Móricz Zsigmond 1913 nyarán körutat tett Olaszországban. Onnan visszatérve írta meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. Az író ebben a művében – történelem- és életismeretéből adódóan – egyszerű történetben is be tudta mutatni a millennium-kori dzsentrivilág dőzsölését, tartalmatlan életvitelét és elkerülhetetlen pusztulását.
A főszereplők, Pólika és Balázs alakjában remekbe formált jellemeket szerepeltet.
Élő figurák a Zsani néni, Pepi néni és Mina néni is, akiket első feleségének nagynénjeiről mintázott. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül című kisregény „pályafutása” érdekes, hiszen Móricz az alaptémát három műfajban dolgozta fel: a regényen kívül vígjátékban és filmen is.
A négy felvonásos vígjátékot 1928. december 8-án mutatta be a Nemzeti Színház kamaraszínháza. A darab színre vitelében, rendezésében Móricz kitűnő segítőtársra talált Hevesi Sándorban, a Nemzeti Színház akkori igazgatójában. A nagy közönségsikerhez Hevesi kitűnő rendezése mellett a parádés szereposztás is hozzájárult. Az első bemutató művészei közül csak néhány nevet említek: Petheő Attila, Somogyi Erzsi, Vízvári Mariska, Gömöri Vilma, Vaszary Piroska. Százharminchétszer játszották a vígjátékot.
1935 tavaszán az írót felkereste Deésy Alfréd filmrendező és arra ösztönözte, hogy készítsenek a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ből filmet. Móricz így emlékezett erre a találkozásra: „A legjobb pillanatban toppant be hozzám. Éppen benne voltam a nagy szerelemben a film iránt.(…) Rászántam magamat és megtanultam a filmírás technikáját.
De én itt egy szempontból úttörőnek érzem magam: a magyar irodalomban talán első vagyok, aki áhítatos tisztelettel fordulok a film, mint irodalmi eszköz felé, és megpróbálom a nagy feladatot, hogy azt, amit regényben és színdarabban az olvasóknak és a színházi közönségnek már kétszer elmondtam, most harmadszor a filmszalagon úgy közöljem, hogy ne hamisítsam meg sem a regényt, sem a darabot.”
A film még abban az évben elkészült, a főszerepet Jávor Pál alakította.
Bieliczky Sándor
Pesti Műsor (1980. október 29.)
MÓRA FERENC
(1879. július 19. Kiskunfélegyháza – 1934. február 8. Szeged)
Száz évvel ezelőtt, 1879. július 19-én született Móra Ferenc, a 20. századi magyar próza kiemelkedő művelője.
Még a kiskunfélegyházi gimnázium tanulója, amikor neve felfénylik a Félegyházi Hírlap hasábjain és tehetségét csillogtatja az önképzőköri üléseken is. Érettségi után a budapesti egyetemen folytatja tanulmányait földrajz és természetrajz szakon.
Majd a Szegedi Napló alkalmazta újságírónak. 1905-ben megismerkedett Pósa Lajossal, s az ő buzdítására, ösztönzésére érintkezésbe került az ifjúsági irodalommal. Az Én Újságom című gyermekújságban több mint 1000 írása jelent meg. Találóan írta e korszakát elemezve Móráról írt tanulmányában Földes Anna: „Mindazok, akiknek bátor, humanista helytállása, írásainak harcos igazsága kellemetlen, paraszti, plebejus szemlélete idegen volt – mindent megtettek Móra életművének félre állítása, elszegényítése és félremagyarázása érdekében. Elkönyvelték ifjúsági írónak, de az ifjúságnak is csak megcsonkítva adták kezébe alkotásait. Elégedetlenségét, részvétté, gyilkos, maró szatíráit elnéző mosollyá tompítva a szeretet és vallás lágyszívű
apostolát, tankönyvnagyapót faragtak a haladás harcosából.”
Móra a felszabadulást követő években egy időre kiszorult klasszikusaink sorából, haladó hagyományaink tágabb köréből is. „1953 után hozzáláttak Móra legsikerültebb írásainak
közreadásához és ezzel lehetővé tették, hogy olvasóközönségünknek az eddiginél sokkal szélesebb rétegei vegyék birtokba Móra Ferenc örökségét!!” – állapítja meg Földes Anna.
Az író szerényen így vall magáról: „Engem túlbecsülnek, én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom-faragcsálnom.
Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek”.
S valóban. Az egyszerű emberek ott melegedtek a Móra-regények, novellák, versek, jövőt igazító újságcikkek vigasztaló tisztítótüzénél.
Móra öröksége hűen bizonyítja, hogy élete végéig kiemelkedő szerepet vállalt és töltött be Szeged szellemi újjáteremtésében. Mint újságíró is a legkiválóbbak egyike volt: vezércikkeiben vagy egyéb írásaiban nemcsak szegedi, hanem országos, sőt legtöbbször egyetemes emberi gondokat feszeget és az eseményeket mindig a nép szemszögéből nézi.
Az író 1918-ban lelkesedéssel köszöntötte a forradalmat. Cikkeiben, a város vezetőségéhez intézett beadványaiban követeli, hogy a „korrupt parlament, amelynek bűne az ország
végromlásba vitele, azonnal eltávolíttassák.” követeli „nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok” végrehajtását, a „demokratikus magyar népállam létrehozását, (…)
a hitbizományok eltörlését.”
Hiszek az emberben című cikkében így ír: „A köztársaság semmiképpen nem öncél, csak eszköz és szimbólum, és nem végezte be, csak elkezdte a forradalmat”.
A mementó című cikkében pedig így fogalmaz: „talán sohase volt a történelemben még diktatúra, amely ilyen megalkuvástalan, kemény és mégis istenesen emberséges lett volna.
A diadalmas proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldogságra, s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti.” (Szegedi Napló, 1919. április 1.)
Forradalmi magatartásáért a fehérterror feketelistájára került. Egy ideig mellőzték, s a reakció nyomására meg kellett válnia a Szegedi Naplótól, melynek 1913-tól főszerkesztője volt.
A Horthy korszakban politikai álláspontja határozottabbá válik, kisebb írásaiban és nagyobb műveiben egyaránt. A Négy apának egy a lánya és a Hannibál föltámasztása az ellenforradalom első szakaszának ironikus körképe, az Ének a búzamezőkről az egyik legjelentősebb magyar háborúellenes regény. Közönségsikerére jellemző, hogy 30000 példányban fogyott el.
Az aranykoporsóban megírja a pogányság és a keresztény kultúra küzdelmét a római birodalom napjaiban.
Mórát nagyon lekötötték a könyvtárosi teendők és az ásatások. 1931. január 4-i keltezésű levelében arról ír, hogy a városnak adta napjait és éjszakáit (...) „s ahány nagy temetőt fölások, annyi regénytervemet ásom el, de néha bánt, hogy a nagy dolgaim megíratlanok maradnak, pedig szeretném megmutatni az embereknek, hogy tudok én olyan nagy szappanbuborékot fújni, amelyik megmarad.”
Néhány regényét megfilmesítették. Az Ének a búzamezőkről című művéből Ranódy László 1942-ben filmet akart készíteni, de politikai megfontolásból nem engedélyezték. Végül is a film 1947-ben elkészült Szőts István rendezésében, de nem mutatták be. A Hannibál tanár úr című játékfilm 1956-ban készült Fábri Zoltán rendezésében. Tv-film készült a Kincskereső
kisködmönből, 1967-ben mutatták be, rendezője Katkics Ilona. A két csalóból (1968-ban készült, rendezte: Katkics Ilona.) A Bolondságok, enyémek, másé is című tv-műsort 1975-ben mutatták be Kazán István rendezésében. A Kincskereső kisködmön filmváltozata 1973-ban készült Szemes Mihály rendezésében.
Életműve, regényeinek, meséinek hozzánk, nekünk szóló igaza és szépsége, olvasottsága hűen bizonyítja, hogy tudott ő olyan „szappanbuborékokat” is fújni, amelyek megmaradtak, megmaradnak.
Másik nagy pályatársával, Móricz Zsigmonddal együtt őt is élő íróként ünnepeljük centenáriumán.
Bieliczky Sándor
Pesti Műsor (1979. július)