A szakmai közvélemény jelentős része általában a cseh polgári modernizációt és a nemzeti ébredést tekinti az egyik legsikeresebb ilyen jellegű folyamatnak a ke- let-közép-európai térségben. A gondolat majdnem száz éve létezik. Természete
sen a cseh nemzeti ébredés és polgárosodás sem volt olyan egyszerű és zökkenő- mentes folyamat, mint amilyennek kétszáz év távlatából tűnik.
A jelen írás döntően azokkal a történelmi eseményekkel, de még inkább társadalmi és kulturális folyamatokkal kíván foglalkozni, melyek a mai napig meghatározzák a cseh lakosság nemzeti öntudatát, gondolkodását és részben po
litikai viselkedését. Ezen kívül választ keres arra a kérdésre, hogy milyen társa
dalmi-kulturális törésvonalak húzódnak a modern csehországi társadalmon be
lül, és ezek hogyan jöttek létre. E munka során tehát alaposan meg kell vizsgál
ni azokat a mítoszokat, legendákat és sztereotípiákat, amelyek meghatározó szerepet játszottak a modern cseh nemzeti tudat kialakulásában és későbbi for
málásában. E nélkül ugyanis csak nehezen lehet megérteni azt, hogy hogyan válhatott a protestantizmus meghatározó tudatformáló tényezővé egy, a 19. szá
zadban még majdnem 98%-ban katolikusokból álló országban. Hasonló problé
ma a cseh arisztokrácia szerepe, amely Csehországban hosszú évszázadokon ke
resztül „nemzetidegen testnek” számított, manapság viszont kevés olyan ország van a térségben, ahol ez a réteg ennyire talpra állt volna, és ennyire méltányos restitúciós törvényeket harcolt volna ki magának. Végül ugyanilyen sarkalatos és paradox jellegű probléma a nemzetiségi kérdés is. Csehország, amely törté
nelme során majdnem mindig kétnyelvű ország volt, és állandóan küszködött az ebből eredő problémákkal, a 21. század elején etnikailag immár homogén (le
számítva az égető romakérdést). A hajdani cseh nacionalisták álma viszont oly 1
1 A múlt században kialakult, a cseh köztudatban teljesen meghonosodott történelmi fogalomról van szó. A cseh értelmiség ugyanis abból indult ki, hogy ők tulajdonképpen felébresztik az 1620 óta alvó nemzetet, amely már egyszer nagy és fejlett volt, csak a körülmények szerencsétlen alakulá
sa folytán jutott arra a szomorú és méltatlan sorsra, amilyenben része volt a 18. század végén. Va
lójában történelmietlen fogalomról volt szó, hiszen a modern cseh nemzetet a 19. század elején kellett létrehozni. Jelenleg viszont egyes történelmi-publicisztikai művekben lehet néha találkoz
ni ennek ellentétével, azaz a régi csehek és új csehek megkülönböztetésével, ami arra próbál utal
ni, hogy a 18. század előtti és utáni cseh közösség más-más entitást jelent. Erre lásd. pl. Podiven:
Cesi v déjinách nővé doby. Praha.
mértékben beteljesedett, hogy egyes cseh gondolkodók, mint például Petr Pithart - az önreflexió kényszerének hiánya miatt - már hiányolják a jelentő
sebb kisebbségeket.
A fehérhegyi vereség következményei és azok megítélése
A modem cseh nemzeti fejlődés szempontjából kulcsfontosságúnak számít az 1620. évi fehérhegyi (Bílá hóra) vereség, amely a mohácsi vészhez hasonló sze
repet játszik a cseh gondolkodásban. A fehérhegyi tragédia ugyan több, mint száz
ötven évvel megelőzte a nemzeti ébredés kezdeteit, ám gazdasági, társadalmi és politikai következményei komolyan meghatározták azokat a feltételeket, amelyek között elindulhatott a cseh polgári modernizáció. A cseh nemzeti pozitivista és részben (de sokkal árnyaltabb formában) a kezdeti marxista történetírás ugyanak
kor általában ehhez a vereséghez köti olyan negatív folyamatok kibontakozását, mint például az örökös jobbágyság, az erőszakos és majdnem totális rekatolizáció, az ország politikai eljelentéktelenedése és nem utolsó sorban a germanizáció.
Ezek kivétel nélkül mind olyan folyamatok, amelyek leküzdésére, illetve vissza
fordítására törekedett a polgári modernizáció zászlaját lengető 19. századi cseh nacionalizmus.
Mindez attól függetlenül történt, hogy komoly szaktörténészek elég korán, tulajdonképpen már a 20. század elején kimutatták, hogy ez a képlet csak részben állja meg a helyét. Ebben meghatározó szerepet játszott Josef Pékár, aki mint alap
vetően konzervatív és katolikus történész, nem számított a két világháború közöt
ti Csehszlovákia legnépszerűbb közszereplői közé, szakmai felkészültségét és tisztességét viszont csak nagyon kevesen kérdőjelezték meg. Jelenleg már egyre nagyobb népszerűségnek örvend szakmai körökben, és komoly kiadók jelentetik meg korábban írt műveit. Pékár volt tehát az (persze nem előzmények nélkül), aki kimutatta, hogy nagyon sok 1620 utáni folyamat nem teljesen előzmények nélkül indult meg, ezek tehát hosszabb távú tendenciaként is felfoghatók (például a lo
vagi köznemesség eljelentéktelenedése, a nagy latifundiumok létrejötte, a városok politikai visszaszorulása). Hasonló a helyzet az ún. második jobbágysággal, azaz a parasztság röghöz kötésével is. Pékár arra is felhívta a figyelmet, hogy a fehér
hegyi vereség következményeit nem lehet elkülönülten tárgyalni a harmincéves háború által okozott pusztítástól, amely valóban szörnyű károkat okozott. Becs
lések szerint a Cseh Korona országaiban2 a lakosság majdnem 30-40%-a pusztult el vagy vándorolt ki. Ami a közjogi változásokat illeti, több történész is kimutat
ta, hogy az 1620 utáni változások még nem érintették igazán Csehországnak a
2 Ez alatt a Cseh Királyság, a Morva Őrgrófság, Szilézia, Alsó- és Felső-Lausitz, valamint Egerland- Chebsko tartomány értendő. A két Lausitz azonban a 17. század első felében Szászország birtoká
ba került, Szilézia jelentős része pedig a 18. században veszett el a Habsburgok számára. A mara
dék Sziléziából alakult meg Osztrák Szilézia tartomány.
Habsburg Birodalmon belüli státusát, viszont annál inkább jelentettek változást a rendek és az uralkodó közötti kölcsönös viszony tekintetében - természetesen a megerősödött uralkodó javára. A Cseh Korona országainak a bécsi központi hi
vataloktól való függősége formálisan igazából csak a 18. század közepe táján erő
södött meg.
A legnagyobb tévedés Pékár és követői szerint mégiscsak a 17. századi germanizációs tendenciák megítélésében történt, hiszen a germanizálás mint olyan még idegen volt e század szellemétől. Tény ugyan, hogy az 1620-as évek
ben a német nyelv országos szinten hivatalos nyelvvé vált (az eddigi cseh mel
lett), de ez inkább csak a reális helyzetet szentesítette. Az egész 16. század ugyan
is a német kulturális, szellemi és egyben nyelvi befolyás erősödésének a kora volt, amit nagyban elősegített a reformáció és a protestantizmus terjedése is (annyira, hogy Pékár éppen a dél-európai gyökerű katolikus barokkban látta azt az erőt, amely nem hogy megtörte volna a cseh szellemet, hanem éppen ellenkezőleg, megmentette azt az észak-európai eredetű protestantizmussal járó elnémetesedés veszélyétől). Az 1618-as rendi felkelésnek sem volt etnikai jellege, vezetőinek je
lentős része német volt, sőt a német Pfalzi Frigyest választották meg cseh király
nak. Ebből a szempontból az uralkodónak nem volt oka külön büntetni a cse
heket és jutalmazni a németeket. A cseh a német nyelv előretörésétől függetle
nül továbbra is hivatalos nyelv maradt, és egyáltalán nem tűnt el a közéletből.
Sőt, voltak időszakok, amikor a többnyire német és francia ajkú főnemesség is használta ezt a nyelvet tiltakozásként rendi jogai csorbítása ellen. A 18. század vé
gén ugyanis a cseh nyelvnek még mindig megvolt a patinája, mint a hajdani tar
tományi rendi szabadságok nyelvének. A törvényeket és rendeleteket csehül is kihirdették, még a valóban germanizációs időszakokban is. Programszerű, a ha
tóságok által támogatott germanizálásról csak a jozefinista reformok idején be
szélhetünk.
Ugyanakkor tény, hogy valami történt a cseh nyelvvel a 17. század folyamán és még inkább utána, hiszen társadalmi státusa és presztízse valóban csökkent, és a társadalom felsőbb rétegei kezdtek áttérni a németre. Az okok keresése előtt ki kell térnünk a csehországi németkérdés sajátosságaira, annál is inkább, mert a cseh-német viszony volt a cseh polgári és nemzeti modernizáció legneuralgiku
sabb, ugyanakkor közvetve egyik legtermékenyítőbb pontja. Az egész cseh moz
galom állandóan a németekhez viszonyította magát, állandóan tőlük határolódott el, és tőlük tanult, részben őket utánozta és egyidejűleg őket gyűlölte.
A cseh-német együttélésnek évszázados hagyományai voltak, hiszen a Cseh Korona országai már a 12. és 13. században elindultak azon az úton, amely egy kétnyelvű ország kialakulásához vezetett. A 19. század folyamán a szűkebben vett Cseh Királyság lakosainak majdnem 40%-a németajkú volt. A Morva Őrgrófság
ban ugyan aránylagosan valamivel kevesebben voltak (27-29% körül), ám itt a városokban betöltött vezető szerepük sokkal egyértelműbb volt. Ugyanakkor
Osztrák Sziléziában3 a németek a maguk 47-48%-ával egyértelmű többséget al
kottak a 30% körüli lengyelekkel és 22-24% körüli csehekkel szemben.4 Természetesen már a 18. század előtt is voltak időszakok, amikor a két etni
kum együttélése nem volt felhőtlen. Az etnikai szempont a modem nacionalizmus megszületése előtt ugyan még nem volt meghatározó, amikor azonban összekap
csolódott gazdasági, társadalmi, vallási és politikai aspektusokkal, akkor gyúlé
kony anyaggá válhatott. Ilyen válságos időszak volt például a 15. század, amikor a huszita mozgalom főleg a cseh ajkú lakosság körében terjedt el, a gazdag német patríciusok között csak kevéssé. A huszitizmusnak tehát alapvetően cseh etnikai jellege volt, bár még nem tekinthető modem nacionalizmusnak, hiszen itt a val
lási és társadalmi szempont túlsúlyáról volt szó. A 16. század, amelynek egyik jel
lemző vonása a német eredetű protestantizmus elterjedése, ugyanakkor az etnikai viták és konfliktusok csillapodásának az időszaka is volt, pedig éppen ekkor nö
vekedett erőteljesen a német szellemi és kulturális befolyás. Ebben az időben azonban a felekezeti szolidaritás, illetve ellenségeskedés volt a meghatározó.
A 17. század bizonyos szempontból még átmenetinek tekinthető, a 18. század azonban már a nemzeti ébredés kezdete, amely azután előtérbe állította a cseh-né- met viszonyt.
A kapitalista korszak elején két tényező tette különösen feszültté. Az egyik a két nyelv eltérő társadalmi státusa volt, a másik pedig, nevezzük így, a bonyo
lult kisebbségi kérdés. A térségben ugyanis mindkét etnikum valahol többséginek és egyben kisebbséginek is érezhette magát. Jirí Kofalka cseh történész négy sí
kot különböztet meg ebből a szempontból: 1. a tágabb közép-európai térségben inkább a németek alkottak többséget a csehekkel szemben; 2. a Cseh Korona tar
tományaiban inkább a csehek voltak többségben, a németek gazdasági erejük és politikai pozícióik ellenére kisebbséget alkottak; 3. az ország német többségű vi
dékein viszont a csehek voltak kisebbségben, amit alacsonyabb társadalmi státu
suk is súlyosbított; 4. végül a különböző helyi önkormányzati szervekben is köny- nyen kisebbségben találhatta magát valamelyik nemzeti közösség, ami a tomboló nacionalizmus időszakában majdnem mindig hátrányokkal járt.5 Ez a helyzet, az
az a potenciális kisebbségi és többségi pozíció teljes bizonytalansága igen rá
nyomta bélyegét a cseh-német versengésre.
A cseh nemzeti ébredés kezdeti törekvéseinek két összefüggő mozzanat adott erős érzelmi töltést: a nyelv rohamosan csökkenő társadalmi presztízse (fő
leg a 18. században) és ugyanakkor a dicső történelmi múlt és az egykori fejlett
ség; a kettő között a 18. század végén és a 19. század elején óriási szakadék táton
3 A hétéves háború után megmaradt „csonka Sziléziáról”, főként Teschen (Tesín) és Opava környé
kéről van szó.
4 Az adatok csak hozzávetőlegesek, és a 19. századi ingadozásokat is jelzik. A pontosabb adatokat lásd: Kofalka, Jirí: Cesi v Habsburské rísi a v Evropé 1815-1914. Argo, Praha, 1996. 140-142.
5 uo. 143-149.
gott. A presztízscsökkenés okát egyrészt az eliteken belül végbement társadalmi változásokban, másrészt a 18. században megindult iparosodásban kell keresni.
Az egészre a jozefinista germanizációs törekvések tették fel a koronát, még ha ezek nem nacionalista indíttatásüak voltak is, hanem az államélet racionalizálását és modernizálását célozták.
1620 után komolyan megváltozott a cseh arisztokrácia összetétele és még in
kább mentalitása. A felkelés leverése után az eddig kisebbségi katolikusok kerül
tek uralkodó pozíciókba (a Lichtenstein-, Slavata-, Kolowrat-család stb.), akik közismertek voltak császarhűségükről. Ezenkívül rengeteg új külföldi család je
lent meg az országban, nemcsak németek, hanem vallonok, spanyolok, olaszok stb., s számukra a cseh nyelv ismerete már nem hordozta azt a politikai töltetet.
Az arisztokrácia egyre inkább német és francia nyelvűvé, lelkében pedig „kozmo
politává” vált, ami alatt főleg azt kell érteni, hogy a dúsgazdag csehországi csalá
doknak a birodalom más vidékein is voltak birtokaik. Felépítették bécsi palotái
kat, s érvényesülésüket már nem annyira szűkebb hazájuk határain belül képzel
ték el, hanem a császári udvarban, ahol birodalmi jelentőségű posztokra és vagyonokra tehettek szert. Ezzel párhuzamosan a köznemesség funkcióját betöl
tő cseh lovagok és ún. szabad urak vagyona, társadalmi pozíciója, befolyása je lentősen csökkent, amiből a kiutat az jelentette a számukra, hogy beépültek a tereziánus és jozefinista állami bürokráciába. Emiatt később nem tudták betölte
ni azt a szerepet, melyet a magyar és lengyel középnemesség játszott az ottani nemzeti mozgalomban, már csak azért sem, mert létszámuk eleve sokkal alacso
nyabb volt.
A cseh nyelv számára a második csapást a 18. században elindult első iparo
sítási hullám jelentette, amely az elveszett Sziléziával határos észak-csehországi területeken kezdődött. Itt döntően német lakosság élt, melynek polgársága így az iparosítás első áldozatává, majd haszonélvezőjévé vált. E vidék amúgy sem igen volt alkalmas intenzív mezőgazdasági művelésre, így a merkantilista szellemű bé
csi kormányzat is támogatta a manufaktúra-alapításokat, kárpótolni akarván ma
gát a sziléziai textilipar elvesztéséért. A manufaktúra-alapítások és valamivel ké
sőbb az első pénzintézetek létrehozásának a hulláma azután átterjedt a nagyobb csehországi városokra is, ahol szintén a németek domináltak. Az ország középső, jó termőföldű és nagyobbrészt cseh lakosságú területei azonban még sokáig dön
tően agrárjellegűek maradtak. A „cseh belföld” igazából csak a 19. század utolsó harmadában tudta behozni a fejlettebb német vidékekkel szembeni lemaradását.
A kezdődő modernizációs korszak elején tehát egyértelműen a csehországi német polgárság tett szert jelentős komparatív előnyökre. Természetesen ez kiha
tott a városok életére, azon belül a szakiskola-rendszerre, az egyesületi életre, majd a helyi politikára is. A német nyelv ismerete kezdett a társadalmi felemelke
dés nyelvévé válni, a cseh pedig egyre inkább az alsóbb néposztályok szintjére szorult, kezdett a parasztok, a cselédek és az iparossegédek nyelvévé válni. Ez
nagy kontraszt volt ahhoz a szerephez képest, amelyet a 16. században élvezett politikában és művelődésben egyaránt. Ennek az időszaknak az emléke pedig még nem tűnt el teljesen, paradox módon részben annak a vitális barokk patriotizmus
nak is köszönhetően, amelynek legfőbb művelői a 17. és 18. században éppen az ellenreformációban szerepet játszó jezsuita és piarista szerzetesek voltak. A leg
ismertebbek közülük Bohuslav Balbín és Tomás Pesina, akik már a 17. század má
sodik felében felhívták a figyelmet a cseh nyelv visszaszorulására. Természetesen nem kívánták az „eretnek” protestantizmus visszatérését, azonban zavarta őket az örök cseh rebellis jelző, amellyel ellenségei illették megkülönböztetés nélkül a cseh társadalmat. Részben emiatt, részben az abszolutista állam centralizációs és modernizációs intézkedései miatt a 18. század második felében komolyan feléledt a tartományi patriotizmus, amely lehetővé tette a tartomány dicső múltját kieme
lő cseh historizmus megszületését. Ez azután nagymértékben hatott a kezdeti cseh nemzeti mozgalom ideológiájára.
Ezzel magyarázható az is, hogy a nyelvi követelések és a régi (főleg 1620 előtti) cseh múlt felmagasztalása miért játszott olyan központi szerepet a nemze
ti ébredésben. Minden cseh nyelvű könyv, kalendárium, sőt felirat osztatlan lel
kesedésre ösztönözte azt a kevés nemzetébresztőt, aki a 19. század elején tevé
kenykedett. Mindehhez társult még a felvilágosodás kori érdeklődés a nép élete és nyelve iránt, illetve Herder és Schlözer pozitív jóslatai a természethez közel álló, békés és szorgalmas szláv lakosság fényes jövőjéről.
A nyelvük felemelkedésén fáradozó cseh hazafiak azonban lépten-nyomon találkoztak az erősebb német nyelv dominanciájával a közigazgatásban, az isko
lákban, a gazdasági és kulturális életben egyaránt. Ugyanakkor, mivel rendszerint kiválóan beszéltek németül (míg polgári és plebejus származású emberek lévén más világnyelvet csak ritkán beszéltek), az európai műveltség vívmányaival is a németen keresztül ismerkedtek meg. Nemzetük felemelkedését is az egyébként állandóan bírált német mintára képzelték el. Ebből az ambivalenciából született az a nem előzmények nélküli feszültség, amely megosztotta a csehországi és mor
vaországi társadalmat.
A modern cseh nemzettudat tehát alapvetően a némettel szemben határozta meg önmagát, de úgy, hogy sokat tanult tőle. Konkrét tartalmának kialakulása azonban bonyolult folyamat volt, melyet nem lehet csak a nyelvre és a németek
kel szembeni ellenérzésekre leszűkíteni. Megértéséhez vissza kell nyúlni a 19.
század első évtizedeibe, melyeket az identitások válsága jellemzett. Ez egyrészt a régi feudális világ válságából, másrészt olyan új eszmékből és életélményekből is következett, mint a napóleoni háborúk emléke, a születő romantika, a felvilágo
sodás racionalizmusának maradványai, az új állam- és polgárfelfogás, az addigi zárt mikrovilágok fokozatos felbomlása stb.
A csehországi nemzetfejlődés kezdeteinek alternatív tendenciái
Jiíí Kofalka cseh történész a 19. század elejére vonatkozólag a nemzetfejlödés öt tendenciáját különbözteti meg. Ezek öt különböző, egymást részben kiegészítő, részben kizáró nemzetpolitikai koncepciót és nemzetfelfogást testesítettek meg.
Az első az osztrák tudat (rakusanství) volt, azaz az állam és az uralkodóház irán
ti lojalitás. Főleg a jozefinista kormányzat volt az, amely a modem állambürok
rácia mellett igyekezett megerősíteni a lakosság „elérhető” köreiben az állam
centrikus és szupranacionális (vagy multinacionális) osztrák nemzet- és állam
tudatot. Ennek fő támasza a felvilágosult homo austriaticus lett volna. Miután azonban itt döntően a felvilágosodásból táplálkozó racionális elképzelésről volt szó, amelynek hiányzott a romantika korában oly fontos emocionális töltete, e próbálkozásnak csak nagyon nehezen lehetett volna komolyabb sikere az etnikai szempontból roppant heterogén Habsburg Birodalomban. Mindez nem jelenti azt, hogy cseh környezetben ne született volna néhány „elsőrangú osztrák hazafi”, ám inkább csak a társadalom felső (hivatalnoki és katonatiszti) köreiben találkozunk velük. Az egyik legjelesebb cseh osztrák Josef Václav Radecky z Radce gróf volt, a híres Radetzky-induló névadója. Ilyen volt továbbá Antonín Gindely történész- professzor is.6
A másik tendencia a térségben a nagy német gondolat (velkonémectví) volt, amely az összes németet és a valamikor a Német-római Birodalomhoz tartozott tartományokat egy nagy államban akarta egyesíteni. Az elképzelés Csehországra, Morvaországra és Krajnára is vonatkozott, melyeket a nagynémet nacionalisták régi német tartományoknak tartottak, a csehekre és a szlovénokra pedig úgy te
kintettek, mint ahogyan a franciák a bretonokra, az elzásziakra vagy a korzikai- akra. A jövőbeli nagynémet államban jobb esetben bizonyos nyelvi és kulturális jogokat akartak biztosítani számukra, hosszabb távon viszont inkább beolvadá
sukkal számoltak. Ezen gondolat, amelynek volt érzelmi, sőt bizonyos demokra
tikus és liberális tartalma is, már 1848-ban hatni tudott a csehországi németség bi
zonyos részeire, idővel pedig csak erősödött.7
A harmadik tendencia a szláv összefogás (slovanství) gondolata volt, amely főleg a 18. század végén és a 19. század elején hatott sok nemzetébresztőre, mi
vel akkor a még gyenge nemzeti mozgalomnak szüksége volt támaszra. A szláv ideológia tehát inkább eszköz volt a cseh hazafiak kezében, amelyre hivatkozva kompenzálni akarták birodalmon belüli gyengeségüket. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül ki akartak volna szakadni a birodalmi keretből, hiszen a szláv kölcsö
nösség apostola, a szlovák származású, de csehszlovák tudatú Ján Kollár is elfo
gadta azt, hogy a kulturálisan egységes szláv nemzet több államban is élhet.
6 uo. 19-28.
7 uo. 29-34.
A szláv gondolatnak eszközként való felfogása viszont nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna olyan értelmiségiek is, akik teljesen azonosultak ezzel a gondolat
tal, mint például a híres kézirat-hamisító Václav Hanka vagy később Svatopluk Cech író. Ettől függetlenül már elég korán megjelentek a cseh nemzeti mozgalom
ban azok a vélemények, hogy a túlzott rajongás az autokrata, sőt despotikus Oroszországért és az ambivalens viszony az Európa-szerte népszerű lengyel fel
kelésekhez csak diszkreditálják a cseh hazafiakat a haladó európai közvélemény szemében. Ezt legpontosabban a cseh liberális újságírás megalapozója, Karel
kelésekhez csak diszkreditálják a cseh hazafiakat a haladó európai közvélemény szemében. Ezt legpontosabban a cseh liberális újságírás megalapozója, Karel