Móricz Zsigmond szívesen és gyakran jött Debrecenbe. Érzelmi kötődéséről így írt:
„Nagyon szeretem Debrecent. Nincs itt senkim, semmim. És mégis enyém az egész város.
Kis diák voltam itt; és itt eszméltem az élet legelső csodáira és ezt sohasem felejtem el. Minden ház, minden bolt, minden név és kollégiumi vaskalap megrezzenti a szívem: ez az egyetlen zavartalan hangulat, amelybe fájó gyötrelem sohasem kapcsolódott. Sehova nem tudok menni az országban, ahol ugyanilyet éreznék.”
Móricz Zsigmond élete utolsó tavaszán egy hónapot töltött Debrecenben - 1942. február 28–
március 31-ig - , főleg pihenéssel, az Aranybika Szálló 218-as szobájában.
A Móricz-emlékek gyűjtése alkalmából 1969. július 9-én ismerkedtem meg Sőregi Jánossal, aki jó barátságban volt Móricz Zsigmonddal. Ezt bizonyítja két írása: Móricz Zsigmond
Debrecenben 1942. tavaszán (megjelent a Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1943. 20-25. l.), valamint Móricz Zsigmonddal a Hortobágyon (megjelent a Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1943. 30-35. l. fotókkal).
Sőregi úr szívesen adta át nekem azokat a dokumentumokat, amelyek Móricz Zsigmond egy hónapos debreceni tartózkodásáról készültek. Ő abban az időben a Déri Múzeum igazgatója volt és rendszerint itt, a munkahelyén találkoztak.
Cikkeiből kitűnik, hogy Móricz március 5-én, 9-én, 11-én, 12-én, 13-án, 15-én, 16-án, 18-án és 21-én bement a múzeumba, ahol főleg az őt foglalkoztató témákkal kapcsolatosan kutatott, beszélgetett, érdeklődött. Március 28-án pedig vonatra ültek és a Hortobágyra utaztak, ahonnan 29-én érkeztek vissza Debrecenbe.
- Mi késztette Móriczot, hogy Debrecenbe utazzék?
„Debreceni utazását az az ünnepi ülés váltotta ki – írta Sőregi János - , melyet a Debreceni Csokonai Kör rendezett a már nagybeteg Oláh Gábor 60-ik születésnapja és 40 éves írói munkássága alkalmából. Móricz Zsigmond elvállalta, hogy a Déri Múzeum dísztermében 1942. március 1-én tartott ünnepélyen beszél Oláh Gáborról. E baráti szándékon felül más célja is volt, amint a helybeli napilapoknak adott nyilatkozataiból olvashattuk.
Egy debreceni tárgyú történelmi regény írását vette tervbe, Pósalaki János nótárius
szerepeltetésével. Az ő életrajzi adatait gyűjtötte a Déri Múzeum 1939-40-es Évkönyvéből, valamint Balogh István múzeumi gyakornokot kérdezgette Pósalaki János életéről.”
Ismét idézzük Sőregi János írását, amelyben a hortobágyi kirándulással kapcsolatban képet adott az író gondolkodásáról, emberi magatartásáról.
„Március 28. A Déri Múzeum szervezésében és vendégeként hortobágyi látogatásra utaztunk vonattal. Kívánságára gyalog sétáltunk a nagyállomásra, hogy addig is élvezhessük a tavaszi napfényt. Volt időnk, lassan haladtunk, hallgatva. Hagytam, hogy ő kérdezzen, mert nem szerette a sok beszédet, a keveset is csak akkor, ha az őt érdekelte. Kijelentette, hogy csak III. osztályon utazik, az egyszerű nép között. A vonatban is az ajtónál foglalt helyet, hogy lássa az egész úti társaságot, mely zsúfoltan töltötte meg a kocsi belsejét. Vastag sétabotját maga elé véve, mindkét kezével arra támaszkodott, néha könyökölt is. A mellette ülőkkel beszédbe elegyedett: életkoruk, szociális helyzetük, foglalkozásuk, utazásuk célja érdekelte.
A csárda felé gyalogosan közeledtünk. Örültünk az Életnek, hogy ide kijöttünk, hogy a
szemünket csaknem le kellett hunyni a nagy sugár-záporban és hogy átszűrte testünket a tavaszi szél. A csárda előtt Németh Sándor hortobágyi csárdás nagy örömmel fogadott bennünket.
Petőfi emléktáblája előtt megállottunk egy pillanatra, ami tiszteletadásunk jele volt, majd a boglyakemencés, söntéses ivón át az udvarra nyíló szállásunkra mentünk.
Egyik utunkat a csárdától délkeletre eső víztároló medencének irányítottuk. Igen kellemes időben, távcsővel és fényképezőgéppel felszerelve haladtunk a duzzasztógáthoz közeledve.
Egyre jobban lekötötte figyelmünket a vízi madarak lármája. Megállva hallgattuk az
őshangversenyt, a sirályok ezreinek éktelen rikácsolását, melybe kacsahápogás, éles cankókiáltás is vegyült. Messze, a belső síkvizeken fehérlettek a dankasirályok ezrei. Egyszer csak, mintha valahol a magasban lebegő karmester intett volna a jól begyakorolt énekkarnak, egy csapásra elhallgatott a zene. Csodálatosnak tűnt fel ez a hírtelen némaság! Móricz Zsigmond mohón jegyezte fel magának.
A délutáni órákban bőven volt részünk délibábban. Különösen, amikor a folyón átkeltünk, a távoli szárnyékerdők és őshalmok ültek a délibáb csalóka vizére. Itt a vándort a délibábon felül pacsirta gyönyörködteti. Néha három is dalolt közvetlen közelünkben. Nincs igaza Arany Jánosnak – mondtam - mikor azt írja, hogy a daloló pacsirta hallgat leesőben! Mert figyeljük meg, hogy akkor is dalol, amikor lefelé ereszkedik, jóformán addig, amíg földet ér!
Erre szemügyre vettük az egyik legközelebbi kis dalost és azzal állításomat a mosolyogva ámuló mesternek be is bizonyítottam. Nagyon rám nézett. Az ilyesmi tetszett neki, jegyezte is azonnal.
Március 29-re, vasárnapra virradtunk. Az éjjel támadt szél nem engedett erejéből, így a hortobágyi kirándulásunkat a tervezettnél hamarabb fejeztük be.
Móricz Zsigmond azonban így is meg volt elégedve. Csak az Arany Bika előtt szorította meg a kezemet, köszönetét és háláját szelíden sugárzó szemmel, s azzal a megjegyzéssel, hogy
mindazt, amit most látott és hallott a pusztán, a nyáron készülő Rózsa Sándor második kötetében fogja felhasználni.
Március 30-án otthonomat tisztelte meg látogatásával, s én vacsorára hívtam meg. Vacsora után főleg könyvtáramat nézegette. Szemlátomást jól esett neki, hogy abban csaknem minden könyvét megtalálta. Sokba írogatott is egyet-mást, ilyeneket: „Rózsa Sándor Jánoskát ugratja, s Jánoska Rózsa Sándort” (kis fiamnak írta); „A boldog ember éli, a boldogtalan írja”;
„De régen láttalak, ifjú könyv” (A sasfia című könyvébe).”
Bieliczky Sándor gyűjteményéből: A Hortobágyon 1942. március 28.
Móricz Zsigmond dedikálása: „fürtös pásztorbundában aludt”
„De régen láttalak ifjú könyv. 1942. III. 30.”
„ Móricz Zsigmond március 31-én utazott el Debrecenből. Viszontlátásra búcsúztunk el egymástól, de ez többé nem következett be.”
Móricz Zsigmond debreceni tartózkodásáról a Debrecen című újság 1942. március 1-én, 3-án, és 22-én számolt be. A Debreceni Szemle (XVI. évfolyam, 1942, április 4. (167.) szám) pedig közölte Móricz Zsigmond előadását Oláh Gábor útja címmel.
Néhány részletet idézünk belőle:
„Oláh Gábor irigylésre méltó és boldog ember, hogy hatvan évet tudott eltölteni szülőföldjén.
Irodalmunkban alig van még valaki, aki ezt meg tette volna. Oláh Gábornak még az is
megadatott, hogy a Kar utcától a Kar utcáig terjed lépteinek kilengési köre, így még magában Debrecenben is szakadatlanul ugyanazt a legszűkebb, tehát legbensőségesebb és legizgalmasabb életkört járja, amelyben az első benyomástól máig szintetikusan együtt van, ami az embert emberré teszi.
A Költemények című első kötete nagy feltűnést keltett. Ebben jelent meg A Hortobágyon című verse. Így kezdődik:
Kedves Gábor! már jóformán csak ketten-hárman állunk még a nemzedékből a nyílt téren, meg Szabó Dezső, „a magyar mennydörgés”. Mindnyájan elmenendők vagyunk, talán még mi is.
De hagyunk magunk után valamit. Én a te délibáb tündértavadat csodálom és irigylem. Engem jobban lekötött maga a magyar valóság; téged a magyar valóság megszépített lázképe,
Szabó Dezsőt az újjászületett magyar élet ropogása.”
Móricz Zsigmond megérezte, hogy „elmenendők vagyunk”. Oláh Gábor 1942. június 23-án, Móricz Zsigmond pedig 1942. szeptember 4-én ment el „a magyar valóságból”.
Bieliczky Sándor (Debrecen, 1969.)