BIELICZKY SÁNDOR ELŐADÁSA RADNÓTI MIKLÓSRÓL
Tisztelt ünneplő közönség!
Radnóti Miklós nevével először másodikos gimnazista koromban találkoztam.
A nagybátyáméknál laktam, aki együtt végzett a költővel a szegedi egyetem magyar-francia szakán. Jó barátság fűzte őket össze, s ennek köszönhető, hogy Radnóti 1935-ben, Szegeden megjelent Újhold című kötetének egyik példányát a nagybátyámnak dedikálta.
E féltve őrzött kötet ma is nagy becsnek és tiszteletnek örvend a családban.
Akkor még csak a nevével találkoztam, később pedig megismerkedtem varázslatos költészetével, a versekbe fájdalommal belevésett emberi portréjával, sorsának örömteli,
szép és igaz, szerelemre vágyódó, békét és tiszta fényt lobbantó messze zúgó hullámverésével.
Sorstragédiájának apró csillagfényei barnán ragyogtak lírájában, s a versek zenéjében búcsú akkordként zengett az előre sejtett szomorú beteljesülés. Ez a dedikált kötet buzdító, bátorító jelképe lett életemnek: figyelmeztetés, lelkiismeret-ébresztés, a szépért, a jóért való
küzdelemben. E köteten keresztül jutottam el később Radnóti teljes megértéséig, hitvallásának mélysodrású igazságáig. Ő az a költő volt, aki nagyon tudott szeretni és másokat is megtanítani a szeretetből fakadó béke őrzésére és védelmére.
Ha a róla készült fényképeket nézzük, a jövőbelátás komorsága mellett feketeszárnyú mosoly suhan a tekintetén. Már a harmincas évek közepén érezte a gyilkos háború szelét, amely pusztító viharrá őrült és szedte a bűntelen áldozatok millióit.
A dedikált kötetbe írt sorok azonban a békébe fénylenek.
*
Radnóti Miklós költői indulásának legjellemzőbb jegye a lázadás: lázadás a korabeli
társadalom, képmutató álerkölcs, szokványos irodalmi formulák, semmitmondó lírizálás ellen.
Már a Pogány köszöntő (1930), s az Újmódi pásztorok éneke (1931) ciklusában a szegények forradalmi igazát, a tiszta életöröm szépségét, az előítéletektől megszabadult szerelem
ragyogását hirdeti. Tájverseiben nyoma sincs a modern polgári líra borongó, őszi hangulatainak:
a természetet felfedező egészséges fiatalember magára eszmélésének ad hangot. De nemcsak a természetben eszmél magára – ugyanilyen önmagára ébredés – más síkon az is, hogy verseiben a világpolitika alakulására gyorsan reagál, s a nemzetközi életben a magyar sorsot is meglátja:
így kapcsolja össze például a magyar és néger elnyomottak ügyét.
A szegedi egyetemi évek egyaránt elmélyítik mesterségbeli tudását és valóságismeretét.
A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának keretei közt kifejtett munkássága során egyre jobban megismeri a hazai népéletet. Párizsi utazásai viszont az előretörő fasizmus veszélyére, s az ellene folytatandó harc szükségességére döbbentik rá. Verseinek szocialista mondanivalója, a küzdelem bátor vállalása mit sem veszít erejéből, kifejezőeszközökben, erőben viszont
mindinkább gazdagodik, tisztult hangjával klasszikussá nemesül lírája. 1934-35-ben érik igazán jelentőssé költészete: „A fitogtatott hetykeséget - ízlés, mértéktartás, komoly zengzetesség váltotta fel, s ezen a hangon meggyőzőbben, hitelesebben szólalt meg a forradalmi együttérzés”
– írta róla Vas István.
Azokkal érez együtt, akik bárhol is, a fasizmus, az elnyomás poklában szenvednek, s harcolnak ellene. Ekkoriban írja meg nagy erejű verseit a békéről, s azokat a pillanatképeit, vagy
összefoglaló költeményeit, melyekben a kor legjobbjainak igazát fejezi ki. Ezekben az években már kezdenek kialakulni a magyar politikai és irodalmi népfront keretei, s Radnóti,
a Nyugat és a Gondolat hasábjain ennek az antifasiszta tábornak a baloldalán harcol.
A spanyolországi események, melyek Európa-szerte sok értelmiségit döbbentettek rá a fenyegető veszélyre, hangot kapnak verseiben.
Garcia Lorca meggyilkolása jelképpé lesz költeményében, a költő küzdelmének, s a maga eljövendő végzetének szimbólumává. Ezekben az években mind többet ír a halálról.
Bár egyéni sorsát előre sejti, nem veszti el korai verseire jellemző optimizmusát. De ez már nem ifjúi lázadozás, hanem a történelem menetének felismerése, annak reménye, hogy az
apokaliptikus éveket a béke esztendei követik.
Ezekben az években sokat fordít, s ekkor írja a hitvesi szerelem remekműveit. Ez az emberhez annyira méltó érzelem most már nemcsak fenyegetett terület, pihentető menedék, hanem szembeszegülés a korral: van még szép és nemes érzés, amiért élni érdemes.
A háború kitörése, majd a német megszállás, a munkatáborok kegyetlen valósága tragikusan igazolja sejtéseit. Lírája ekkor világirodalmi magaslatokra jut. A cselekvés vágya, s a
tehetetlenség érzése csap össze verseiben, mind komorabban csendül fel közelgő halálának sejtése, s az aggódás hazája, népe és a világ sorsáért. Az emberi és költői tudatosságnak páratlan dokumentumai a munkatáborban írt versek. A Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez márvány-keménységű sorai tökéletesen fejezik ki a hazájától, feleségétől távol sínylődő férfi magányát, eljövendő halálának tudatát. „E versek – írja Vas István – a költészetnek ahhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják. Radnóti nemcsak izgalmas művet, tökéletesen nagy verseket hagyott ránk örökbe, hanem az emberi és művészi helytállás zavarba ejtő, képtelen és mégis követendő példáját.”
Ezek után engedjék meg, hogy a költő Szerbiában írt verseinek hű tolmácsolásához megidézzük Tolnai Gábor irodalomtörténészt, aki három évvel ezelőtt Szerbiában járt és felkereste azokat a táborhelyeket, amelyekben Radnóti szenvedett. Izgalmas úti jegyzetének, irodalmi riportjának címe: Szerbia ormán – Radnóti Miklós nyomában.
„Idehaza, az ő természetszemléletének alapvonása: - a táj és az ember kapcsolata.
Kezdetben a táj és a szerelem, majd a táj és az ember harmóniája, később a természet és az ember kapcsolata a fasizmus elleni harc eszközévé is válik költészetében, végül a korábban idillt teremtő tájba beleszövi az elsötétülő világ képeit. De az sem hagyható el a felsorolásból, hogy az idillt, a békét, a nyugalmat adó természet valamiként a szabadság jelképe is
alkotásaiban. Az 1932-ben keletkezett remekműben, a Száll a tavaszban, költői szavakkal juttatja ezt kifejezésre.
És itt, a Szerb Érchegység kezdeti, majd mind magasabbra – közel ezer méterre – emelkedő tájain? Elképzelhetetlen, hogy akinek embersége annyira összeforrt a természettel, a lírai kifejezőeszközeinek gazdag kelléktárává vált, ne tekintett volna kellő ámulattal a szerb hegyek szépségeire. Szinte magam előtt látom a vagon rácsablakán át egész lényén uralkodó szemeit, s feltűnően világító pupilláját. De ugyanakkor látom, érzem azt a kifejezhetetlen ellentmondást, ami a marhavagonba zárt fogoly és a megújuló, kora reggeli természet szépsége között tátong.
Döbbenetesen magyarázó és megvilágító ellentétpár! Azonban az ellentétpárnál is mélyebben magyaráznak, fogódzót nyújtanak – az itteni tájnál is elragadóbb természeti környezetben – a Heidenau-lágerben keletkezett versalkotásai. Arról tanúskodnak, hogyha ámulattal tekintett is a ragyogó képre, a „jajjal teli Szerbia ormán”, a „néma fogoly” a maga belső világát is
reávetítette a természetre, s kifejezőeszközeinek nem válhatott a táj reális anyagává.
- Ez az, amiről korábban már írtam – a hegyek között született verseiben egyetlen érzékletes szava sincs a szép szerbiai természetről.
Ha szól róla, vad hegyi utat emleget, szemhatárán a táj itt „vad” és „vak”, mintha kihalt volna a természeti világ kifejezése iránti költői érzéke, készsége? Az otthontól távol született
költeményeket olvasva úgy tűnik, hogy Radnóti természetképe itt is, megmásíthatatlanul az odahaza magáévá tett természet maradt. A táji szépség egyedül az emlékezetben él, az otthoni felidézésével:
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Az otthoni táj a teremtő emlékezet folytán uralkodik képzeletében, s nem engedi felszínre törni az ittenit. Radnóti Miklós számára, ott a Heidenau-lágerben, a lágerből Bor felé menetelve a hegyek között és a bori központi táborban – mi lehetett volna más, igazán lényeges, ha nem az, amit a teremtő emlékezés megőrzött, amit az emlékezés fontosnak tartott: a Haza, az otthon, az otthoni táj - és mindez átszőve a távoli kedves alakjával, hangjával, csókjának emlékével.
Ezek voltak a költő számára a legfőbb kapaszkodók, a róluk – többnyire az asszony köré – font csodálatos költői képekben érintkezett a múlttal, s általuk tekintett reménykedve a jövő felé.
Most már magát a költőt látom magasan az időtlenség hegygerincén. Végső akkordként valami zene hallik. Hasonlóan, mint tegnap a Heidenau-lágernél. Akkor ott, az esti szél zenéje hangzott, ahogy a kukoricáson, a fák törzsén és ágain átsuhant. Most a csend zenél kegyetlen siketen.
És a természeti muzsika pillanatok alatt átvált Radnóti költészetének zenéjévé:
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok
*
És most lépjünk előbbre a fájó történelemben. Radnóti Miklós harmincöt éves múlott, amikor Győr mellett, Abda község határában, egy kis nyúlgát mentén megölték német és nyilas
gyilkosai. Hogyan emlékezik a költő holttestének megtalálására Dr. Ortutay Gyula, Radnóti jó barátja és harcostársa?
”Az utolsó megbízható dátumot halála előtt (Szentkirályszabadja, 1944. október 31.) maga Radnóti írta föl abba a kis szerb iskolás noteszba, amelyet ott szerezhetett a bori rézbányákban való, munkaszolgálatnak nevezett rabszolgamunka idején. Ebbe a kis füzetkébe rovogatta finom, tiszta betűivel utolsó verseit. Ezt a kis füzetet találtuk meg testének riasztó, véres maradványai mellett az ideiglenes, gyalulatlan deszka koporsóban 1946 augusztusában, egy fülledt délutánon a győri temetőben. Ide került az abdai tömegsírból, s innen vittük Budapestre.
A kis szerb füzetet nem temettük vele, mint említettem utolsó versei ebben voltak – s a versek a magyar irodalom legmaradandóbb alkotásai közé tartoznak. Bátran mondhatjuk: rangjuk világirodalmi, ott van a helyük minden antológiában.”
A koporsói füzetke utolsó lapjain sorakoznak a magyar költészet legfélelmetesebb s egyben erkölcsi és költői erőben a legnagyobbak közé emelkedő versei: az utolsó eclogák, az Erőltetett menet s végül a Razglednicák, a képeslapok. Szerette régebben is ezt a „képeslapra írt”
versformát, néhány könnyű sorban, ami elfér egy kis képeslapon is, egy zárt költői képet, futó gondolatot a maradandóság rímei s ritmusai közé zárt – így születtek kis képeslapjai.
A halottak mélyvízi csendje veszi körül, igaz, de élete, költészete immár a magyar költészet csillagrendszerébe tartozik. Annyi mulandó közül az elmúlhatatlanok közé költözött.
*
Juhász Ferenc, Kossuth-díjas költőnk a Radnóti Miklós díj átvételekor - többek között – így vallott a költőről: „A Költészet-léte eredendő természetéből: nem nélkülözheti a közösséget.
A Költészet Cselekvés, Akarat, Megváltoztatni Akarás, Szent Hit a Cselekvés Értelmében, a Jobbá-lenni akarás, a Megváltoztatni Tudás, Indulatában és Lényegében. Persze: joga csak a jóra van, a rosszra sohase. Jóra a Közösségben, jóra a Cselekvésben. És mi hát: a Közösség?
Kérdezhetném azt is: Ki hát a Közösség? A Közösség: az Ember! Az Ember Maga.
A maga gyarlóságában és tisztaságában. És nemcsak: Haza, Ország, Nép, Társadalom, Emberi Csoportosulás, Nemzet, Történelem, Emberiség-Csoportok Múltja, Jelene és Jövője.
És mi az Ember? És ki az Ember? Az Ember a Közösség! És mert a költészet: a Létezés Tudata, Tudatossága és Tudatosítása a Közösségben: Cselekvés. És Ezért Szolgálat. De nem akármilyen Szolgálat. Nem lehet akármilyen Szolgálat! Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszságok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyenmegadások szolgája a költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalomról, vagy Szerelemről, Hitről, vagy a Világegyetemről. Ezt tudta Radnóti Miklós, tudta ezt Radnóti Miklós, feledhetetlen szép elődöm, kortársam aki lehetett volna, ha nem él oly tisztán, oly nagy hittel azért a közösségért, amelyért élnie rendeltetett. Amelyért meghalt megalázó halállal: a maga-ásta sírba zuhanva csontváz-egyszerű panasztalanul. Mert Ő, Radnóti Miklós hitt az Emberben, tarkón-lövetvén a földbe-omolva ott is hitt a Megváltó Szép Közösség erejében és szeretetében.
Abban, hogy a költő ember-szolgálata: halálos kötelessége.
*
B.É.: Bieliczky Sándor gyakran tartott előadást irodalmi esteken és ünnepi megemlékezéseken.
Sajnos, ezeknek helyét és idejét nem mindig írta a kézirat alá.
Itt is csak következtetni lehet: ha Tolnai Gábor irodalomtörténész írása 1972-ben jelent meg a Kortársban, akkor talán az előző évben járhatott Szerbiában. Az előadásban ez van: „három évvel ezelőtt Szerbiában járt …” Következtetésem szerint ez a szöveg 1974-ben hangozhatott el, Radnóti Miklós halálának 30. évfordulója alkalmából.
Bieliczkyné Buzás Éva: