Pesten ma még nem sok gyűjtemény létezik. Ennek egyrészt kelet felől a törökök mindent elpusztító szenvedélye, másrészt, nyugat felől, a bé-csiek gyűjtőszenvedélye az oka. (Magyarországon ugyanis, hogy bármi ügyben tisztán láthassunk, mindig kétfelé, keletre és nyugatra is kell te-kintenünk.)
A törököknek számtalan kolostori könyvtár elpusztítása szárad a lel-kén, de ugyanúgy az egykor oly híres és kiváló Corvina gyűjteményé is, amelyet Budán őriztek, és egyrészt elégett, másrészt szétszóródott egész Európában. A bécsiek gyűjtőszenvedélye az utóbbi időben külö-nösen sok mindent vitt ki az országból. Amint valami érdekes dolgot felfedeztek Magyarországon, ami egy múzeum számára jelentős lehetett, Bécs azonnal igényt formált rá. Ott ugyanis részben jobban megfizetik az ilyesmit, részben jobb eszközök és kijárt utak állnak rendelkezés-re, hogy ezeket megszerezzék, részben jobban is törekednek rá, mint Pesten. Ennek ellenére ma már itt, Pesten is kétségkívül vannak olyan gyűjtemények, amelyek az utazó érdeklődését felkelthetik.
Elsősorban a Nemzeti Múzeumba igyekeztem, amely gróf Széchényi [Ferenc] kezdeményezésére és részben az ő adományaiból jött létre. Sok minden található itt, ami nálunk nincsen. Sajnos sem nekem, sem más, ezekben az években Pestre látogató idegennek nem állt módjában, hogy az
248 Kohl királynak nevezi Gézát, és a korona adományozását 1076-ra teszi, ami a to-vábbi dátum (1000) megadása alapján is tévedés. A Szentkorona összetételéről vö. Tóth Endre−Szelényi Károly: A magyar Szentkorona, királyok és koronázások. 2. kiad. Buda-pest, 2000, és a kötet bibliográfiájában (79.) közölt irodalmat.
egész gyűjteményt megtekintse. Minthogy a régi, lebontott épület helyén egy új, görög templomra emlékeztető múzeum épül, a gyűjteményt egy másik épületbe szállították, ahol még részben becsomagolva áll.
Kár, hogy nem gondoskodtak arról, hogy a Múzeumban felhalmo-zott tudományos kincsek még évekig hasznos élvezetet jelenthessenek a látogatóknak. Mert még arra sem gondoltak, hogy a gyűjtemények megtekinthető részét legalább valahol a város középpontjában helyezzék el. Ugyanis a nagy kiterjedésű városon kívülre vitték, ahová még kocsi-val is csak egy jó kis utazás után jut el az ember.
Nem is lehet kérdéses, hogy a gyűjtemény, ahogyan ott felállították, sokat veszített eredeti rendjéből, és majd nehéz lesz a régi rendet újra visszaállítani. Különben ma még egyáltalán nem lehet olyan, általános jellegű magyar múzeumnak tekinteni, amely mindenből valamit bemu-tatna, ami Magyarország természetét, művészeti törekvéseit, ásványi, régészeti kincseit, iparát képviseli.
Egészen kiváló a Múzeum barnavasérc-gyűjteménye. Ez az érc se-hol a világon nem öltött olyan csodálatos, hihetetlenül finom formákat, mint Magyarországon, a Gömör megyei Sirk környékén. Bármilyen fi-nom öntöttvas tárgyakat is tudnak manapság Berlinben és másutt ké-szíteni, azt hiszem, ott is nehéz lenne ezeket a természet által kialakított formákat mesterségesen utánozni.
A Nemzeti Múzeum Pesten
(Rudolf Alt metszete, 1845)
Jóllehet egy nagyon híres mineralógussal és geológussal csodáltam meg ezeket a tárgyakat, mégsem tudom elképzelni, hogy ezek a csinos, kecses formák hogyan keletkeztek, milyen halmazállapotú lehetett az anyag, amiből ezek létrejöttek. Néha úgy tűnt, hogy nagyon sűrű lehetett, kisebb és nagyobb cseppekben hullhatott le, amelyek egymáson azonnal megmerevedtek. A cseppek néha egymással vese alakúan összeforrtak, máskor mint fonalra vagy pálcára húzott finom kis gyöngyök sorakoz-nak egymás után. Előfordul, hogy olyan benyomást keltenek, mintha az anyag olyan híg lett volna, mint az enyv, vagy mint az olvasztott pecsét-viasz, mert olyan vékony fonalakban merevedett meg, mint a haj, vagy mint egy keresztül-kasul szőtt pókháló. Néha az érc egy üregében, mint egy fészekben, ugyanazt a képződményt száz alakban látja ember: egyre kisebbedő, végül kihegyesedő cseppek, mint gyöngyök, finom egymás mellett álló tornyocskákat alkotnak. Előfordul, hogy a vasgyöngy-füzé-rek úgy keresztezik egymást, mint szövetben a szálak, az embernek néha az a benyomása, mintha vasfonalakból készült brabanti csipkét látna.
Kerültek a magyar barnavasérc-képződményekből a bécsi és más eu-rópai gyűjteményekbe, múzeumokba is, de a legjobbakat itt lehet látni helyben, saját hazájukban. Sok Mármarosból származó ferrificatumot is kiállítottak. Magyarországnak ezen a keleti vidékén egész erdőségek váltak vassá. A fák minden elképzelhető része látható vassá átalakul-va: fenyőtoboz, fa, ágak, fakéreg, még egy mogyoró is, amiben kis vas- darab zörög.
Az állattani gyűjteményben érdekesnek találtam egy kígyászölyvet, amelynek lábából egy baskír nyílvessző állt ki; a madarat 1825-ben, Potarasztban ejtették el. A nyíl a felső comb vastag izmába fúródott, a vessző kiálló részét a madár valószínűleg letörte, a nyíl vasvége azon-ban összenőtt a hússal. Az állat mellett egy több személy által aláírt papír található, amely mindezt igazolja.
Látható itt az igazi magyar birka is, amelyet a magyarok még a Kár-pátok túlsó oldaláról hozhattak be, és amely már egyre ritkább. Ennek két lábnál is hosszabb szarvai vannak, amelyek egymástól messzire szét-állnak és önmaguk körül meg vannak csavarva. A magyarok ’magyar kosnak’nevezik.249
Spirituszba eltéve vagy kitömve, a falra felszögezve látható itt a Duna, a Tisza és a Balaton összes halfajtája, amelyek oly sokszor kerültek, jó paprikásan elkészítve, a tányérunkba: a süllő (perca lucioperca), a tokhal (accipenser huso), a kecsege (accipenser sturio) és az ízletes fogas, amely egyfajta süllő (perca lucioperca), aztán a harcsa (silurus glanus), amelynél magyar kísérőm megjegyezte, hogy náluk a fecsegő emberről az
a mon-249 Kohl itt a magyar elnevezést használja. Bizonyára a racka juhokról van szó.
dás járja, hogy „nagy a szája, mint a harcsának”, volt még ott kárász is (cyprinus carassus), meg cigányhal, amit mi Schleinek nevezünk.250 Meg-kérdeztem a kísérőmet, hogy miért nevezik itt így ezt a halat? „Hát azért, mert az minden pocsolyában megtalálható, ahogyan a cigányok minden bokorban, minden eldugott helyen elvannak,” hangzott a válasz.
Meg lehet tekinteni a gémfajtákat is, melyeknek tollait a magyar ne-mesek a kalpagjuk mellé tűzik. Ezek elsősorban a kócsagok és a bíbor-gémek. Az előbbi három-négy fonálszerű, hosszú tollat hord a fején, ami onnan a kalpagokra kerül. A bíborgémnek csak két-három fekete fejtol-la van. Ezek a legdrágábbak, és csak a legelőkelőbbek, leggazdagabbak hordják.
Egy vadmacskát az Arany Egyszarvúhoz címzett budai vendéglő tejeskamrájában fogtak és öltek meg. „A legények, akik megfogták, le-nyúzták a bundáját, a húsát pedig megsütötték és megették,” mesélte a kísérőm. A budai hegyekben nem ritka a vadmacska. Magyarország déli részein már skorpiók is vannak, és teknősök. Több példányuk ki van állítva a pesti múzeumban.
A magyar művészeti alkotások között sok volt, amelyeket akár ná-lunk is készíthettek volna, de feltűntek közöttük egy szorgalmas pásztor munkái. Ő a sajtot szálakra bontotta és ezekből mindenféle figurát font, pl. paszományokat, bojtokat, ezeket aztán megszárította és ezáltal kon-zerválta. Kísérőm szerint a pusztai pásztorok között sok jeles művésze van ezeknek a sajtból készült díszeknek.
A sajt-filigránok mellett megcsodáltuk egy szegény asszony művészi alkotását, fehér selyemre barna emberi hajjal hímezte ki a magyar király képmását. Fehér selyme volt neki, de a barna selyemfonalra nem volt pénze, így a saját haját használta fel hímzésre.
Vannak eszközök, amelyek a magyaroknak úgyszólván a fán nőnek, pl. a hébér. Van ugyanis egyfajta növény, amit a magyarok lopótöknek neveznek, ezt a németek ’hosszúnyak’-nak (Langhals) is hívják. Ennek hosszú, de kis térfogatú termése van, amelynek nyelét a magyar parasz-tok kivájják, és a bort vagy a sört ezzel emelik ki a hordóból. A múzeum-ban egy hat láb hosszú lopótököt is láttunk.
Egy másik teremben olyan tárgyak voltak felhalmozva, amelye-ket a történelmi emlékezet nagy becsben tarthat Magyarországon, pl. Báthory István és a két Hunyadi, János és Mátyás páncélját, az utóbbi ezüst sodronypáncél. A múzeum magyar látogatói mindjárt megnézik ennek a sodronypáncélnak a bal vállát, ahol egy török csákány ütötte lyuk látható, amikor a király megsebesült, erről megállapítható a páncél hitelessége. Látni még ott sok művészien kidolgozott, vasból és ezüstből
250 Kohl többé-kevésbé pontosan adja meg magyarul a felsorolt halak nevét.
készült buzogányt, híres kardpengéknek és lándzsáknak nagy gyűjtemé-nyét, melyeket egyik vagy másik nevezetes magyar hős tartott a marká-ban, hogy megvédje hazáját. A fegyverek között azonban leginkább újra csak Attila íja, nyílvesszői és kardja tűntek fel nekem, állítólagos gaz-dájukat Magyarországon sokan a magyar Napóleonnak tartják. Végül látható volt még a híres felkelő, Rákóczi zászlaja, a következő felirattal:
Deus non derelinquet justam causam (Isten nem hagyja el az igaz ügyet).
Néhány év múlva, amint mondtam, az egész érdekes gyűjteményt már másképp tudják bemutatni. Meg is fog nagyban növekedni, mert több magánszemély gyűjteményét is megvásárolták, és akkor méltókép-pen csatlakozik a többi európai múzeumhoz, és sok kevéssé ismert kin-cset kínál majd a tudósoknak megtekintésre.
Az új épület váza már el is készült, csak a „ruha” hiányzik róla. Az épület briliáns felszerelésén nem takarékoskodnak, csak a helyét válasz-tották meg szerencsétlenül, minthogy a város középpontjától elég távol fekszik, és csupa jelentéktelen kis épület veszi körül, de ezeket a múze-um közelsége miatt idővel bizonyára szebb stílusban fogják átépíteni.
Az oszlopokat, amelyek a homlokzatot hordozzák, korinthusi oszlopfők koronázzák. Ezeket Bécsben ónból öntötték.
Az első termet, a bejárat közelében, úgy rendezik be, mint egy pantheont: a magyar hősök és zsenik szobrait állítják fel benne. Ha az építőmester nekünk, laikusoknak, megmutatta volna ennek a teremnek a terveit, még mielőtt az építéséhez hozzáfogott volna, megmondhattuk volna neki, hogy a teremnek a szélességi és hosszúsági átmérőjéhez ké-pest fele olyan magasnak kellene lennie. Pontosan megmértük ugyan-is, a 40 láb átmérő mellett a terem legalább 10-12 öl magas. A kupola így toronyszerűen emelkedik a magasba, az egészet két egymás fölött álló vékony oszlopsor hordozza. A pantheonhoz jobbra és balra, a négy szárny hosszában, a földszinten és két emelet magasságában, körben a termek hosszú sora csatlakozik. Olyan sok helyiség áll rendelkezésre, hogy a magyarok gyűjtőszenvedélyét semmi sem fogja korlátozni, hogy valamennyi termet megtöltsék.
A pesti könyvtárak közül az egyetemi könyvtár a legjelentősebb, amely, mint Ausztriában csaknem minden, II. József fáradozásainak köszönhető. Állománya jelenleg 90 000 kötet. A könyvtár előterében címerével emléket állítottak a másik nagy magyar könyvgyűjtőnek és könyvtárosnak, Mátyás királynak, amely ott látható az előcsarnokban abból a vörös neszmélyi márványból kifaragva, amelyet oly szívesen al-kalmaznak most mindenütt Pesten az épületek díszítésére. Azt mond-ták, ez az egyetlen címer, ami az oly sokat magasztalt budai királyi pa-lotából a törökök után megmaradt. A címeren egy holló látható, amely gyűrűt tart a csőrében. Fiatal korában ugyanis állítólag egy holló ellopta
a király gyűrűjét, ezért nagy szerencsét jósoltak neki, és amikor ez be is teljesedett, bevette a címerébe a hollót a gyűrűvel.
Mátyás és József némely dolgokban hasonlít egymáshoz, és megér-né a fáradságot, hogy összehasonlítsa az ember kettejüket. József, mint ismeretes, Morvaországban maga szántott néhány barázdát, hogy lássa, milyen nehéz, vagy milyen könnyű ez a munka. Mátyás király is valami hasonlót tett. „Egyszer Gömör megyében tartott udvart, és azt javasolta előkelő vendégeinek, hogy ebéd után dolgozzanak a szőlőben. A király maga, egy karcsú, vidám, mozgékony ember, dalolva, szinte játszva dol-gozott, de a vendégei panaszkodtak a nehéz munka és a fáradtság miatt.
Ekkor felmentette a király őket a munka alól, ugyanakkor figyelmeztet-te őket, hogy sohase felejtsék, milyen fáradságába kerül a parasztnak, hogy megtermelje, megszerezze azt, amit ők könnyelműen eltékozolnak és elmulatnak.”251 Mindketten, József és Mátyás, erejük teljében haltak meg, és haláluk után az oligarchák és a főpapok ujjongtak, a polgárok és a parasztok azonban zokogtak. József halála után azt mondták a pa-rasztok, hogy apjukat vesztették el benne, Corvin Mátyás után pedig azt mondták, halálával Magyarországon oda az igazság.
A könyvtár nagytermében először is két óriási régi földgömböt láttam, amelyeket Morosini dózse idejében, Velencében készítettek.252 (A ma-gyarok egy időben tudományt és művészetet az Adriai-tenger vidékéről plántáltak át országukba.). Ugyanott volt két Magyarországon készített földgömb is, amelyekről lemérhető volt, hogy milyen fejlődést tett meg a magyar nyelv, mert az egyenlítőt, a fokokat, sőt a legtöbb csillagképet is magyarul adták meg. Két könyv került még a kezembe, az egyikben Batthyány gróf ünnepi beszédje volt olvasható, amelyet II. József császár emlékművének felavatásakor mondott, a másik Bornemissza Péter ima-könyve volt. Reméltem, hogy az előbbiben az elhunyt császár dicséretét olvashatom, de csak az életben lévő Ferencről volt benne szó. Bornem- isza Pétert nem ismertem, és megkérdeztem, hogy ki ő? A könyv maga adta meg a választ: Fuit hereticus Lutheranorum ministellus (Eretnek pa-pocskája volt a lutheránusoknak).
A pesti magánkönyvtárak között a történész Horváté a legjelentő-sebb.253 A történettudomány számára ez az egyik leggazdagabb
gyűjte-251 Kohl az idézőjel ellenére nem nevezi meg, hogy milyen forrásból vette át az álta-lánosan ismert anekdotát. Vö. Garay János: Mátyás király Gömörben c. verse.
252 A híres velencei család tagjai többször viselték a dózsei tisztet, itt valószínűleg Michele Morosiniről van szó, aki 1382-ben került a köztársaság élére.
253 Horvát István (1784−1846) történetíró, egyetemi tanár, 1816-tól a Nemzeti Mú-zeum könyvtárának őre volt.
mény, ami csak létezik. Még néhány német birodalmi városról is elég kimerítő irodalmat találtam ott.
Nagyon szegény viszont Pest a festménygyűjtemények terén. A mű-vészetek iránt érdeklődő magyar főurak Bécsben halmozták fel kincsei-ket, Pest ebben a tekintetben provinciális városnak mondható. Csak egy művészetpártoló kereskedő, Iszer, aki hat külföldi művészegylet tagja, gyűjtött össze sok szép festményt.254 Azt kell hinnem, hogy nincs Eu-rópában még egy királyi főváros, amely eddig oly keveset tett a képző-művészetekért, mint Pest. Itt inkább természetben látni a párolgó sülte-ket, a szép hölgyesülte-ket, a tüzes borokat, mint festményeken, melyek, mint a csalóka délibáb, csak a képét varázsolják elénk annak, ami a valóság-ban nincs is ott.