Magyarország ősrégi idők óta provinciákra, területi egységekre van osztva, melyeket comitatusnak, magyarul vármegyének neveznek.183 A megye élén a főispán mint a legfőbb hivatalnok áll. A főispánok mind tekintélyes, nagyra becsült személyek, többnyire a birodalom mágnásai, bármilyen kevéssé is imponálnak nekünk az ilyen elnevezések. A főis-pánnak két alispán (vicecomes) van segítségére, őket követik a megye területi egységeinek elöljárói, a törvényszéki bírák (judices nobilium) a helyetteseikkel, utánuk az esküdtek (jurassores), a fiskálisok és a vice-fiskálisok.[…]184
A megyei hivatalnokok választása a megyeházán összegyűlt nemes-ség által történik. Meg kell itt jelennie minden prelátusnak, mágnásnak, nemesembernek és a városok – nem sokra becsült – küldötteinek. Ők rendelkeznek választási joggal. Ezen a választási gyűlésen kívül a várme-gye nemeseit még az országgyűlési küldöttek választására is összehívják, ezenkívül is a szabályok szerint még egy évben négyszer, hogy a megye számára mindenféle gazdasági, politikai, közigazgatási tárgyban hozott rendeleteket elfogadjanak. Ezeket a megyegyűléseket congregatiónak is nevezik, de joggal lehetne – ahogyan egy magyar történetíró megje-gyezte – a status provinciae (a tartomány rendjei) gyűlésének nevezni, mint ahogyan a birodalmi rendek gyűlését, azaz az országgyűlést vagy diétát status regninek hívják. A megyegyűlések ugyanúgy folynak, mint az országgyűlések, csak kicsiben, és a megye számára kb. ugyanannyi rendeletet hoznak, mint a diéta az egész ország számára.
A hivatalnokok háromévenként történő választását és magát az erre összehívott gyűlést restauratiónak nevezik. Folyton hallja az ember:
most ebben és ebben a megyében restauratiót tartanak. A hároméves periódus ugyanis nem esik egybe minden megyében, így különböző időkben történik a választás. Magyarul a restauratiót tisztválasztásnak nevezik.
Ezek a restauratiók és a országgyűlési küldöttek választására ösz-szehívott congregatiók a legmozgalmasabb gyűlések Magyarországon.
Szenvedélyes jelenetek is zajlanak itt, amelyekről néha a mi újságaink is
183 Kohl a magyar, ill. latin elnevezést közli, németül a Gespanschaft (’ispánság’) elnevezést adja meg. Egy „szláv tudós” szóbeli információja alapján hosszasan foglalko-zik a szó etimológiájával, melyet a szláv span szóból eredeztet. Ezeket a részeket kihagy-tuk. Valójában a német Gespan és a magyar ispán az eredetileg óegyházi szláv zupan (’tartományfőnök’, később a szerb-horvátban ’megyefőnök’) szóból származik.
184 A pénzügyek intézőit nevezték fiskálisnak. Ezután Kohl hosszasan elemzi a ma-gyar megyerendszer és a Karoling-korszakban kialakult német várispánságok hasonló-ságait. Ezt a részt nem közöljük.
tudósítanak. Hasonlóan történik ez Angliában is az országgyűlési kül-döttek választásakor, de Magyarországon még egy második alkalom is kínálkozik erre, amikor ti. a megyei hivatalnokokat választják. A három hónaponként tartott megyegyűlések közönsége tisztelettudóbb, itt nyu-godtabb a légkör, mert itt nem az egyéni, hanem inkább a közösségi ér-dekek játszanak szerepet, és ezeken a gyűléseken csak a művelt nemesek jelennek meg, a műveletlen köznemesek azonban – jóllehet ők is hiva-talosak – elmaradnak, mert az itt tárgyalt kérdésekhez nem értenek, és ezekben nem tudnak állást foglalni.
A követválasztásokon azonban a műveletlen paraszt-nemesek van-nak túlsúlyban. Jóllehet az itt való megjelenéshez sincs talán sok kedvük, de a főbbek felhasználják, előtérbe helyezik és feltüzelik őket. Mivel itt csak arra megy a játék, hogy leadják a szavazatukat, és hangoskodjanak, erre könnyebben kaphatók.
Ilyen választási gyűlésen magam nem vettem részt. Ami hitelt ér-demlő történeteket azonban erről elbeszéltek nekem, azokat még, ha erre alkalom nyílik, elő fogom adni. Néhányszor azonban tanúja vol-tam, hogy milyen előzékeny leereszkedéssel igyekeznek a hivatalnokok és nemesek a köznemesek támogatását elnyerni. Ehhez tudni kell, hogy azok a köznemesek, akikre itt gondolok, sok tekintetben, a műveltség, az életmód minősége, a vagyoni állapot, ruházkodás tekintetében, haj-szálnyira sem különbek a közönséges magyar parasztoknál, sőt néhány tekintetben, pl. ami büszkeségüket, durvaságukat, elbizakodottságu-kat, megátalkodottságukat illeti, rosszabbak, mint amazok, ezzel szem-ben a congregatiókon egyenlők a prelátusokkal és a mágnásokkal, azaz ugyanazzal a szavazati joggal rendelkeznek, igen vagy nem szavazatuk ugyanúgy érvényes, mint amazoké. Egész Magyarország legveszélye-sebb osztályát alkotják, ők a privilegizált ostobaság és tekintélyelvűség.
A magyar patrióták – beszélgettem egy ilyennel – azonban másképpen fogják fel a dolgot. Szerintük a magyar köznemes „a maga természetes eszével, sajátságos helyes ösztönével és kitartásával” kritikus helyzetek-ben már sokszor segített a magyar szabadságot és alkotmányt megtarta-ni, és tiltakozásaival az olyan esetekben, amikor a királyok visszaélése-ket követtek volna el, és az idegen érzületű mágnások hagyták magukat megvesztegetni az alkotmányossággal szembeszegülő királyok által, azt megmentette. Ezek a magyar patrióták ezért a magyar köznemességet a magyar szabadság szilárd, tartós bázisának tartják, és úgy vélik, hogy ez a nemesség alapjában véve műveletlen, és jelentéktelen esetekben, pl. választásoknál, megvesztegethető, a lényeges dolgokban azonban jó érzékről tesz tanúságot, és olyankor, amikor létről és nemlétről van szó, nem befolyásolható és kevésbé megvesztegethető, mint a mágnások. Ha ez így van is, mégiscsak szomorú, hogy a magyar alkotmánynak nincs
különb védőbástyája, mint ezek a durva köznemesek. Egy felvilágosult polgárság bizonyára ugyanilyen biztos, de a fejlődésre és haladásra kész-ségesebb alapot nyújtana.
Ebből hát legyen ennyi elég. Amikor az alispán és a törvényszéki bírák, vagy az országgyűlési küldöttek választása közeledik, akkor az előkelőbbek kedvessége és engedékenysége az alacsonyabb rendűekkel szembe egyre nagyobb lesz, és progresszívan növekszik. A régi hiva-talnokok köznemesekkel szemben hozott intézkedései egyre szelídeb-bek, elnézőbszelídeb-bek, óvatosabbak lesznek, a jelöltek pedig, akik már elért tekintélyük és befolyásuk birtokában azzal hízeleghetnek maguknak, hogy bizonyára megválasztják őket, minden eszközt felhasználnak, hogy a falusi nemes urak jóindulatát elnyerjék, miközben urambátyáiknak és uramöcséiknek nevezik őket. Körbeutazzák a falvakat, betérnek a leg-nagyobb hangadókhoz, bandavezérekhez, és kérik szavazatukat. Mivel ezek az emberek hajlamosak arra, hogy más költségén jól érezzék ma-gukat, így megígérik nekik, hogy lesz minden bőségesen, ha bejönnek a gyűlésre a városba, folyik majd a bor, sül a hús, ahogy csak kívánják.
Kocsikat bérelnek, és saját költségükre vitetik őket a választás helyére.
Ott is, a városban, szállásokat és kocsmákat bérelnek, ahol híveiket elhe-lyezik, és ellátásukról gondoskodnak. A választást megelőző este a kü-lönböző jelöltek még egyszer végigjárják a város kocsmáit, utánanéznek, hogy minden rendben van-e, akik megígérték a szavazatukat, eljöttek-e, meg vannak-e mindennel elégedve. Általában a különböző jelöltek hívei különböző színeket, jelvényeket viselnek, pl. fehér vagy kék tollat tűznek a kalapjuk mellé. A jelölt urak a kocsmákban híveiknek buzdító beszé-deket is tartanak, miközben nemegyszer asztalra állnak, és szónoklatu-kat ezzel a figyelmeztetéssel zárják: „Nos, barátaim, éljetek soká! Az igaz ember hű marad a színéhez! Holnap találkozunk!”
A következő reggel versengenek a pártok a korai felkelésben. Minde-nekelőtt fontos ugyanis, hogy melyikük szállja meg elsőként a megye-házát, a fehér, a kék vagy esetleg a vörös tollat viselők. Előfordul, ha éjjel nem ittak túl sokat, hogy már éjszaka kettőkor megtelik a terem.
Persze amíg van hely, nem akadályozhatnak másokat a bejövetelben. Né-melyik megyeház terme azonban a megye nemeseinek nagy számához viszonyítva oly kicsiny, hogy azt sokszor már az a párt megtölti, amelyik legkorábban megjelent, így az ellenpárt nem is tud bejönni és szavaz-ni. Ahogyan a jelöltek a már megnyert párthíveiket be akarják bizto-sítani maguknak, ugyanúgy igyekeznek, hogy a másik párt hívei közül vesztegetés, rábeszélés, túlígérgetés segítségével szerezzenek maguknak szavazókat. Aki a legszorgosabb, legnagyvonalúbb, legbőkezűbb, az lesz a győztes. Ilyen módon a hivatalnoki helyek sokba kerülnek, az országot járó utazónak mesélnek olyan alispánról, akinek ez húsz-, sőt
harminc-ezer, vagy annál is több forintjába került, és némelyik még örülhet neki, hogy a tisztséget ennyiért megszerezte. Akinek nincs ennyi pénze, az a barátaitól kér kölcsön, mert a hivatal aztán direkt vagy indirekt mó-don sokat hoz, befolyást biztosít az államügyekre, és lehetőséget nyújt további előlépésre.
A választás általában úgy megy végbe, hogy a főispán a jelölteket előterjeszti, a tömeg aztán felkiáltással (acclamatióval) elfogadja, vagy elutasítja. A főispánnak kell eldöntenie, hogy kit pártolnak a leghan-gosabban, amennyiben ez bizonytalan, a szavazatokat megszámlálják.
A jelöltek megnevezésekor és az acclamatiókor, a szavazók sokszor a vál-lukra emelik a jelöltjüket, „éljen, éljen” (vivát, vivát), és „ez a megfelelő ember, őt akarjuk!” kiáltják. Az ellenpárt inzultálja a másik párt jelöltjét, amazok a védelmére kelnek, sokszor tumultuózus jelenetekre kerül sor, ekkor aztán a főispán, a püspökök, a prelátusok és a rendesebb emberek igyekeznek az ajtók, ablakok irányába. Ha már megtörtént is a választás, a győztes még akkor sem lehet teljes biztonságban. Az ölelgetések és tiszteletadások, amelyekkel barátai elhalmozzák, sokszor olyan kényel-metlenségekkel járnak, amiket szívesen elkerülne.
A közönséges, törvénykező megyegyűlések, amint már mondtam, másképp, bár sokszor elég élénken folynak, ezeken ugyanis csak a ne-messég elitje jelenik meg. Jelen voltam a pesti megyegyűlés megnyitásán augusztus végén, majd később is néhány ülésen.
A nagyterem előszobájában több hajdú jár föl és alá, csupa válogatott ember, szép magyar viseletben, teljes fegyverzetben. Minden megyehá-za alkalmaz ilyen hajdúkat, ezek látják el a megye belső rendőri felada-tait, és az alispánnak mindig rendelkezésére állnak. A terembe minden nemesembert és mindenkit, aki rendesen volt öltözve, beengedtek. Az idegen is ott maradhat a szónokok között. Minden vármegyeház termé-ben karzat is van, ahol a szavazatra nem jogosultak tartózkodhatnak, de a nőkön és a rosszul öltözötteken kívül senkit sem köteleznek arra, hogy csak a karzatról hallgathassák a gyűlést.
A pesti városház ülésterme egyszerű, de a célnak megfelelően van berendezve. Az ország nádorainak, egy Batthyánynak, Wesselényinek, Pálffynak, Esterházynak életnagyságú képeivel van feldíszítve. Megnéz-tem ezeket a szép, kifejező arcképeket, és elolvastam egy másik, az eu-rópai királyok 1814-ben Párizsban tartott összejövetelét ábrázoló nagy festménynek ma már régiesen hangzó feliratát: Domita Gallorum ferocia usurpationibusque coercitis vindices libertatis Europae foedere juncti.185
185 Magyarul: „Leigázva a gall vadság, a jogtalan hódítások megbüntetve, az európai szabadság védelmezői boldog szövetségben egyesültek.” Ugyanez, a végén néhány
szó-Közben a terem lassan megtelt nemesekkel, hivatalnokokkal és má-sokkal: fiskálisokkal, bírákkal, esküdtekkel, ügyvédekkel, jurátusokkal.
Egyesek csak felöltőben voltak, mások magyar nemzeti viseletben, ami ilyenkor csak fekete posztóból készült, rövid, szűk atillából, ugyancsak szűk, zsinóros nadrágból, rövid szárú csizmából és kalpagból áll. Persze valamennyien fel voltak fegyverkezve, mert a magyar ruhához hozzátar-tozik a kard. Nagyon nyugodtan, tisztességgel viselkedett és beszélgetett mindenki a teremben. Végül megérkezett a gyűlés elnöke, és megnyitot-ta az ülést.
A pesti megyegyűlésnek tulajdonképpen az ország nádora az elnö-ke, aki automatikusan a megye főispánja is. A nádor-főherceg azonban már jó ideje nem vesz részt a gyűléseken, rendszerint egy megbízottja, ún. adminisztrátora által képviselteti magát. Más főispánok is időnként ilyen adminisztrátorral helyettesíttetik magukat. Egy ilyen adminiszt-rátor lépett hát be a terembe számos „alázatos szolgája” közepette, ami egy szokásos magyar üdvözlési forma. A mindennapi életben azonban ebből csak „lázatos”-t érteni, amit még valami érthetetlen sziszegő han-gok követnek.
Az elnök helyet foglalt a terem közepére állított asztal végén, két olda-lán az alispánok, a titkárok és más hivatalnokok ültek. A többiek álltak, vagy jöttek-mentek a helyiségben. Volt persze néhány pad is, de ezek mellett is inkább álltak, annyian voltak a teremben. Az elnök mellett egy csomó irat feküdt az asztalon: nemesi oklevelek, nyomtatott brosúrák, jegyzőkönyvek stb. Először felolvasták az előző gyűlés jegyzőkönyvét, aztán az alispánok szétosztották a brosúrákat, amelyek a vegyes házas-ságokról és az ezek ügyében hozandó rendeletek előkészítéséről szól-tak. Sokan kaptak a füzetek után, mert ez a kérdés akkoriban nagyon foglalkoztatta a közvéleményt. Az alispánok nem tudtak külön-külön, mindenkinek egy-egy példányt átnyújtani, és mivel egyre nagyobb lett a tülekedés, összefogtak a nyomtatványokból egész kötegeket, és a fejek fölött a tömegbe hajították. Az urak tolakodva, nevetve kapkodták el őket a levegőben.
Abból, amit előadtak, persze semmit sem értettem, de a tartalmát elmagyaráztattam magamnak. Néhány indítvány került szóba, ame-lyeket a következő országgyűlés elé kellene terjeszteni, aztán egy hosz-szú előterjesztés egy pénztáros-hivatalnok ügyében, aki 14 000 fo rin tot elcsalt a pénztártól, majd arról tanácskoztak, hogyan lehet az ilyesmit a jövőben elkerülni, aztán nyilvánosságra hozták, kiket emelt a ki-rály nemességre, majd átadták a nemesi okleveleket stb. Olyan ügyek,
val hosszabb felirat Peter Krafft I. Ferenc császárt ábrázoló festményén is olvasható, vö. Magyar Könyvszemle, 117 (2001), 220−32..
mint a pénztári csalások, azok megakadályozásának lehetősége, aztán a húsárak megszabása állandó témái a megyegyűléseknek. A húsárak ugyanis Magyarországon majdnem olyan fontosak, mint nálunk a ke-nyérárak, itt ugyanis így imádkoznak: „Mindennapi húsunkat add meg nekünk ma”. Hasonlóképpen gyakori a nemesi oklevelek átadása. Al-kalmam nyílt arra, hogy betekintsek egy ilyen oklevélbe, ún. litterae armalesba. Természetesen latinul van, és rendkívül hosszú, mert az elején állnak a magyar király és osztrák császár összes titulusai, kö-vetkezik a nemességre emelt polgárnak az állam érdekében tett rend-kívüli és kevésbé rendrend-kívüli szolgálatainak előadása, végül még meg-nevezik összes címeikkel az érsekeket, a püspököket, a prelátusokat, a főispánokat és alispánokat, ez részben az oklevél díszére szolgál, más-részt – ahogyan mondták nekem – a nevezettek mintegy tanúsítják a kinevezést.
Egyébként engem inkább érdekelt, hogyan, mi módon történik ezeknek az ügyeknek a tárgyalása, semmint maguk az ügyek. A szóno-kok „kérem! kérem!” felkiáltással kérnek szót,186 felállnak, vagy ha már amúgy is álltak, közelebb lépnek az elnök asztalához, ami a kör közepén áll. Előfordul, hogy valaki csak a tömeg közepéről szólal fel, a többiek feje fölött beszél. Azt kell mondanom, hogy majdnem mindegyik szó-nok, akiket hallottam, méltóságos, férfias tartással szólt, és nagy cso-dálatomra, teljesen folyékonyan, nagyon jó hanghordozással, anélkül hogy megakadt, dadogott volna, és úgy tűnt, hogy időnként nagyon lelkesen, tüzesen beszéltek. Ha valamelyik valami nagyon megfelelőt, találót mondott, minden oldalról, a karzatról is éljen!, éljen!-t kiáltot-tak. Ezt a szót olyankor használják a magyarok, amikor mi bravót vagy vivatot kiáltunk. A teremben a folyton visszhangzó kérem!, kérem! és éljen!, éljen! kiáltásokon kívül halljuk!, halljuk!-ot is sokszor lehetett hal-lani, amivel nyugalomra intenek. Használatában nem felel meg egészen az angol hear, hear-nek. Az angolok ugyanis a parlamentben akkor is használják ezt a kifejezést, ha nincs zaj, de az előadottak fontosságára akarnak figyelmeztetni. A magyarok azonban a halljuk-ot akkor hasz-nálják, amikor mi pszt-et mondanánk. A magyar gyűlések mindig elég zajosak, már csak a kardcsörgés és sarkantyúpengés, meg a jövés-menés miatt is, a halljuk kiáltások ezért folyton elhangzanak, de ezzel sem si-kerül csendet teremteni, mint a mi ss, vagy pszt figyelmeztetésünkkel, inkább csak növelik a zajt. Sohasem fogom elfelejteni egy öregúr arcki-fejezését, aki közvetlenül előttem állt, minden pillanatban megfordult, és a világ legharagosabb, legelkeseredettebb arcával dörgő hangon
be-186 Kohl a felszólalásokat kísérő közbekiáltásokat – néhány íráshibával – magyarul adja meg, majd németül értelmezi.
kiáltotta a terembe a maga halljuk!-ját. Néha annyi halljuk! hallatszott, hogy a szónok hangját teljesen elnyomta.
Mindnyájuk között a legékesszólóbb, legjobb szónok a nemes férfiú, az utolsó országgyűlés óta híressé vált Kossuth volt. Őt, mint ismere-tes, egy időre bebörtönözték, mert a kormányzat rendelkezése ellenére bizonyos országgyűlési tudósításokat, amelyeket nem lett volna szabad kinyomtatni, mérhetetlen számú példányban lemásoltatott és terjesztett.
Később aztán elengedték, és most a legolvasottabb magyar újságnak, a Pesti Hírlapnak a szerkesztője. A lap persze külföldi eseményeket sem hagy figyelmen kívül, de elsődleges célja, hogy a magyar viszonyokról tájékoztasson, a belföldi eseményeket, hibákat, hiányosságokat bemu-tassa és elemezze. Úgy hallom, hogy Kossuth ebben az újságban rendkí-vüli bátorsággal, minden félelem és kímélet nélkül felfedi az alkotmány és a közigazgatás minden visszaélését, igazságtalanságát, amiről biztos tudomást szerez, minden kegyetlenséget és érzéketlenséget, amit bárki is elkövet, történjen ez az ország bármelyik részén. Általában olyan té-mákat választ, amelyekről a következő országgyűlés dönteni készül, erre akarja a követeket és küldötteket előkészíteni, őket tájékoztatni. Különös feladatának tekinti még, hogy az országban elhatalmasodott legnagyobb visszaéléseket támadja, azokat lehetőség szerint orvosolja. A bírák, a vá-rosi magisztrátusok, a megyei hivatalnokok igazságtalanságára és meg-vesztegethetőségére gondolok, melyeket Kossuth mindenütt, ahol csak tudja, üldözi és leleplezi. Nem kizárható, hogy mindezzel Kossuth úr sok ellenséget szerez magának, de bizonyos, hogy még több hívet, mert az egész ország közönsége mellette áll, ő a mai idők kedveltje. Hírlapja a legelterjedtebb magyar újság, és pesti tartózkodásom alatt sokszor hal-lottam a kíváncsi kérdést: „Mit mondott erről Kossuth? Lássuk csak, mit hoz legújabban Kossuth!” Az egész ország erre az emberre tekint ma, és én személyesen is találkoztam vele.
Középtermetű ember, kellemes külsővel, feje és arca nagyon jelleg-zetes, szabályos arcvonásai kimondottan szépek, összességében férfias és erőteljes benyomást tesz. Legjobb férfikorában jár, évei teljében, haja sűrű növésű, oldalszakálla bozontos, egész lénye nagyon kellemes, sze-rény, szelíd hatást kelt. Ha arcvonásait elemezném, csupa igazi magyar tulajdonságot fedezhetnék fel bennük, nevezetesen tüzes tekintetet, ke-rek fejformát, szép, nemes, egyenes, kissé hegyes orrot, (amely a szlávok tömpe, kissé pisze orrának éppen az ellentétje,) széles, erős arccsonto-kat, rövid, energikus állat és erős, de nem olyan hosszú nyaarccsonto-kat, mint amilyen általában a germán fajtához tartozók sajátja. Emellett azonban, ahogyan látni véltem, arcvonásai nagy komolyságot és halvány melan-kóliát fejeztek ki. Arcszíne nem volt valami élénk, ami olyasvalakinél, aki politikával foglalkozik, sőt már börtönben is ült, könnyen érthető.
Ami előadásmódját illeti, úgy azt rendkívül vonzónak találtam. Fél óra hosszat hallottam egyszer folyamatosan beszélni anélkül, hogy csak egyszer is megakadt, beszéd közben gondolkodott volna. Hangos, szé-pen csengő hangja volt, amit ilyen szép arc mellett fel is lehet tételezni, és a magyar nyelv harsány, energikus, mondhatnám harcias hanghordo-zása, ami az egyszerű, durva magyaroknál nyersen, keményen, darabo-san hat, az ő szájából nagyon hatásosnak tűnt. Az éljen!, éljen! többször szakította őt félbe, mint bárki mást, és a halljuk!, halljuk!-ra is alig volt szükség, mert szavára magától is mindenki feszülten figyelt.
Azt hiszem, hogy mindenekelőtt a magyarok férfias érzelme, nem-zeti büszkesége, szabadságuk tudata, a haza ügyeiben tanúsított forró buzgalma teszi a magyarokat jó szónokokká, és nekünk, németeknek lenne mit tanulnunk tőlük a mi küldöttgyűléseink számára.187 Mert úgy találom, hogy ők, egészében véve, nagyobb hatással tudnak beszélni, mint mi.
Egyébként távol álljon tőlem, hogy minden magyart véleménynyil-vánításra kész embernek tüntessek fel. Épp ellenkezőleg, a pesti megye-gyűlésen is sokan ültek némán és tétlenül, mások kardjukat, kalpagjukat a kezükben tartva fel s alá jártak, elegáns atillájukat csodáltatták.
Egyébként távol álljon tőlem, hogy minden magyart véleménynyil-vánításra kész embernek tüntessek fel. Épp ellenkezőleg, a pesti megye-gyűlésen is sokan ültek némán és tétlenül, mások kardjukat, kalpagjukat a kezükben tartva fel s alá jártak, elegáns atillájukat csodáltatták.