Az agrártársadalom

Adataink szerint a történeti Erdély 1 366 306 főt kitevő agrárnépességében a 7834 nagy- és középbirtokos közül 66,9% magyar, 25,5% román, 7,6% német nemzetiségű volt. A 100 hol-don felüli földesúri rétegben a magyarság aránya messze meghaladta a nemzetiségi arányát.

Erős volt a magyar jelenlét (42,1%) az 50–100 holdas tulajdonosok kategóriájában is. Viszont a 10–50 holdas gazdák rétegében a magyarság részesedése kisebb a nemzetiségi megosztás arányánál. A román agrártársadalom fő erőssége a 10–50 és az 5–10 holdat birtokló réteg, de számszerűen és arányban az 5 holdnál kisebb földtulajdonosok kategóriája volt a legnagyobb.

Ezek a kategóriák vagyonilag és társadalmilag közel álltak egymáshoz, ami a román társada-lom belső egyensúlyát és kohézióját biztosította. A szász földművelők közt az 50–100 és a 10–

50 holddal rendelkezők képeztek túlsúlyt, tehát a polgárosodásra képes rétegek. A szász fal-vakban a 0–5 holdas szegény, ún. „törpegazdaságok” ritkábbak. A szászság a birtok elaprózá-sát a sajátos örökösödési rendszerrel, valamint a szaporodás csökkenésével, az egykézés révén érte el.

Tegyük a fentiekhez hozzá, hogy a mezőgazdasági cselédek és napszámosok aránya a ma-gyar agrártársadalomban volt a legmagasabb, nevezetesen 30,4%, míg a románságban ez a mu-tató 25,6%, a szászságban csupán 7,7% volt. A magyar agrártársadalomban az egymástól messze eső kategóriák – egyrészt a nagy- és középbirtokosok, másrészt az agrárszegénység – túlméretezettsége figyelhető meg. A román és a szász agrártársadalom szerkezete viszont a magyarokénál sokkal kiegyensúlyozottabb volt. A különbségek részben a történeti örökség, részben az 1848-as agrártörvények következményei voltak.

4. Az erdélyi magyar társadalom megoszlása

felsorolásban a Teleki, Bánffy, Kemény, Mikes, Wesselényi, Jósika és Bethlen családok tartoz-tak. A legnagyobb földesúr a XIX. század második felében a Bonchidán lakó Bánffy György gróf volt, aki mintegy 25 600 kataszteri holddal rendelkezett. Az 1910-es népszámlálás a törté-neti Erdélyben 168 önálló 1000 hold feletti birtokost tüntet fel: ebből 143 magyar, 17 román és 7 német anyanyelvűnek vallotta magát. A magyarok a nagybirtokból számarányuknál nagyobb mértékben részesedtek, mert birtokaik terjedelmesebbek voltak. A nagybirtokosok elsősorban Kolozs, Maros-Torda, Torda-Aranyos megyékben éltek. A szász területeken egy, a székely megyékben 11 ezerholdas tulajdonost írtak össze. E birtokok nagyobb része erdő- és legelőte-rület volt.

Az említett számokat úgy értelmezhetjük, hogy a nagy földbirtokos, azaz a történelmi arisz-tokrata családok többségének sikerült megtartani az 1848-ban megmaradt birtokállomány nagy részét. A nem arisztokrata eredetű román és néhány szász, valamint néhány magyar 1000 hold feletti nagybirtok a XIX. század második felében vagy a XX. század elején keletkezett.

Akár 1848 előtt, az erdélyi mágnások ezután is összehasonlíthatatlanul kisebb földvagyon-nal rendelkeztek, mint az anyaországiak, utóbbihoz értve természetesen a bihari, szatmári, ara-di és bánsági magyar arisztokratákat is.

Az önkényuralom idején a magyar arisztokraták igyekeztek az Erdélyi Gazdasági Egyesület segítségével modernizálni gazdaságukat. Elsőként vezették be a váltógazdaságot, a nyugati országokból termékenyebb tenyészállatokat hozattak, és gépesítették a cséplést. Az 1879-es évek közepétől azonban mind több nagybirtokot adtak részben vagy egészben bérlők kezére, ami nem mindig járt együtt a modernizáció folytatásával.

Különösen a kiegyezés után a nagybirtokos családok bekapcsolódtak az erdőkitermelésbe, bankalapításokba, a helyi érdekű vasútépítésekbe.

Az arisztokrácia a magyar társadalom ranglétrájának legmagasabb fokán helyezkedett el.

Ezt nagy vagyona s rátestálódott történelmi öröksége mellett a politikai-állami életben betöltött szerepe is biztosította.

1867–1918 között számos főispán, főrendházi tag, képviselő s néhány miniszter került ki közülük: Mikó Imre gróf közmunka- és közlekedésügyi miniszter (1867–1870), Kemény Gá-bor báró földművelési, ipar- és kereskedelemügyi miniszter (1878–1882), Teleki Géza gróf belügyminiszter (1899), Bethlen András gróf földművelésügyi miniszter (1890), Bánffy Dezső báró miniszterelnök (1895–1899), Jósika Samu báró a király személye körüli miniszter (1895–

1898) volt.

Bár az erdélyi arisztokrácia szoros kapcsolatokat épített ki a magyarországi nagybirtokos-sággal, sajátságait, helyi hagyományait mindvégig megtartotta.

A magyar földbirtokosság másik rétegét a 100–1000 holdas kisebb földesurak, valamint középbirtokosok alkották. Erdélyben a 100–200 holdas földtulajdonosokat is a földesurak közt tartotta számon a közvélemény, holott Magyarország egyes részein ezeket a parasztok közé sorolták. A 100–1000 holdas birtokosok nagyobb része a korábbi köznemesség leszármazottja volt. Az 1860-as években mintegy 3500 család tartozhatott ehhez a kategóriához. Az 1910-es népszámlálás 2280 önálló középbirtokost mutatott ki. Csakhogy ezek közt számos „új földes-úr” is volt, olyan, aki 1848 után vásárolt 100 holdat meghaladó földbirtokot, illetőleg a földbir-tokrendezések (tagosítások, arányosítások) során vált nagyföldbirtokossá. A Székelyföldön különösen gyakori volt az utóbb említett kategória. A 2280 középbirtokos között 1420 vallotta magát magyarnak, 190 német nemzetiségűnek, 668 pedig románnak.

A fenti számok azt mutatják, hogy 1848-tól 1910-ig ebben a birtokkategóriában nagy válto-zások történtek. A magyar középbirtokosok száma leapadt, ezzel párhuzamosan zömmel a ma-gyar földbirtok megszerzése által kialakult egy román és szász középbirtokos réteg. Ugyanak-kor a magyar anyanyelvű középbirtokosok közt 164 izraelita vallásúnak nyilvánította magát.

Csupán a századfordulótól az első világháborúig tartó időben mintegy 700 magyar középbirto-kos ment tönkre, s a magyar birtokok területe 144 618 kataszteri holddal csökkent. A magyar

középbirtokos társadalom a dualizmus korában lényegében felbomlott: felső rétege összefonó-dott az arisztokráciával, az alsó kategóriák lecsúsztak a kisbirtokos földművelők közé.

A magyar középbirtokos réteg szétesésének számos oka volt. Egyik bizonyosan a hivatalvi-selés lehetett. A kiegyezés korában a vármegyékben az alispánok, főszolgabírók s más fonto-sabb tisztségviselők nagyrészt közülük kerültek ki, ami a saját művelésű gazdálkodás háttérbe szorulásával, a jövedelmet alig hozó részes műveltetéssel, s ugyanakkor költekező életmóddal járt. Egy másik okot a birtokoknak a természetes örökösödések általi szétosztódásában keres-hetjük; ennél a társadalmi rétegnél nem volt divatos a születéskorlátozás, és az utódok mind részesültek az örökölt vagyonból. Ez a földesúri réteg nem tudott a polgári életmód követelmé-nyeihez igazodni. Legnagyobb gondjai közé tartozott a gyermekek magas színvonalú nevelte-tése és jövőjének biztosítása. Arra törekedett, hogy fiaiból lehetőleg jogászt, tehát hivatalnokot neveljen, leányát nemesi származású család sarjához adja feleségül.

b. A magyar kisgazda-társadalom és életmódja

Kisgazda-társadalmon a korábban jobbágy, szabad paraszt, egytelkes nemes, szabad szé-kely és határőr elnevezéssel illetett réteget értjük. Használatosabb ugyan a paraszt kifejezés, de sem a székely földművelő, sem a kisnemes nem tartozott 1848 előtt a parasztsághoz, ezért a 100 holdnál kisebb területen gazdálkodó kategóriát helyénvalóbbnak tartjuk kisgazdáknak ne-vezni. A magyar kisgazda-társadalom az 1848-i változások következtében egységesebbé vált, hiszen jogi szempontból minden korábbi réteg leszármazottja egyenlővé és szabaddá lett. A földbirtok-megoszlás tekintetében azonban igen jelentős különbségek alakultak ki közöttük.

Erről tájékoztat a 7. táblázat.

7. táblázat.

A 100 holdon aluli magyar földművelők vagyoni megoszlása 1910-ben Birtokkategória Önálló népesség Eltartottak Összesen

Szám % Szám % Szám %

50–100 holdig 3 051 2,24 4 216 2,10 7 267 2,16

10–50 holdig 53 660 39,47 74 616 37,22 128 276 38,13 5–10 holdig 36 806 27,07 55 742 27,81 92 548 27,51 5-nél kisebb 42 453 31,22 65 883 32,87 108 336 32,20 Összesen 100

holdon aluli 135 970 100,00 200 457 100,00 336 427 100,00 A történeti Erdély magyar kisgazda-társadalma 135 970 önálló főből állt, a családtagokkal együtt 336 427 lelket számlált. Ezek 1910-es adatok, tehát a korszak végének eredményeit mu-tatják. Hogy mi történt 1848-tól 1910-ig, helyhiány miatt itt nem részletezhetjük. Adataink szerint a társadalom csúcsán elhelyezkedő 50–100 holdas önálló, az összes kisgazda-ságnak mindössze 2,24%-át jelentette. A földművesek középrétegéhez (10–50 holdasok) a la-kosság 39,47%-a tartozott. A fenti két kategória az árutermelésre és polgárosodásra képes gaz-dákat ölelte fel. Erdélyi viszonylatban az 5–10 holdas birtokosokat az önellátók, az 5 holdon aluli gazdaságokat pedig a mellékkeresetre szorulók kategóriájába sorolhatjuk.

A magyar kisgazdaságok körében többféle típus alakult ki, s ezeket nem lehet csak a föld-vagyon alapján megkülönböztetni. Az alföldies részeken, folyóvölgyekben, a városi övezetek-ben települt, kis földdel rendelkezők lehettek árutermelők. Ilyenek voltak a Kolozsvár melletti hóstátiak, a Nyárád-menti dinnyés és zöldségtermelő falvak („Murokország”). Más helyeken (Kis-Küküllő és Maros mentén) a bortermelő gazdák léptek a polgárosodás útjára. Egészében véve: a kisgazdaságok alapvető funkciója a családi élelmiszerszükséglet minimumának

meg-termelése volt. A pénzszerzés célja pedig a földvásárlás, mert a föld jelentette falun a legna-gyobb vagyont és a család rangsorolását a helyi társadalomban.

Az agrárnépességhez tartozott a gazdasági cselédség és a mezőgazdasági munkásság, tehát az egész földnélküli falusi népesség. Számuk 1910-ben 61 427 (önállók), a mezőgazdasági népességnek 31,2%-a volt. A földnélküli magyar agrárnépesség aránya meghaladta a megfelelő román és szász kategóriáét, de elmaradt a partiumi földnélküli parasztság arányánál. Az agrár-szegénység volt a magyar társadalomnak a legelhagyatottabb része, amely részesmunkával (harmadás és feles művelés) és napszámoskodással kereste kenyerét.

A történeti Erdély agrárnépességének megélhetési viszonyait s életmódját nem kis mérték-ben befolyásolta a nagyarányú közbirtok fennállása. A közbirtokossági és községi földek ará-nya Beszterce-Naszód, Brassó és Szeben megyében meghaladta az összes földek 50%-át, a 40%-ot Csík és Háromszék megyében. Erdélyben 84 olyan helységről tudunk, amelyeknek egyenként több mint 6000 hold közbirtoka volt. Feltűnően sok közfölddel rendelkezett Zágon, Bikfalva, Bereck, Nagybacon, Zetelaka, Csíkszépvíz és számos más község. A közföldek nagy-részt erdők és legelők. Ezek kiegészítették a magántulajdonban levő földet, elősegítve a kis-gazdaságok életképességének megőrzését. Csíkban és Gyergyóban a közbirtokból nagyszámú gazdaság tartotta fenn a működését. A gazdaságok szántó- és kaszálóbirtokkal, legeltetési és faizási jogokkal rendelkeztek.

Bár a kisgazda-társadalom hagyományőrző volt, a szaporodó népesség mind a gazdálkodás módjában, mind az életmódban szükségszerűen változásokat is előidézett. Növelték a megmű-velt területet, rátértek a váltógazdaság valamilyen formájára. A kiegyezés korában történt meg a mezőgazdaságban az alapvető eszközváltás: a régi típusú faekék helyett javított vagy egészen modern ekék, a sarlós aratás helyett a kaszás, sőt helyenként a gépi aratás terjedt el. A leglát-ványosabb technikai újítás azonban a magnyerés, a cséplés területén következett be. 1870-ben Erdélyben csupán 28 cséplőgépről van tudomásunk, 1895-ben már 2531-et írtak össze. A XX.

századunk első éveiben a gépi cséplés általánossá vált. Cséplőgép-társaságok, szövetkezetek alakultak a gépek beszerzésére és üzemeltetésére. Igen jelentős szerepe volt a mezőgazdaság modernizációjában az Erdélyi Gazdasági Egyesület megyei szervezeteinek, az Erdélyi Gazda című lapnak, valamint a gazdaköröknek is. Az 1868-ban alakult Kolozsmonostori Mezőgazda-sági Intézet jól képzett szakemberekkel látta el Erdélyt.

A hagyományrendszerhez tartozott a népi kultúra és szokásvilág, amelynek fontos részét képezte a még mindig hatásos kalákarendszer, a segítségnyújtásnak ez a sokszázados formája.

A népi kultúra és hagyomány a polgári városi kultúrával való találkozása során sokat veszített erejéből.

A polgárosodás nyomot hagyott a faluképen is. A lakóházak nagyobbak lettek: egyre több épületet húztak fel téglából, kőből, s fedtek cseréppel az eddigi szalma- és zsúpfedél helyett.

A polgárosodás egyik fő előmozdítója az iskola volt. Az 1868-ban elfogadott Eötvös-féle iskolatörvény is hozzájárult az írástudatlanság csökkentéséhez. Ezáltal a szakismeretek és az általános műveltséget jelentő ismeretek is terjedtek. 1890-ben a történeti Erdélyben mindössze 42 településről hiányzott az iskola.

Összegezésül: a polgári korszak kisgazdatársadalma eredetében ugyan szervesen kötődött az 1848 előtti jobbágyvilág paraszttársadalmához, annak hagyományrendszerét őrizte, de tár-sadalmi helyzete gyökeresen különbözött az elődökétől.