II. Erdély magyar népessége és társadalma a dualizmus korában
6. A magyar társadalom szerveződése. Egyesületi élet. Közművelődés
Egyesületi élet. Közművelődés
A társadalom polgári jellegű átalakulásának Európa-szerte kísérő jelensége volt az önszer-veződés. Ennek előfeltételei 1867 után Magyarországon is kialakultak. A rendi-nemesi előjo-gok eltörlése, az egyéni szabadságjoelőjo-gok megalkotása által lehetővé vált a szabad polgárok leg-különbözőbb szerveződési formákban történő, közös cselekvésre irányuló összefogása. Termé-szetesen nem állami és nem politikai szervezetekről van szó.
A kiegyezés korában az erdélyi s partiumi részeken is különféle elnevezéssel több ezer pol-gári szervezetet alakítottak. Az egyesületek, körök, egyletek, klubok szerteágazók: kiterjedtek a nemzeti, a kulturális, a tudományos és a polgári értékek védelmére és a művelődés elősegítésé-re, a jótékonykodásra, a sportolási és a szórakoztató lehetőségek biztosítására. Szervezeti for-máik szerint elsősorban helyi jellegűek, és mint ilyenek, a lokálpatriotizmus ápolói. A legjelen-tősebbek az országos vagy az országrészek nemzeti feladatainak felkarolását tűzték ki célul.
Magyarország-szerte, így Erdélyben is nagyszámú honvédegylet alakult. Ezek a szabadság-harcban részt vett katonákat, honvédeket egyesítették. Erdélyi központjuk Kolozsvárt volt, de megyei, városi, sőt községi szervezetei önállóan működtek. Céljuk a szolidaritás, a 48-as ha-gyományok ápolása, a katonai szertartások és a szokások új nemzedékekkel való megismerte-tése. Feladatuk kiterjedt az öregedő, főként a szegényrendű volt honvédek segélyezésére, vé-delmére. Az 1870-es évektől ezek szervezték a március 15-i ünnepséget, az október 6-i meg-emlékezéseket. A több száz helyi szervezet számára irányadó volt a Kolozsvárt 1891-től Kuszkó István szerkesztésében megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok. A XX. század elején a honvéd-egyletek száma gyorsan csökkent, s ezzel a 48-as nemzeti hagyomány ápolása is alábbhagyott.
Az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület a kiegyezés után tovább működött. Ez a tudománnyal foglalkozó magyar értelmiség autonóm jellegű erdélyrészi intézménye maradt, kiadványai 1918-ig több mint 150 kötetre szaporodtak, folyóiratait nem is számítva. Gyűjte-ményeit 1872 után szerződéses alapon a kolozsvári egyetem rendelkezésére bocsátotta.
Társadalmi összefogás, önszerveződés eredményeként született meg 1879-ben a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön. Özv. Cserey Jánosné sz. Zathurecky Emília nagy érté-kű történelmi tárgyú gyűjteményét Háromszék, Csík és Udvarhely vármegye székely közönsé-gének adományozta. Célja az volt, hogy „a múlt emlékei iránti kegyelet a székely népnél minél inkább fejlődjék, s a történelmi öntudat és nemzeti becsérzet a múlt bővebb ismeretéből folyólag a székely nép szívében is emelkedjék”. A Székely Nemzeti Múzeum teljesítette az alapító által megjelölt feladatot. Fejlesztése érdekében különösen sokat tett László Ferenc és Csutak Vilmos. Ma is fennálló épülete Kós Károly terve szerint az első világháború előtti évek-ben készült el.
Az erdélyi magyarság kiemelkedő, sokirányú polgári egyesülete az Erdélyi Magyar Köz-művelődési Egyesület (EMKE) 1884-ben alakult meg Kolozsvárt. Létrehozásához az a felisme-rés vezetett, hogy a magyar állam nem képes felvállalni az erdélyi magyarság létérdekét érintő kérdéseket. Ilyen volt mindenekelőtt a szórványban élő magyarság helyzete, amelynek a ro-mánságba történő beolvadása a kiegyezés korában sem szűnt meg. Ezzel szorosan összefüggött a magyar iskolák hiánya a magyarok által kisebb számban élő településekben. Elegendő ezzel kapcsolatosan arra utalni, hogy 1910 körül is legalább 900 olyan község volt Erdélyben, ahol – bár éltek magyarok – nem működött magyar iskola vagy tagozat. Más természetű, de ugyan-csak aggasztó jelek kezdtek mutatkozni a magyar kisiparosság anyagi helyzetében is, és a szé-kelység növekvő kivándorlása is elgondolkodásra késztette a magyar nemzeti középosztály legkiválóbb tagjait. Ösztönözte az erdélyi kezdeményezést a Felvidéki Közművelődési Egyesü-let 1882-es megalakulása, s közvetlenül a Szatmár megyei Széchenyi Társulat működése és célkitűzései. Az sem hagyható szó nélkül, hogy az 1861-ben alapított román közművelődési szervezet, az ASTRA (Asociaţiunea transilvană pentru literatura română şi cultura poporului român) sikeresen tevékenykedett az erdélyi románok összefogása érdekében.
Az EMKE történetében két nevet kell különösen kiemelni: az egyetemi tanár s polgármes-ter Haller Gáborét, aki Kolozsvárt megszervezte a kezdeményező bizottságot és előkészítette az alakuló ülést, valamint a politikus Sándor Józsefét, aki az egyesület munkáját évtizedeken át vezette. Néhány kivétellel az EMKE 791 fős alapító tagsága az erdélyi magyar nemzeti közép-osztály olyan kiválóságaiból állt, akik felismerték, hogy 1867 után Magyarországon és Erdély-ben a különböző etnikumok közt kialakult versenyErdély-ben nem lehet magára hagyni a kedvezőtlen települési viszonyok közt élő magyarságot s a nehéz gazdasági helyzetbe jutott társadalmi réte-geket. Az alapítók tisztában voltak a művelődés terjesztésének, a nemzeti öntudat alakításának
fontosságával. Az EMKE munkájában olykor kétségkívül nemzetieskedő felhangok is jelent-keztek, de nem az volt tevékenységének meghatározója. Működését az a tény minősíti, hogy megalakulásától az első világháborúig tartó időben döntő része volt 268 elemi népiskola, 77 óvoda létrehozásában, és 118 szórványközség lelkészének, számos tanítónak nyújtott segélyt.
A közművelődésben játszott szerepét mutatja, hogy 203 népkönyvtár megalakításában vett részt, 150 magyar daloskörrel és ifjúsági szervezettel tartott fenn kapcsolatot, sikerrel tevé-kenykedett az analfabétizmus leküzdésében. Az 1900-as évek után vállalt feladatai egy részét átvette az állam, s az 1910-es években viták és pártoskodások is gyengítették. Időnkénti ha-nyatlása ellenére az EMKE olyan mély gyökereket eresztett a magyar társadalomban, amelyek biztosították újjászerveződését a kedvezőtlen történelmi időszakok elmúlta után is.
Még az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület előtt megalakult a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület. 1875-ben Budapesten hozták létre, s 1889-ben 71 alapító, valamint 700 pártoló tagja volt. Tiszteleti elnöke gróf Mikó Imre, elnök Hajós János, titkára Benedek Elek. Alapítói közt találjuk Barabás Miklós festőművészt, Barta Miklóst, Orbán Balázst, Jakab Eleket. Bár székhelyül a fővárost, Budapestet választották (amely egyébként jogi személyként alapító tagja volt), a székely székekben kiemelkedő személyiségekből önálló vezetőségek ala-kultak. A Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület célja a Székelyföld sajátos problé-máinak orvoslása volt. Az egyesület rendszeresen adott ki évkönyvet. Benne a székely hagyo-mányokat népszerűsítették, illetve a Székelyföld helyzetének felmérését segítették. Más irányú tevékenységét máig nem tárta fel a történetírás. Mai ismereteink szerint úgy látjuk, hogy az eredetileg felvállalt feladatainak nagy részét az EMKÉ-nek engedte át. Az EMKE 1892-ben létrehozta Marosvásárhelyen a Székely Társaságok Szövetségé-t azzal a céllal, hogy segítse a Székelyföld iparosodását, az életképes háziiparágak fejlesztését és az ezeknek megfelelő szak-iskolák alapítását.
A turizmus, a fürdőkultúra és idegenforgalom felkarolása volt a célja az 1891-ben Kolozs-várt ugyancsak az EMKE kezdeményezésére alakult Erdélyi Kárpát-Egyesületnek. Ennek szer-vezői közt találjuk Szádetczky Gyula geológust, Xántus János botanikust, utazót, Roska Már-ton régészt, később Tulogdy János földrajztudóst. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület honismereti és honismertető munkássága jól szolgálta Erdélyben a közművelődés és civilizált természetjárás ügyét.
A kiegyezés kora irodalmi életének központja Budapest volt. Ott alkottak a korszak megha-tározó írói, költői és kritikusai: Jókai Mór, Arany János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál, a szá-zadforduló után Ady Endre, Babits Mihály, Karinthy Frigyes és sokan mások. Kolozsvárt 1888-ban Petelei István és Barta Miklós megszervezte az Erdélyi Irodalmi Társaságot, Maros-vásárhelyen már 1876-tól működött a Kemény Zsigmond Társaság. Aradon a Kölcsey Egyesü-let (1881) tevékenysége bizonyult hasznosnak többek közt az 1848-as ereklyék összegyűjtése és az Arad város és vármegye monográfia megírásának kezdeményezésével. Alkotói közül főleg a történetíró Márki Sándor és Jancsó Benedek nevét őrizte meg a történelem. Temesvárt az Arany János Társaság (1903) a nagy költő életművének éltetését tűzte céljául, Nagyváradon a Szigligeti Társaság (1892) működött. Az utóbbinak kiemelkedő tagja volt Ady Endre, Endrődi Sándor és Gyalókai Jenő.
Az eddig tárgyalt szervezetek magyar nemzeti jellegű intézmények voltak s főként a nem-zeti középosztály működését fémjelezték. A nagypolgárság és a polgári értelmiség egy része a kapitalizmus nemzetközi jellegű rendszeréhez közel álló formákat kereste. Ilyen volt az Euró-pa-szerte elterjedt szabadkőműves szervezkedés, amely a nagypolgári világnézetnek jobban megfelel, mint a kereteiket szűkebbre szabó nemzeti szerveződések. Előre kell mégis bocsáta-nunk, hogy e korszak magyarországi szabadkőműves mozgalma a polgárosodás kérdéseit a magyar valósággal összefüggésben vetette fel.
Az erdélyi szabadkőműves páholyok a budapesti Symbolikus Nagypáholy védnöksége alatt állottak, s a nagyváradi László Király Szabadkőműves Nagypáholy közreműködésével szerve-ződtek. A legnagyobb erdélyi páholy 1886-ban Unió néven létesült Kolozsvárt. Deáky Albert
ügyvéd, főmester-elnök irányította. Tagjai közt egyetemi tanárok (Haller Károly, Szádeczky Lajos, Páter Béla, a XX. század elején Apáthy István és mások), építész vállalkozó (például Reményik Károly), bankárok, gyárosok, orvosok, színészek, földbirtokosok, tisztségviselők, zsidók és keresztények vettek részt. A kolozsvári páholynak 1909-ben 136 rendes tagja volt.
Kolozsvár után sorra alakultak szabadkőműves páholyok Marosvásárhelyen, Brassóban, Sepsi-szentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Tordán, Désen, Déván, Temesvárt, Karánsebesen, Aradon, Máramarosszigeten és Zilahon. Általános céljuk a testvériség és jótékonykodás (árvaházak és menhelyek létesítése), a polgári erények ápolása volt. Azon túl az iparpártolást, a városia-sodást, a szakmai ismeretek népszerűsítését is felvállalták. Óvakodtak a radikális megoldá-soktól, inkább az ellentétek békés áthidalására buzdítottak. A magyar szabadkőműves mozga-lom története további tanulmányozást igényel, különösen a nemzetközi kapcsolatok tisztázása nyithat perspektívát jellegének megítéléséhez.
Sajátos kategóriáját jelentették a társadalom önszerveződésének a helyi jellegű egyesületek és egyletek. Ezek szervesen nőttek ki a helyi körülményekből és a vidéki életnek fontos kellé-keit képezték. Méreteinek szemléltetésére számokat idézünk azzal a megjegyzéssel, hogy a kutatás minden bizonnyal ki fogja egészíteni jelenlegi tudásunkat.
A Thirring Gusztáv által szerkesztett Magyar városok statisztikai évkönyve című kiadvány szerint Marosvásárhelyt 41, Kolozsvárt 37, Székelyudvarhelyen 30, Sepsiszentgyörgyön 27, Kézdivásárhelyt 17, Gyergyószentmiklóson 12, Csíkszeredában 10 polgári (civil) szervezet működött. Volt ezek közt közművelődési, gazdasági, pedagógiai jellegű, továbbá nőegylet, tűzoltó és fúvószenekari, valamint korcsolyázó egyesület. Erdély-szerte számos székely kört, katolikus egyesületet tartottak nyilván. Hogy a szabadon választott egyesületi élet a társadalom polgárosodási fokmérőjének is tekinthető, arra az iparosodásban élen járó Temesvár igen jó példa: itt 1908-ban nem kevesebb mint 132 egyesületet és egyletet jegyeztek, köztük természe-tesen számos német és román tagságú szervezet is volt.
Külön kategóriába sorolhatók a városi munkás önképzőkörök, segélyező egyesületek, temet-kezési társulatok, valamint a kisiparosok társulatai. A falvak agrárnépességének önszerveződése nem tarthatott lépést a városi társadaloméval. A falusi magyar közösségekben egyházi jellegű szervezetek (ifjúsági körök) és gazdasági egyesületek alakultak. A közbirtokossági szervezetek, az esztenatársaságok nem hiányozhattak a falvak életéből. Az összefogás erejét felismerve szapo-rodtak a gazdakörök, különféle szövetkezetek, főként hitel- és fogyasztási szövetkezetek.
Az önkéntes egyesületek erősítették a népesség önállósulását, tevékenységre, művelődésre s társas szórakozásokra serkentették tagjaikat. A sokféleség egyben a társadalmi élet sokszínűsé-gét is bizonyítja. Legyen szabad ezzel kapcsolatban megjegyezni azt is, hogy mindenféle anya-gi s más természetű gondok mellett is megtartották a farsananya-gi népi és polgári szokásokat (bálo-kat, összejöveteleket, kölcsönös látogatáso(bálo-kat, művelődési rendezvényeket). Ezek színvonala természetesen a társadalom műveltségének függvényében váltakozott. Mindebből arra követ-keztethetünk (és itt a néprajztudomány eredményeire is hivatkoznunk kell), hogy a magyar (és más) társadalom közérzete a kiegyezés és a dualizmus korában nem volt annyira rossz, mint ami az utóbbi félévszázad történeti irodalmából kitűnik. De az is kétségtelen, hogy a század-forduló után növekedtek a belső feszültségek és az Osztrák-Magyar Monarchia külső vesze-delmei. Ezekről a magyar történészek számos kitűnő írása ad világos képet, ezért mi csak váz-latosan ismertetünk néhány sajátos kérdést.