Az 1840-es évek reformmozgalma

lényi ellen indított „hűtlenségi” per leplezte Bécs abszolutista kormányzati módszereit, és ezzel hozzájárult a magyar szolidaritás kötelékeinek erősítéséhez.

vélemény elől, a sajtóban, a megyei közgyűléseken s a közélet más fórumain zajló közjogi ter-mészetű, s még oly erősen politikai töltetű viták elől sem. Ezáltal hozzájárultak a valódi nem-zeti-polgári átalakulás kérdéseinek tudatosításához.

Az 1841–42-es országgyűlésen a liberális mozgalom radikálisabb tagjai – Kemény Dénes és Teleki László – vitték a szót, akik szerették volna a társadalmi reform kérdését azonnal napi-rendre tűzni. De a bécsi kormányzat ezúttal is kijátszotta a reformerek szándékát: a kérdések tárgyalásához szükséges előzetes királyi jóváhagyás csak egy éves késéssel, 1842. december 22-én érkezett meg Kolozsvárra. Mindössze két hónappal az országgyűlés bezárása előtt.

Keményék siettek kihasználni ezt a rövid időt, s az 1837-ben kinevezett bizottmány munká-latainak eredményei közül néhányat sikerült előterjeszteni. Az előterjesztés szerint:

– a görög nem egyesült vallás bevett vallásnak nyilváníttatik;

– a nem nemesek is viselhetnek hivatalt;

– a jobbágyi közmunkát szabályozzák;

– a közmunkában bizonyos mértékben a nemességnek is részt kell vennie.

Ezen kívül az úrbériségről benyújtott javaslat meghatározza a robot maximumát, s azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a jobbágyot az általa használt telekből kiköltöztes-sék. Végül külön törvénnyel kívánják szabályozni a nemesi és jobbágyi gazdaságok közötti legelő-elkülönítést.

Kérték, hogy az uralkodó még ezen országgyűlés bezárása előtt szentesítse a fenti törvény-javaslatokat, amelyek, ha el is maradtak a várakozásoktól, előbbre vihették volna az érdekek egyeztetését. De jóváhagyás helyett Bécs az egész úrbéri kérdést az 1846-os országgyűlésre utalta át. A magyar reformerek ismét meggyőződhettek, hogy a birodalmi politika ellenzi Er-dély politikai átalakulását, s hogy Széchenyi s az erEr-délyi mérsékelt liberálisok, a „fontolva ha-ladók” bizalma az udvar iránt indokolatlan.

Az 1841–1842-es országgyűlés küzdelmeiben első helyre került a nyelvtörvény vitája. Em-lékeztetünk Wesselényi korábbi nézeteire, amelyeket a francia példa ihletett, ahol a központo-sított nemzeti állam megszervezésekor egyetlen hivatalos nyelvet – a franciát – ismertek el, holott számos más nyelvű nép is élt Franciaországban. A Kemény Dénes által 1841-ben előter-jesztett javaslat a latin helyett Erdélyben – a szász székek kivételével – a magyart tette volna meg az állam, az oktatás és tíz év múltán a felsőbb egyházi igazgatás nyelvévé is. A javaslatot a szász képviselők visszautasították, s egyelőre a király sem erősítette meg. A nyelv körüli vita tovább gyűrűzött más kérdésekre is. Amikor például Teleki József gróf, a most kormányzóvá választott tudós politikus azt a javaslatot terjesztette elő, hogy Erdélyben alakítsanak országos múzeumot, a szászok ellent mondottak azzal érvelve, hogy a múzeum magyar célokat szolgálna.

A nyelvharc nem maradt a kolozsvári országgyűlési terem falai között, hanem a sajtóban is folytatódott, s élénken foglalkoztatta a közéletet is.

A nyelvkérdés szorosan kapcsolódott a nemzeti törekvésekhez, nem csak a magyarságnál, de a román és a szász társadalomban is. A szász Stefan Ludwig Rothnak az erdélyi nyelvharc-ról írt könyvéből nem nehéz kiolvasni, hogy a szászok mindinkább az egész német nemzetben kezdtek gondolkozni. Nem volt kivétel az erdélyi románság sem: az 1838-ban George Bariţiu által alapított Gazeta de Transilvania (később Gazeta Transilvaniei) köré tömörülő, de Balázs-falváról a görög katolikus papi szeminárium és gimnáziumból irányított nemzeti mozgalomban terjedt a dákó-román kontinuitás ideológiája. E nemzeti mozgalom végső célja az összes ro-mánság egyesítése volt. A nemzeti felfogás, amely az egy nyelvet beszélők közösségét jelentet-te a kortársak gondolkodásában, a nemzeti állam megjelentet-teremtését szorgalmazta.

A magyarság vezetői igyekeztek megnyugtatni az együtt élő etnikumok képviselőit. Szé-chenyi István 1842-ben a Magyar Tudományos Akadémián mondott nagy beszédében a legha-tározottabban foglalt állást mindenféle erőszakos asszimiláció ellen, ideértve az erőszakos nyelvterjesztést is. Kemény Zsigmond 1843-ban ugyanilyen szellemben azt hangsúlyozta, hogy azért kérik a magyar nyelv hivatalossá tételét, amely nem irányul sem a szász, sem más közös-ségek ellen, mert a magyar nyelv alkalmasabb a közügyek intézésére, mint a latin nyelv,

ame-lyet nagyon kevesen értenek. Érvelése logikájához alig férhet kétség, de a nemzeti önazonossá-gukat kereső más közösségek nem voltak hajlandók lemondani saját elképzeléseikről, és a nyelvi szupremáciát elutasították.

Wesselényi világosan felismerte, hogy Erdély sokszázados alkotmánya, amely a három nemzet és a négy bevett vallás szövetségén nyugodott, de amelyből kimaradt a nagy számú románság, „erősön” megingott. S mivel a különböző etnikai közösségek és a szemben álló más intézmények között nem látszott lehetségesnek az érdekek összehangolása, minden nemzeti közösség kifelé tekintve kereste jövőjének zálogát. Ez pedig a nemzetiségi kérdés kiéleződésé-vel járt együtt. A kortársak közül senki sem fejtette ki világosabban az európai és a közép-kelet-európai régió polgári-nemzeti fejlődésének a magyarságra vonatkozó következményeit olyan mélyen, mint Wesselényi Miklós.

Az 1843-ban kiadott Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című újabb könyvében a Balítéletekről megjelenése (1833) óta gyűjtött adatai s tapasztalatai alapján nyújtott átfogó elemzést a magyarság helyzetéről a környező, s vele egy hazában élő népek között. A polgáro-sodás szerinte elkerülhetetlen, és az Európa fejlett részével való haladás létkérdés. De a régi történeti rendszer átalakulása megváltoztatja az egyes népek egymáshoz való viszonyát. Új szövetségesek, érdekcsoportok alakulnak ki. A hazában élő nem-magyarokat összefogja a ma-gyarellenesség, és az összes nem-nemeseket az úrgyűlölet. A más népek a magyarban látják törekvéseik akadályozóját. Ez ellen a magyarság csak úgy védekezhet, ha tiszteli mások jogait.

„Az idegen ajkúakat – legyenek azok németek, tótok, oláhok, vagy más nyelvet beszélők – anyanyelvök magány- s társaskörökbeni használatában akadályozni, azokat erőszakkal a ma-gyar nyelv használatára szorítani sem törvényhatóságoknak, sem egyéneknek nem szabad.”²³ Ez nem zárja viszont ki, hogy a kultúra s a jogkiterjesztés által magához vonzzon más ajkú népeket is, de „sem szükség, sem cél, hogy az idegen ajkúak anyai nyelvöket elfeledjék (...) elég, hogy magyarul tudjanak”²⁴. De tisztában kell lenni azzal – fejtegeti Wesselényi –, hogy a nemzet nem lehet fő cél a polgári államban, hanem eszköz a szellemi és anyagi jólétre. Súlyo-san tévednek azok, akik a jólétet biztosító anyagi s szellemi haladást alárendelik a nemzetiség-nek. Különösen fontos ennek figyelembe vétele Magyarországon és a több nemzetiségű Er-délyben. Igen veszélyes a szláv kérdés, amelyet Oroszország felkarol, s a szláv propaganda egyre erősebben kiélez. A románság nemzeti ébredésével is számolni kell, amelyet Havasal-földről és Moldvából szüntelen táplálnak. Wesselényi szerint szláv felkelés esetén a románság melléjük áll; prognózisa előrevetítette 1848–49 árnyékát.

A legfontosabb teendő szerinte a magyarság erősítése önmaga által. A rendi világ, a jogok különbözősége által megosztott magyar társadalom helyén létre kell hozni a szabad tulajdonnal s azonos jogokkal bíró magyar társadalmat. S mivel ez a folyamat Magyarországon előrehala-dottabb, s mivel Erdélyben az átalakulásnak sok akadálya van, szerinte egyedüli megoldás csak Magyarország és Erdély újraegyesülése lehet. Megvalósítását az alkotmányos módon vezetett országban képzelte el.

A birodalmi politika azonban Magyarország megerősödését veszélyesnek ítélte Ausztria jö-vőjére nézve. Ezért Metternich kancellár az összes ellenerőket megpróbálta politikájának meg-nyerni s szövetségbe szervezni.

A magyar konzervatív erők támogatását Erdélyben a társadalmi reform halogatásával sike-rült megszerezni. A már korábban is pártként működő konzervatív nemesség csoportosulása 1846-ban külön párttá szerveződött, s a Szilágyi Ferenc kolozsvári református kollégiumi tanár által szerkesztett Múlt és Jelen című lappal nem kis befolyásra tett szert a kisnemesek, városi cívispolgárok s hivatali értelmiség között. A konzervatív társadalmi rétegek féltek a változá-soktól, nem tudták elképzelni helyüket egy olyan társadalomban, amely a megelőzőnél teljesen más értékrendet állít fel. A konzervatívok „Nem adózunk” jelszava pedig a liberálisok egyik

23 Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse 1843. 318.

24 Uo. 310.

legfontosabb programpontját utasította el, és ezáltal is sokakat sikerült a nemzeti liberális tá-borról leválasztani. A liberális párt háttérbe szorult, és a politikában a konzervatív kormánypárt magához ragadta a kezdeményezést. Kemény Zsigmond és Kovács Lajos elhagyta Erdélyt;

hiányuk érezhető volt a liberális sajtóban. Hogy a közvéleményt ismét felrázza, Wesselényi Miklós sorra tanácskozott az ellenzéki mozgalom vezetőivel. Mozgósító hatása volt Deák Fe-renc és Vörösmarty Mihály 1845-ös kolozsvári látogatásának. Deák FeFe-renc, akit később „a haza bölcsé”-nek neveznek, egy tiszteletükre rendezett összejövetelen a magyarországi és erdé-lyi reformmozgalom egységesülésére célozva poharát az „unióért, a kormányért, Széchenyiért és Kossuthért” ürítette. Az ifjúság megmozdul, szimpátiatüntetést szervez, de ez nem változtat a helyzeten, vagyis azon – Kemény Zsigmonddal szólva –, hogy „Erdély politikai mezején vannak ellenzők, de nincs ellenzék; vannak haladók, de nincs haladási párt; vannak érdekes szónokok, de kevés a befolyásos egyén és nincs központi tekintély.”²⁵

Ezt használja ki Bécs és a konzervatív irányzat, s ennek a szövetségnek a következménye az 1846/47-es teljesen elhibázott országgyűlés.

1846. szeptember 9-én Kolozsvárt megnyílt egy újabb országgyűlés. A hangulat nyomott volt, a tárgyalások lassan haladtak. Sok beszéd tárgyát képezte a Galíciában kirobbant lengyel felkelés, ahol a parasztság mészárolni kezdte a nemzeti szabadságért fegyvert fogott lengyel nemességet. A császári propagandának ugyanis sikerült a parasztság tudatában elterjeszteni, hogy a nemesség a „népet védelmező” császár ellen harcol. A magyar nemesség e hírekre ön-maga jövőbeli sorsát kezdte latolgatni.

Az 1846-os erdélyi diéta legfontosabb feladata volt egy olyan úrbéri törvény megalkotása, amely szabályozná a szolgáltatások mértékét, elhatárolná a nemesi és jobbágyi földet. A vita során a konzervatív és a liberális nemesség oly élesen került egymással szembe, mint az eddigi országgyűléseken soha. Az ellenzék élére, miután Kemény Dénes visszalépett, Zeyk József személyében kevéssé ismert politikus állt. A kormánypártot Jósika Lajos dobokai főispán (a háttérből Jósika Samu kancellár Bécsből) vezette.

A jelenlevő konzervatív küldöttek többsége semmiféle úrbéri törvényt nem akart elfogadni;

középen azok helyezkedtek el, akik valamiféle rendezést kívántak. Őket mérsékelteknek nevez-te a közvélemény. A liberálisok szerették volna az örökváltság útjára nevez-terelni a jobbágyügy ren-dezését. 1847. január 4-én Kemény Dénes, aki csak most fejezte be Érdekegység című nagy munkáját, azt a javaslatot terjesztette elő, hogy egy bizottság készítsen törvénytervezetet, amely tartalmazza az örökváltság módjának szabályozását. Azonban a többség az 1819–1820-as Cziráky-féle összeírás alapján nem örökváltságot, hanem olyan rendezést jav1819–1820-asolt, amely a jobbágytelek nagyságát 5–10 holdra, néhol kisebb méretűre korlátozza (Magyarországon 20–

50 katasztrális hold is lehet egy jobbágytelek nagysága). E törvényt a többség elfogadta, s a liberálisok tiltakozása ellenére az uralkodó csekély módosítással megerősítette. Életbe ugyan nem lépett, de az 1848 előtti közhangulatot erősen rontotta, a románságban pedig a magyarel-lenességet erősítette, mert az osztrák birodalmi politikai propaganda a jobbágytörvényért az egész magyar nemességet tette felelőssé.

Az országgyűlés eredménytelensége által kimaradt az utolsó lehetősége annak, hogy a ma-gyarság önkörében békésen megvalósulhasson az érdekegyesítés, és a nemzet felkészülten fo-gadhassa az annyi változást és megpróbáltatást hozó 1848-as forradalmi évet.