A román történetírás máig legsúlyosabb és legvitatottabb kérdése a román nép megszületésének térbeni és időbeli meghatározása. A román történészek nagy ré
sze ezt hosszú folyamatnak tekinti, amely Dácia római befolyás alá való kerülé
sével, illetve meghódításával vette kezdetét, és a 8-9. századig, a román nép és nyelv kialakulásáig tartott. Eszerint a Kr. u. 271-ben Dáciából kivonuló római közigazgatás romanizált lakosságot hagyott maga után, amely nyelvét megőrizve átvészelte a népvándorlás korát, bár jelentős szláv hatásoknak volt kitéve. Az ez
redforduló előtt már kiforrott népként lakja a Kárpátok ölét és a Kárpátok-Al- Duna térséget.
A román történészek által kétségbevont másik elmélet szerint a bizánci biro
dalomban élő, pásztorkodással foglalkozó, romanizált népcsoportok folyamatos vándorlások során húzódtak a Dunától északra fekvő, a mai románlakta területek
re. A 11-13. századi bizánci források a Délkelet-Európa részben romanizálódott népességét jelölő vlach név alatt, a Birodalom alattvalóiként említik őket. Terüle
ti autonómiákba szerveződve éltek, amelyeket különböző megnevezésekkel em
lítenek: Vlahia, Felső-Vlahia, Alsó-Vlahia, Vlaska Zemlja, Terra Blacorum stb.
Egyházszervezetükről egy 1020-ban keltezett bizánci oklevél tudósít, amelyben a császár a „Bulgáriában” élő minden vlachot az ohridi érsek alá rendel. Államszer
vezőként, illetve államalkotó tényezőként először az Aszán és Péter fivérek ve
zette, 1187-ben kikiáltott vlacho-bolgár cárság keretében jelentek meg.
Az egyes folyóvölgyekben, fennsíkokon, többnyire természetes védelmet nyújtó erdős-hegyes vidéken megtelepedők faluközösségekben éltek, melyeknek élén az igazgatási és bírói funkciót gyakorló kenézek álltak. Több faluközösség egyesüléséből jöttek létre az ún. országok ((ári, terrae), melyek a vajda (voievod) fennhatósága alá tartoztak, aki egyben katonai vezető is volt. A Dunától északra fekvő, román közösségek által is lakott terület mind földrajzilag, mind politikai
lag tagolt volt e századokban. A Kárpát-medencében a Magyar Királyság fennha
tósága érvényesült. A Kárpátok hegyláncolataitól keletre és délre a románok kü
lönböző vándor népek, besenyők, kunok, bolgárok stb. szomszédságában éltek.
Az első román államalakulatokról egy, a Magyar Királysághoz fűződő viszonyuk
ra vonatkozó oklevélből értesülünk: IV. Béla 1247-ben a johannita lovagoknak adományozta a Szörényi bánságot János és Farkas kenézségeivel együtt, kivéve Litovoj vajdaságát, amelyet a románoknak hagyott úgy, ahogyan addig bírták,
il-letve egész Kunországot az Oltón és az erdélyi hegyeken túl, kivéve Szeneszláv vajda földjét. A történetírás mai állása szerint a 13. század első felében a Déli- Kárpátok két oldalán román vajdák és ezek alatt álló kenézek vezetésével határ- őmépesség élt, székelyekkel és szászokkal egyetemben, de önálló szervezetek
ben, külön önkormányzattal. A 14. századra hasonló helyzet alakult ki Hátszeg vidékén is. Itt a várnagy elnöklete alatt összeülő kenézi szék bíráskodott, a ke
nézek nemesítése után pedig bíróságuk összeolvadt Hunyad megye nemesi bí
róságával.
Havasalföld kialakulását a hagyomány a legendás Negru-Vodá Kárpátokon való átkeléséhez és Hosszúmezőn (Cámpulung) történt megtelepedéséhez köti, amelyet honfoglalásnak (descálecat) neveznek. Az Olttól jobbra és balra fekvő vajdaságok Basarab „nagyvajda44 alatt egyesültek. Basarab hatalmát Károly Ró
bert elismerte, cserében az a magyar királyt hűbérurának tekintette. A tatár fenn
hatóságtól megszabaduló, a Kárpátoktól keletre fekvő Moldva államisága szintén a magyar királyi hatalom égisze alatt bontakozott ki. Az államalapító-honfoglaló (descálecátorj Drago§ Máramaros, majd Moldva vajdája volt, ahonnan azonban vetélytársa, Bogdan elűzte. Bogdan a számára kedvező viszonyokat kihasználva jelentős mozgásteret biztosított magának, de utódai a magyar király vazallusai maradtak. A két vajdaság kialakulásának körülményei, az első uralkodók megha
tározták külpolitikai irányultságukat: Havasalföld főként a magyar szövetség, míg Moldva a lengyelekhez való közeledés híve volt. A vajdaságok kialakulása jelen
tős változást hozott a román társadalom életében. Az egykori faluközösségek fe
jei, a kenézek, kiket kezdetben a közösségek tagjai választottak, öröklődővé tet
ték tisztségüket, és később feltehetőleg őket említik a források földesurakként, akiknek birtokjogát a vajda elismerte. A bolgárokhoz hasonlóan esetünkben is bo
jároknak nevezik őket. Azok a kenézek, akik nem szereztek vajdai kiváltságot, a szabad parasztság soraiba süllyedtek. Erdélyben a királyok egyes kenézeknek és vajdáknak nemességet adományoztak, eleinte azonban bizonyos korlátozásokkal.
Ebben az esetben a félnemesi állapotba került kenézt és vajdát „nemesi vajdának44 vagy „nemesi kenéznek44 (nobilis kenezius) nevezik. Az erdélyi püspökök fél
nemes vajdái a püspöki várnagy bírói illetékessége alá tartoztak, tehát felemás ál
lapotukat megőrizték az újkor elejéig, a királyi nemesi vajdák/kenézek viszont ha
marosan elérték a feltételmentes, ún. országos nemességet. A leggyorsabban ez a folyamat Máramarosban ment végbe, ahol a román nemesek 1380 körül a magyar nemesi vármegyék mintájára kialakították önkormányzatukat, közülük kerültek ki az első román eredetű főnemesi nagybirtokosok (pl. a Drágffyak). Hasonló ön- kormányzatuk volt a Hátszeg vidéki román kenézeknek is. A fogarasi bojárok (a havasalföldi vajda uradalmaihoz tartozott a terület) státusa a királyi várbirtokok kenézeiéhez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy szolgáltatásaik nagyobbak voltak. Közülük is sokan az országos nemesek soraiba emelkedtek (pl. a Maylá- dok). A román nemesek a címen kívül az egész jogrendet, közigazgatási kerete
két és intézményeket, valamint az életformát is átvették a magyar nemességtől, öntudatosan vallották magukat a nemesi Natio Hungarica tagjainak.
A két Kárpátokon túli vajdaság intézményeinek megszervezése bizánci minták alapján történt. A Duna menti román államalakulatok kissé megkésve a 14. század közepe után kerültek a Bizánci Birodalom befolyási övezetébe, azon
ban a későbbiekben annál szorosabbá vált e kapocs. A vajdák érdeke volt e kap
csolatok ápolása hazai tekintélyük és külpolitikai helyzetük erősítése érdekében, a birodalomnak pedig kereskedelmi, katonai és egyházpolitikai szempontból volt fontos a maga befolyásának kiterjesztése. A vajdaságokban zajló központosítás és a bizantinizáció egymásra kölcsönösen ható folyamat, a délkelet-európai uralko
dók ugyanis igényt tartottak a Bizánccal való kapcsolatra, uralmuk isteni szente
sítésére, arra, hogy rangjukat uralkodói öltözékekkel, ceremóniákkal emeljék és nem utolsósorban arra, hogy a Bizánchoz fűződő szálakkal erősítsék nemzetközi tekintélyüket. Létezik a bizánci hagyománynak néhány fontos eleme, melyet a ro
mán államalakulatok, illetve más kelet-európai népek is átvettek. Az egyik ilyen hagyomány az egyházi és állami hatalom közti különleges kapcsolatrendszer, ez a cezaropapizmus. Ebből a szemszögből tűnik fölöttébb fontosnak az, hogy az 1359-ben megalakuló havasalföldi, majd az 1401-ben létrejövő moldvai ortodox egyház a konstantinápolyi pátriárkától függött. Fontos megjegyezni azonban, hogy a román kultúrára gyakorolt bizánci befolyás nem közvetlenül, hanem a bal
káni szláv országokon keresztül érvényesült. Ennek egyik legnyilvánvalóbb pél
dája, hogy a román egyházak liturgikus nyelve a 17. századig az egyházi szláv nyelv volt. A románság teljes mértékben azonosult ezzel a bizánci-szláv kultúr
körrel, olyannyira, hogy keresztény eredete mellett nemzetté válását is e gyöke
rekhez vezette vissza. A vajdaságokban is széles körben elterjedt a keleti egyház
ban nagy népszerűségnek örvendő szerzetesség. A szerzetesi élet központi alakja az Athosz-hegyen tanult Nikodémon szerzetes volt, aki Havasalföldön megalapí
totta a Vodita és a Tismana kolostort. A románok is annak a többé-kevésbé uni
formizált, és a hagyományokhoz ragaszkodó bizánci világnak a tagjai lettek tehát, amelyben az ikonoktól a közmondásokig, az irodalmi hősöktől a népmesefigurá
kig számos azonos elem mutatható ki az oroszok, a románok, a szerbek, a bolgá
rok stb. között. Bizánci hagyománnyal számolhatunk a jog terén is, hiszen az el
ső írott jogi emlék a 15. században született szláv nyelvű Syntagma, melynek szer
zője, Mátéi Vlastares, egyértelműen bizánci forrásokból merített. A művészet terén is hasonló hatásokkal számolhatunk. A központosított igazgatás bizonyos fokát elérve lehetőség nyílt a művészetek pártfogolására. Az első említésre mél
tó emlékeket Havasalföldön tartjuk számon, ezek közül is kiemelkedik a nagy tö
rökverő fejedelem, Öreg Mircse (Mircea cél Bátrán) idejében épített Cozia kolos
tor, valamint a fejedelmi udvarhoz tartozó, temetkezési helyeként is szolgáló árgyási (Curtea-de-Arge§) Szent Miklós templom. Freskói román földön a legtel
jesebb palaiologoszi ciklusok. Eredetibbek és jelentősebbek a moldvai kolosto
rok, melyek többségét a köztudatban máig a legkiemelkedőbbnek tartott, a török ellen forduló Nagy István ($tefan cél Maré) idejében alapították, a legismerteb
bek Putna, Voronef, Tazláu, Neamt, Dobrovát. A teljes külső falfelület díszítő, részletesen kidolgozott festményciklusok gyakorlata, úgy tűnik, moldvai művé
szeknél alakult k i .
Más hatásokat vehetünk számba azonban az erdélyi románság esetében.
A román etnogenezis során az etnikum és vallás szorosan összefonódott. A román jogba (ius valachicum), mely eredetileg a pásztorok között érvényesülő szokás
jog volt, a görögkeleti egyház is intézményesen beépült, mégpedig a papoknak a kenézi székben való, megszabott arányú képviselete révén. Az erdélyi román pa
pok jó része kenézi családokból került ki, s e családok gyakorta építettek templo
mokat, amelyeknek egyben kegyurai lettek. Ilyen templomokat találunk Ortón, Klopotiván, Demsuson stb. Míg a demsusi bizánci, centrális alaprajzú templom, az ortói szintén kőből épült, de már az erdélyi gótika stílusában. Román stílus
ban építették a zeykfalvi, sztrigyszentgyörgyi és kolcvár-malomvízi templo
mokat. Erdélyben a 15. század végén egy görögkeleti monostoron kívül a keleti egyház hierarchiáját csak a román papok fölé kinevezett esperesek képviselték, míg 1485 után mind a szucsavai (Suceava, Moldva), mind a havasalföldi metro- polita papszentelési joggal rendelkezett Erdély területén. A papok felkészültségé
ről nem terjedt túl a hagyományos szertartások rendjén, a kötött bibliai szöveg el
mondásán.
Jelentős történelmi tudatformáló erőt képviselt a románság számára a török elleni harc. A keresztény koalícióhoz csatlakozó vajdaságokban legendák sora övezte a nagy törökverő hadvezérek, vajdák személyiségét, akik később a nemze
ti függetlenségért vívott harc szimbólumaivá váltak. Mindenekelőtt Karóhúzó Vlad (Vlad Tepe§), Öreg Mircse (Mircea cél Bátrán), Nagy István ($tefan cél Maré) vagy épp Hunyadi János (láncú de Hunedoara) alakja. Konstantinápoly el
este után a vajdaságokba menekülő görög kereskedők és világi vezetők mellett a bizánci papság és egyházi értelmiség kiemelkedő képviselőinek egy része is ide vándorolt, felvirágoztatva a helyi művelődést.
Habár a 16. században mindkét vajdaság oszmán vazallussá vált, státusuk el
tért a többi balkáni állam vagy a hódoltsági Magyarország helyzetétől. Mindkét országot hazai uralkodók irányították, még ha ezeket a szultán is nevezte ki, meg
maradt állami és egyházi intézményrendszerük önállósága, nem állomásoztak itt megszálló csapatok, kiestek a seriat (muzulmán törvénykezés) és a devsirme (vér
adó) kötelezettsége alól. Habár külpolitikájukban teljesen a Portától függtek, a vajdák magukat mégis Bizánc örököseinek kezdték tekinteni. Ennek megfelelően az anyai ágon görög származású Vitéz Mihály harcait a 16. és 17. század fordu
lóján környezetének tanúsága alapján a birodalom feltámasztására tett kísérletnek is tekinthetjük, hiszen barátja, a tirnovói érsek eleve arra biztatta, hogy vonuljon be Szófiába, s Macedónia, Görögország mindjárt fellázad mellette; Erdély elfog
lalása után is arra próbálta rábírni a fejedelmet, hogy vonuljon inkább délre, ott van az ő hivatása. Fennmaradt egy domonkos szerzetes véleménye is, miszerint Mihály könnyen elfoglalhatta volna Konstantinápolyt, s görög lévén, ki is kiáltot
ták volna császárrá. A 17. században Bukarest és Jászvásár képzett klérusával, szerzeteseivel, nyomdáival, zsinataival a nemzetközi ortodoxia két fontos köz
pontjává, afféle „fiók-Bizánccá” vált. Vasile Lupu, akitől sokan azt remélték, hogy lengyel lovagok élén, a velencei flotta segédletével bevonul Konstantiná- polyba, gyakorlatilag a patriarkátus protektoraként intézte az egyház ügyeit. Ez persze nemcsak azzal járt, hogy a román politika súlya megnőtt Konstantinápoly
ban, hanem, hogy a Fanar előkelő, magukat bizánci eredetűnek tekintő családjai egyre nagyobb befolyásra tettek szert a két fejedelmi udvarban, s megindult tö
meges betelepülésük. Marco Porfiropulosz tanító írja 1719-ben: „Az egész Fanar Bukarestben van. Már nem gondolok Konstantinápolyra.” A görögök térnyerését, pozícióit természetesen nem nézték jó szemmel a hazaiak, a városi tömeg pedig gyakran kapható volt egy kiadós görögverésre, lincselésre. A már megállapodott, vezető hazai (pámántean) családba beházasodott, magas tisztséget viselő asszimilánsok ezért szorgalmazták a „jó” és a „gonosz” idegenek (streini, greci, farigrádeni) közti különbségtételt, mint például tette ezt Constantin Cantacuzino a maga havasalföldi krónikájában.
Erdélyben a románságot is érinti a reformáció. Az első román nyelvű kate
kizmust 1544-ben, Nagyszebenben nyomták, majd később Coresi egy sor egyhá
zi könyvet nyomtatott Brassóban. A 17. században, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idejében az egyházi élet alappillérének a református egyházat tekintették.
A mindent ellenőrizni és szemmel tartani óhajtó központi fejedelmi hatalom első
sorban az egyházra akart támaszkodni a közösségi fegyelem megteremtésében és fenntartásában. Politikai megfontolásokból, de nem csak ezért, tartották szüksé
gesnek a románság kálvinista hitre térítését. A román püspök és a klérus áttért ugyan, a szertartás, a rítus azonban továbbra is megőrizte görögkeleti jellegét; a román püspökséget a református szuperintendencia alá rendelték, de a püspököt a saját klérusa választotta meg. A térítés legsikeresebben a Kőrösök és Szatmár vidékén, valamint a Bánságban ment végbe, ezek a tiszántúli szuperintendenciá- hoz tartoztak. Biharból ismeretes az egyetlen román református püspök neve is:
Burdánfalvi Abrahám. A reformáció igazi maradandó hatása a román nyelv hasz
nálata a liturgiában, s jegyében született meg az első román nyelvű költemény is 1674-ben, a karánsebesi román pap, Halics Mihály tollából.
A 17. századra az Itáliából kiindult humanizmus lengyel közvetítéssel eljut Moldvába. Az egyházi irodalom termékei mellett megjelenik a világi (földrajzi, filozófiai, történeti) munkák sora. Ebben az időben írták meg Grigore Ureche, Miron Costin és Ion Neculce, a három legnagyobbnak tekintett román krónikás, Moldva történetéről szóló, egymást folytató művüket (Letopiseful fárii Mól- dovei). Mindhármuk krónikájának lényeges vonása a Római Birodalom öröksé
gének a felfedezése, a románság ősi, római eredetének hangoztatása, az a gondo
lat és eszmefuttatás, amely az elkövetkezőkben mélyen meghatározza a román nemzeti tudat kialakulását. A krónikaírók gondolatait Dimitrie Cantemir (1708—
1711), a tudós moldvai uralkodó viszi tovább; latin nyelvű, nyugati közönségnek szánt művében (Descríptio Moldáviáé) még úgy fogalmaz ugyan, hogy a mold
vaiak nyelve „dák-római“, és a parasztság igen vegyes eredetű, „hazai” króniká
jában azonban már a korábbi önkritikus hangok nélkül s a tiszta római származás, latin purizmus szellemében fogalmaz.
Erdélyben a 17. század meghozza a románság népességbeli arányának ug
rásszerű növekedését, amit a hatalmukat itt megszilárdítani kívánó Habsburgok hamar észlelnek, és ki is próbálják aknázni. A Diploma Leopoldinummal a pro
testáns felekezetek biztonságát garantálni kényszerült Bécs a románsággal kíván
ta növelni a katolicizmus súlyát, amihez a rutének körében véghezvitt unió szol
gált mintaként. A román papságot azzal lehetett megnyerni, hogy a bevett feleke
zetek lelkészeihez (papjaihoz) hasonló státust ígértek számukra. A tárgyalások 1697-ben indultak meg az ekkor már idős Theophilus püspökkel (vladika), ám an
nak halála miatt az uniót végül is román részről az a kálvinista iskolákban tanult Athanasius Anghel hajtotta végre, akit 1698. januárjában a katolikus-ortodox kö
zeledést mély aggodalommal figyelő Dositheos jeruzsálemi pátriárka szentelt püspökké Havasalföldön. Az új püspököt felszentelésekor a pátriárka, akárcsak a havaselvi metropolita, az ősi hit megtartására buzdította. Athanasius még ugyan
azon év októberében összehívta egyháza zsinatát, melynek záróokmánya kimond
ta az unió elfogadását; az ezt megerősítő császári diploma a következő év tava
szán érkezett meg. Az ortodox papság azóta is csak Satanasieként emlegeti az úgymond hitehagyott püspököt. Az egyesült papság elfogadta a firenzei négy pon
tot: 1. a pápai elsőbbség elve; 2. a mennyország és pokol közti tisztítótűz létezé
se; 3. az eucharistiához elegendő a kovásztalan kenyér; 4. a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is (Filioque) származik. Cserében az unitusok a többi bevett felekezet papjaihoz hasonló jogokat nyernek, megtarthatják a keleti szer
tartást és egyházszervezetet. Az ünnepélyes eseményt mintha már a kezdettől fog
va beárnyékolta volna az a tény, hogy a protestáns erdélyi rendek kiharcolták azt a lehetőséget, hogy elvben a görögkeletiek bármely bevett felekezettel egyesül
hessenek, amit azonban a császári csapatok jelenléte természetesen megakadályo
zott. Ugyanakkor a papság által tett szándéknyilatkozat román nyelvű szövege és a Bécsbe felküldött latin nyelvű fordítás közt számottevő különbségek voltak, amit csak a katolikusok és a beavatottak, valamint a latin nyelvet ismerő Atha
nasius tudhatott (a görögkeleti papság annyira tanulatlan volt, hogy sokan még a cirill betűket sem ismerték). Ehhez társult a Teológus intézménye, ami azt jelen
tette, hogy egészen a 18. század közepéig az unitus püspök mellé kirendelt kato
likus teológus ellenőrizte a főpásztor minden mozdulatát. A nemesség ellenállása miatt a román papság felszabadítása sem ment végbe zökkenőmentesen. Az első
évtizedekben a megkötött uniónak nem sok látható eredménye volt. A köznép gyakorlatilag nem is tudott róla, ugyanúgy gyakorolta ősei vallását, mint ahogyan azt tette évszázadokon keresztül, a papság pedig az egyesülés anyagi vonzatait próbálta kiharcolni több-kevesebb sikerrel. Az egyesülés legnagyobb eredménye az oktatás terén mutatkozott meg először, hiszen a görög katolikus fiatalok az er
délyi katolikus iskolákon túl Nagyszombatba, Bécsbe és Rómába is kijuthattak.
Klein Ince (Inochentie Micu Klein) püspök kezdeményezésére az 1737 májusá
ban megszerzett balázsfalvi uradalom központjában, a görög katolikus kolostor mellett beindult az első erdélyi román középiskola, amely az első katolikus fel
sőbb iskolákat végzett növendékekre alapozott. Klein püspök alakja uralja a 18. században kialakuló erdélyi román politikai elitet. A görög katolikus papság kezdetben kétségtelenül az anyagi felemelkedésre használta fel az uniót, az egy
házfő azonban a későbbiekben már politikai jogok megfogalmazásával lép fel a bécsi udvarnál. 1735. évi felirata új jelenség az erdélyi közéletben, folyamodvá
nyait teljesen új indokokkal támasztja alá: 1. a románság Erdély lakosságának a többségét teszi ki; 2. a románság császárhű; 3. a II. Diploma Leopoldinum értel
mében a románságnak bármilyen köztisztség viseléséhez joga van; 4. az unióval a románság a pusztulásra ítélt katolicizmust mentette meg Erdélyben.
A politikai jogokért és egyben a románságnak az erdélyi rendiségből való ki
rekesztettsége elleni harcot a Királyföldön kezdi, ami a magyar nemességet nem érinti. Először az itteni románságnak a szászokkal szembeni alávetettsége ellen tiltakozik, Traianus idejéig visszamenve a római-román folytonosságot hangsú
lyozza, valamint azt, hogy a szászok a már ott élő románsághoz telepedtek be, aki
ket fokozatosan megfosztottak politikai jogaiktól. Gyakorlatilag itt kezdődik el az erdélyi román elit békés, folyamodványok sorozatával jelzett harca a politikai jo
gokért. Az unió a köznép körében azonban nem tudott gyökeret verni. E hiányos
ság 1744. márciusában vált nyilvánvalóvá, amikor Visarion Sarai, a románul nem beszélő, írástudatlan szerb ortodox kalugyer (calugár, ‘szerzetes’) a Bánságból Nagyszeben irányába faluról falura haladva, tolmácsok segítségével, a lakosságot az ősi hit megtartására biztatva, e területeken gyakorlatilag elsöpörte az uniót.
A parasztok jobbik esetben csak elkergették unitus papjaikat, „igazhitű” szerzete
seket, papokat hívtak meg, újraszenteltették a templomokat és a házasságkötése
ket, újrakeresztelték a híveket, annak jeleként, hogy végleg szakítanak minden
nel, aminek bármi köze is volt az új egyházhoz. A hatóságok ugyan eltüntették a szerzetest, de az uniót az általa „végiglátogatott” településeken már nem lehetett visszaállítani. Politikai megnyilatkozásai miatt a vizsgálatra felrendelt Klein püs
pök Bécsben kegyvesztetté vált, és onnan Rómába menekült. A következő unió
ellenes mozgalom vezére már román ortodox volt, Sofronie szerzetes, aki 1759.
végén indul térítőútjára, és tevékenységének eredményeként az egész Erdélyi Érc
hegység román lakossága visszatért korábbi egyházához, majd a következő két évben a mozgalom nyílt lázadásba csapott át. A hatóságok azonban folyamatos
tárgyalások révén leszerelik a mozgalmat. A szerzetes Havasalföldre távozik, de még évek múlva is a román lakossághoz intézett leveleivel riogatja az erdélyi guberniumot. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egész erdélyi románságot nem lehet
tárgyalások révén leszerelik a mozgalmat. A szerzetes Havasalföldre távozik, de még évek múlva is a román lakossághoz intézett leveleivel riogatja az erdélyi guberniumot. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egész erdélyi románságot nem lehet