A magyar társadalom polgári rétegei

meg-termelése volt. A pénzszerzés célja pedig a földvásárlás, mert a föld jelentette falun a legna-gyobb vagyont és a család rangsorolását a helyi társadalomban.

Az agrárnépességhez tartozott a gazdasági cselédség és a mezőgazdasági munkásság, tehát az egész földnélküli falusi népesség. Számuk 1910-ben 61 427 (önállók), a mezőgazdasági népességnek 31,2%-a volt. A földnélküli magyar agrárnépesség aránya meghaladta a megfelelő román és szász kategóriáét, de elmaradt a partiumi földnélküli parasztság arányánál. Az agrár-szegénység volt a magyar társadalomnak a legelhagyatottabb része, amely részesmunkával (harmadás és feles művelés) és napszámoskodással kereste kenyerét.

A történeti Erdély agrárnépességének megélhetési viszonyait s életmódját nem kis mérték-ben befolyásolta a nagyarányú közbirtok fennállása. A közbirtokossági és községi földek ará-nya Beszterce-Naszód, Brassó és Szeben megyében meghaladta az összes földek 50%-át, a 40%-ot Csík és Háromszék megyében. Erdélyben 84 olyan helységről tudunk, amelyeknek egyenként több mint 6000 hold közbirtoka volt. Feltűnően sok közfölddel rendelkezett Zágon, Bikfalva, Bereck, Nagybacon, Zetelaka, Csíkszépvíz és számos más község. A közföldek nagy-részt erdők és legelők. Ezek kiegészítették a magántulajdonban levő földet, elősegítve a kis-gazdaságok életképességének megőrzését. Csíkban és Gyergyóban a közbirtokból nagyszámú gazdaság tartotta fenn a működését. A gazdaságok szántó- és kaszálóbirtokkal, legeltetési és faizási jogokkal rendelkeztek.

Bár a kisgazda-társadalom hagyományőrző volt, a szaporodó népesség mind a gazdálkodás módjában, mind az életmódban szükségszerűen változásokat is előidézett. Növelték a megmű-velt területet, rátértek a váltógazdaság valamilyen formájára. A kiegyezés korában történt meg a mezőgazdaságban az alapvető eszközváltás: a régi típusú faekék helyett javított vagy egészen modern ekék, a sarlós aratás helyett a kaszás, sőt helyenként a gépi aratás terjedt el. A leglát-ványosabb technikai újítás azonban a magnyerés, a cséplés területén következett be. 1870-ben Erdélyben csupán 28 cséplőgépről van tudomásunk, 1895-ben már 2531-et írtak össze. A XX.

századunk első éveiben a gépi cséplés általánossá vált. Cséplőgép-társaságok, szövetkezetek alakultak a gépek beszerzésére és üzemeltetésére. Igen jelentős szerepe volt a mezőgazdaság modernizációjában az Erdélyi Gazdasági Egyesület megyei szervezeteinek, az Erdélyi Gazda című lapnak, valamint a gazdaköröknek is. Az 1868-ban alakult Kolozsmonostori Mezőgazda-sági Intézet jól képzett szakemberekkel látta el Erdélyt.

A hagyományrendszerhez tartozott a népi kultúra és szokásvilág, amelynek fontos részét képezte a még mindig hatásos kalákarendszer, a segítségnyújtásnak ez a sokszázados formája.

A népi kultúra és hagyomány a polgári városi kultúrával való találkozása során sokat veszített erejéből.

A polgárosodás nyomot hagyott a faluképen is. A lakóházak nagyobbak lettek: egyre több épületet húztak fel téglából, kőből, s fedtek cseréppel az eddigi szalma- és zsúpfedél helyett.

A polgárosodás egyik fő előmozdítója az iskola volt. Az 1868-ban elfogadott Eötvös-féle iskolatörvény is hozzájárult az írástudatlanság csökkentéséhez. Ezáltal a szakismeretek és az általános műveltséget jelentő ismeretek is terjedtek. 1890-ben a történeti Erdélyben mindössze 42 településről hiányzott az iskola.

Összegezésül: a polgári korszak kisgazdatársadalma eredetében ugyan szervesen kötődött az 1848 előtti jobbágyvilág paraszttársadalmához, annak hagyományrendszerét őrizte, de tár-sadalmi helyzete gyökeresen különbözött az elődökétől.

hogy a kiegyezés után az erdélyi magyar társadalomban egy jelentős osztódási folyamat ment végbe. A különböző polgári rétegek belső szerkezeti változásai is erőteljesek voltak.

a. Az átalakuló polgárság

A dualizmus korának liberális gazdasági rendje nem kedvezett a legnépesebb polgári réteg-nek, a céhipari polgárságnak. Közülük csak kevesen tudták céhes üzemüket versenyképes gyár-rá fejleszteni, a többség elszegényedett s szolgáltatásokat végző kisiparossá alakult át. De mint ilyen is nélkülözhetetlen volt a társadalom számára, ezért számuk mégis viszonylag nagy ma-radt: 1910-ben még mindig 25 000 főnyi önálló magyar kisiparost írtak össze a népszámlálók.

Mivel ezek anyagi s társadalmi helyzete a kiegyezés korában rosszabbodott s létük bizonyta-lanná vált, elégedetlenek voltak az 1867 utáni történelmi rendszerrel, s végig ragaszkodtak a Kossuth-féle függetlenségi gondolathoz. A kisiparosságnak a székelyföldi városok (Kézdivá-sárhely, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Székelykeresztúr) közvéleményének alakítá-sában nem kis szerepe volt. Az Ausztria-Magyarország és Románia közti „vámháború” (1886–

1891) tovább rontotta anyagi viszonyaikat, sokan kivándoroltak Romániába, de magyarságukat az egyházak segítségével rendkívüli tudatossággal őrizték.

A polgárság újabb rétegének helyzete sokkal kedvezőbben alakult. Zömében tekintélyes vagyonnal rendelkező gyárosok, bankárok és jól kereső magánfoglalkozásúak alkották ezt az etnikailag is heterogén polgári réteget. Ennek léte szorosan kötődött a folyamatosan fejlődő gyáriparhoz, kereskedelemhez, a társadalom és a gazdaság modernizációjához. Különösen a helyi ipar és kereskedelem biztosított működési teret számára. Általában helyi vállalkozók ke-zében volt az építő- és építőanyag-ipar, a bútoripar, a ruházati, szesz- és malomipar.

A kereskedő nagypolgárság, a szeszgyárosok vagy erdőipari vállalkozók többsége zsidó származású volt, de háromnegyed része magyar anyanyelvű. Az örmény nagypolgárság is be-olvadt a magyarságba, szétszóródott, de örmény származásának tudatát megőrizte. A tőkés nagypolgárság és a kisiparosság közt helyezkedett el a közpályák területén dolgozó, valamint a szabadfoglalkozású polgári értelmiség. A korszak végén számuk a családtagokkal együtt elérte a 86 000-et. Ennek több mint 59%-a magyar, 25,7%-a román nemzetiségű volt. A polgári élet központjai természetesen a városok voltak.

A dualizmus lendületes fejlődésének a legszembetűnőbb eredményét a kortársak – egyebek mellett – a város arculatának s belső struktúrájának megújulásán észlelhették. A városok álla-pota minden korban fokmérője volt a civilizáció haladásának. A XIX. század második fele minden előbbi korszaknál erősebben átalakította a városokat. Budapest néhány évtized alatt világvárossá fejlődött, lakosságának száma 1880 és 1900 között 12-szeresére növekedett. Az Andrássy út után kiépült a Nagykörút, elkészült két új Duna-híd, a millenniumi középületeket újak követték. Versenyre kelt Béccsel, a birodalom fővárosával.

Igaz, Budapest ütemét Magyarország egyetlen más városa sem tudta követni, de néhány ki-vételtől eltekintve, az ország városai kimagasló urbanizációs folyamat részesei voltak.

A városfejlesztő tényezők közül kiemelkedő jelentősége volt a vasúti közlekedésnek. Ebből a szempontból előnyös helyzetbe kerültek a „vásárvonalon” fekvő városok: Erdély és a Tiszán-túl határvidékén Szatmárnémeti, Debrecen és Nagyvárad, a déli részen Arad, Temesvár, Versec, a Tisza mentén Szolnok, Szeged és Szabadka fejlődését lendítette meg a vasút.

Ha a növekedést elősegítő olyan tényezőt veszünk számba, mint az ipari vállalatok számá-nak gyarapodása, érdekes sorrendet állapíthatunk meg a mai tágabban vett Erdélyben. Temes-várt 1900 és 1910 között a legjelentősebb ipari vállalatok száma 32-ről 62-re nőtt, Aradon 29-ről 54-re, Nagyváradon 26-ról 49-re, Kolozsvárt 27-29-ről 42-re, Marosvásárhelyt 6-ról 19-re, Szatmárnémetiben 3-ról 16-ra. Bár a népesség gyarapodása lelassult, az iparosodásban tovább-ra is kiemelkedő helyet foglalt el Btovább-rassó és Nagyszeben, 1910-ben az előbbiben 46, az utóbbi-akban 30 gyár üzemelt.

A népesség legdinamikusabb növekedése a bányavidéken és az ipari központokban volt észlelhető. Petrozsény népessége 1860–1910 között 705%-kal, Resicabánya népessége

231%-kal gyarapodott. A nagyobb városok közül 100% feletti növekedést ért el Kolozsvár, Nagyvá-rad és Máramarossziget, 75–100% között növelte lakóinak számát Marosvásárhely, ANagyvá-rad, Te-mesvár, Debrecen és Szatmárnémeti, 50–75%-os gyarapodás jellemezte Nagyszebent, Sepsi-szentgyörgyöt, Besztercét, Lugost, Nyíregyházát.

Ami a városi rangsorolást illeti, az 1870-es jogügyi rendezések nyomán a történeti Erdély-ben a régi szabad királyi városok közül csak Kolozsvár és Marosvásárhely kapott törvényható-sági jogot, miközben olyan patinás városoknak, mint Gyulafehérvár, Nagyenyed, Brassó, Nagyszeben, meg kellett elégedniük a rendezett tanácsi város státusával. Régi bányavárosok (Szék, Marosújvár) nem bírták volna a városi státussal járó terheket, s községi besorolást kap-tak.

Röviden szólva, az öröklött városi hierarchia átalakult, ami érthető, hiszen a feudális korlá-tok lebontásával (pl. a céhek) a kiegyezés korában a városok szabadon fejlődhettek, gyakorlati-lag minden város nyitott város volt, s fejlődését természeti adottságai, helyzeti előnyei vagy hátrányai határozták meg.

Gyöngéje volt az erdélyi városhálózatnak a városok egyenetlen területi megoszlása. Kivé-telt csak a szász székek jelentettek, ahol a történelem folyamán kedvező városmegoszlás ala-kult ki. A Székelyföldön csak egy nagyobb várost (Marosvásárhely) találunk, a rendezett taná-csú székely kisvárosok lassan növekedtek, mert a nagyipart nem sikerült meghonosítani. A megyei területek közül a Mezőség maradt le, mert ennek a nagy kiterjedésű agrárvidéknek csak a szélén voltak jelentősebb városi települései. A Mezőségen a városiasodást a vízhiány és a gyér vasúti hálózat is nehezítette.

A kiegyezés korában a városok infrastruktúrája megújult, s funkcionalitása fokozódott.

1867-től 1910-ig egy kivételével mindegyik erdélyi városban alakult legalább egy pénzintézet (Kolozsvárt 14, Désen 7, Besztercén 6). Kiépült a vidékre is kiterjedő orvosi és gyógyszertári hálózat, Kolozsvár egyetemi város lett, s építkezései által városképe is nagyvilágivá vált; Ma-rosvásárhely Bernádi György polgármestersége idején a századelőn indult igen gyors fejlődés-nek. Érdekes, hogy Brassó, Nagyszeben és Beszterce nem tudott lépést tartani Kolozsvárral, de növekedésük így is szembetűnő volt.

Ha az urbanizáció olyan tényezőit vizsgáljuk, mint a modern vízhálózat, a közvilágítás és csatornarendszer, akkor az erdélyi városhálózat képét differenciálnunk kell. A 28 városból 1910-ig nyolcnak sikerült központi vízművet létesíteni, s 14 város vezette be a villanyvilágí-tást. Ebből a szempontból az olyan kisvárosok, mint Kolozs, Vajdahunyad, Hátszeg, Vízakna, bizony inkább minősíthetők falusias, mint városias településnek. Az említett kisvárosok egyéb-ként is megrekedtek a fejlődésben. A történeti Erdély 28 jogilag városnak minősített települése közül mintegy 4–5 (14–15%) inkább afféle vásártartási jogú mezőváros maradt, s bizonyosan több kritérium alapján a nagyközségi státus jobban illett volna. Ezzel szemben a gyorsan fejlő-dő Lupény és Petrozsény bányászvárosok nem nyerhették el a városi rangot. Az erdélyi ma-gyarság központi városa a kiegyezés korában is Kolozsvár volt, melynek vonzáskörzete kiter-jedt egész Erdélyre.

Összességében véve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a dualizmus korában – különö-sen a századfordulón – ütemekülönö-sen haladt az urbanizáció, és a városok képe is előnyös átalakulá-son ment át. A városközpontokban az emeletes épületek száma szaporodott, az utcákat legalább a belvárosokban kikövezték, s itt-ott már betonozták, megindult, sőt a nagyvárosokban előreha-ladt a közművesítés, a millennium táján a városkép csinosítására is több gondot fordítottak.

b. Az értelmiség – nemzeti középosztály

A kiegyezés korában, különösen pedig az 1880-as évektől kibontakozó modernizációs fo-lyamatok során az értelmiség számbelileg megnőtt és tovább rétegződött. A korszak végén a közszolgálati ágak és a szabadfoglalkozások területén a történeti Erdélyben 24 482 önálló sze-mélyt írtak össze, amelyből 15 051 (60,5%) magyar anyanyelvű, 6093 (24,8%) román, 3598 (14,5%) szász-német volt. Az értelmiség társadalmi szerepe azonban jóval nagyobb volt, mint

számaránya. Nagy mértékben függött tőle a fiatal nemzedék nevelése és oktatása, a törvények alkalmazása az állami ügyintézésben és a közéletben, a lakosság egészségi helyzete, a tudo-mány, a nemzeti kultúra és a művészetek fejlesztése.

A magyar értelmiség hagyományos rétege a papság volt. 1910-ben 988 – nevezetesen 540 református, 269 római katolikus, 123 unitárius és más vallású – lelkészt írtak össze. Nagy több-ségük falun élt. Helyzetükben a polgárosodás nem sok változást hozott. Az egyházi tevékeny-ségen kívül a közművelődésben is szerepet vállaltak. A pedagógus értelmiségnek három alcso-portját különítette el a korabeli összeírás: az elemi iskolai tanítókét (számuk 1910-ben 2475 volt), a felső népi és polgári iskolai tanítókét (242) és a középiskolai tanárokét (441). A peda-gógus értelmiség nagyobb része egyházi iskolákban tevékenykedett, s így a különböző egyhá-zakhoz kötődött. Az állami iskolák tanítói és tanárai különálló kategóriát képeztek.

A tanítói karnak természetesen döntő szerepe volt az írástudatlanság visszaszorításában, ennek aránya nagyon közelített a nyugati országokéhoz. 1870-ben a magyar iskolaköteles gyer-mekek 42-45%-a látogatta az iskolát, számarányuk az 1910-es években már meghaladta a 80%-ot. Az 1868. évi Eötvös-féle népiskolai törvény jó feltételeket teremtett a népműveléshez, mert elősegítette az iskolai hálózat bővítését és a társadalmi szükségletekhez való alkalmazko-dását. 1876-tól évente összeírták a tanköteles gyermekeket, és ellenőrizték a törvény betartását.

Az értelmiség képzésében a középiskolai tanároknak döntő szerepük volt. A kollégiumok tanári kara általában jól képzett, a tudomány fejlődésével lépést tartó egyénekből állt. Nagy többsége az 1872-ben létesített Kolozsvári Tudományegyetemen és annak középiskolai tanár-képző intézetében szerezte diplomáját.

A magyar pedagógus értelmiség csúcsán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, va-lamint a teológiai főiskola tanárai helyezkedtek el. Köztük nemzetközi hírű tudósokat találunk:

a filozófus Böhm Károlyt, a geológus Koch Antalt, a repülés történetében számon tartott Mar-tin Lajost, Kolozsvári Sándor és Óvári Kelemen jogtörténészeket, Márki Sándor történészt.

A magyar értelmiség további szakmai megoszlásáról szólnak az alábbi, 1910-ből származó adatok: a magánorvosok és gyógyszerészek száma 536 volt, a közegészségügyekben 1608-an dolgoztak. Az irodalmi és művészeti élet terén 278 személyt, köztük 182 hivatásos színészt és színésznőt tartottak nyilván. Erdélyben működött az egyetemes magyar színészet több nagy alakja, így Janovics Jenő és Szentgyörgyi István.

Itt említjük meg, hogy az erdélyi magyarság ebben a korszakban is nagy alkotókkal gazda-gította a magyar kultúrát és művészetet. Csak utalunk a regényíró Kemény Zsigmond, a költő Ady Endre, a festőművész Barabás Miklós és Székely Bertalan s a nagybányai festőiskola egyik alapítója, Hollósy Simon nevére. Ebben a korszakban adja ki Orbán Balázs a Székelyföld leírása (1868–1873) című művét, Benedek Elek pedig a számos más nyelvre is lefordított ma-gyar mesegyűjteményt.

Az előbbiekben az értelmiség sokféleségét, szakmai megosztottságát próbáltuk érzékeltetni.

Ennek kiemelkedő személyiségei s a közéletben szerepet vállaló rétege alkotta a magyar nem-zeti középosztály erdélyi részét. Természetesen ide tartozott az alkotó értelmiség és a nemzet-állami adminisztrációban működő hivatalnok-értelmiség felsőbb kategóriája is.