Rólunk, magyarokról más nemzetbeliek gyakran állítják, hogy sokat foglalko
zunk történelmünkkel, egyáltalán magával a történelemmel - mintha volna egy nemzetközileg elfogadott mérce, melyhez viszonyítani lehetne, mintha nem min
den nép érdeklődne múltja s általában a történelem iránt. A bíráló megállapításo
kat mégsem szabad kézlegyintéssel elintézni, mert jeleznek valamit. Sokféle tár
sadalmi bajunkat valóban túlzottan hajlamosak vagyunk egy-egy történelmi ese
ménnyel magyarázni, a gondokat arra áthárítani. Közhely, hogy az utókor nézőpontjából a történelem elméletileg végtelen sokféleképpen magyarázható, de rendszerint kiderül, hogy egy adott helyzetben, ha egyáltalán lehetett választani, csak néhány változatnak volt esélye. Mivel a történelemértelmezés egyszersmind a jelen magyarázata, kivetül a jövőre is. A jövő ezért szintén többesélyes, a törté
nelem ugyanis nem végzetszerű. Az ezzel a fölfogással szemben állók kikerülhe
tetlen sorsnak gondolják a történelmet, melyben, ha mutatkozik is választási lehe
tőség, csakis egynek van realitása. A kommunista diktatúrák bekövetkezésüket és fennmaradásukat „történelmi szükségszerűséggel” indokolták. A magyar történe
lem utóbbi másfél évszázadának tragikus fordulói nyomán a nemzeti közvéle
mény mindennapos gondolkodása hajlamossá vált a sorsszerűség elfogadására.
Ebben része volt a sorsfogalom morális és érzelmi telítettségének, nem véletlenül említi a magyar himnusz a „balsorsot”, és természetesen a nagy hatású történe
lemmagyarázóknak, köztük a „sorshívő magyaroknak” is (Németh László szóal
kotása).
Egy nemzet tudata, önmagáról alkotott fölfogása tudvalévőén nagyon össze
tett dolog. Meghatározóan befolyásolja bel- és külpolitikai helyzete, gazdasága, társadalmának állapota és a történelemértelmezés is, sőt véleményem szerint el
sősorban az. Nemcsak a tudományos és a köznapi történelemfölfogással érintke
zik, hanem az önazonosság számos elemével is találkozik, gyakran fedi azokat.
Összefonódhat a kollektív értékekkel, sőt értékrendszerekkel, nem egyszer a kul
turális kánonokkal is. Természetesen más a súlya annak, ami a hétköznapi, a ba
ráti beszélgetésekben, vitákban, iskolai órákon mindennaposán fölmerülő törté
nelem- és világmagyarázatokból kerekedik ki, amit az empirikus szociológia rög
zíteni tud vagy tudott volna, ha századokkal ezelőtt létezik, és más a kiemelkedő személyiségek nagy hatású, széles körben terjedő vagy széles körű terjedésre szánt gondolatainak, amelyeket az értelmiségi kritika szokott mérlegelni. írásom
a történelemértelmezésről és a történelmi helyzetmagyarázatokról szól. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ezer esztendő szemléje csakis a legfontosabbak
ra irányulhat. A válogatás anyaga igen gazdag, ám nincs objektív mércéje, ezért az egyéni ítélet aligha küszöbölhető ki. Mindamellett igyekszem az említett szé
les körű hatás mellett a távlatos és rendszerben kifejtett elképzeléseket, valamint az elképzelések folytonosságát előnyben részesíteni. Ezek általában eszmei meg- alapozottságűak, ugyanakkor - ezt előre kell bocsátanom - a kérdéskör filozófiai vonatkozásai ellenére nincsenek mélyreható érintkezések a történetfilozófiákkal.
Ez talán összefügg azzal, hogy magyar nyelven nem írtak jelentős filozófiai mun
kákat. Politikai ideológiákkal annál gyakoribb a kapcsolódás. Amiről szó lesz, az természetesen nem a magyar történetírás története. A tárgy azonban esetenként nem nélkülözheti a historiográfiai vonatkozásokat. A tudományos történetírás szembesítő „segítségére” esetenként szükség van.
Újkori analógiákból tudjuk, hogy a törzsi társadalmak tagjainak összetarto
zási tudata erős, múltjuk valóságos és mitologikus ismerete gazdag. Tárgyunk szempontjából kérdés, vajon a magyarok törzsi állapotából mi szűrődhetett át az államalapítás utáni időkre. Ám ha a kiinduló állapotról csak föltevéseink vannak, mint vélekedjünk a hatásról? A történetkutatás szerint a honfoglalás bizonyos fo
kig kényszer lehetett, tudatos és eltervezett döntés volt viszont az államalapítás és a kereszténység fölvétele. Nagyon kevés a közvetlen írásbeli és tárgyi dokumen
tum, amely igazolja, hogy valaki vagy valakik addigi történelmünkből és helyze
tünkből levonták a döntésekhez szükséges következtetéseket. Mert az valószínű, hogy többek közt történelmi mérlegelést is végeztek, van értelme és távlata létre
hozni egy új államot, különben alig képzelhető el Magyarország megszületése.
Géza és Szent István művéről - talán ők voltak az értelmezők, nem csak a döntés
hozók - nem ismerünk kortársi értékeléseket, a méltatások mind az utókortól valók.
A tatárjárás utáni, gyakran második honalapításnak nevezett időszakban már nem vagyunk találgatásokra utalva. IV. Béla király IV. Ince pápának írt egyik le
velében fogalmazta meg először, hogy a mongolok elleni harc a keresztény és eu
rópai egységben való hitből fakadt. Az ország védelmezése egyet jelent a keresz
ténység oltalmazásával. Megszólal a levélben a panasz és az egyedüllét hangja is:
a szomszédok, a halicsiak és az osztrák hercegek gáncsolták és zsarolták a magyar uralkodót harcában. Ennek a gondolatnak nagy jövője van. Belőle bontakozik ki Magyarország Európát védelmező pajzs és bástya szerepének tudata. Igaz, hason
lóval nemcsak nálunk találkozunk, hanem a lengyel, a horvát, a szlovák, a román és a görög nemzeti hagyományban is. Szinte elválaszthatatlan ikertestvére lesz az egyedülhagyottság panasza is. Egyelőre azonban mindez csupán a magyar király
ra vonatkozik.
Amilyen mértékben a késő középkorban földrészünkön megerősödött az ál
lameszme és az állami hivatástudat, fokozatosan úgy terjedt ki a védőpajzsszerep az országra, annak fegyverforgató népére. Hozzájárult az Árpád-ház és Attila ere
detének összekapcsolása, sőt a hun-magyar rokonítás is. Ezek szerint a magyarok ősei Szkítiából jöttek, onnan hozták a katonai szellemet. Bátorsága és vitézsége okán védőszerepre termett nép a magyar, s ezt nemcsak a legfelső vezetők, hanem az egész nemesség vallotta. A déli határokon megjelenő új veszedelem, az osz
mán-török ismételten igazolta a keresztény közösség oltalmazásának és az önvé
delemnek a szükségességét. Nagy Lajos uralkodása alatt következett be az első magyar-török katonai összecsapás, II. József idején zajlott az utolsó olyan hábo
rú, melyben magyarok és törökök egymás ellen harcoltak. A két időpont között több, mint négy évszázad telt el.
A Hunyadiak korára a védőbástya- és pajzsszerep teljes egészében kialakult.
Létjogosultságát ismételten olyan világtörténelmi események igazolták vissza, mint például Konstantinápoly eleste (1453) és a nemzetközi összefogással aratott nándorfehérvári diadal (1456). Werbőczy István Hármaskönyvének bevezetőjé
ben (1515) olvashatjuk a következőket: „Irigység nélkül mondom, de mióta a ma
gyarok keresztény hitre tértek, még nem akadt egyetlen nemzet sem, amelyik a keresztény közösség védelmében és terjesztésében erősebben és állhatatosabban állt volna őrt, mint a magyar. Hogy a régebbieket ne is említsem, mintegy százöt
ven éve küzd a rettenetes törökkel, hol támadva, hol védekezve a mohamedán un- dokság egész vadsága ellen. Dicsőséggel harcolt változó szerencséjű, igen véres csatákban és vérének hullásával, saját pusztulásával és romlásával védte és őriz
te a kereszténységet”. Királyaink levelezésében időközben fölerősödött a panasz, részint diplomáciai fogásként, hogy minél több segítséghez jussanak, részint a ke
resztény szolidaritásnak, a védőszerep-gondolat alapjának egyre érződő gyöngü
lése miatt. Tudvalévő, hogy a mohácsi ütközet előzményéül szolgáló Cognaci Li
gát éppen török-francia-velencei szövetségként kötötték a Habsburgok ellen.
Mohács után súlyosan megrendült a fenti történelmi hivatásértelmezés. Más a határokat védeni, és más hadszíntérré válni. Az ellenség behatolt a bástyába.
A kor irodalmában, levelezésében továbbra is találkozunk harcra, védekezésre buzdítással, de a korábbinál kevesebb magabiztossággal. Be kellett vallani, hogy a vitézségére büszke szittya nemzet fölőrlődött a hosszú harcban, és megaláztatá
sokat szenvedett. Miközben lassanként nemzeti határok közé szorul vissza a vé
dekezés, fokozódik az egyedül maradás érzése. Magyarország áldozat, mert a rá
nehezedő nyomás ellen Európa nem segíti kellő mértékben. Ebben a helyzetben a reformáció nyitott új távlatot.
Az ótestamentumi gyökerű gondolat Magyarországon termékeny talajra ta
lált: az ellenség dúlása és a természeti katasztrófák egyaránt Isten büntetése; a tö
rök, a német, a rác, a pestis, a szélsőséges szekták az Istentől való elfordulás kö
vetkezményei. Bár eleinte mint okozókra egymásra mutogattak, utóbb ezt a ma
gyarázatot nemcsak a protestánsok, hanem az antitrinitáriusok kivételével minden felekezet elfogadta. Az Isten-ellenes bűnök sorában a prédikátorok leggyakrab
ban a részegséget, paráznaságot, lustaságot, széthúzást, sőt a törökösséget emlí
tették. De megjelentek a szociális bűnök is, az ember- és társadalomellenes vét
kek, például a zsamokoskodás, a szegények kifosztása, melyek megnevezését a baloldali történetírás egy időben szívesen minősítette antifeudális megnyilvánu
lásnak, holott nem volt az. Kezdetben az ószövetségi próféciák nyomán sokan ügy gondolták, ha a nép megtér, önvizsgálatot és bűnbánatot gyakorol, Isten megsza
badítja, bekövetkezik a várt politikai fordulat, helyreáll az ország egysége. Buda eleste, a Hódoltság szélesülő éke, a sikertelen egyesítő kísérletek és a status quót rögzítő drinápolyi béke (1547) után azonban eszkatologikus gondolkodás uralko
dott el. Ez különben nemcsak a reformációtól, a középkor világától sem volt ide
gen. Nem lehet kiegyezni a világbíró nagyhatalommal. El kell viselni a sorsot, a büntetést, a szigorú penitenciát, ha kell, a halált. A rommá lőtt Temesvárból írja a katolikus Losonczy István: „mi egészségben vagyunk, és vígan várjuk az órát, azmelyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot”. Részlet a lutheránus Zrínyi Miklós nem sokkal Szigetvár ostroma előtt írt leveléből: „Bezárkózom Szigetbe, hogy hűséggel, állhatatosan, vérem ömlésével, s ha kell, életem áldozásával is, vi
dám orcával szolgáljak a Nagy Istennek és végső romlásra jutott édes hazámnak.”
Prédikátori értelmezésben a török legyőzhetetlen, a bibliai „Góg népe”. Kö
zelegnek az utolsó idők, ehhez méltón kell viselkedni. Vállalni, amit Isten a ma
gyarokra mért, nem közömbös, hogyan állunk meg hamarosan ítélőszéke előtt.
A bibliai példákból és párhuzamokból további következmények adódtak. A „bű
neiért bünteti Isten népét” gondolata népszerűvé tette a jeremiád műfaját, amely még Kölcsey Hymnusában is visszhangzik („Hajh, de bűneink miatt / Gyűlt ha
rag kebledben”). Isten valójában nemcsak büntetni akar, hanem próbál is. Bár az egyén elpusztulhat az egész nép bűnei miatt, maga a nép elnyerheti a kegyelmet.
Isten kiválasztottjai a hívők. A kor protestánsai egyenlőségjelet tettek az ószövet
ségi zsidóság és a magyarok közé. Egyedül Isten nem hagyja el a magyarokat, mert ők is választott népe, akár a zsidók. Újszövetségi gondolattal bővítve: Isten fiainak, Krisztus szentjeinek a halál nem értelmetlen, a földi életben büntetés, de megváltás, megdicsőülés is.
A végzethangulatot a század végén a tizenötéves háború (1591-1606) törli el. A török mégsem legyőzhetetlen! Bocskai István a prédikátori irodalomban mint Isten küldötte tűnik föl, ő a szabadító. Bocskai hosszú idő után valóban elő
ször jelöl meg célt, ad programot: a rendi jogok megerősítése, a vallásszabadság kivívása és az egységet távlatilag nem feladva, Erdély önálló fejedelmségként való megtartása. Megcsillan az önerőből történő fölszabadulás reménye.
Ezzel azonban kirajzolódnak annak a közjogi kettősségnek az alapjai, amely voltaképpen már a Mohács utáni kettős királyválasztás óta formálódik, és még több, mint három századon át fogja kísérni a magyar történelmet: a Habsburg-ház- zal vagy nélküle életképes-e Magyarország? Fokozatosan megerősödik a német
gyűlölet, ami még nem etnikai tartalmú, hanem az idegen külső ellenségnek szól.
Még a Habsburgok szövetségében bízó Pázmány Péter is megjegyzi egy Bethlen
Gábornak küldött levélben, hogy vigyázni kell, mert „gallérunk alá pök a német”.
Megképződik a kuruc álláspont, noha egyelőre nem így nevezik, és a megszüle
tik a „rebellis magyar” fogalma is. A két pólus közötti megoldás keresése nem csak Erdély dilemmája: a költő és politikus Zrínyi Miklós munkásságában és te
vékenységében csúcsosodik ki. Elegendő csupán két idézet ennek érzékeltetésé
re. Az egyik egy röpirat címe: Az török Afium ellen való orvosság, a másik egy sokat emlegetett mondat II. Rákóczi Györgyhöz írott leveléből: „Ne higyj a né
metnek és semmi édes beszédinek, hízelkedésinek, hazugságainak”. A megbízha
tó külső szövetség nélküliség érzése, Európa mostohagyermekének tudata a név
telen költő jól ismert megfogalmazásában így hangzik: „Két pogány közt egy ha
záért”. Végül mégsem az idegen segítségből és segítségvárásból kiábrándultaknak lett igazuk. A keresztény szolidaritás még egyszer utoljára megmutatkozott az európai történelemben, elűzte Bécs alól a törököt, és fölszabadította Budát. A bé
ke azonban majd csak II. Rákóczi Ferenc bukása után és belpolitikai kiegyezés
sel köszönt be.
A török végleges kiverésével új helyzetfölfogás alakul ki, melynek számos kovácsolója van, főleg a magyar jezsuiták, azután buzgón vallásos nemesek, Má- ria-tisztelő költők: Magyarország Szűz Mária országa, Regnum Marianum. Eh
hez természetesen kellett a katolikus hatalmi túlsúly és az erős vallásos érzés, va
lamint a történelem addig szokatlan, már-már kultikus tisztelete. Maga a gondo
lat nem volt teljesen új, a korábbi századokban is ismerték, de nem nyert fontos szerepet. Gyökere az a legenda, amely szerint Szent István a Szilveszter pápától kapott koronát fölajánlotta Szűz Máriának, aki azt „kegyesen” elfogadta, s ezzel egyszer s mindenkorra patrónája lett az országnak. Az ország így a magyarok nagyasszonyának köszönheti dicső múltját és bajaitól szabadulását is. A gazdagon fölépített elmélet magába foglalta a korábbi küzdelmek helyett a rendek és az ural
kodó viszonyában bekövetkezett, kölcsönös elismerésen alapuló nyugalmi állapot visszamenőleges történeti magyarázatát és igazolását is. Szent István, az apostoli uralkodó eleve megosztotta a hatalmat az általa alapított rendekkel, melyek őt ki
rállyá választották, de ősi szabadságjogaikról nem mondtak le.
Ez a történelemértelmezés derűlátó volt, egészen ellentéte az előző két év
század kétségbeesésének. Nem felejti el ugyan a „magyar romlás századát” (Zrí
nyi), de fölébe idézi a középkor és a törökverő múlt dicső képeit, s ezzel előké
szíti a nemesi romantikát. Ekkor alakul ki a magyar múlt folyamatban szemlélé
se (amit később nemzeti történelemnek nevezünk) és a magyar történelem nagy alakjainak panteonja. Nyomában formálódik a sok elemében ma is eleven nemzetkarakterológia: a szabadságszeretet és lovagiasság, hűség az uralkodóhoz, nagylelkűség, vendégszeretet. Mindehhez nagyszerű „díszlet” a bőséggel megál
dott, gazdag haza képe és a barokk pompakedvelés.
„Boldogasszony országának” nemcsak a múltja volt fényes, a patróna nem
csak megvédte a bűnbe jutott országot a végső pusztulástól, hanem a nagyszerű
jövőt (és hozzá az erényeket) is biztosítja számára. Sem azelőtt, sem azóta nem találkozunk a magyar történelemben ilyen optimista történetszemlélettel. S ez ak
kor is igaz, ha tudjuk, hogy a szőkébb Magyarország és az erdélyi fejedelemség lakosságának akkor még jóval kevesebb, mint fele volt római katolikus. A bizán
ci rítusúak és a protestánsok ki voltak rekesztve ebből a gondolatkörből, bár a tár
sadalmi egyensúlyi állapotot ők is elfogadták, és nyugalmát élvezték. Emléke mé
lyen beleivódott a történelmi tudatba. Egyúttal ez volt az utolsó átfogó vallásos foglalatú történetértelmezés.
Mi zavarta meg a nyugalmat? A fölvilágosodás és egyik igen termékeny haj
tása, a nacionalizmus, mely nálunk és a környező népeknél a 18. század végén szinte egyidejűleg jelentkezett. A modern nemzeti érzés sokrétű jelenség. Külön
böző közösségekben hasonló és különböző, majd egymással szembekerülő je
gyekkel formálódott. Most mindössze egyetlen, eredetileg szubjektív, utóbb igen fontos mozzanatra utalunk, mely csupán a miénk, és történelmi szerepe vitatha
tatlan, ez az ún. „herderi jóslat”. Filológiailag csupán annyi, hogy a kor híres fi
lozófusa és írója, Johann Gottfried Herder egyik munkája néhány sorában meg
említette a magyarokat mint elszigetelt, szlávok és románok között lakó népet, akiknek nem sok idő múlva a nyelvük is eltűnik. Nincs nyoma, hogy valamiféle ellenszenv ösztönözte volna erre a kijelentésre. Egy másik neves kortárs tudós, Schlözer művéből merítette az ötletet, aki pedig Kollár Ádám magyarországi szlo
vák származású szerző Oláh Miklós szövegkiadásának kommentárjából vette át.
Különös véletlen, hogy Széchenyi István 1791. szeptember 21 -én született, az idé
zett herderi mű pedig egy hónap múlva, október végén került könyvforgalomba.
Magyarországon nagyon hamar híre ment. Később az öntudatosodó Széchenyire is nagy hatást tett, egész nyelvszemléletét alapvetően befolyásolta. Amikor pél
dául intett, hogy az ország megmaradhat, de a nyelv nem bizonyosan, erre gon
dolt. A „herderi jóslat” óriási karriert futott be a magyar nemzettudatban, a Szózat jól ismert sorától („A sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül”) az idős Illyés Gyula publicisztikájáig (Üzenet Herdernek és Adynak). Újfajta veszélyér
zet született, a nyelv és a kultúra eltűnésétől kezdtek félni mások terjeszkedésé
vel szemben. Tudatosult a nyelvi elszigeteltség, miközben környezetünkben min
den nép fölfedezte rokonait.
Széchenyi István alakja megkerülhetetlen, mert kimagasló és mert valószí
nűleg őt idézték, rá hivatkoztak legtöbbet a magyar újkorban. Megkerülhetetlen- séget mégis azért említjük meg külön, mert Széchenyi eredetileg nem tartozott a nagy visszapillantó történelemértelmezők közé. Ő egy történelmileg kialakult helyzetet elfogadott mint kiindulópontot, amelyet a nagyra hivatott és változásra képes nemzetnek mint tarthatatlant és méltatlant maga mögött kell hagynia, de a távoli okokat nem nagyon kereste. Kétségtelen, hogy a kiinduláshoz a nemzeti bű
nök mibenlétét például tisztázni kellett (hiúság, önhittség, szalmaláng, közrestség, pártoskodás stb.), s ez már önmagában történelemelemzés volt, őt azonban első
sorban a jövő foglalkoztatta. Ezért írta meg és adta ki 1830-33-ban három híres politikai iratát: 1. Hitel (az átalakulás fő akadályai); 2. Világ (a művelt emberek összefogására épülő nemzeti fölemelkedés programja); 3. Stadium (törvényjavas
latok a polgári átalakulásra). Egyidejűleg óriási erővel kezdett bele elképzelései
nek gyakorlati megvalósításába. Később, amikor tapasztalnia kellett, hogy eszméi nemcsak reformtörekvéseket, hanem forradalmi hangulatot is keltettek, pedig ő az utóbbit el akarta kerülni, és elkerülhetőnek is tartotta, kezdett nagyobb történelmi távlatokba mélyedni (Kelet népe, Politikai programtöredékek). Ha Kossuth és hí
vei, a túlzók kerekednek felül, forradalom lesz, amit majd önkényuralom követ, és az eredmények romba dőlnek - jósolta. A sejtések 1848-49-ben részben beiga
zolódtak.
A szabadságharc bukása után néhány hónappal új történelmi helyzetértelme
zés lát napvilágot. Kemény Zsigmond gyors egymásutánban két terjedelmes röp- iratot jelentetett meg: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). A maga korában és utóéletében mindkettő egyaránt polarizálta az állás- foglalásokat, vitákat kavart, nyilvánvalóan azért, mert bár közvetlenül a nagyon közeli múlt eseményeihez kapcsolódott, de távlatos kérdéseket hozott felszínre.
A Forradalom utáni már megjelenésekor és később is gyakran azzal magya
rázták, hogy a katonai kormányzásra kívánt hatni, a megtorlást akarta mérsékel
ni. Ez vitathatatlan, ám a nemzetjellemtan, melyet ennek érdekében alkotott, hosz- szú ideig hatott. Szerinte a magyar nép békés természetű, keletiesen rest, nyugal
mat kedvelő és szemlélődő, passzív, kiváró (ebből formálódott a finitizmus elmélete, amelyet a két világháború között Prohászka Lajos fejtett ki magas szín
vonalon). Titoktartásra, szervezkedésre képtelen, a forradalmi eszmék iránt kö
zömbös. Nem történt más, mint hogy egy radikális csoport (Kossuthék) beleso
dorta a forradalomba. Mivel azonban ők távoztak az országból, a fölforgatás foly
tatása nem várható. Keménynek nemcsak taktikából, jórészt valóban ez volt a véleménye. A közvélemény tetemes része fölháborodással olvasta a sarkított be
állítást, és nem mindig fogta föl a neki szóló figyelmeztetést. A Még egy szó a fo r
radalom útónban az író-politikus finomabb és távolabbra tekintő történelemértel
mezést nyújt. Széchenyi gondolatait visszhangozza. A lassú, mérsékelt, céltuda
tos reformok célravezetők, íme a forradalom bukása is ezt igazolja. Kemény
„végzethívő” volt, külpolitikai kényszerről beszélt, azaz a korabeli nagyhatalmi konstellációban a Habsburg Birodalom fennmaradása reális érdek, Magyarország számára sincs más kedvező lehetőség, ha meg akar maradni, és el akarja kerülni a nemzetiségek részéről fenyegető veszélyt. Ennek támogatására pártokon felüli, nemzeti összefogásra van szükség. Kemény eszméit a 20. században is érték ko
moly bírálatok (Németh László és Bibó István részéről), pedig valójában a polgá
ri átalakulás programját képviselte. Eszménye a művelt polgár volt. Az osztrák partnert ugyancsak polgárosult államnak képzelte el, elutasítva a neoabszolutiz
must. Mindezzel voltaképpen a kiegyezés előkészítéséhez járult hozzá. Igen fon
tos, hogy akár történelemértelmező elődei, Kemény is nemzetközi - mégpedig kü
lönösen széles - összefüggésben elemezte Magyarország helyzetét. A Habsburg Birodalom fennmaradása valóban tartósnak bizonyult. Igaz, Keménynek nem volt elképzelése arra az esetre, ha egyszer mégis fölbomlik.
lönösen széles - összefüggésben elemezte Magyarország helyzetét. A Habsburg Birodalom fennmaradása valóban tartósnak bizonyult. Igaz, Keménynek nem volt elképzelése arra az esetre, ha egyszer mégis fölbomlik.