B.É.: Bieliczky Sándor (1929 – 1983) hagyatékában találtam egy elsárgult iratot. Dátum nélkül.
Úgy gondolom, hogy Kecskeméten (1957 körül) írta le ezt a szomorú történetet.
ERŐLTETETT MENET
A szenvedés és szépség lírája Radnóti Miklós költészete. Nagybátyám, Kovásznay Rezső révén 1940-ben, másodikos gimnazista koromban hallottam először a költő nevét és láttam könyvtárában egyik dedikált kötetét. Mindketten a szegedi egyetemre jártak és barátságot kötöttek egymással. Rezső bátyám a kötetet ma is féltve őrzi, s ahányszor csak meglátogatom, mindig szóba kerül a költő forradalmi lírája, az életért és a hitvesért rajongó bizodalma.
Radnóti humanizmusa nem tudott beletörődni, nem akarta elhinni a huszadik századi fasiszta középkor embertelenségét. Tudta, hogy a koncentrációs táborok halált sugalló börtönéből nincs remény a szabadulásra. Meggyötört lelke mégis, elsatnyult teste erősítésére volt, az erőltetett menetek halált közelítő, vértől ázott országútjain.
Erőt, hitet merítek költészetéből, miközben szinte szavanként szívom magamba a versekbe tömörített fennkölt, erős sodrású, csak Radnóti által megfogalmazott gondolatokat.
Soha nem tudom úgy kezembe venni a kötetét, hogy ne látnám magam előtt a szelíd tekintetű, a proletariátust és a szerelmet annyira szerető költőt, akinek a táborokban írt verseinek tartalma, igazsága ne kísértene még most is.
Olvasom kötetét. A Razglednicák negyedik versében ezt írja:
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak – csak feküdj nyugodtan.
Verseinek olvasása közben egy ma is elevenen élő, sajgó, borzalmas emlék tárul elém.
Apám alakulatával mi is mentünk édesanyámmal együtt Ausztriába. Odáig már nem jutott el Radnóti Miklós, de a jugoszláv és a magyar táborokban írt verseinek bekövetkezett szörnyű embertelenségével mi is találkoztunk.
Ober-Donau felé haladtunk, 1945 áprilisa volt. Csillagfényes hajnalban róttuk elcsigázva az országutat. Csípős szél fütyörészett, a hazára, az otthonra gondoltunk minden léptünknél.
Nem kötötte le figyelmünket az osztrák táj szépsége, a fenyvesek és hegyi patakok különös zenéje, az Alpok ránk fehérlő csúcsa. Meneteltünk a bizonytalanság felé.
Idegesen prüszköltek a lovak. Meg-megtorpantak és patájukkal toporzékoltak, kaparták a kövezetet. Tőlünk jobbra hatalmas koffer- és pokróchegy feketéllet néma mozdulatlanságban néhány méterrel előttünk gyermek és felnőtt hullák feküdtek a fagyos országutakon.
Rajtuk foszforeszkáló sárga csillag sziporkázott.
Apám közelebb lépett hozzájuk és fájdalmas hangon így szólt: „Tarkólövés”.
Árpádsávos nyilasok haladtak el mellettünk motorkerékpáron, személygépkocsikon.
Géppisztoly csüngött a nyakukban és a borzalmas látvány röhögésre feszítette szájukat.
Pedig már menekültek, mentették irhájukat a „végső győzelem” felé.
Vacogtunk, dideregtünk a halált virágzó hajnalban. A lovak is féltek a haláltól,
megbokrosodva, kantárszárukat fogva haladtunk egy jó darabig azon az útszakaszon Radnóti szavaival élve, ahol halált virágzik most a türelem. Sárga csillag az égen és sárga csillag az embereken. Az égi magasság szimbolikus apró tüzeit megbélyegzésként ráragasztották a koncentrációs táborokban senyvedőkre, s ez a sárga fény halált, pusztulást hordozott magában.
Megérkeztünk a Duna felső szakaszához. Drótsövénnyel körülzárt erdőrészen át vezetett az út a komphoz. Ebben a szabad ég alatt elhelyezett hideg, fagyos lágerben szorosan egymás mellett álltak a deportáltak ezrei. Éheztek, dideregtek, rettegtek minden nesztől, az őket őrző SS-ek farkas kutyáinak komisz csaholásától.
Már reggel volt, sütött a nap, a tekintetünk találkozott a tőlünk néhány méterre levő,
megványadt, összeaszott, saját pehelysúlyukat szenvedve cipelő emberek fáradt tekintetével.
Éberen cirkáltak a kihízott SS-ek, de örökké ordító hangjukban volt valami sátáni félelem.
Vártunk a kompra. Egyszer csak a lágerből valaki az apám nevét suttogta.
Béla bácsi … Béla bácsi … A hang felé fordultunk. S egy nagy fa törzsének támaszkodva ott állt hamuszürkén, csonttá-bőrré fagyva gyermekkori jó pajtásom, Stenberg Feri.
Rögtön megismertük. Éreztük, tudtuk, ha valamiben segíthetünk, akkor csak abban, hogy élelmet adunk neki. Apám jól beszélt németül, előre ment az SS-ekhez és valami kitalált mesével
lekötötte a figyelmüket. Édesanyámmal együtt pedig szalonnát és komiszkenyeret nyújtottunk át Ferinek a drótsövényen. Csak néhány szót válthattunk, hisz állandó veszélyt jelentett a németek ébersége s a jól idomított kutyák szemfülessége. Feri sírt és az élelmet az inge alá rejtette.
Majd így szólt:
„Majd éjszaka fogyasztjuk el, mert nappal észrevehetik az SS-ek és akkor … szörnyű irtást végeznek”… A Duna nehéz hulláma könnyen sodorta akkor a vézna hullákat.
1945 júniusában már otthon találkoztunk Ferivel. Megmenekült a halál torkából.
Tőle hallottam, hogy Radnóti Miklós halott: az erőltetett menet közben tarkón lőtték.
A szabadság első nyarát írtuk akkor és a csillagfényes éjszakákon ránk nyílt a béke, a megnyugvás, az emberi sors öröme. Ám a dunántúli tömegsírban a költő szíve fölött utoljára írott versek életért, napfényért kiáltottak.
Radnótit mindig gyászolom, mert aki úgy tudott szeretni, és szeretett volna élni, azt nem lehet sohasem feledni. Költészete most is figyelmeztetés, emlékeztetés a halálfejes időkre.
Bieliczky Sándor
Szépségre szomjazó szemeire örök port szitált az elmúlás. Már porlad a kéz, melynek rebbenése örök értékű sorokat vésett a papírlapok márványára, melyekből most az időszerűségnek olyan erejével árad felém az emberi valóság igazsága, hogy arra késztet, megidézzem ezeket a gondolatokat.
Egy olyan költőnek olvasom hitvallását, az élet szépségeiért való rajongását, aki az internálótáboros halálfélelem vérszomjas pergőtüzében is a békésebb emberi holnapok villámfényes igazságáért, a meleg családi otthonok tisztaságáért és a megszépítő,
múlhatatlan hitvesi szerelem örökkévalóságáért őrködött a nácizmus kegyetlen poklában.
A megtépázott idegrendszerű költő a művészet tökélyével és a művész felelősségérzetével hirdeti 1933-ban írt Acélkórus című versében a nemzetközi proletáriátus egyre növekvő,
izmosodó erejét. Látnoki módon megsejtette, sőt vallotta, hogy „Az éhség kórusa” rendet teremt a tőke jármában senyvedő világegyetemben. Hogyan vélekedik erről Radnóti Miklós:
Jó bolt a háború!
jobb sose volt!
kövér profit csorog!
csordogál! ó ezért!
ezért ropogós gyarmatot zabál az anyaország!
Elefántpartokat, vagy Indiát, vagy ha akarod Madagaszkárt!
ha akarod, a néger fiú sikolt feléd,
kit a filmrendező törzsétől megvett egy ócska pipáért és a tigrissel szétmaratott!”
„sétáljon szét benned az illetett erő!
az éhség kórusa mondta most a verset szemetekbe és az éhség kórusa folyton növekszik
éjjel és nappal
mint a gyerek
„növekedj kórus!”
„és növekszik a kórus”
Hitler uralomra jutásának körülményeiben már benne forrongott a második világháború, a nemzeti szocializmust a fél világra erőszakoló, fertőző, élősdi baktérium milliárdja, s csak egy mákszemnyi szikra kellett ahhoz, hogy ez az embertelen barbarizmus lángtengerbe borítsa Európát.
Az emberiség jövőjéért aggódó költő ebben az időben írt verseiben végighúzódik a halál gondolata, de az őt fenyegető egyéni tragédia ráeszmélésénél nem áll meg, hanem az emberiségre zúduló vérzivatar győzteseként a proletáriátus végső győzelmét villantja meg fájdalmaktól zúgó, drámaisággal megelevenített harcos költészetében. A politikai költészet magas iskolája ez a líra. Kedd című versében így foglal állást a proletárforradalom mellett:
De figyeljétek a tüskés
Gömbös első fasizáló szárnypróbálgatásai fénykorában ilyen vérlázító sorokat csak az tudott és mert leírni, aki bízott a nemzetközi munkásosztály erejében.
Eltelt egy nyomorúságos évtized, s Radnóti már sárga csillaggal a szíve fölött a nácizmus földi poklában sorvadt. Erőltetett menet című versét 1944. szeptember 15-én írta Borban. Ebben a költeményében a feleség, a haza és a családi tűzhely utáni vágyakozás klasszikus
megfogalmazása pereg le „reménykedő” lelki szemei előtt.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
Mily törhetetlen akaraterő kellett ahhoz, hogy az SS-ek karmai között elénekelhesse
hattyúdalait ez a népe sorsáért aggódó magyar költő. A költői képek és hasonlatok újszerűsége, a forma plasztikus tömörsége, a feljajduló művészet bátor hangja bele kell, hogy hasítson, a ma élő tollforgató emberek lelkiismeretébe, s egyéni gondjainkon és sérelmeinken túl kell nőnie harcunk végső kicsengésének, s a világbékéért folytatott közös munkálkodásunk őszinte gondolatának.
Bieliczky Sándor
Petőfi Népe (1957. július 24.)
*
B.É.: Ajándékom férjemnek: „Radnóti Miklós összes versei”
Beírás: „Első házassági évfordulónk és Sanyikám 34. születésnapja emlékére.”
(Debrecen, 1963. december 12.)
A férjem végig olvasta a kötetet, és a legkedvesebb versekhez megjegyzést fűzött. Íme: