elmosódó, határozott kontú-rokat nem mutató egység kontrasztját viszi színre. Úgy tűnik, a színte-len ködben feloldódó távolabbi környezet a szemlélet horizontjának kitágulását érzékelteti. A hatalmas színtelenség és az apró, de jelenték-telen képek sokasága közötti feszültség a kötet alapproblémáját variál-ja. A halál automobilonértelmezése során Rába György is utal a kiélet-len élet mozzanatára, valamint a marionett bábuként jellemzett nő-alakkal összefüggésben tesz egy rövid utalást Schopenhauerre és az életellenes, irracionális sors gondolatára.18 Mindezek ellenére a jelen-téstulajdonítás lehetőségeit nagyon szűkre szabják az olyan típusú ki-jelentések, melyek szerint a vers „Babits elsőtiltakozása a »vénlány « ellen”,19akivel Baján igyekezték összeboronálni, vagy amely a szöve-get „egy idegbetegnek éreztetett vénlány magánbeszéde”-ként azono-sítja.20 Úgy vélem, jogosan vethető fel egy olyan olvasat lehetősége, amely a szöveg meghatározó jelentésrétegét a szerepversként történő azonosításban látja. Az élet teljességének lírai megragadása olyan program, amelyet a kötet számos verse fogalmaz meg. Ezek között több olyan is található, mely e szándék elvi megvalósíthatatlanságának nézőpontját képviseli. Az élettől való végleges elzártság például A lí-rikus epilógjának szintén alapmotívuma. A fekete éjszaka a Himnusz Irishez, valamint aFekete országkontextusában – utóbbi közvetlenülA halál automobilon előtt áll – az egy-semmi, a létnélküliség, a meddő szám megfelelője.
18I.m., 199.
19I.m., 195.
20I.m., 197.
További példák említése helyett rátérek a második kötet kompozí-ciójának értelmezésére. Feltételezésem szerint a Herceg, hátha megjön a tél is!szerkesztésmódja aLevelek Iris koszorújábólvariációjaként fogható fel. Nem osztom Rába Györgynek azt a meggyőződését, amely a má-sodik kötetet az elsőtől alapvetően eltérőkontextusba helyezi. A köl-tői beszédmódban és kötetkompozícióban bekövetkezett változást Rába Babits antikizáló görögség imitációjára és a bergsoni filozófia inspiráló hatására vezeti vissza. Koncepciójával szemben azonban több ellenvetés is tehető. Antikizáló tendenciák már az elsőkötetben is megjelentek: itt nem csupán a Hegeso sírjaemlíthető, hanem a ver-seskönyv nyitóverse azIn Horatiumis, amely a görög természetbölcse-letre, Hérakleitoszra hivatkozva állítja a világ eredendő sokféleségét, a változás állandósuló dinamizmusát, s ennek összefüggésében hirdeti meg a változatosság poétikai programját. A sokféleség problémaköre az egész kötetet átjárja, s a megragadását, illetve költői megvalósítását ösztönzőgondolatkör eredete éppen a görög hagyományban jelölhető meg. Megemlíthető az is, hogy a dionüszoszi és az apollóni elv – melynek befolyását a versek szemléletmódjára Rába is többször jelzi –, a görög hagyomány nietzschei interpretációjához köthető. Ezek alap-ján úgy vélem, hogy a görögség imitációja nem tekinthetőfordulatnak Babits pályáján. Annak sem tulajdonítok nagyobb jelentőséget, hogy a kötet eredeti címe Babits tervei szerint Klasszikus álmok lett volna.
Egyrészt a kötet értelmezésekor szerencsésebbnek látszik a végleges változatot vizsgálni, másrészt a kötetkompozíciónak a címadás csak egy eleme, mely nem önmagában fejti ki hatását. A címadónak szánt verset olvasva az is megállapítható, hogy az első kötetben megfigyelt megismerés-probléma ennek a szövegnek is központi eleme. A végte-len időbe tekintőPallasz Athénének, a bölcsesség és a művészetek is-tennőjének alakjában a költészet bölcseleti hangoltságának emblémája sejthető. A bús mosollyal az időtlenségbe tekintő istennő másrészt olyan lehangoló tudás birtokosának látszik, amelynek elviselése még számára is próbatételt jelent. Ez a szemléletmód aligha független az elsőkötetet átjáró schopenhaueri pesszimizmustól.
A Bergson-hatás jelentőségét ugyan nem szeretném alábecsülni, ugyanakkor a kötet egészét vizsgálva aligha meggyőzőa gyökeres
for-dulat feltételezése. Ennek egyik oka az, hogy azoknak a verseknek, amelyeket Rába a Bergson-hatás perdöntő bizonyítékaiként kezel, könnyen adható olyan olvasata, mely az első kötet kompozíciós elvei mentén halad. Például azEsti kérdésvagyA Danaidákszövege is beil-leszthetőegy ilyen mintázatba annak ellenére, hogy Rába a maga kon-cepciója mellett mozgósítható kiemelt jelentőségű versek között tár-gyalja őket. A bergsoni inspiráció jelentőségének abszolutizálása rávi-lágít egy lényeges metodikai különbségre, mely kettőnk módszerét el-választja egymástól. A monográfia újraolvasásakor egyre határozot-tabbá vált az a meggyőződésem, hogy Rába leginkább az egyes versek és az ösztönző forrásukként azonosított művek párbeszédére össz-pontosít, s figyelmét elsősorban az itt mutatkozó párhuzamok értel-mezésére fordítja. Bár gyakran utal a kötet egyes darabjainak egymás-hoz fűződőkapcsolataira is, ennek a vizsgálatnak a kifejtettsége elma-rad a másik szempont kidolgozottságától. A kötetkompozíció szem-pontját érvényesítve azonban aligha kétséges, hogy e megközelítést választva elsősorban a gyűjteményben szereplőversek egymás közötti viszonyaira kell tekintettel lennünk. Egy értekezésben olvasható szö-veghely és egy költemény kapcsolatánál többnyire fontosabb infor-mációt nyújt a versek poétikájának és motívumainak egybejátszása, mert a költői gyakorlat szempontjából ezek a megfigyelések irány-adóbbnak tekinthetők. Az elméleti szöveg és a vers nem azonos nyel-vi közegben mozog, s poétikai formáik is lényegesen eltérőek, ezért megfeleltetésük számos módszertani nehézséget vet fel, az összeol-vashatóság ezért szűkebb korlátok között mozog, mint az egyetlen kötetkompozíciót alkotó költemények esetében. Ezért a magam ré-széről a versek összjátékának vizsgálatát kezelem kiemelt szempont-ként.
Ebből a nézőpontból tekintve különös eljárásnak tűnik, hogy Rába a második kötet értelmezésekor, szakítva korábban alkalmazott mód-szerével, nem tárgyalja alaposan a nyitó – s egyben a gyűjtemény cí-mét is kölcsönző – vers kompozícióbeli jelentőségét. A költemény hangsúlyossá válása ugyanis a két kötet közötti rokonság érveit gyara-pítja. ABallada Iris fátyolárólugyancsak a sokféleség–egyformaság, sok-színűség–egyetlen szín költői paradigmához kötődik. A kötet nyitó
verse tehát az előző versgyűjtemény problematikáját folytatja, s ezt Rába is világosan látja: „A cím és a vers központi motívuma az előző kötetre utal.”21Mivel Babits monográfusa ezzel le is zárja e vonatko-zások vizsgálatát, néhány mozzanat erejéig kitérek a kínálkozó
verse tehát az előző versgyűjtemény problematikáját folytatja, s ezt Rába is világosan látja: „A cím és a vers központi motívuma az előző kötetre utal.”21Mivel Babits monográfusa ezzel le is zárja e vonatko-zások vizsgálatát, néhány mozzanat erejéig kitérek a kínálkozó