Erdély visszafoglalása

Bem tábornok, az Európa-szerte ismert kiváló lengyel hadvezért és szabadságharcost Kos-suth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke 1848. november 29-én nevezte ki az erdélyi magyar hadak főparancsnokává. Bem, akárcsak számos lengyel, valamint olasz, német és osztrák hazafi, s nem utolsósorban a kiváló román államférfi, Nicolae Bălcescu úgy látta, hogy 1849-ben a magyarság oldalán küzdhet saját népe szabadságáért is.

Erdélyi tevékenységét Bem azzal kezdte, hogy december 7-én Csucsa környékén számba vette a katonai alakulatokat. Az eredmény nem volt kedvező, mert a kb. 10 000 főnyi katona-ságot nagyrészt tartós hadviselésre alkalmatlan nemzetőrök alkották, és csupán 2500 katonának volt puskája. Következésképpen Bem arra kérte Kossuthot: osszák be a hadseregébe a Magyar-országon levő székely alakulatokat, valamint néhány más rendes alakulatot is, és sürgősen küldjenek hadfelszerelést és lőszert. Csucsáról december 9-én az erdélyi hadsereg főhadiszál-lására, Szilágysomlyóra utazott, ahol a tisztek toborzását és kiképzését szervezte meg. Ugyan-akkor a huszárság létszámának a növeléséről is rendelkezett. Újoncokat soroztatott be, s így az erdélyi hadsereget felfrissítette szilágysági, Szatmár megyei és Nagybánya környéki erőkkel.

Később alföldi alakulatok is érkeztek rendelkezése alá. A tábornoknak a szervező munkában komoly segítséget nyújtott a kiváló hazafi, Teleki Sándor.

1848. december 15-én az erdélyi magyar hadsereg a Csucsai-szorosban, Nagyváradon, a Szilágyságban és Szatmáron 11 150 főnyi gyalogságból, 1385 főnyi lovasságból és 24 ágyúval felszerelt tüzérségből állt. Az ellenfél reguláris alakulatainak létszáma mintegy 12 000-re rú-gott, a több tízezer főnyi felkelő mellett.

Mihelyt az előkészületeket megtette, Bem tábornok habozás nélkül megindította a hadmű-veleteket, amelyeket a hadtörténelem „erdélyi hadjárat” néven tart számon. A Nagybánya kör-nyéki erőket Bem személyesen vezette. Ez a hadosztály több győzelmes csata után december 23-án elfoglalta Dést.

Bemmel egyidőben ellentámadásba lendült a csucsai magyar haderő is, s miután szétverte a Magyarország megtámadására felkészített osztrák reguláris erőket és a népfelkelő alakulatokat, december 24-én visszavette Bánffyhunyadot. Bem haderejének egy másik alakulata Zsibónál Kemény Farkas őrnagy, valamint Bethlen Gergely vezetésével indult belső Erdély felé, maga előtt űzve mintegy 15 000 főnyi népfelkelőt. Ez a dandár a Szamos-völgyében csatlakozott Bemhez, s együtt foglalták vissza Kolozsvárt december 25-én.

Az ostromállapotban és szüntelen rettegésben élő magyarság mindenütt felszabadítóként üdvözölte a magyar csapatokat.

Bem és a magyar hadsereg nem hódítóként jött. Amint az erdélyi hadsereg főparancsnoksá-gát átvette, felhívással fordult Erdély népéhez. A Nagyváradon 1848. december 6-án kelt prok-lamációjában mindenekelőtt kinyilvánított néhány, mindenkit megillető polgári demokratikus szabadságjogot. Az ő kezdeményezésére kiadott Honvéd című lap 1848. december 28.-i szá-mában található történelmi dokumentumban ez olvasható: „Minden lakosok, nemzetiség, val-lás- és rangkülönbség nélkül egyenlők, és minden hivatalok viselésére ugyanazon jogaik van-nak, ha az álladalomnak becsületesen és hűségesen szolgálvan-nak, és a szükséges képességgel bírnak.” Bem, a szabadságharcos tábornok ugyanakkor nem feledkezett meg az együttlakó nemzetek olyan közösségi jogának elismeréséről sem, mint a nyelvhasználat. „Jóllehet a ma-gyar nyelv az országgyűlés nyelvének vétetett fel, minden más népségek nemzetségöket [!]

megtartják, és magok belső ügyeikben a magyar nyelv mellett tulajdon nyelvökkel élhetnek.

Minden valláskülönbség nélkül a kormány által ugyanazon oltalomban részesülnek.”³⁶ 36 Honvéd, 1848. december 28. 1. sz. Bővebben Egyed Ákos: Erdély 1848–1849. I. Csíkszereda 1998.

295–301.

ber 27-én Kolozsvárról és 6-án Besztercéről újabb kiáltványban ígért közbocsánatot mindenki-nek, aki a fegyverét leteszi.

Felhívásának azonban egyelőre nem volt foganatja, hiszen Enyed romlása akkor követke-zett be, s Jára magyarságát is abban az időben pusztították a magyar csapatok elől a hegyekbe menekülő román légiók.

Mivel Bem taktikája az volt, hogy az ellenséget gyors rajtaütéssel akadályozza meg sorai-nak újrarendezésében, Kolozsvárról üldözőbe vette Urbant, s 1849. december 31-én bevonult Besztercére, majd 1849. január 13-án bevette Marosvásárhelyt is.

Utóbbi azért volt különösen jelentős, mert ezzel megkezdődött a Székelyföld felszabadítá-sa. Alighogy megérkezett Bem sikereinek a híre, Háromszék január 15-én felmondta az ára-pataki szerződést. Január 18-án Gál Sándor átvette a csíki határőrezred parancsnokságát. Rá két napra, a helyi lázadók bosszújától félve, Heydte császári százados, Udvarhelyszék feldúlója és hódoltatója menekülésszerűen elhagyta a szék területét. Ezzel az egész Székelyföld szabaddá vált, s megkezdődhetett a székely haderő újjászervezése azzal a céllal, hogy minél gyorsabban Bem tábornok segítségére siethessen.

Ezt mégis késleltette egy teljesen váratlan esemény: a február 4-én Sepsiszentgyörgyről Gál Sándor vezetésével kiindult csíki és háromszéki több ezer főnyi különítmény Brassó közelében portyázó orosz csapatokba ütközött. Utóbbiak rövid csata után visszavonultak. Mivel Gál Sán-dor okkal gondolt a cári csapatok támadására, egyelőre Háromszék védelme érdekében vissza-tért Sepsiszentgyörgyre.

A magyar haderő győzelmi sorozata folytatódott: Bem Vámosgálfalvánál, majd Medgyes-nél újabb vereséget mért Puchner tábornok hadaira.

Az Erdélyből érkező hírek Magyarországon jó hatást váltottak ki, annál inkább, mivel ezzel elhárult az Erdély felől fenyegető támadás veszélye, amelyet Puchner az osztrák hadvezetés parancsára előkészített. A Pestről Debrecenbe menekült magyar kormány és országgyűlés mű-ködése ezzel biztonságosabbá és nyugodtabbá vált. S bár Bem fergeteges előnyomulása egy időre félbeszakadt, az erdélyi hadjárat sikerébe vetett reményeket a magyar vezetés nem adta fel.

Mi történt a hadszíntéren?

Az eddigi eredmények felcsillantották Bem előtt Nagyszebennek, a császári haderő köz-pontja elfoglalásának lehetőségét. Valóban, január 21-én Bem már Nagyszebent ostromolta, de sikertelenül. A nagyszebeni és szelindeki csatákat követő néhány hét katonai szempontból ked-vezőtlenül alakult Bem számára. Ezt felismerve, a tábornok egyelőre lemondott a támadásról, s minél jobb védelmi állást szeretett volna elfoglalni, hogy a Magyarország felől és a székely-ségből várható erősítés megérkezéséig elkerülje a döntő ütközetet. Pillanatnyilag Beke József ezredes Déva felől jövő erőire számított. Hogy ennek megérkezését siettesse, elébe rendelte Kemény Farkas őrnagyot a 11. és 55. zászlóaljjal, egy század Mátyás-huszárral és egy üteggel.

Ugyanakkor a székelyek szervezésének előmozdításáért Háromszékre küldte Kiss Sándor őr-nagyot, s a hónapok óta Magyarországon levő háromszéki székely zászlóaljat. Emiatt, valamint a harci veszteségek következtében, Bem serege maroknyira apadt le: összesen mintegy 1730 gyalogosa, 325 lovasa és 24 ágyúja maradt.

Ez a kis haderő Vízaknára vonult vissza, de itt sem volt biztonságban, mert az ellenfél több irányból veszélyeztette. A támadás nem sokáig váratott magára: február 4-én Puchner megindí-totta Vízakna ellen többszörösen nagyobb erejét. Bem kénytelen volt visszavonulni. A vízaknai ütközetet a császáriak nyerték meg, az ágyúk nagy része az ellenség kezébe került. A halottak és sebesültek számát magyar részről 400-ra becsülték. A vereség ellenére a vízaknai csata a legnagyszerűbb ütközetek egyike volt. Így vélekedett Petőfi is, aki január 25-e óta tartózkodott az erdélyi hadseregnél, közvetlenül Bem mellett. A Négy nap dörgött az ágyú című versében, amely a Honvéd február 27-i számában is megjelent, örök emléket állít a küzdőknek és Bem-nek. Petőfinek a hadi tudósításai is igen érdekesek.

A hadi helyzetben újabb fordulatot a győztes piski ütközet hozott.

Az már az eddig elmondottakból is kiderült, hogy a korabeli harcászati tudomány nem kö-vetelte meg nagy területek tömör megszállását, csak bizonyos fontosabb helyek őrzését. A had-seregek állandó mozgásban voltak. Most is az történt, hogy miközben Bem Dévára vonult visz-sza, megérkezett Kemény Farkas ezredes, aki különítményével megszállta a stratégiailag fontos piski hidat. Ennek birtoklása életbevágó fontosságú volt az Arad–Marosvásárhely közti ország-út használása szempontjából. Ezzel természetesen az ellenfél is tisztában volt, s ezért Puchner már február 8-án erőteljes támadást intézett a híd védői ellen. Kemény ezredes azonban sikerrel védekezett.

Másnap, február 9-én folytatódott a harc, megszakítás nélkül tartott reggel 8-tól este 6 órá-ig. Tüzérségi előkészítés után a 11. és 55. zászlóalj szuronyt szegezve nyomta vissza Puchner alakulatait. Puchner azonban újabb egységeket vetett be, amelyeket viszont a Mátyás-huszárok rohantak meg. A túlerő miatt azonban a huszárok kénytelenek voltak visszafordulni. Amikor már-már vesztésre állt az ütközet, a láthatáron feltűntek Czetz János rohamozó csapatai. Az ellenfél kemény csata után, 200 halottat hagyva vissza, futásnak eredt, de rövidesen új állást foglalt a túlsó parton.

Közben megérkezett Bem, aki az első vonal mögött átrendezte csapatait, majd rohamra küldte őket a hídon túli magaslatok ellen. Huszárok és székely alakulatok keltek át a folyón, s Pád irányába nyomták vissza az ellenséget. Rövidesen kiderült, hogy Puchner jelentős tartalék-egységekkel állt azon a ponton. Az ellenség tartalékának bevetése zavart idézett elő a magyar erők között: a lovasság, gyalogság, civilek összekeveredtek, s Bem elrendelte a visszavonulást.

Új fordulatot idézett elő a piski hídtól mintegy negyedórányi járásra álló magyar tartalék be-avatkozása. Néhány székely század és néhány szakasz huszár rohama feltartóztatta a császári erőket, s ellentámadásra ösztönözte a magyar csapatokat. Az ellenfél ismét meghátrált, újabb támadással nem is kísérletezett többé. A piski ütközetet Bem serege megnyerte. Halottaik szá-ma 300–400 körül volt, s az ellenfél ennél is többet veszített.

A piski csata után Bem nem üldözte az ellenfelet, részben, mert kénytelen volt a közben Besztercénél betört Urban ellen hadakozni, másrészt, mert Medgyes környékén szeretett volna megállapodni, hogy egyesülhessen az oda irányított újabb székely zászlóaljakkal. Miután ez megtörtént, a megerősödött haderővel Bem Medgyesnél és Segesvárnál a kor hadművészetének iskolapéldáját mutatta be. Medgyesen március 2-án sikerrel küzdött Puchner ellen, aki azonban értesült arról, hogy Bem csapatainak elfogyott a lőszerkészlete. Emiatt másnap megismételte a támadást, és Bem csak szuronyrohamokkal védekezve tudott Segesvárra vonulni. De ez a vá-lasztás igen jó taktikai húzásnak bizonyult. Először azért, mert itt további 4000 székely csatla-kozott Bem fő erejéhez, másrészt, mert Segesvárról döntő ütközetet indíthatott Nagyszebenért.

Bem Segesváron úgy tett, mintha hosszú időre akarna ott berendezkedni: erődöket javítta-tott, sáncoltatott. Puchner viszont körülményes átkaroló hadmozdulatot hajtott végre, hogy bekerítse Bem hadseregét. De a bekerítés igen sok időt vett igénybe, és ezalatt Bem elindíthatta csapatait Nagyszeben ellen. Március 10-én vereséget mért a szebeni úton elhelyezett osztrák erőkre. 11-én Nagyszeben alatt termett, s többszöri roham után erői elfoglalták a külvárost, majd a bel- és felsővárost. Minderről Bem a következőket jelentette Kossuthnak: „Már tegnap szerencsém volt Medgyesről elnök úrhoz írni afelől, hogy engem az ellenség Segesvárnál beke-ríteni, három oldalról egyszerre megtámadni s megsemmisíteni kívánt. Én [ki]használtam az alkalmat s az egyenes országúton indultam Szeben felé az alatt, míg ő egy, a mostani évszak-ban járhatlan úton bekeríttetésemmel vesződött. Szemközt állottunk 4000 főnyi muszka gya-logsággal, mintegy 2000 osztrák gyalogsággal és közel 600 kozákkal, ellátva nagy számú ágyúkkal. Délután 4 óra tájban Nagy–Scheurnhez (Nagycsűr) érkezém s az ellenséget ott már csatarendben készen, éspedig a január 21-i csatatéren felállítva találtam. Én visszavém őt újonc székelyeimmel egész a város falaihoz, itt azonban a sáncokat nagyobbrészt [mégis] csak szu-ronyt szegezve kellett bevennünk.”³⁷

37 Közlöny, 1849. március 18. 56. sz.

Az erődök elfoglalásában a székely mellett a kolozsvári híres XI. zászlóalj, a Würtemberg- és Korburg-huszárok tűntek ki. De nem lehet megfeledkezni a bécsi légióról sem, amely hősie-sen végigküzdötte a magyarok oldalán az egész erdélyi hadjáratot, amiért Bem dicséretben részesítette.

A győzelem teremtette harci lendületet kihasználva, Bem egy hadtest élén a Vöröstoronyi-szoros irányába indult, míg egy másikat Czetz ezredes vezetése alatt Brassó felé irányított.

Március 18-án Bem bevette a Vöröstoronyi-szorost, ahonnan Puchner és több más osztrák tá-bornok Havasalföldre menekült. Ekkor Bem Czetz csapatai után indult s 20-án már bevonulha-tott Brassóba, ahonnan az osztrák és cári csapatok a Tömösi-szorosba menekültek. Innen a há-romszéki székelyek Beke József ezredes és Szabó Nándor őrnagy vezetésével tovább űzték őket, miközben zsákmányul ejtették úgyszólván az egész poggyászukat. Ezzel a téli hadjárat tulajdonképpen be is fejeződött. Csak az Érchegység, Gyulafehérvár és Déva maradt kívül a magyar forradalom fennhatósága alól.

Mivel magyarázhatók az erdélyi magyar sikerek?

Több tényező járult hozzá a hadtörténetileg is kiemelkedő hadjárat sikeréhez. Elsősorban azt kell megemlítenünk, hogy Bem kitűnően értett a hadviseléshez, személye által egymásra talált a fővezér és a lelkes, harcképes haderő. A villámgyors győzelmek visszaadták a magya-rok önbizalmát, fokozták a harci kedvet, míg az ellenség a sorozatos vereségek miatt demorali-zálódott.