A 18. század második felében Lengyelország történelme legnagyobb tragédiáját élte át. Az országot a környező hatalmak, Poroszország, Ausztria és a cári Orosz
ország egymás között felosztották, s ezzel 1795-ben a harmadik, s egyben utolsó felosztással véget ért a nemesi köztársaság korszaka is.
Ebben az időszakban természetesen még nem beszélhetünk pártosodásról, azonban a lengyel társadalomnak a nemzeti érdek szempontjából a legnagyobb terheket és feladatokat felvállalni képes rétege, a nemesség, s a vezetésével létre
jövő titkos társaságok két fontos kérdésben, a lengyel függetlenség kivívásának módjában, valamint a parasztság problémáinak rendezésében, nem értettek egyet.
Ami a függetlenség kivívásának módját illeti, voltak, akik külső hatalom támoga
tásával képzelték el, s voltak, akik inkább a belső erőkre támaszkodtak volna. Az 1795-ös végleges felosztás után külső hatalomként leginkább Franciaország jöhe
tett szóba, s itt csoportosultak azok a politikai emigránsok is, akik támogatást a francia kormányoktól vártak. A lengyel emigrációt Franciaországban ebben a kor
szakban két nagyobb csoportra lehet osztani, az űn. mérsékeltekre és a jakobinu
sokra. A mérsékeltek egyik vezető alakja az a Józef Wybicki lett, aki az itáliai len
gyel légió megalakulása után megírta a légionáriusok indulóját - a ’Nincs még veszve Lengyelhon’-t amely 1918 után Lengyelország himnusza lett. Az itáliai légió tragédiája Haitiban teljesedik be, ahol vagy a bennszülöttek, vagy a malária áldozataivá válnak. A lengyel társadalom mégis Bonapartéban látja azt a sze
mélyt, akinek segítségére bizton számíthat függetlenségi törekvései során. Erre Ausztria és Poroszország legyőzése, valamint az Oroszországgal megkötött béke után került sor. A lengyelek nagy többsége azonban csalódással vette tudomásul az új ország területének kiterjedését, valamint azt, hogy nevében nem szerepelt a Lengyelország kifejezés.
A lengyel társadalom egy bizonyos része azonban úgy vélekedett, hogy kül
ső hatalom támogatása nélkül is ki lehet vívni a függetlenséget, akkor, ha a felke
lésbe a parasztság is bekapcsolhátó. A korszak egyik legnagyobb lengyel szemé
lyisége, Tadeusz Kosciuszko, akit a Napóleon körül kialakuló legenda azonban nem érintett meg, szintén így vélekedett. Kosciuszko szerint a lengyelek maguk is képesek arra, hogy belső összefogással újra megteremtsék a felosztások előtti Lengyelországot. Titkára, Józef Pawlikowski később ezeket a gondolatokat fel
használva írta meg nagy visszhangot kiváltott művét: „Vajon a lengyelek ki
tud-ják-e vívni függetlenségüket?” Ennek azonban egyetlen feltétele van Kosciuszko szerint, mégpedig a paraszti rétegek bevonása a háborúba. Kosciuszko egyébként már az 1794-ben kitört felkelésbe is bevonta a parasztságot, ugyanis tudatában volt annak, hogy a társadalom e legalsó rétege nélkül a felkelés nem lehet ered
ményes. Ezért öltözött maga is paraszti ruhába (sukman), fegyverezte fel a parasz
tokat kaszával, a raclawicei híres győzelem egyik parasztvezérének, Bartosz Glowackinak pedig nemesi rangot adott. Kosciuszko külön leiratban ismeri el a parasztok személyi szabadságát, s jogukat az általuk művelt földhöz, a nemeseket pedig felszólította, hogy enyhítsék a harcokban részt vevő jobbágyaik terheit, ami azonban nem talált meghallgatásra.
A társadalom legnagyobb részét, több mint 70%-át kitevő parasztság prob
lémája már az ország felosztása utáni első összeesküvési kísérletekkor jelentke
zik. Több ilyen kezdeményezés ugyanis, ha csak helyi szinten is, de megpróbál építeni a parasztság erejére. Jó néhány évtizeden keresztül egyébként a parasztság sorsa égető társadalmi és politikai kérdés marad. A konzervatívoktól elkezdve a radikálisokig mindenki meg volt győződve a parasztság erejéről és jelentőségéről.
A kérdést egyesek úgy próbálták kezelni, hogy jobb nem bolygatni a dolgokat, ameddig lehet, el kell kendőzni az ügyet, mások viszont gyorsan akartak radiká
lis változásokat bevezetni.
A parasztkérdés rendezetlensége a 19. század folyamán döntően kihatott a lengyel függetlenségi mozgalmakra és felkelésekre. Az egyik legnagyobb vissz
hangot és döbbenetét kiváltó eseményre 1846-ban került sor, amikor is egy összlengyel felkelés előkészítése folyt. A többség úgy gondolta, hogy az úrbéri terhek megszüntetésével a parasztságot a felkelés oldalára lehet állítani. A nemes
ség azonban nem akarta a parasztságot a harcba bevonni, nehogy később ellene forduljanak, ugyanis a falvakban nemességellenes hangulat vált uralkodóvá. Ezt kihasználva 1846-ban az osztrák adminisztráció olyan híreket kezdett el terjeszte
ni falun, miszerint a nemesek parasztellenes megmozdulásra készülnek. A parasz
tok megmozdulása így ezt megelőzendő a tamówi kerületben kezdődött el, ahol elpusztítottak majdnem minden udvarházat, s áldozatul esett kb. 1000 ember. Vé
gül az osztrák hatalom is veszélybe érezve magát, hadsereget vezényelt a terület
re és rendet tett. A parasztok vezetője, Jakub Szela, Bukovinában kapott földbir
tokot. Az események hatására a legmegrökönyödöttebb konzervatívok is arra a meggyőződésre jutottak, hogy tovább nem lehet várni a falut érintő reformokkal.
A galíciai vérengzés hatására 1848-ban az emigrációból is érkeztek Galíciá
ba politikusok, hogy rávegyék a nemességet a jobbágykérdés megoldására. Galí
cia kormányzója, Franz Stadion azonban a tudatában volt, hogy mindezt az oszt
rák kormánynak kell megtennie, hogy ne veszítse el befolyását a falun. Április 22- én maga adta ki az úrbéri terhek megszüntetéséről szóló rendelkezését, amit a bécsi kormány helyeselt, és a császári pátens antedatálva (ápr. 17.) eltörölte a job
bágyi terheket.
Ennek a kérdésnek azonban a galíciai eseményeken túl az ország függetlensé
gét visszaállítani akaró összeesküvések szervezésében és lebonyolításában tovább
ra is nagy szerepe volt. A sikertelen 1846-os galíciai kísérlet ellenére Krakkóban ki
tört a felkelés, amit azonban az oroszok segítségével az osztrákok gyorsan elfojtot
tak, következményeként pedig megszüntették a Krakkói Köztársaságot.
Oroszországban a probléma megoldására a krími vereség után érkezett el az idő, II. Sándor cár uralkodása elején. Az 1861-es rendelkezések tehát az elégedet
lenséget és a parasztlázadásokat voltak hivatottak megakadályozni. Nem érintet
ték azonban a Királyság területét. Erre is sor került azonban három évvel később, a lengyelek szempontjából a legrosszabbkor. A januári felkelés 1864 tavaszán időt akart nyerni, hogy az esetleges későbbi kedvezőbb nemzetközi helyzetet ki tudja használni. A március 2-i cári rendelkezés ezt húzta keresztül azzal, hogy a paraszt
ságnak kedvezőbb feltételeket teremtett, mint amit a forradalmi kormány képes volt, s ezzel a parasztság tömegeit tudta megingatni a forradalom ügye melletti ki
állásukban.
A Napóleon bukása és a Varsói Hercegség megszűnése után létrejövő Lengyel Ki
rályságban az iskolai és egyetemi fiatalság, a fiatal tisztviselői értelmiség elkez
dett szervezkedni, különböző féltitkos és titkos társulatokat létrehozni. Az első időben ezek főleg irodalmi-tudományos műhelyek voltak, később azonban egyre inkább radikalizálódtak. Ebben az időszakban a Lengyel Királyság területén kb.
50 ilyen szervezkedés létezett, amelyek működésüket is nagyrészt az iskolai év
hez igazították. Egy-egy ilyen szervezet azonban nem volt nagy, a tagok száma a többségében csak tíz egynéhány volt.
Az egyik legnagyobb szervezetnek a Walerian Lukasinski által 1821 május 1-jén alapított Hazafias Társaság (Towarzystwo Patriotyczne) tekinthető, amely csakis politikai célokat fogalmazott meg, mégpedig Lengyelország felosztások előtti határainak a visszaállítását. A titkosrendőrség azonban hamarosan Luka
sinski nyomára bukkant, de csak az általa korábban alapított szabadkőművességet leplezte le. A Hazafias Társaság azonban továbbra is létezett, és kapcsolatokat ala
kított ki az orosz titkos Déli Társasággal. Az 1925-ös dekabrista felkeléskor azon
ban fény derült a Hazafias Társaságra is, amelynek vezetőit letartóztatták.
A század mind a két nagy lengyel forradalma - az 1830-as novemberi és az 1863-as januári - között számos hasonlóság van. Mindkettő megfelelő előkészí
tés hiányában, a letartóztatásoktól való félelemben a kényszer erejével tört ki.
Mindkét alkalommal bizonyos mértékben bekövetkezett az, amit a felkelés előké
szítői reméltek. Maga a felkelés ténye elég volt ahhoz, hogy a lengyel társadalom jelentős része megmozduljon, és a közös cél elérése érdekében a társadalmat meg
osztó különbségeket félretolja. Ennek ellenére a radikális megoldásokat választók mellett jelen voltak olyanok, akik inkább a megegyezésre helyezték a hangsúlyt.
A novemberi felkelés után ezek a különbségek nagyon élesen az emigráció alatt
váltak kitapinthatóvá. Számarányára való tekintettel az 1830-31-es felkelés után Nyugatra, főleg Franciaországba (de Belgiumba és Angliába is) távozottakat ne
vezzük Nagy Emigrációnak. A felkelés idejéből való politikai ellentétek itt to
vábbra is fennmaradtak. A tábornokok, arisztokraták, nemesek főleg a nagy tekin
téllyel rendelkező Adam Czartoryski köré csoportosultak. Párizsi székhelyéről nevezték el ezt a csoportot Hotel Lambertnak. Ezen konzervatív csoportosulás ér
deklődési körébe nem tartozott a parasztkérdés. Az 1846-os események után azonban már Czartoryski hívei sem hagyhatták figyelmen kívül a problémát.
Ebből is következik, hogy a másik fontos kérdést illetően, Lengyelország függet
lenségének elnyerését idegen hatalmak segítsége révén látták megvalósíthatónak.
Mindezt arra alapozták, hogy Franciaország és Anglia rivalizáltak Oroszország
gal és Ausztriával a Balkánon, valamint a Közel-Keleten. A Hotel Lambert köve
teinek az volt a feladatuk, hogy Oroszország ellenében támogassák a bolgárok, ro
mánok, délszlávok önállósulási törekvéseit. Ezzel kapcsolatban gyenge pontja en
nek a tevékenységnek a törökbarátság volt, abból indultak ki ugyanis, hogy Törökország Anglia és Franciaország szövetségese, s ebből kifolyólag fokozato
san elismeri majd ezeknek a népeknek az igényeit.
A Hotel Lambert programja szerint Lengyelország újjáépítését a felosztások előtti határokkal képzelték el. A létrejövő új államhoz tehát hozzákapcsolták a ru
szin területeket, valamint a Litván Nagyfejedelemséget is, államformája pedig a május 3-i alkotmány némileg módosított elveire épülő monarchia lett volna.
Adam Czartoryski mellett az emigráció másik legjelentősebb személyisége Joachim Lelewel volt, aki létrehozta Párizsban a Lengyel Nemzeti Bizottságot, azt a szervezetet, amely kapcsolatokat tartott fenn az európai karbonári mozgalmakkal.
Ennek eredményeképp vettek részt lengyelek a német, francia, angol forradalmi előkészületekben. Miután Lelewel Brüsszelbe költözött, követői az Olaszország
ban működő titkos Fiatal Olaszország szervezet mintájára létrehozták a Fiatal Lengyelország szervezetet, melynek vezetőjévé ugyancsak Lelewelt választották.
Ez a szervezet azonban tevékenységét 1838 után gyakorlatilag beszüntette.
A forradalom alatt újjáéledő Hazafias Társaság egy csoportja Tadeusz Kr^powicki vezetésével 1832-ben kilépett a Lelewel féle Bizottságból, és létre
hozta a Lengyel Demokrata Társaságot (Towarzystwo Demokratyczne Polski - TDP), aminek vezetője Wiktor Heltman lett. A szervezet programjában szerepelt a rendiség eltörlése, földosztás a parasztok között, a függetlenség elnyerése pedig a parasztságra alapozott felkelés révén elképzelhető. A társaság tagjai demokrati
kus elveket vallva a magántulajdon megőrzése mellett léptek fel, ugyanis az elkö
vetkezendő harc szempontjából meg akarták szerezni a nemesség támogatását is, s ebből kifolyólag a nemesi gazdaságok felszámolásáról sem volt szó. A Társasá
gon belül lakóhely szerinti szekciók alakultak, s a ’30-as évek végétől jelentős konspirációs tevékenységet fejtettek ki az anyaország területén is.
A felkelések közötti időszakban a lengyel emigráció politikai palettáján a
Czartoryski-féle konzervatív csoportosulástól egyre inkább balra haladva a másik oldalon foglalt helyet a legradikálisabb szervezet, amely a TDP Angliában műkö
dő radikális tagjai, valamint más, Angliában működő szervezetek egyesülésével jött létre, és a „Lengyel Nép az Emigrációban” nevet vette fel. Programjuk erősen forradalmi volt. A földtulajdon megszüntetését és helyette a közös tulajdon beve
zetését követelte, amelyet csak bizonyos ideig tartó használatra lehetne igénybe venni. Programjuk azt is hangsúlyozta, hogy a lengyelországi forradalmat csak a más elnyomott népekkel egyetértésben lehet végrehajtani. Tagjai ellene voltak mindennek, ami a nemességgel kapcsolatban állt. Tevékenységükben magukra maradtak, az emigráció szélesebb rétegeit nem tudták megszólítani, nem is beszél
ve az anyaországról, így tevékenységüket 1846 után felfüggesztették.
Az emigráció politikai tevékenysége és szellemi élete nagy befolyást gyako
rolt az „anyaországra” is. Az itt keletkezett irodalmi művek, röpiratok, politikai munkák eljutottak a lengyel területekre, táplálva a patriotizmust és hatva az ideoló
giai magatartásokra, még akkor is, ha az emigrációs munkák terjesztéséért büntetés járt. A forradalom bukásával úgy tűnt, hogy minden reménynek vége, az országon a levertség érzése lett úrrá. Az új összeesküvési és forradalmi kezdeményezések az emigrációból jöttek, ugyanis nekik volt lehetőségük összeurópai kitekintésben fel
fedezni, hogy a forradalmi helyzet kedvezhet még Lengyelországnak.
A felkelés utáni időszak lengyel területeken szerveződő radikális, titkos egyesületei a parasztkérdés megoldását hangsúlyozták. Fontosabb azonban fi
gyelmet fordítani egy eddig ismeretlen tevékenységi formára, ugyanis a konspi- rációs tevékenységen kívül létezett az országban az ún. organikus munka mozga
lom. Az a meggyőződés kezdett eluralkodni, hogy Lengyelországot a gazdasági és kulturális elmaradottságából kell mindenekelőtt kimozdítani. Elvetették a konspirációt és a felkelést. Az organikus munka követői a társadalmi, jótékony- sági és művelődési tevékenységre helyezték a hangsúlyt, támogatták a tudomány és a művészetek fejlődését. Számukra azonban a legfontosabb a gazdasági fejlő
dés volt, véleményük szerint a jólét következtében több öntudatos polgára lesz az országnak. A legerősebb tábora ennek az eszmének Poznan környékén jött létre, ahol a nemesség mellett a városi polgárság is nagy számban csatlakozott hozzá, átterjedt azonban a másik két felosztási területre is.
Nagy jelentősége volt annak, hogy az organikus munka mozgalmát a papok is támogatták. A papság egyik eredménye az volt, hogy a Nyugatról származó „jó
zan élet testvériségei” meghonosodtak az ország területén. Ennek kezdeményező
je Jan Ficek volt Sziléziában, ahonnét folyamatosan átterjedt Galíciára. Legna
gyobb felvirágzása az 1844-46-os évekre esett, amikor a falusi plébánosok előtt tettek esküt az önmegtartóztatásra a hívek. Az iszákosság ugyanis hatalmas társa
dalmi csapás volt. Csak Galíciában kb. egymillió paraszt tett ilyen fogadalmat, ami az ottani lakosság 20%-át jelentette. Az 1846-os események azonban meg
akasztották ennek a mozgalomnak a fejlődését.
A Lengyel Királyság területén Paszkievics megtiltotta az ilyen irányú tevé
kenységet, nem akarta ugyanis, hogy a papok túl nagy befolyással legyenek a pa
rasztságra. A jól szervezett „józan élet testvériségei” ugyanis veszélyt jelentettek a kormány szempontjából, mivel alulról jövő, az állam által nem ellenőrzött moz
galom volt.
A lengyel politikai pártstruktúra kialakulásában fontos szerepet játszott az 1863-as januári felkelés és az azt megelőző időszak. Ekkor ugyanis egymás mel
lett két erős tábor alakul ki. Az 1850-es évek második felében a Lengyel Király
ságban alakult titkos társaságok tagjait vörösöknek nevezték, a konspiráció el
lenzőit, akik a függetlenséget a nemzeti és állampolgári jogok fokozatos meg
szerzése útján tartották elérhetőnek, pedig „fehéreknek”. Ezek inkább politikai irányvonalak voltak, mint sensu stricto pártok.
A vörösök egyaránt tevékenykedtek a városi és a falusi népesség között is, a parasztok azonban tartózkodóan viselkedtek. Tevékenységüket kiterjesztették a Királyságon túl litván és ukrán területekre is. Követőiket a fiatalok, az értel
miségiek és a kézművesek közül toborozták, míg a fehérek a nemességre tá
maszkodtak. A vörösök a titkos lengyel állam kiépítésére törekedtek. Megszer
vezték a vajdasági, járási és városi hatalmat, a rendőri és postai szolgálatot.
Programjukban szerepelt továbbá a lengyel, litván és ruszin területek egyesülé
se, bármelyikük hegemóniája nélkül, sőt egy olyan kitétel is megjelent, hogy a litvánoknak és a ruszinoknak teljes szabadságukban áll eldönteni, hogy Lengyel- országgal szövetségben maradnak-e, vagy a saját akaratuk szerint döntenek sor
sukról. Ezt a fajta programot természetesen nem fogadták el a fehérek, de még a vörösök egy része sem. Ludwig Mieroslawski, akit a vörösök a felkelés veze
tőjének szemeltek ki, a nemzeti érdekek elárulásának tekintette ezt. A program a fehéroroszokat külön nem emelte ki, őket a Litván Nagyfejedelemség részé
nek tekintették.
Az 1860-as évek elején a Királyság különböző városaiban hazafias tünteté
seket szerveztek, amelyeket a cári hatalom erőszakos módon oszlatott fel. A hely
zet megnyugtatására Szentpétervárott egy konzervatív politikust, Aleksander Wielopolskit nyerték meg az együttműködésre. Az energikus Wielopolski jelen
tős reformokat vezetett be, lengyelesítette a közigazgatást és iskolahálózatot, Var
sóban főiskolát hozott létre, megszüntette a zsidóság jogi megkülönböztetését, a parasztok vonatkozásában pedig kötelezően bevezette a haszonbérletet. A későn jött reformokat azonban a fehérek sem fogadták el, a vörösök pedig kifejezetten ellenségesen viselkedtek vele szemben. Ebben a helyzetben Wielopolski erősza
kos toborzás révén kívánta lefejezni a vörösöket, akik így kénytelenek voltak a felkelés idejét előrehozni 1863 tavaszáról január 22-re. A forradalom kirobbaná
sakor és első heteiben a vörösök játszották a vezető szerepet, később azonban a fehérek is csatlakoztak a felkeléshez, s már az ő ajánlásukra lett Marian Langie- wicz a forradalom második diktátorává.
A januári forradalom leverése után, a 19. század végén kezdődött meg egy
értelműen a politikai pártok kialakulása és fejlődése. A társadalmi és gazdasági változások hatására egyre szélesebb néptömegek akartak változtatni sorsukon, s kapcsolódtak be a politikai mozgalmakba. A parasztság úrbéri terheinek meg
szüntetése, a városi munkásréteg kialakulása, valamint a nemesség közt végbe
ment változások is mind ezt a folyamatot siettették. A lengyel területeken három nagy tömörülés jön létre: a paraszt, a nemzeti és a munkásmozgalom, amelyek lét
rejöttükkor nagy szerepet játszottak a lengyelek nemzeti és polgári tudatának ala
kításában. Ezen mozgalmak bármelyikéhez való kapcsolódás hosszú időre meg
határozta a lengyel társadalom politikai tagoltságát.
A lengyel politikai élet egyik legjelentősebb vonulata a nemzeti mozgalom orientációjában a novemberi felkelés után megalakult TDP-hez nyúlik vissza. Egy olyan mozgalom megalakítását tűzték ugyanis ki emigrációs politikusok, amely
nek tevékenysége mindhárom felosztási területre kiterjedne, ehhez pedig alapul a TDP programját vették. 1887-ben Svájcban meg is alapítják a Lengyel Liga nevű szervezetet, amelynek legfontosabb célkitűzése a felosztások előtti határok meg
őrzése mellett a lengyel függetlenség visszaállítása volt. A Lengyel Ligához kap
csolódott a már 1887 óta tevékenykedő galíciai diákmozgalom, a Lengyel Ifjúsági Szövetség (Zet), amely viszont együttműködött a varsói Gíos (’Hang’) című folyó
irattal. 1893-ban a Zet-csoport Roman Dmowski vezetésével elfoglalta a Lengyel Ligát, központját Varsóba tette át, nevét pedig Nemzeti Ligára változtatta. 1897-ben a Nemzeti Liga vezetői alakították meg a Nemzeti Demokrata Pártot. Ez a fiatal mozgalom a kezdetekben erősen forradalmi és hazafias jelleggel bírt. Később egyre inkább vesztett a forradalmi hangvételből, és egyre nacionalistább lett, így célozva meg a szélesebb társadalmi rétegeket. A forradalmi hangvétel háttérbe szorításával ugyanis a földbirtokos réteg, valamint a papság megnyerését remél
ték. Kezdeti támogatóik az értelmiség és a kisebb birtokosok közül kerültek ki, az 1905-ös forradalom után azonban egyre nagyobb számban jelentkeztek soraik közt a munkások és a parasztok is. A nemzeti demokrácia nagy befolyásra min
denekelőtt a Királyság területén tett szert. A Dmowski által megszabott irányvo
nal azonban, amely az Oroszországgal való kiegyezésre helyezte a hangsúlyt, az értelmiség egy részét, jelentős paraszttámogatókkal együtt, eltávolította a párttól.
Ezek az értelmiségi csoportok a függetlenséget célul kitűző szocialista pártok irá
nyába mozdultak el.
A parasztmozgalmak legkorábban és legnagyobb erővel Galíciában jelent
keztek. A megfelelő talajt ehhez 1875-ös fellépésével Stanislaw Stojalowski atya készítette elő. Stojalowski egységesítette a parasztságot nemzeti-vallási jelszavai alatt. A parasztok politikai életben való részvételének hangoztatása mellett újsá
gok szerkesztésével, római zarándokutak, valamint az országos, nemzeti ünnepe
ken való részvétel szervezésével figyelmet fordított a parasztság kulturális képzé
sére is. Az egyre jobban aktivizálódó parasztságra nagy hatással volt még a
Stoja-lowskitól eltérő koncepciót képviselő, Lembergben megjelenő Przegl^d Spo- ieczny (’Társadalmi Szemle’) című lap szerkesztője, Boleslaw Wyslouch és a köréje csoportosuló parasztértelmiség. 1895-ben alakult meg a Néppárt, majd 1913-ban egy szakadás következtében létrejött a baloldalibb Lengyel Néppárt- Felszabadítás, valamint a mérsékelt „Piast” Lengyel Néppárt Wincenty Witos ve
zetésével.
Orosz és porosz területeken a parasztmozgalom ilyen jelentőségre nem tett szert. Orosz területeken indulása az I. világháborút megelőző évekre tehető, a porosz területeken pedig egyenlő volt a földek lengyel kézben tartásáért folytatott harccal.
Az ipar 19. századi nagy fejlődése magával hozta a városi munkásság szá
mának hirtelen megugrását, s ezzel kapcsolatban a munkáskérdés előtérbe kerü
mának hirtelen megugrását, s ezzel kapcsolatban a munkáskérdés előtérbe kerü