(1926 – 1981)
László Anna sokoldalú író, novellagyűjtemények, regények, drámák, rádiójátékok, tanulmánykötetek bizonyítanak e mellett.
B.É. 1975. decemberben költöztünk Budapest II.
kerületében a Tulipán u. 13. szám II. emeleti lakásába.
Hamarosan kiderült, hogy Lóránt Lajos a Magyar Rádió dramaturgja és felesége László Anna írónő lakik a 15. számú házban, pontosan a mi emeletünkkel egy vonalban.
Csak egy vékony füves rész és járda választott el bennünket.
Ha kimentek a tágas teraszukra, beszélgethettünk egymással.
Mivel én is a Rádióban dolgoztam, a közeli szomszédságból és a sok közös érdeklődési téma miatt hamarosan „összejáró” és „levelező” munka-barátok lettünk.
László Anna írói pályáját színháztörténészként kezdte. Ennek az időszaknak a munkája a Hevesi Sándorról írott monográfia, amit novelláskötetek és regények követtek. Legutóbb jelentek meg a Gyász tarkában és a Felépítjük Bábel tornyát című könyvei. Mélyvilág című dokumentumjátékát június 26-án a 3. műsorban 20.32-kor mutatja be a rádió.
Új művének születéséről beszélgettünk az írónővel.
– Az írónak mindig szüksége van arra – mondta –, hogy a feladatot, amivel éppen foglalkozik, fokozottan szeresse. Nagyon sokféle munka izgatott már, a színháztörténettől kezdve olyan fiktív regényig, hangjátékig, novelláig, ahol szabadon csaponghatott a képzeletem, de ennyire még egyetlen munkám se követelte egész lényemet. Azért is élhettem minden mást kikapcsolva csak ennek a témának, mert a SZOT és az Írószövetség egyéves ösztöndíját kaptam hozzá segítségül.
– A műfaji megjelölés: tudósítás. Kikről szól ez a dokumentumjáték?
– Egy intézet lakóit mutatom be, akik az utolsó két gyermekparalízis-járvány – az 1957-es és 1959-es – legsúlyosabb áldozatai. Harminchárman vannak, a többségük fiatal.
Nemcsak rokkanttá váltak, légzőszervük is megbénult. Részben vastüdőben, részben elektro-spirátornak nevezett gép segítségével lélegeznek. Első pillanatban dermesztő látvány.
A ház egyik ott dolgozó takarítónőjét először látogatta meg az édesanyja, körülnézett, elsápadt és azt mondta: én nem tudnék itt dolgozni. A takarítónő így felelt: a szemüket nézd, anyám, hogy él a szemük! – valóban, mindegyiküknek igen szép, élénk, csillogó szeme van. Az első látogatásom kezdetén még én is féltem, de később feloldódott bennem a szorongó érzés. Izgalmas volt látni, hogy azonos nevelés mellett, majdnem azonos négy fal között töltött életben milyen
különbözővé fejlődtek. Azonos vonások is vannak természetesen, de mindegyiküknek más a sorsa, főként más az egyénisége. Itt a valóság mindennél szebb, semmiféle képzelet túl nem szárnyalhatja, tehát a dokumentumjelleg ad legtöbbet vissza az életükből. Ezeknek a betegeknek a példája túlnő a zárt környezeten és a kinti egészségesek számára is igen sok az életükkel hirdetett mondanivalójuk. A dokumentumjáték számos kérdést tesz fel, de főként a következőre válaszol: hogyan oldották meg a gyakori konfliktusok, akadályok ellenére is az egyik
legsúlyosabb sorsot, amelyet embernek elviselnie adatott.
– Hogyan dolgozta fel azt a nehéz és érdekes témát?
– Két műfajban dolgoztam fel. Könyv alakban később jelenik meg. Most a kétrészes dokumentumjáték bemutatására kerül sor. Ez részben írott anyag, részben eredeti hangfelvétel.
Ronyecz Mária mondja el személyes szövegemet, Bálint András pedig a tényanyagot.
Az interjúkat azonban magam készítettem. A dokumentumjátékot Cserés Miklós dr. rendezte.
– Miért volt ez a téma az ön számára olyan fontos, hogy oly sok időt és energiát áldozott rá?
– Azért, mert szenvedő emberekről szól, akik a lét peremén élnek és nagyságot tudnak mutatni abban, ahogy sorsukon felülkerekednek. Hogy hogyan, az majd a dokumentumjátékból kiderül. A tanulság számomra és talán a rádióhallgatók számára is az, hogy nincs olyan elesett helyzet az ember életében, amiből ne próbálna kitörni, kiemelkedni. Különös, milyen
tartalékokat tud bevetni ilyen esetben a lélek.
Bieliczky Sándor Pesti Műsor (1978. június 21.)
Szabó László : Az alkoholista nő rémlátomásai Hentschel Antal : Fa
A múlt év végén jelent meg László Anna Vaspólya című nagy sikerű dokumentum-könyve. Művében az írónő drámai erővel jeleníti meg azoknak az életét, akik áldozatul estek a gyermekparalízisnek. László Anna az érző lélek erőt sugalló emberségével kutatja a vaspólyákban élők titkait, álmait, gondolatait. Észre véteti a bennük rejlő szépséget, tehetséggel párosuló értéket. Könyvében bemutat két olyan képzőművészt is, akiknek életküzdelmében az alkotás szerez
örömet. Az egyik neve Szabó László (a könyvben Meszlényi Miklós), a másiké Hentschel Antal (a könyvben Csiszár Ádám). A két fiatal kiállítása január 7-én nyílt meg, és január 21-ig látható, hétköznap fél 5–7 óráig a Magyar Rádió KISZ-szervezete klubjában. László Anna a
következőkben foglalta össze két hősének művészi törekvéseit:
– Ez a két fiatal, akinek munkáit megtekinthetjük, létfeltételeiben, fizikumában más, de szellemi, érzelmi töltésükben, vágyaikban mindketten ugyanolyanok, mint kortársaik.
Szabó László légzésbénult, vastüdőben, szájába fogott ecsettel fest. Derűs, jó humorú
fiatalember. A belső világa gazdagon termő. Kisgyerek korától csak néhányszor és néhány órára vitték ki a kórházból, hogy körülnézzen a falakon kívül. A felvillanó pillanatképet egyszer s mindenkorra elraktározta magában. A valóságelemeket gyakran mesébe ötvözi. Ebben a műfajban békésen megfér egymás mellett a realitás és az irrealitás. Félelmetesebb témáiban pedig groteszk vonások jelentkeznek. Legfőbb erősségének a színeit tekintem. Mindig élénk, többnyire tarka, olykor harsány színeket használ.
– Hentschel Antalnak a helyzete relative könnyebb Szabó Lászlóénál. Mindkét keze ép, és már nincs lélegeztető géphez kötve. „Csak” lába használhatatlan. Szenvedéseit inkább megszenvedi, sokat kell küzdenie a maga hétfejű sárkányával. Képeire is gyakran telepít szörnyalakokat. Nagy jellemző tehetséggel dolgozik. Vannak gondolkozó kezei és göcsörtös buktatókat érzékeltetők, ravaszok vagy éppen nagyon is szeretetre méltóak. Abban az intézetben, ahol ő gyerekéveit és kora ifjúságát töltötte: ritka kincs az ép, mozgékony kéz. Bizonyára ezért vált oly hangsúlyossá a kezek szerepe a grafikában. Hentschel Antal legfőbb erőssége a
rajzkultúrája, az aprólékosan gondos, sokszor műves kidolgozás.
– Sem ő, sem Szabó László nem érett művész és máris győztesnek hiszem őket, mert alkotásokkal bizonyítják, hogy tehetséggel, kedvvel, akarattal a legsúlyosabb sors szorításából is ki lehet bontakozni – mondta végezetül László Anna. Bieliczky Sándor
Pesti Műsor (1980.január 9.)
2./ MŰVÉSZEKRŐL
NÉMETH KÁLMÁN
(Podolin, Szepes vármegye, 1903. október 11. – Budapest, 1979. április 27.)
"Te fába faragod értelmed, érzelmed, s a meghalt fa kezed által újra éled.
Ne csüggedj, higgy hited szerint;
e nélkül nem élhet, nem loboghat e földön a lélek!"
Berda József
Diákkoromban az egyik magyar szakos tanárom lobogó lélekkel elemezte Vörösmarty Fóti dal című versét. Azóta is bennem élnek a vers gondolatai, időt álló sorai, hallom zengeni lüktető muzsikáját. Régi vágyam volt, hogy egyszer ellátogassak Fótra, a költemény
születésének helyére.
Nagy szüreti mulatságok színhelye volt a fóti domb, az úgynevezett Somlyó a múlt század végéig. 1830 táján Fáy András író, a reformkor jelentős irodalmi és közéleti alakja Vörösmarty Mihállyal és a szobrász Ferenczy Istvánnal szőlőt vett Fóton. Fáy később két barátja szőlőrészét is magához váltotta, majd barátságos hajlékot emelt a dombon. A baráti társaság kocsikon gyakran kirándult ide. A baráti kör az ország színe-java volt. A feljegyzések szerint Kossuth, Deák, Kölcsey, Bajza, Barabás Miklós alkotta a kört. A dombon rendezett szüretek a negyvenes években váltak igazán közkedveltté. A jó hangulat, a sziporkázó szellem és a jó bor ünnepei voltak. Ezeken a híressé vált szüreti mulatságokon ott vígadt Fáyné paraszti rokonsága is.
Fáy András a nála jóval fiatalabb, Sziráki Zsófia nevű fóti parasztlányt vette el feleségül.
Kezembe került a Hazánk és a külföld című folyóirat 1865-ben kiadott I. kötete, amelyben olvasható Mátray Ernő „A Fóthi dal szülőhelye” című riportja. Az író így örökítette meg a közkinccsé vált vers születését:
„Négy egyszerű kőfal, melyet már megrágott az idő vasfoga, rajta még egy egyszerűbb
zsindelyfedélzet s készek vagyunk a fóth-somlyói szőlők nyugati oldalának közepén emelkedő házak leírásával. De eme kőhalmaz falai közé irodalmi munkában kifáradt kezek raktak vidám enyh’ óráikban követ, e szerény hajlékban pihenék ki egykori szellemi bajnokaink magukat.
E lak körül gyermekkedély hevével futottak labda után, kik irodalmi ügyeinket rendezték, majd a járókelő munkásokkal enyelegtek s a derék táblabíró házigazda, Fáy András, magyaros lakomái s zamatos fóthi bora mellett víg énekre fakadva, nem egy népdalt zengének el.” „Készíts valami új dalt ez alkalomra – szóla Toldy, kitől ezt tudom, Vörösmarty barátjához – , nehogy kizárólag népdalokat kelljen énekelnünk.”
„A negyvenkettedik év október 5-dike, a szüret megérkezett. A fóthi társaság csakugyan egybegyűlt s már környezé az asztalt, melynek jó halát s lelkesítő borát a költőfejedelem megörökíté. Midőn a jókedv közössé lett, felemelkedik az asztal mellett Vörösmarty és pohárral kezében szavalja a fóthi dal zengzetes sorait. E zengzetes bordal »Fóthi dal«-nak lett keresztelve.”
Bolyongok a Somlyón. Százhuszonhat évvel ezelőtt még vidám szüreti mulatságok színhelye volt a fóti dombnak e szerény lejtője. Dús fürtű szőlők teremtek itt a költők ligetében.
Szinte hallom Fáy Andrásnak a Fóti dalhoz szerzett zenéjét. Tisztelettel és alázattal járom e tájat, ahonnan a Gödöllői-dombvidékre és a Rákos-patak síkjára látok. Nem messze tőlem húzódik a Barczag-árok, amelynek fákkal és cserjével szőtt csöndjében tavasszal a fülemüle, a rigó hangversenyez, és búvóhelyet talál a róka és az üregi nyúl. Ide kéklik a főváros szépsége, óriási nagy emeletes házak szürke nyújtózása, égbe törő ujjaknak látszanak a füstöt lehelő
gyárkémények. Fáy és Vörösmarty szőlőjét egy keskeny dűlőút választja el egymástól, de a két író jó barátot örökre eggyé forrasztotta az idő.
Mesél a Somlyó, vallomása összeköti a múltat a jelennel. Amit elkoptatott, megtépázott az idő, mindazt a hagyományt tisztelő társadalom megőrzi és felújítja. Ezt bizonyítja a fótiak
törekvése, hogy már rövidesen befejezik Fáy András régi présházának újjáépítését. A présházban borkóstoló lesz. Berendezésével is a hajdani szüretek hangulatát idézik fel. Nem messze a
présháztól van egy pajtaszerű kis épület. Fáy András építette ezt a pajtát is. A késő hajnalokig tartó mulatságok közben Fáy elfáradt, ilyenkor felesége vette át a házigazda szerepét, az író pedig pihenni tért a kis házba.
Egyszerű kis házikó ez. Azonban ha belépünk az ajtaján, egy kopott márványtábla tűnik elénk. Rajta ez olvasható: „A barátság ezen falai közzé midőn eljövének vidám enyh’ óráikban követ rakának: Barabás Miklós, Bajza József, Bugát Pál, Czuczor Gergely, Fáy András,
hitvesével, Fáy Ferenczné, leányával, Ferenczy István, Luczenbacher János, Pólya József, hitvesével, Szontágh Gusztáv, Vörösmarty Mihály. Május 30-dikán 1837.”
A márványtábla már kopott, de a belevésett nevek a jövő századokba fénylenek.
* * *
Fót külterületén, Kisalagon él Németh Kálmán szobrászművész. A hagyományt és az irodalmi emlékeket tisztelő szálak hozzá vezettek. Két napot töltöttem lenyűgöző, baráti szeretettől meleg otthonában. Még mielőtt az engem
érdeklő témára tértünk volna, a házigazda udvariasságával, az alkotó művész
szerénységével és alázatával
megmutogatta fából faragott, döbbenetes erejű szobrait, amelyek egy nemes gondolkodású művész több évtizedes hitvallásának féltő rezzenései a gyilkos háború ellen, a béke reményében.
Valami különös, sejtelmes, félelmetes erő sugárzott a szobrok beszédes némaságából. A szobrász saját lelkét öntötte bele az alkotások mozdulatlannak tűnő, figyelmeztető erejébe.
Vörös ernyőként támaszkodott a nap a horizonton, s az alkonyatba nyúló délutánban még éreztük a nyár hevét. Kisétáltunk gyümölcsösébe, és leültünk az öreg diófák lombjai alá.
Kertjében már érett a hamvas szőlő, jövőre termőre fordul az őszibarack. Itt nyugszik meg, itt piheni ki az alkotás fáradalmait, gyötrelmeit. De itt kap új erőre ahhoz, hogy ismét kezébe vegye a vésőt, és új zengésű szobrokat faragjon. Tenyerére pillantottam. Éppoly kérges, mint a hajdani napszámosoké. A szobrászat kemény fizikai munkával jár. S emellett ő tartja rendben, műveli gyümölcsösét. Kora gyermekkorától életeleme a munka. S ez a munkában edzett kéz mégis mily finom gyengédséggel simított végig a szőlő levelein, az őszibarackfa karcsú ágain! A szeretet simítása volt ez.
Műtermébe invitált. Városi nyelven alagsornak neveznék ezt a helyiséget. De több annál.
E fogalom leegyszerűsíti az itt töltött évtizedek, emlékek, baráti találkozások jelentőségét.
Alkotóműhely ez. Itt alkotta szobrai sokaságát. A vésők, a különböző formájú kések, az esztergapad őt váró társaságában különös mosoly ragyogja be tekintetét. Átszellemül, amikor munkáiról ad számot, ilyenkor ismét átéli az alkotás vajúdással járó örömét.
Ez év március 17-én avatták Fóton a művész Vörösmarty-szobrát. Ezrek vettek részt az avatáson, fővárosi művészek is eljöttek erre az ünnepi alkalomra. A talapzat már régóta készen van, 75 éve vár a szoborra.
Milyen tanulmányokat folytatott a szobor készítése előtt Németh Kálmán? Elmondta, hogy fiatal kora óta nagy hatással van rá Vörösmarty költészete. Mivel a költő többször megfordult Fóton, Kálmán bácsi kereste emlékeit, ezek inspirálták őt a szobor megalkotására. Csöndes óráiban felballagott a Somlyóra, szívesen időzött Fáy és Vörösmarty volt szőlőjében, a hegy tetején a kéklő távolba merengett, és figyelte azt az utat, amelyen Fótra érkezett a jókedvű szüreti társaság. Itt a hegytetőn is számtalanszor elolvasta a Fóti dalt és Vörösmarty hazafias verseit, amelyekből megismerte és megformálta magának a költő jellemét, karakterét. Alkotása a múlt nagy egyéniségét idézi, aki a jövőbe néz.
Németh Kálmán megbízást kapott, hogy készítse el Fáy András emlékplakettjét is.
Már befejezés előtt áll alkotásával, amelyek a tervek szerint ez év október 5-én (a Fóti dal születésének évfordulóján) avatnak a Fáy-ház megnyitásán.
A Vörösmarty-szobor átadásán Kónya Lajos Kossuth-díjas költő mondott ünnepi beszédet.
Így emlékezett a nagy költőre: „Vörösmarty szép neve jelenti a magyar nyelvújítás végleges diadalát s egy minden addiginál erőteljesebb, lágyabb, plasztikusabb magyar költői nyelv megszületését. Egyben ő a klasszikus versformák legnagyobb mestere, s ezzel mintegy ellentétképpen, a magyar romantikus költészet befejező, legnagyobb csúcsa. A legférfiasabb költő, e szónak minden erejével, fájdalmával. Az emberség, az emberi méltóság harcosa, ki »az idők viharos járásától«, pusztító öngyilkos háborúktól félti az emberiséget – van-e ma is időszerűbb gondolat ennél?”
Vörösmarty Mihály szobra Fóton